Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-22 / 93. szám
r MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZÉI LÁTÓHATÁR Könyv Haydn életéről Napjainkban is sokakban él a kíváncsiság a művészek, az alkotók élete iránt. Ezért is van oly nagy keletje a naplóknak, vallomásoknak, az önéletrajzi műveknek. S ami ezzel összefügg: a dokumentumköteteknek. Az ilyen jellegű igényt jelzi az a nagy érdeklődés, amely a zeneszerzők élete, s életműve iránt mostanában megmutatkozik. Legutóbb például a Zenemű Kiadó gondozásában látott napvilágot a Joseph Haydn élete dokumentumokban című kötet. A szerzők — Bartha Dénes és Révész Dor- rit — ebben a tizennyolcadik század örökéletű, zseniális alakjának állítanak méltó emléket azzal, hogy a fellelhető dokumentumok segítségével elénk tárják ellentmondásokkal teli, érdekes és rendkívül gazdag életét. Ellentmondásos élet — mondottuk fentebb. Igen. Ugyanis Joseph Haydn egyszerre volt vallásos és haladó gondolkodású, igénytelen és nagyon pénzsóvár, erkölcsös és szeretőket tartó, szabadságszerető és lakáj, valamint szigorúan rendszerető, ugyanakkor a hibákat elnéző ember. A zeneszerző gyermek- és ifjúkoráról alig maradt fenn forrásanyag, dokumentum. A Lajta melletti Rohrau faluban élő bognármester fia tanulmányainak befejezése után először Csehországban, Mo.rzin gróf udvarában kereste meg kenyerét mint karmester, majd a későbbiek során az Eszterházy hercegi család szolgálatába állott. Ettől fogva szerződések sora kötötte őt a főúri család kismartoni és eszterházi kastélyához. Az állandó kiszolgáltatottság olyan mértékű volt, hogy nem győzött panaszkodni leveleiben, különféle beadványaiban és naplójában. Érthető, hiszen évtizedeken keresztül kenyéradó gazdája szolgálatában állott. Ezt ő maga is kifejezésre juttatta a fennmaradt iratok tanúsága szerint. Nem győzük olvasni a kötetben a „leghódolat- teljesebb”, meg a „legalázatosabb” kifejezéseket. Egyszer azt írta urának, a hercegnek, hogy engedje meg „ruhája szegélyének legalázatosabb csókkal való il- letését”. Ugyanakkor ő volt az is, aki kijelentette: „Két urat nem szolgálhatok”. Megtudjuk a mindvégig lebi- lincselően érdekes dokumentum- gyűjteményből,* hogyan lett világhírű fokozatosan e kivételes tehetségű alkotó. Valamint azt is, miként követték egymást, múló évei alatt a szerelmei: azok az asszonyok és lányok, fiatalok és középkorúak, akik feledtették vele boldogtalan és szerencsétlen házaséletét. Aki Mozart és Beethoven zsenijét időben felismerte, s aki igyekezett kibontani ezek alkotóképességeit, és aki többek között az orosz cárnéval is szoros kapcsolatban állott, s úgy nyilatkozott, hogy kedves neki a szabadság. És keserűen hozzátette ehhez, hogy sajnos, gyakran kellett eltűrnie alantas lelkek hatalmát. Kivételes emberségére, humanizmusára jellemző az is, hogy kijelentette: „Inkább másokért élek, semmint magamért.” E nagyszerű életutat az említett könyv lapjain külön élmény végigkísérni. Látni azt így utólag, miként „hevert lábai előtt” a korabeli zenei világ. Ugyanis a francia, az orosz, a holland, a német muzsikusok tömege — nem beszélve angliai híveinek nagy táboráról — egyértelműen és nyíltan, sőt látványosan kiállt az. öregedő mester élete és életműve mellett. Szülőfaluja a 18. század végén még életében emlékművet emelt a