Petőfi Népe, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-28 / 73. szám
1979. március 88. • PETŐFI NÉPE • 5 A művelődés hasznáról Szovjet kultúrcentrum a fővárosban Filmvetítés, hangverseny, kiállítás. könyvtár, nyelvi laboratórium. Hangulatos programok, kellemes, esztétikus környezet fogadja a látogatót a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában. Hat éve, hogy megnyílt e sokféle szórakozást és művelődést 'kínáló intézmény Budapest belvárosában, a Semmelweis utcában. A házba látogatók megismerkedhetnek á Szovjetunió életével, kül- és belpolitikájának, népgazdaságának aktuális eredményeivel, a tudományokban, a techni; kában elért sikereivel, a szovjet nép irodalmával, művészetével, kultúrájával. Ennek érdekében havonta, rendszeresen többféle kiállítást is rendeznek, bemutatva egy-egy köztársaság, városok, tájak stb. életét fotókon, képző- művészeti alkotásokon keresztül. Találkozókat szerveznek, magyar és szovjet tudományos— műszaki szakembereknek — ahol Véleményt cserélhetnek, megismerhetik a szovjet tudományos- műszaki gazdálkodás legújabb eredményeit. A Szovjet Kultúra és Tudomány Házának fontos feladata, hogy megismertesse a magyar közvéleményt a szovjet emberek szellemi életével, kulturális örökségével. Ezt a célt szolgálja a 220 személyes filmvetítő és előadóterem, amelyet három, szinkrontolmácsolásra alkalmas kabinnal láttak el. E berendezésekkel szélesvásznú filmeket is bemutathatnak. A korszerű akusztikai berendezésekkel felszerelt filmvetítő és előadóterem alkalmas arra, hogy különböző művészegyüttesek fellépjenek. Két kiállítóteremben szervezik a képzőművészeti, a fotó- és népművészeti kiállításokat, valamint a legújabb szovjet tudományos és műszaki eredményeket bemutató kiállításokat. — Most látható ..Moszkva, az 1980-as olimpia fővárosa” című színes fotókiállításunkat több magyar városban is bemutatjuk majd — mondja Galanov Vladimir Iljics igazgatóhelyettes. — S ezzel közös rendezvénysorozatot indítunk az OTSB-vel és a Test- nevelési Főiskolával. Előadások, kötetlen beszélgetések, baráti találkozók keretében ismertetjük meg az érdeklődőkkel a magyar és a szovjet sport eddig elért eredményeit, kapcsolatait. — Zenei szalonunkban is gazdag a program. A 60—80 személyes kamarazene- terem ben tartjuk a szovjet és magyar zeneszerzők, előadóművészek találkozóit, s az érdeklődők ugyanitt hallgathatják a legkiválóbb orosz és szovjet zenei alkotásokat, a világ zenei kultúrájának nagyszerű darabjait, kamarazenei 'koncerteket, énekeseket. Az SZKTH-ban két könyvtár működik. Az egyik szépirodalmi és társadalomtudományi, a másik az ötvenezer kötetes műszaki-tudományos könyvtár. Rendszeresen megkapják a Szovjetunióban megjelenő könyveket, valamint több száz folyóiratot, más sajtóterméket járatnak. Gazdag anyagot tartalmaz a színes diapozitív sorozat a Szovjetunió tájairól, a hős városokról, Lenin életével és munkásságával kapcsolatos nevezetes helyekről, a szovjet művészetről, építészetről, múzeumokról. A „Lámpaüveget ne felejts el venni!...” — kiált a fehér köpenyes, idős néni a férje után, aki a gyárkapun kívül egy mopedet próbál indulásra bírni — egyelőre hiába. Bár együtt érzek a hátizsákos öreggel, a dolgok jobbra fordulását nincs időm kivárni, magam is indulok a szapora léptű néni után, aki eközben megkerüli az úttesten ácsorgó — francia, holland és török rendszámú — kamionokat, átbújik a vasúti síneken veszteglő hűtővagonok ütközői alatt és eltűnik egy csupa- üveg, csupa beton épület ajtaja mögött. „Lámpaüveget ne felejts el venni!...” — Elképzelem a talán még tanyán élő, petróleum- lámpával világító idős