Petőfi Népe, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-27 / 48. szám

1979. február 27. • PETŐFI NÉPE • I

„FORMÁLNI ÖNMAGUNKAT ÉS TÁRSAINKAT...”

Színjátszó diákok között

A színjátszás az önkifejezés egyik legközvetlenebb eszköze, a személyiség belső szükséglete. Aligha véletlen tehát, hogy szinte minden iskolában, minden munkahelyen akadnak fiatalok, akik csoportokba tömörülve, a műfaj sajátos eszközeivel mondják el véleményüket az élet különféle dolgairól. Így akarják közölni, elfogadtatni a gondolataikat, érzelmeiket. Fölöttébb izgalmas kérdés tehát, hogy vajon kiknek, hol, miért, hogyan és milyen hatásfokkal játszanak ma a fiatal színjátszók? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ a kecskeméti Táncsics Mihály Kollégiumban, amikor a Köves Zsuzsa népművelő által vezetett színjátszó együttes néhány tagjával beszélgettünk.

„Csak vidáman”

A szalkszentmártoni Kincses István harmadikos a közgazdasági szakközépiskolában.

— Hogyan lett színjátszó?

— Nyolcadikos koromban eljátszottunk egy mesejátékot. Mivel jól sikerült, megszerettem a színjátszást.

— Most milyen szerepe van?

— A Kocsonya Mihály házassága című darabban én vagyok a főszereplő.

— Nehéz?

— Meglehetősen. Főként a szövegtanulás okoz gondot. Szerencsére mindig van üres szoba, ahol hangosan tanulhatom, így gyorsabban belém rögződik a szerep.

— Van-e olyan diákműsor, amit nézőként már régebben látott, de amire ma is jól emlékszik?

— Egyszer, még az általános iskolában volt a felsősöknek egy műsora, amit valamilyen ünnepségen adtak elő. De hogy pontosan milyen verseket mondtak, arra már nem emlékszem.

— A csoport tagjai közül kit tatt legtehetségesebbnek?

— A Berényi Marit.

— Miért éppen őt?

— Szépen beszél és szívvel játszik.

— Tegyük fel, hogy azzal bízzák meg: állítson össze egy műsort. Milyen lenne az?

— Csakis vidám, fiataloknak való. Persze, először megbeszélném a csoport tagjaival, hogy nekik mihez lenne kedvük.

„A Nemzeti dalt feltétlenül”

Katona Tünde Jászkara jenéről jelentkezett a Katona József Gimnáziumba, amelynek most második osztályos tanulója.

— Már óvodás koromtól mondok verset. — kezdi a beszélgetést —, az általános iskolában pedig nálam nélkül nem zajlott le versmondó verseny. Egyszer első lettem egy megyei versenyen.

— Milyen verssel? Emlékszik még rá?

— Petőfi Magyar vagyok című költeményét mondtam el.

— Miért éppen ezt választotta?

— Az édesapám népművelő, és kezdettől sokat segített nekem: együtt választottunk verset, közösen elemeztük.

— Dicséretet kapott már valakitől?

— A november hetediki ünnepi műsor után az egyik tanárnő

megdicsért, hogy jól mondtam a Majakovszkij-verset.

— És a diáktársai?

— Az ő véleményüket nem ismerem ; nem szoktam velük ilyesmiről beszélgetni.

— Ha feladatul kapná egy műsor összeállítását, mihez kezdene?

— Éppen a múlt héten kértek meg, hogy állítsak össze egy Tán"csics-emlékműsort. A könyvtárból kivettem néhány művét, meg néhány róla szóló könyvet, és ezekből választok majd szemelvényeket. De feltétlenül helyet kap a műsorban a „Nemzeti dal” és a híres „Tizenkét pont” is. Hiszen ezek elválaszthatatlanok Táncsics Mihály életétől, eszméitől; még akkor is, ha nem ő írta őket. Például a Nemzeti dal el- szavalása után döntött úgy a fellelkesült tömeg, hogy kiszabadítják a börtönéből Táncsicsot.