tiszteletére, amelyre a magyar felvilágosodás alakjának, Batsányi Jánosnak kedvese, az osztrák költőnő, Ba- umberg Gabriella írt hozzá méltó verset. Magyarországi kapcsolataira többek között — az itt eltöltött éveket nem számítva — az is jellemző, hogy Budán vezényli Teremtés című oratóriumát, valamint az is, hogy az ő egyik tehetséges magyar tanítványa volt Speck János zeneszerző, akiről a imái lexikonok is a legnagyobb elismeréssel írnak. Mindent egybevetve ez a dokumentumgyűjtemény nagyszerűen alkalmas arra, hogy a világ-zeneirodalom egyik csúcsút jelentő nagy alkotónak az életébe betekinthessünk. V. M. VÖRÖS JÓZSEF: Bugaci buckákon Varas buckák közül kiúsznak a tanyák, Bulldózer-szúnyogok szívják a dombokat. Kőút siet a sivatagon át, öregek könnyes arccal buknak a földbe, Dülőutak tanyák sebe forrad. A tervező előtt asztallá zsugorodik a táj, Rajta virágzik barack- és almaág. A szőlők során kordonok, elevátor-raj zümmög, Piros tetők parázslónak, nyárerdőknek cellulóz hamva lobog. Antenna- és távíródrót rezeg az iskolán, Áram fut a tanyák fölött rozson, toronyiránt. /'"’seh Illés a hatalmas tükör ^ előtt ácsorgott. Ódivatúan hosszú zakójának válltömése megtört, szárnyszegetten lógott alá. Finom szálú haja, melyet hetenként samponnal mosott, most csapzott s gondozatlan volt. Egyik kezében pálinkáspoharat tartott, a másikban egy üveg sört. A tükörből pillantotta meg Mártont és a húgát. Gyorsan lehajtotta a pálinkát, utánaeresztette a sört. Vastag ujjai ráfeszültek az üvegre. Az üres poharat és az üveget a sön- téspult szélére tette. Áttört az ácsorgók tömegén. Márton átfogta a lány vállát, s közelebb húzta magához. Cseh Illés abban a pillanatban lépett melléjük. Szó nélkül levette Márton kezét a húga válláról. Nem goromba, de figyelmeztető mozdulattal. A lány arcán kigyúlt az ijedtség. Márton felnézett. Nem lepődött meg, mintha felkészült volna erre a mozdulatra. Ez nem az a szem, amivel régen nézett rám, állapította meg magában. Megpróbált mosolyogni, de halvány, tartalmatlan mosolya volt. Visszatette a kezét a lány vállára. Cseh Illés elsápadt. — Vedd le onnan! — mondta. Mártonban egy pillanatra fel- rémlett, hogy engedelmeskedik a felszólításnak, de a keze jól érezte magát a lány vállán. — Azt mondtam, hogy vedd le a koszos mancsodat a húgomról! — kiáltotta Cseh Illés, most már fenyegetően. Márton nem válaszolt. Nem is vette le a kezét. Cseh Illés bicskát húzott elő a zsebéből, és mielőtt bárki közbeléphetett volna, a mutató- és középső ujj közötti inas ároknál beledöfött Márton kezébe. Márton meg se rezzent. A sikoltás után a vérre figyelt föl, amely vékonyan szivárogni kezdett a sebből, majd lecsurrant. A bicska pengéje nem hatolt át a kezén, elakadt az inakban. A kezét a lány vállán hagyta. 7 avar támadt. Körülvették őket. A falféhérré vált Cseh Illés kezéből kicsavarták a bicskát', bevezették a söhtés kéziraktárába, egy üres sörösládára ültették. Kijózanodva, segélyt kérőén pillantott ki a kamraszerű helyiségből. A lány válla mágnesként tapadt Márton kezéhez. Ügy látszott, hogy a lány jól tartja magát, valójában oly bénultan állt, hogy mozdulni sem tudott. Rosszullét fogta el. Kitámogatták a levegőre. Egy szőkefürtös fiatalember furakodott a sebesülthöz. Márton idegenül pillantott rá, de a puszta tekintetével nem tudta