asszonyt, amint (fehér köpenyében) munkához lát a Baromfifeldolgozó Vállalat kecskeméti gyárában. C.sem- pézett falú üzemrészben, rozsda- mentes acélból készült, automata gépek között mozog: fürgén, de .meg-megrebbenve a mellette elsuhanó targoncáktól és a hatalmas, hidraulikus berendezések asztmás szusszanásaitól. Fél tőlük — joggal: szelíd jószágok módjára csak képzett szakemberek keze alatt viselkednek a modern gépek. Érthető hát, hogy — így vagy úgy —ennél a vállalatnál szinte mindenki tanul ... műszaki-tudományos könyvtár különleges, egyéni könyvigényeket is kielégít. — Látogatóink minden héten újabb és újabb szovjet művészfilmeket, tudományos és ismeret- terjesztő filmeket láthatnak — mondja Galanov elvtárs. — Ezek a filmek kölcsönözhetők, s a kiállításokat, 'kérésre magyar vállalat Oknál, intézményeknél is bemutatjuk. A szovjet kuitúrcentrum kapcsolatban áll a lakosság csaknem minden rétegével. Gyerekeket, felnőtteket fogadnak, zene-, vagy filmkedvelők, háziasszonyok, diákok, volt szovjet ösztöndíjasok, a Szovjetunióban tanult szakemberek, művészek keresik fel rendszeresen a Szovjet Kultúra Házát. Egész sor klub működik — „Napocska” gyerekklub, a Vörös szegfű az asszonyok Mubja. De van a szocialista brigádtagoknak, s volt szovjet egyetemistáknak is fóruma a szovjet kultűrcentrumban. A legnépszerűbb most a Zenebarátok köre, melynek elnöke Szokolay Sándor. Az előadásokat Antal Imre és Czigány György tartja az orosz és a szovjet zene történetéből lemezbemutatókkal, olykor élő zened előadással is illusztrálva. A ház tudományos-ismeretterjesztő, és kulturális programjait, kiállításait, bemutatóit az érdeklődők díjtalanul látogathatják. A fővárosban járó vidékieknek is érdemes benézniük a szovjet kul- túrcentrumba, mindig változatos, érdekes prögramot találnak. B. G. Beszélgetés a Baromfifeldolgozó Vállalat kecskeméti gyárában a legtöbben — pontosan hetvenen — a szakmai továbbképzésben vesznek részt. Most — felnőtt fejjel tanul szakmát harminc- nyolc dolgozó. Tekintélyes létszámú (harmincnégy fős) a középfokú tanintézetekben tanulók csoportja is. Sajnos, nem lehet ezt elmondani azokról, akik az általános iskolában próbálnak meg végbizonyítványt szerezni. Az ő számuk csupán tizennégy, pedig a gyárban több mint háromszázan vannak olyanok (minden ötödik dolgozó), akik nem fejezték még be az általános iskolai tanulmányaikat. □ □ □ Vajon miért nem érzik szükségesnek ezek az emberek, hogy műveltségbeli fogyatékosságaikat csökkentsék valamelyest? Nagy kérdés ez, mégis, a munkahelyi művelődés helyzetét vizsgáló riportban tanulságosabb talán, ha arra keresünk választ: mi ösztönözte azokat, akik vállalták, hogy munkájuk után beülnek az iskolapadba? S ha már beültek, milyen körülmények között tudják teljesíteni a vállalt kötelezettségeket? E kérdésemre a három- gyerekes, Ballószögről bejáró Horváth Gyulánéval beszélgetve kerestem a választ, aki szakmunkásképző tanfolyamra jár. — Hol dolgozik jelenleg? — A csirkecsomagolóban. Leginkább darabolni szoktam. Ha nincs darabolni való, akkor ta- sakozok: fóliába csomagolom a készárut. — Ha megszerzi a szakmunkás-bizonyítványt, akkor mennyiben változik a helyzete? — Először is több fizetést kapok. Az iskola kétesztendős, s már az első öt hónap után emelik a béremet ötven fillérrel. Ha pedig befejezem a tanulmányaimat, akkor egyötvennel lesz több a pénzem óránként, még akkor is, ha ugyanazt a munkát végzem, mint most. Persze, ha már szakmunkás valaki, könnyebben kerül más munkakörbe — például mérőnek, osztályozónak. Igaz, a felelősség is nagyobb, de talán éppen ezért, jobban leköti, jobban kielégíti az embert. És