Petőfi Népe, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Iszkander fotói • Hortobágy. • Részlet az önéletrajzból. Bahget Iszkander Szíriából ösztöndíjas diákként 1967-ben érkezett Magyarországra. A műszaki és a pedagógiai főiskolai végzettségű fiatalember 1972-től dolgozik Kecskeméten, jelenleg a MEZŐGÉP Vállalatnál. A család, no meg a fényképezés kezdete is ide köti, ma már otthon érzi magát Magyarországon. Ez a világ számára ugyanakkor az új meg új arcát mutató ismeretlent is jelenti. A megismerés kíváncsiságával és kutató szenvedélyével, a közel-keleti ember gyermeki rácsodálkozásával veszi észre a hortobágyi gémeskutat, s nem profilból, ahogyan mi ezt a látványt megszoktuk, hanem más nézőpontból, a boldogabbik vége, a göcsörtös ostorkolonc felől. S ez az újszerű látás teszi igazán monumentálissá, a hétköznapi jelleggel szemben magasztossá és jelszerűvé ezt a még ma is gyakori látványt. Máskor meg valamelyik egyetemes szellemi áramlat, pl. a neorealizmusnak a sajátos szemlélete és komponálási módja ragadja magával. Ezt a kifejezési módot választja a Részlet az Önéletrajzból című sorozatához és számos portrétípushoz is. S ez a magatartás pl. a munkakörnyezettel való jellemzés jut el a legmagasabb fokra — a Magyar Fotóművészek Szövetségének nivódíját elnyert Kohászok c. sorozatában. Bahget Iszkander a látszólag pillanatszerűben is az általánosabb érvényűt, a felszíni látszat, a konkrét jelenség mögött a mélyebb lényeget ragadja meg, a fénykép sajátos kifejezési lehetőségeivel emeli a mindennapok valóságát művészi minőségre. Érzékeny fogékonysággal rezdül együtt a dolgokkal, s különösen a dolgozó emberrel. Mint a Bács-Kiskun megyei Tanács ösztöndíjasa több munkástéma fényképezését vállalta, s feladatát rendkívül igényesen oldotta meg. A munkásszállás és a bejáró munkás témaköréhez —, hogy ösztöndíjas kötelezettségének • Egy marék virág. maximálisan eleget tehessen —, • Maszkok, hetekig bent lakott munkásszállásokon, együtt utazott az emberekkel és elkísérte őket munkahelyükre is. évben több mint húsz országos pályázaton és kiállításon vett részt fényképeivel, s ezen eseményeken hét esetben nyerte el a bíráló bizottság által oda ítélt díjat, s köztük a különösen rangos Ku- lich Gyula országos fotópályázat első díját. Az országos szakmaitársadalmi elismerések mellett ugyanakkor tisztességgel tett eleget a megyei ösztöndíj-kötelezettségének is. S hogy ezt milyen széles skálán és magas színvonalon teljesítette, azt a megyében most vándorló kiállítása is meggyőzően bizonyítja. Bánszky Pál A látszólag egyedi portrék típusokká nőnek. Az arcvonások mellett környezetükkel jellemzi az embereket. Pl. a foglalkozásra utaló „állandó jelzővel”, kerámiával, fényképezőgéppel, kaszával karakterizálja a „modellt” az arcok mellett tartott farsangi maszkkal jellemzi a máskülönben is állandóan maszkot viselő ember típusát. Nem nyugszik, amíg portréinál nem jut el az ember lelki állapotából, életéveiből, illetve jelleméből kikövetkeztethető végső társadalmi, vagy lélektani érvényű igazságig. Bahget Iszkander örökkön tevékeny, alkotó ember. Az elmúlt • Csónakok. Révész Napsugár vázlata. Kegyelemből Kezedet múltamra tapasztod csigaház-gortdok ünnepében. Keresni méltó szerepünket indulunk, mindenféleképpen. A falakon a tűnő árnyék: nem hazúgság, csak egyik véglet Bolond gitár szól: kegyelemből adok magamnak menedéket. Lemoshatatlan bánat Viz mossa ablakunkat, eső, sűrű szemekkel, a vonat játszva ringat, nem alszom, s nem kelek fel. Nem alszom, s nem kelek fel, iszonyú fájdalommal jön elébem a reggel, s hallom szavát: „Azonnal...” Hallom szavát: „Azonnal...” Víz mossa a világot, én megbénult karokkal nem mozdulok, nem ártok. Nem mozdulok, nem ártok. Pedig minden csak ennyi: e bánatot, ez átkot nem mossa el s le — semmi. ANTALFY ISTVÁN VERSEIi Egy kiáltás 4 S most már örökké.I Ivek húzódnak át fölöttem. Nem lepkeszárny. Talán egy emlék. Hová indultam? Honnan jöttem? Tarisznyámban országnyi gond. Keserű-édes falatok. Füstben-koromban megtörötten még kopjafákat faragok. Kinek tartozom köszönettel? Nincs adósságom.'