érzékeltetni, hogy felesleges itt. Ez mindig láb előtt van, gondolta ingerülten. A tegnapi estére gondolt, amikor a szőkefürtös felült az ágyon, félretolta a keresztrejtvényt, hátát a falnak támasztotta. Kibámult a szállás ablakán, mint aki nem mer a másik szemébe nézni, úgy mondta Mártonnak: — Már húsvétkor is meg akartalak hívni hozzánk, de akkor beteg voltál. De most nincs kifogás. Jó falu a miénk, meglátod. Egy-két napot ki lehet bírni. Disznót vágunk az ünnepre, az biztos. A lá- , nyokat meg az italt én garantálom. A jég is meghízik addigra a tavon, hogy elbír bennünket... A szőkefürtös óvatosan föl- •*"* emelte Márton vérző kezét. — Jól elintézett a tahó! — mondta dühösen. Megérkezett a ruhatáros. Kinyújtott kézzel tolta szét maga előtt a bámészkodókat. A ruhatáros áthatóan nézett Mártonra. — Maguk bűntársak? A szőkefürtös figyelmeztetően meglökte az öreg karját — Ne fantáziádon, hanem hozza már a kötszert! — Legközelebb a belüket fogja kiontani... A szőkefürtös most már a vál- lával nyomta arrébb a ruhatárost. — Nem látja, hogy elvérzik a barátom? Akkor aztán majd adnak magának a rendőrök! A ruhatáros előkereste a vöröskeresztes dobozt, és abban a sorrendben, ahogy az elsősegély- nyújtó tanfolyamon tanulta: sebfertőtlenítés, pólyabontás stb. — hozzákezdett a kötözéshez. — Nem férnek a bőrükbe, míg THIERY ÁRPÁD: Párhuzamosok — Mi történik itt, kérem? Mi történik itt, kérem? — Egy marha belevágta a bicskát a barátom kezibe — válaszolta a szőkefürtös. A ruhatáros orra elé tartotta Márton kezét. A ruhatáros nem tette fel a szemüvegét, hanem mint a nagyítólencsét a seb fölé tartotta. — Ki a tettes? — kérdezte. A szőkefürtös a raktár felé mutogatott. — Ott ül bent! A ruhatáros futó pillantást vetett Cseh Illésre, majd eltette a szemüveget. — A bűnjel hol van? — nézett körül. — A bicskát eltette a csapos — szólalt meg Márton mögött egy idegen hang. — Ki kell hívni a rendőrséget — határozott a ruhatáros. — Ügy van! Hívja csak őket minél előbb! — helyeselt a szőkefürtös. — Hagyja a fenébe a rendőröket — szólt közbe Márton. — Inkább kötszert hozzon meg fertőtlenítőt. a. Vüfog'\JSl*X X is 'í \.5Ä — Be fogjuk kötni — nyugtatta meg a ruhatáros Mártont —, de a rendőrséget is értesíteni kell. Márton türelmetlenül félbeszakította. — Mondom, hogy hagyja a rendőrséget! Nem érti? — Miért hagynám? — Azért, hogy ne erőltesse magát. A ruhatáros gyanakodva pillantott körül. — összejátszanak itt? — Egy házban lakunk azzal, mit akar? — intett Márton Cseh Illés felé. — Mégis megszúrta! — Nem érti, hogy ne ártsa bele magát? rá nem fizetnek — morogta közben. A csődület szétoszlott, csak azok maradtak néhányan, akik semmit sem akartak elmulasztani. A ruhatár pultjára támaszkodva vártak. A szőkefürtös minden igyekezetével azt a látszatól; keltette, hogy Márton barátja. Óvatosan, sőt gyöngédséggel tartotta Márton sérült kezét, s úgy gondolta: ha már váratlanul így adódott,' amire régóta várt, most meghittebb hangot üthet meg. és kinyilváníthatja, hogy Mártont a barátjának tartja. — Nem szúrta át teljesen — állapította meg a ruhatáros. — Szerencsére, fater — mondta a szőkefürtös. — De ezzel orvoshoz kell menni. Legjobb, ha innen most rögtön lemennek a kórházba. — Innen egyenesen a kórházba megyünk — ígérte a szőkefürtös. A zenekar ismét rázendített ** a