amit szintén fontosnak tartok: / nőnek a gyerekek, a legnagyobb most megy majd iskolába — csak másképpen tudok foglalkozni majd velük, ha többet tudok a jelenleginél. — Most viszont — éppen a tanulás miatt — kevesebb ideje jut a családra, pedig a pici gyerekek is sok törődést kívánnak. — Igen, de szerencsémre a férjem sok terhet levesz a váltamról. Hetente két vagy három alkalommal ő vállalja például az összes otthoni munkát. Ilyenkor mindig kész vacsora vár otthon. Megesszük, aztán a férjem meg- füröszti, ágyba dugja a gyerekeket, én pedig ülhetek a tankönyveim mellé. Ez nagy könnyebbséget jelent. — Jut ideje szórakozásra is? — Ritkán. Legfeljebb a televíziót nézem meg, ha nagyon érdekel valamelyik film. De például moziban, színházban, régen voltam. A vállalati rendezvényeken sem tudok részt venni sajnos, legalábbis egyelőre. □ □ □ „Sajnos.” Gondolom, nem véletlenül került ez a szó Horváthnó utolsó mondatába. Bizonyára ő is sokat hallott már azokról a rendezvényekről, amelyek előbb, vagy utóbb szinte minden dolgozót elcsalogatnak a vállalat művelődési házába. Beszédesen vall erről egyebek mellett az a statisztika is, amelyet Szarka Mi- hályné, a közművelődési előadó mutat. A művelődési ház kilencvennégy rendezvényén kilencezer- négyszázharminc érdeklődő vett részt az elmúlt év során! Főként a különböző kiállítások voltak népszerűek, amelyekből összesen nyolcat rendeztek tavaly, s a közszemlére bocsátott képeket, szobrokat, szőtteseket két- ezer-hétszázan tekintették meg! Az egy rendezvényre jutó érdeklődő tekintetében második helyen a szellemi vetélkedő áll: igaz, ebből csak kettőt rendeztek az elmúlt év folyamán, mégis csaknem hatszáz brigádtagot mozgósított. Három alkalommal rendeztek műsoros estet — ezeket ötszázan tekintették meg. Érdekes viszont, hogy a filmvetítésekre milyen kevesen voltak kíváncsiak: a tizenhat előadást mindössze hatszáznegyvenen tekintették meg. Érthető, hogy amikor Szarka Mihálynétól azt kérdezem, hogy mit vár az idei évtől elsősorban, így válaszol: — Hogy a moziüzemi vállalat jobb filmeket küldjön. □ □ □ A fenti rendezvényekre, az ilyen-olyan iskolákban tanulók támogatására — egyáltalán: a munkahelyi művelődésre — évente mintegy negyedmillió forintot költenek a gyárban. Leskowsky Albert osztályvezetőtől, a közművelődési bizottság elnökétől tudakolom: megtérül vajon valahol ez a rengeteg kiadás? A rövid kérdésre meglepően hosszú, de érdekes választ kapok, amelynek a lényege az, hogy a gyár számára szinte nincs anyagilag is kifizetődőbb beruházás, mint amivel a dolgozók művelődését támogatja, szorgalmazza. Bizonyságul egy néhány évvel korábbi esetet említ. Az egyik munkás — a szigorú tilalom ellenére — rágyújtott a munkahelyén (a feldarabolt baromfiikat szállító szalag mellett), sőt, a cigaretta csikkjét a földre dobta. Meglátta ezt egy nyugatnémet kereskedő, aki éppen üzletkötési szándékkal nézelődött az üzemben. Az eseten úgy felháborodott, hogy már le sem ült tárgyalni — dolgavége- zetlenül elutazott. — A mi szakmánkban olyan magasfokúak a higiéniai követelmények — mondja befejezésül Leskowsky Albert —, hogy ezeknek csak képzett munkások képesék megfelelni. Káposztás János Ez pedig nagy szó, mert agyár ezerötszáz dolgozójának a zöme — mintegy ezerkétszáz ember — fizikai munkát végez a nap nyolc órájában. Ráadásul a többségüket várja otthon a nem kevésbé fárasztó második műszak, hiszen a gyári létszámnak több mint a fele nő. S ha ehhez hozzászámítjuk még, hogy a gyári és az otthoni tennivalókon kívül sokaknak — csaknem ötszázan vannak a bejárók — a vonatozás-buszo- zás fáradalmait, s az ezzel járó időkiesést