.. Mily szavak! Ni ingassa meg senki, senki archimedesi pontomat! .••••v.v.v.v.v.v.v.vv.v.v.v.v.v.v * SWMWXWXWxWxtfxxxX'X-X'XtfXvXwx-x-x-x-xvXvx-xxxxxw-xx-x-x-X'X'X-x-x-xwx-X'X-xwx-xxx'XíX Csapodi tanár úr Ez év július 2-án lesz Móricz Zsigmond születésének • 100. évfordulója ... A róla való emlékezésekhez kapcsolódóan hadd szóljak most egy másik — bár „nem jegyzett” — évfordulóról, amely egy — számomra felejthetetlen találkozás mozzanatait idézi fel. Tizenhét esztendeje már, hogy— 1962 januárjában — életének 93. évében meghalt. Barid Szabó Jenő nyugalmazott gimnáziumi tanár. Móricz Zsigmond utolsó élő tanára volt. A Forr a bor című Móricz-regényben szereplő Csapodi tanár úr életbeli eredetije. A Nyilas Misi (Móricz) vezette diáktisztikar őt „buktatta ki” olyan izgalmas körülmények között az Ifjúsági Segélyegylet vezérkarából. Meghalt az öreg tanár úr, és én örökre lemaradtam egy titkos tervem megvalósulásáról. így történik mindenkivel, aki nem akkor cselekszik, amikor valaminek itt van az ideje. Újságíró pályám elején, az 1950-es évek közepe táján ismertem meg Barla Szabó Jenőt. Emlékszem: a szolnoki szerkesztőség vendégszobájába bejött egy szikkadt-sovány, görnyedt tartású aggastyán és a felelős szerkesztőt kereste. Mint kéznél levő „ügyeletes” — én vettem pártfogásba a kisöreget, aki úgy mutatott fehéressárga vászonruhájában, a kezében szorongatott ugyancsak világos micisapkával, — mintha egyenesen a méhesből rándult volna fel hozzánk. Régimódi útitáska volt vele, meg a hóna alatt valami hosszúkás csomag. Miután terheitől megszabadítva leültettem az öregurat, kicsit pattogósra beidegzett szavakkal közölte jövetele célját. — Kedves öcsém, Barla Szabó Jenő vagyok, Móricz Zsiga egyetlen még élő tanára. Kisújszállásról jöttem. Tudod, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sok regényalakját személyesen ismertem, még talán arra is emlékszem, hogy ez vagy az a család vagy személy mi úton-módon jutott be az irodalomba — kérlek szépen. — Kedves öcsém, nem szaporítom a szót. Tudom, ti újságírók mindig elfoglalt emberek vagytok ... Mindjárt adok neked egy kéziratot. Ezután benyúlt vászonzakója belső zsebébe, és precízen aktaalakra hajtott gépírásos papírt vett elő. Reszketett a keze, míg átnyújtotta. — Tudod kérlek, elhatároztam, hogy egy sorozatot dolgozok fel nektek Móricz Zsigmond diákköri szerelmeiről. Ez lenne az első —, mutatott száraz rózsaszínű ujjával a cikk címére: „Jászai Blanka — Móricz Zsigmond szerelme.” — Most jöttem a megyei rádiótól, az igazgatónő ott is szívesen foglalkozik az ötlettel. Megkért, hogy alkalomadtán tartsak felolvasást a rádióban is. Volt olyan kedves, hogy előre kifizette a cikket, amit átadtam ... Tartottam már többször előadást Móricz kisújszállási diákéveiről a tanulóifjúságnak is... Én pedig csak ültem, bámultam meghatottan a nyolcvanon jóval túl járó aggastyánt, aki jócskán túlélte halhatatlanná vált tanítványát; aki ismerte Móriczot, a diákot, s akiről nem a leghízelgőbb pon'tré maradt a Forr a bor-ban. Röviden elmagyarázta cikke tartalmát (amit természetesen alaposan kijegyzeteltem még azon melegében, miután magamra maradtam). — Jászai Ármin szorgalmas ügyvéd volt — a regényben Kondor néven találod —, s a kislányukhoz, Blankához Móricz Zsigát fogadták fel instruktornak 1897-ben, mikor a lánykát polgáriba íratták Szolnokra, mert Kisújszálláson még nem volt polgári leányiskola. Zsiga készítette