nagyteremben. A söntés kiürült. A Cseh Illést őrző fiúk tanácstalanul néztek egymásra, elveszítették a jelentőségüket. Intettek Cseh Illésnek, aki maga se volt tisztában a helyzettel. Válj-, mennyien átmértek a táncterem-* be. A csapos a következő szünetre készülődött. Kiöblítette a korsókat, vizes ronggyal letörölte a pult repedezett bádogját, a raktárból kihúzott két láda sört, néhány üveget a jégre tett. — Hova lett a lány? — nézett Márton a szőkefürtösre. * A fiatalembert meglepte a kérdés. — Biztos lelépett — válaszolta meggyőződés nélkül. Márton benézett a söntésbe, majd a nagyterembe, olyan pillantással, mintha minden kis részletet alaposan az emlékezetébe akart volna vésni. — Elkísérlek — fogta meg a szőkefürtös a karját. — Nem fontos. — Hallottad, hogy orvoshoz kell menni. — Elmegyek majd reggel. A szőkefürtös megsejtette, hogy nem elég. ha csupán részvétet é? lelki fájdalmat érez Márton miatt, tenni is szeretett Volna érte valamit. — Baj lehet... — próbálkozott ismét. Márton szembefordult a fiatalemberrel. — Mi bajom lenne? — Nem tudom. — Nahát — mondta Márton kissé ingerülten, s kifelé indult. A szőkefürtös a nyomában maradt, de elbizonytalanodott. Ügy érezte, hogy Márton kicsúszik a kezei közül, ő pedig tehetetlenül, sőt szánalmasan nézi, hogy mi történik, s hogy mégis tett egy utolsó ragaszkodási kísérletet, nem volt több, minthogy arra gondolt: talán sohase lehet Márton barátja, ha most nem mutat elég határozottságot. K i ez a káder neked, hogy nem adtad fel? — kérdezte. — Senkim. — Azt akarod mondani, hogy még sohase láttad? — Hallottad, hogy azelőtt egy házban laktunk. — Nem mondhatnál erről többet? — Minek? — Ügy, mintha teljesen megbíznánk egymásban. — Annyira érdekel? A szőkefürtös a folyosó falához dőlt, olyan mozdulattal, mint aki jelzi, hogy nem akarja elzárni a távozás útját. — Szeretnék a barátod lenni — mondta, s kivörösödött az arca. — Nem vagyunk azok?-r- De úgy igazából... Mártonnak úgy tűnt fel, mintha a szőkefürtös még mindig a tegnap esti szavait ismételgetné egyfolytában. — A lánynak a bátyja, ha any- nyira kíváncsi vagy — vetett véget a beszélgetésnek. A szőkefürtös a lépcsőig kí- sérte Mártont. A lengőajtók "kitámasztott szárnyai között megállt, valahogy úgy, mint aki eddig szemben úszott az árral, s itt elfogyott az ereje. Sárga ano- rákja magányosan világított a lépcsők tetején. Szerette volna tudni, hogy miért más az, amikor Mártonnal lent vannak a bányában, és más, amikor a munkásszállás társalgójában az új fejtőgépről, vagy a túlzott biztonsági intézkedésekről beszélgetnek, ugyancsak más, amikor anélkül, hogy Márton kérné tőle, de mindig az ő kedvéért, elmegy a bokszmeccsre, mint ahogy min-> den mástól különbözik ez a mai találkozás is. Mintha ezek a dől-; gok, hogy bánya, szállás, torna- csarnok vagy táncház, azonosnak látszó, de valójában egymás mellett futó, egymással soha nem érintkező párhuzamos vonalak volnának. KIÁLLÍTÁSI JEGYZET Egy marék világ Ismerős dolgok köszönnek visz- sza a Megyei Művelődési Központ kamaratermében rendezett fotókiállításon. Miközben bejárják az áttételezés: a táj—fényképezőgép, fénykép—szubjektív látvány mesterséges útját, megszüntetnek és megőriznek. A valóságnak ez a képi újjászervezése adja a fényképezés művészetének titkát, mondanivalóját és tartalmát. Na