is vállalnia kell, nos, akkor igazán érthető, hogy Király Margit, a szakszervezeti bizottság titkára büszkén mondja: az állami oktatásban csaknem kétszázan, a különböző politikai tanfolyamokon pedig mintegy négyszázan tanulnak jelenleg. Ami az állami oktatást illeti: • Képek a Szovjet Kultúra és Tudomány Házából (Hauer Lajos felvételei — KS.) ZEEEI MIKLÓS: A KEZDET Egy életút dakumentumai (2.) — Bácsi kérem, felülhetek-e, mert nagyon elfáradtam? — Hová mész? — Szolgálatot keresek, mert senkim sincs, apámék meghaltak, árva vagyok. — Gyere, ülj fel. Nekem épp ilyen gyerek kell, hogy ellássa a jószágot. A neve Pálinkás Ferenc volt. A tízes kilométerkőnél volt a tanyája, jó mesze a kövesúttól. Miikor kiértünk, megmutatta, hogy hol keli lehányni a trágyát, s a lelkemre kötötte, hogy figyeljek, mert legközelebb már egyedül csinálom. Aznap este pakoltunk, egy kis szénát és elindultunk. Etakor adott a Pálinkás úr egy igazi cilindert. El is veszítettem. Igaz, észrevettem, hogy leesik a kocsiról, de nem mertem szólni. Amikor hazaértünk a városba, a Szép utca 30. alá, a felesége, Pálinkásné asszony nyitott kaput. Rám mutatott: — Hát ezt a pocsék szerzetet hol szedted fel ? Nem volt mit tenni, el kellett tűrni. Különben nagyon embertelenek voltak mindketten, de főleg az asszony. Napközben soha nem engedett pihenni. Mindig talált valami elvégeznivalót. Egyik vasárnap délelőtt kiengedték a kislibákat a ház elé legelészni. Öra múlva szói ám a Pálinkásné asszony: — Idefigyelj, te csúfság! Hol van három liba? Ö tudta, hol van, de én nem. Nem is gondoltam, hogy a kisliba olyan, hogy mindenki után elmegy. Pediig olyan. Két orosz tiszt ment el a ház előtt, és a három kisliba utánuk ment. De csak a gazdasszonyám látta, én nem. Hiába lettek meg a libák, naigyon megvert. Többé annyi nyugtom se volt tőle mint addig. Egy szép, napsütéses reggelen azt mondta gazduram: — No gyerek, megyünk a tanyára. Viszünk trágyát, hozunk szénát. .Megraktam a kocsit. Nehezen, hisz a villa majdnem nagyobb volt nálam. Nyolc óra körül elindultunk. A gazduram kihajtott a kapun, de nekem be kellett zárnom mögötte, mert Pálinkás- né asszony még aludt. Be is zártam, és futottam a kocsi után, mert a gazdim nem állt meg. Utolértem. — Tessék szíves megállni, mert nem tudok másképp felszállni a kocsira — lihegtem. — Én bizony nem állok meg, ugorj. Meg is próbáltam, de ez lett a vesztem, mert rosszul ugrottam. A kerék levágta a jobb lábam kisuijját, épp csak a bőr tartotta. A gazdám meglátta, megállt, de nem fordult vissza, hogy bekössük, pedig csak háromszáz méterre lehettünk még a háztól. Kimentünk tíz kilométerre a tanyára, addig én a trágya tetején ültem és figyeltem, hogyan szivárog a ,vér. Odakint beszórta sebporral, és a lábam ujját egy darab dróttal meg madzaggal a lábfejemhez kötötte, és húzott rá egy zoknit. Soká gyógyult, mert mindennap dolgozni kellett. Egyik délután azt mondja a gazdám: — Gyere csak ide te, tegyünk föl egy zsák búzát a kocsira. — nem bírtam a zsák búza alatt föl- állni. De kaptam is akkora pofont, hogy nekiestem az istálló falának. — Idefigyelj, te rohadék! Ha a kenyeret és a szalonnát meg tudod enni, akkor ezt is bírni kell. S hogy ne legyen a pofon páratlan, kaptam másikat is. De attól már nem estem el. Elszöktem tőle is. 1945. június vége felé szénát kellett gyűjteni, együtt a többi napszámossal. Amikor eljött az ebédidő, nekem még el kellett volna takarítani egy törekkazal helyét. Ekkor határoztam el, hogy megszököm. Akkora volt a búza, hogy négykézláb nem látszottam ki belőle. Négykézláb menten a kövesútig, ott felugrottam és szaladtam, ameddig