őt fel a magánvizsgákra ... így fejlődött ki Móricz — Nyilas Misi és Jászai Blanka — Kondor Irénke szerelme. Nos, erről írtam nektek. Figyeld csak! — olvasott fel cikkéből a tanár űr, s felhívta a figyelmem, hogy ahol jobban1 alá akarta támasztani a leírtak hitelét, megjelölte, hogy a regény hányadik oldalán nézhetünk utána. Bőven írt a cikkben bizonyos Kiss Jánosékról is, akiknek Kara János-dűlőbeli tanyáján egyszer Móricz Zsigmond is kidalolta magát egy disznótoros ebéd alkalmával. — Micsoda ételek voltak! — cuppantott kedélyesen az öreg tanár. — Hallgasd csak, kedves öcsém. Tyúkhúsleves csigatésztával, orjahús ecetes tormával, csukapecsenye, pogácsa, főtt gesztenye. Mikor mindezeket jó néhányszor leöblítették koronakerti rizlinggel, Jártas, a háziak 22 esztendős fia elővette citeráját. Rugalmasra hegyezett lúdtollal megpengette a húrokat, azután valaki rákezdte a szép kunsági nótát. Móricz Zsiga is csatlakozott ka- maszhangján. Barna kislány de szépen járatnak, Selyemkendő veri a válladat. Ha az isten nékem adna téged, Én is vennék selyemkendőt néked. Kiöntött a Kákát a partjára, Isten véled, rózsám, utoljára! Elmegyek a Tisza mellé lakni. Ott fogok majd szeretőt tartani. — Régi idők ízét őrzi a nóta. — merengett el az aggastyán. — Akkor még megvolt a Kákát, mint a Tisza egyik mellékága. Mikor a nagy folyót szabályozták, kiapadt a Kákát. Lehet, azért vált meg szülőfalujától az egykori halászlegény, és ment új hazát, új szeretőt keresni a Tisza mellé. Mikor felengedett elfogódottságom, magamban kezdtem fogalmazni az első, ám a kimondáskor nem valami zseniálisra, sikeredett kérdést. — Tessék mondani, tanár úr. milyen diák volt Móricz Zsigmond? Nem emlékszik valami jellemző epizódra?,.. Ezt a kérdést erőltettem csökönyösen, csak kicsit mindig módosított változatban. De szintén következetesen mindig ilyen választ kaptam. — Zsiga szorgalmas, szolid tanuló volt, meg egy kicsit nyakas, mondhatnám, makacs. Ettől bővebb jellemzést nem voltam képes kicsikarni az öregből. Ö — ifjonti sutaság! Ugyan mire mehettünk volna „valami jellemző epizóddal”, amikor a foegélyegyleti választás annyi, ne annyi érdekfeszítő és magával sodró fordulatról vall a Forr a bor-ban is. Külső és belső cselekmények, folyamatok adnak ott dús jellemzést Nyilas Misi—Mó- riczról... Nagyon felélénkült a tanár úr, mikor mi is „előre” kifizettük a cikkért járó tiszteletdíjat. Azon az első beszélgetésen kezdett csírázni az én — már említett „titkos tervem". Mint minden „világmegváltásra” induló ifjú újságíró, én is elhatároztam, hogy ez lesz egyik „fő művem” — kisregény, esszé, publicisztika, mit tudtam még? — amellyel „feliratkozom”. „Megfejtem” a halhatatlan író egykori tanárának „talányát”, aki úgy élte túl tanítványát. hogy róla mint irodalomtörténeti nagyságról is taníthatott. Választ akarok kapni a valamikori — a Forr a bor-ban erőteljesen és sokrétűen kifejtett problémára, amely világnézeti ütközőpont volt Csapodi tanár úr és Nyilas Misi harcában. Ügy látja-e még, mint régen, hogy a jóisten kifürkészhetetlen akaratából voltak és lesznek is mindig szegények és gazdagok? De csak nagy időközökben és igazán párszor találkoztunk, s a „nagy mű” megírása egyre késett. Nem volt elég idő, s mód „anyag- gyűjtésre”. Ez valamiképp hagyományos újságírósors is jó ideje. A zsurnalisztika korunkban sokkal inkább a mindennapok krónikájához — „lássuk, amiből élünk" — kapcsolja az embert, mintsem hogy túlságosan elidőzhetne a múlt nagy témáinak felfejtésével. Más alkalommal — és részemről rövidebben felvillantom utolsó találkozásunk homályos emlékképeit. Közlöm majd, eredetiben, azt a szöveget, amelyben Barla Szabó Jenő „Móricz Zsiga* ifjúságának még két szerelméről” emlékezik... A kéziratot megőriztem. Tóth István