meg még egy: a válogatás. Mi az, amire a kutató szem felfigyel, mi az, amit mondjuk egy kiállítás céljaira kiválaszt? Bahget lszkander nem azonos azzal a férfival, aki acélos tekintete elé egy Canon márkájú fényképezőgépet emel a nyomtatott meghívón. Jómaga a kiállí• Gyermekportré tás utolsó képéről néz vissza ránk, sokkal kevesebb magabiztossággal, s talán egy kicsit zavarban is van. Mert azt állította: íme, egy marék világ... Ilyen sok és ilyen kevés ... Nekem. Egyszóval önmagáról beszél, amikor képeket mutat fel. Furcsa módon líra ez, pedig megjelenési formája mennyire más. A maszkoké, a cigánygyerekeké, a tárgyaké és a tájképeké. A rendetlenség nyomasztó érzése uralkodik ezen a kiállításon. A soktagú család összevisszaságot teremt a tanyasi házban. A vályogvetők jövés-menésében is sok a zavaró mellékkörülmény. A festölegények hiába szállnak le a létrákról; ha szépen felsorakoznak egymás mellett, akkor is oly zsúfoltságot árasztva tapadnak össze, mint amikor a költő guggol le gyermekei közé. Der- kovits szobra fölé baljóslatú fenyegetéssel mered az irdatlan házfal, s a kecskeméti város- központban tornyosuló törmelékhalmok sem ígérnek sok jót. De zavarnak... A rendteremtő akarat ugyan teleobjektivvel betonkeresztek közé tudja állítani a templom- tornyot és a sötét folyosó végére tapaszthatja egy napfényes szobor sziluettjét. De mindettől még nem nyugszik meg a képzelet. A képzelet, amely rendre áhítozik. Hogy miért? Válaszol tán erre a kiállítás utolsó három képe, amelyet ironikus jóakarattal a fényképész-műterem enteriőrjének nevezhetnénk. Fényképek ruhaszárító kötélen. Azután ott' vannak a nagylátószögű optikával fényképezett közeli, félközeli arcok. Az emberi vonások a lencse torzítása következtében lemerevednek. Taszít a tekintet, befagyott a száj, természetellenes a tartás. A kapcsolatteremtésre kevés ösztönöz; sok közöttünk az idegen. Persze mondhatnánk — mondják is sokan — nem szabad visz- szaélni a technika adottságaival. Vannak gyenge képek is, ilyen, vagy olyan okból. Ezzel szemben bizonyított tény, hogy az ábrázolóművészet bizonyos ágai már régen túlhaladták az esztétikai szép igénylését, és kiállítási tárgyként mutogatnak mindent, ami eszükbe jut. Még a tudatosan akart hibásat, rosszat, vagy visszataszítót is. Ecce homo. Ítélkezni nehéz ... Megérteni olykor könnyebb. A stílus maga az ember. Bahget lszkandernek jószerivel van stílusa. Ügy értem, hogy a kiállításán látható képek többségének. Az ezekből kikövetkeztethető ember nem látja derűsen a világot. Vagy azt a maréknyit, amelyet módjában van látnia. Erénye viszont az: elhihetően állítja, hogy neki van igaza. Pavlovits Miklós ANTALFY ISTVÁN: Eső után Az eső lassanként eláll. Nem csurog már az ablakon. A világ szédülten zihál, fut a víz az utcasoron. Alkonyodik — s világosul. Az ég kínlódik még lilán, az asztalomra fénye hull, és lángra kap a tulipán. Mivel lett gazdagabb a föld? Mivel lett szegényebb az ég? ... Talán, mert zöldebb lett a zöld, talán, mert kékebb lett a kék. BESZE IMRE: Arattam asztagba raktam napjaim gép kéne gőzeke fölszántaná perceim évek ének vagyok neked mint kalász tűröm a verést tudva termékeny lesz a szem megeszik vagy megeszem alszol mint ősz a szilvafák mézgás levelén álmaid rövid áriák s közöttük csendet aratva szeretlek én ■«<