tudtam. Sokáig futottam, mire kifáradtam, de ekkorra már messzire értem, sétálhattam. Naplemente után Tápiószőlősön bementem egy házba, szállást kérni éjszakára. Másnap reggel elindultam és nemsokára beértem Tápiószelére. Halvány emlékezetem szerint megszólított egy rendőr, hogy ki fia vagyok, hová megyek. Elmondtam a szükséges mondókát, szülőkről, szolgálatról. Ma sem tudom, kihez vittek. Két nagylány is volt ott, meg egy fiatal- asszony. Bátorítottak: — Vetkőzz csak le, láttunk mi már olyat. Megfürdettek, enni adtak, lefektettek, és másnap mondták, ha szolgálni akarok, tudnak egy jó helyet, el is visznek oda. Úgy is lett. Vittek Füle Pál tápiószelei gazdához. Nem volt rossz ember, csak szigorú. Volt nála még rajtam kívül egy ember, valami Miklós, de a másik nevét nem tudom, meg Füléék lánya, Juliska néni. Füle úr nem szerette, hogy a lányuk folyton Miklós körül sündörög, s mindent megtettek azért, hogy külön dolgozzanak. Egyszer ebéd után azt mondja a gazdám: i— Eredj, szedd össze a tehenek elől az íziket, és kösd kévébe. Nyomban futottam, hogy eleget tegyek, s ahogy kinyitottam az istállóajtót, majd elszaladtam meglepetésemben. Miklós meg Juliska néni a szénában birkózott, Juliska néninek még a feneke is kilátszott. Szólni akartam a gazdámnak, de Juliska néni azt mondta, el ne járjon a szám, s közben veregette a ruhájáról a szénát. Ott voltam novemberig. Fizetést nem kaptam, csak kosztot és szállást. Ruhám se volt, csak egy nagy férfiing, és ha elszakadt, Juliska néni varrta meg, de addig én meztelenül ácsorogtam. Életem fordulópontjának hittem egy októberi napot. A kövesút mellett legeltettem a tehenet. Szele felől jött egy ember. Megállt, rágyújtott, nézett, majd megszólított: — Hogy hívnak, fiam? — Kovács Jóskának. — Hová való vagy? — Üjszászra. — Szolgálsz? — Igen. ’ — Kinél? — Füle Páléknál. — Jó helyed van-e? Azt hittem megsajnál, ha rávágom, hogy nem jó. — Nem jó. — Eljönnél-e hozzám^ Habozás nélkül vágtam rá: — Igen. — Hol laknak anyádék? — Nincsenek. — Biztos? — Biztos. Lebombázták őket. — Eljönnél-e fiamnak? Mert nekem nincs. — Igen. — No akkor majd elrendezzük a dolgot, mert most már be kell ám jelenteni az ilyen gyerekeket. Ha mindent elintéztem, eljövök érted. Jó lesz? — Igen, de be ne tessék csapni, és tessék megkérdezni a gazdámat, hogy elenged-e? III. Két hét múlva megint eljött az ember, és közölte, hogy élnek a szüleim, de ennek ellenére, ha akarom, örökbe fogad. Ám ehhez szüleim hozzájárulása kell. Én mindenbe beleegyeztem, mert azt hittem, ■ jobb dolgom lesz, mint eddig. Bíztam Feri bácsiban, mert így hívták. Bíró Ferenc. Kapitánymajorban lakott, egy hosszú, urasági cselédházban. November elejére eljött a várva várt nap. Feri bácsi hozott egy papírt, anyuka beleegyezett az örökbe fogadásba. Kezdetben jó volt minden. Csak azért haragudtak rám, mert nem tudtam táncolni a sógoruk kislányával. Nagyon szeretett táncolni, nem emlékszem rá, hogy hívták. ö engem bivalynak szólított, mert nagyon ügyetlen voltam. Érdekességként megemlítettem, hogy nem emlékszem az olyan jeles ünepekre, mint a húsvét, pünkösd, karácsony, újév, Szent István napja, vagyis augusztus 20. E napjaim is ugyanazzal a robottal teltek, mint a többi. Volt ott egy pajtaszerű, hosszú épület, amiben gyakran táncoltak, ittak és verekedtek a fiatalok. Ez úgy kezdődött, hogy a major egyik házától megindult a zenekar, amiben nekem legjobban a trombitás tetszett. A legények, sőt, a fiatal házasemberek a zenekar előtt táncoltak, így mentek a pajtába, s következett az igazi mulatság. Ivás, tánc, verekedés, vagy csak verekedés, tánc nélkül. (Folytatása következik.)