Nemcsak önmagukat

Terjedelmes tanulmány kerekedhetne abból, ha a megszólaltatott két diákszínjátszó válaszait tüzetes elemzés alá vennénk. Ha alaposabban utánanéznénk és elgondolkoznánk azon: vajon mi lehet az oka annak, hogy Kincses István egyetlen irodalmi műsort sem tudott kedves emlékként felidézni, jóllehet, a saját bevallása szerint is több tucatnyit látott? Vagy mi lehet az oka annak, hogy Katona Tündét még egyetlen diáktársa sem dicsérte meg, jóllehet több szavalóverseny győztesének mondhatja magát? Lehetséges, hogy szerepe van ebben egyebek mellett annak a korszerűtlenül politizáló, vagy korszerűtlenül „széplelkűs- kúdő” önképzőköri magatartásnak is, amellyel a legtöbb irodalmi színpad eleve távol tartja magát a közvetlen környezetüket foglalkoztató gondoktól, problémáktól?

El lehetne tűnődni ezeken a kérdéseken. Mégis, fontosabb talán, hogy észrevegyünk az elmondottakban egy fontos, örvendetes körülményt: a megszólaltatott fiatalok már érezhetően nemcsak önmagukra figyelnek; tevékenységük közben nemcsak önmagukat formálják nagy igyekezettel. Van szemük a társaikra is, sőt, a csoporton kívül álló, de a környezetükben élő fiatalokra is.

Éppen ezért érdemelnek a környezetükben élőktől is egyre több figyelmet a kecskeméti Táncsics Mihály Kollégium színjátszó diákjai. > Káposztás János

A tudomány tornya

i

Budapesten van hazánk legmagasabb épülete, a Nagyvárad téri 96 méteres toronyház. A huszonnégy szintes épületbe nemrég költözött be a Semmelweis Orvostudományi Egyetem nyolc tudományos intézete.

□ □ n

A Budapesti Orvostudományi Egyetem tanácsa a századforduló óta többször elhatározta az egyetem bővítését. A tervek azonban rendre meghiúsultak és csak az 1960-as határozatuknak lett foganatja. A Fővárosi Tanács telket adományozott az egyetemnek és 1971-ben megkezdődhetett a munka, a tervek készen álltak. Itt speciális igényeket kellett az építőiparnak kielégítenie, hiszen nem lakóházat és nem irodaházat építettek. A tudományos munkához nélkülözhetetlen laboratóriumok sokasága található az épületben. Ezért is tartott hónapokig — 1978 szeptemberétől, 1979 februárjáig — a költözködés. Az érzékeny műszereket a munkatársak saját maguk, ölben szállították át az új otthonukba.

• Hazánk legmagasabb épülete, 96 m magas, az Orvostudományi Egyetem új otthona.

Dr. Gáti Tibor egyetemi tanár az épület igazgatója. Tőle kérdeztük, mit jelent az egyetem életében ez az 540 millió forintos költséggel felépült elméleti blokk:

— Elsősorban a hallgatókat érintő előnyökről szólnék. Korábban az egyetem annyira szétszórt volt, hogy az egyetemisták szinte több időt töltöttek két előadás között az utazgatással, mint a hasznos munkával. Most ezer diák tartózkodhat egyidejűleg az oktatórészlegekben. Az oktatás a hosz- szan elnyúló, úgynevezett lepényépületben folyik. Itt két 360 személyes előadóterem, mindkét szárnyon pedig 20—20 kiscsoportos foglalkozásra alkalmas — szemináriumi helyiség, illetve laboratórium található. A toronyépületben kizárólag tudományos kutatómunka folyik.

— Mennyiben változtak a tudományos munka feltételei?

— Nem mindegyik intézet jutott a korábbinál nagyobb alapterülethez, de az ésszerű elrendezés, a korszerű laboratóriumok mindenképpen megköny- nyítik munkájukat. Sokat várunk például a szak- didaktikai csoporttól, amely eddig az egyik klinika padlásán működött. Tagjai az új oktatási technikákkal kísérleteznek. Itt végre alkalmuk lesz kipróbálni a legújabb találmányokat — egyebek között a modern oktató- és vizsgáztató gépeket is.

Szintén nálunk kapott helyet a biometriai és az orvostechnikai csoport. Ezzel országos gond oldódott meg, hiszen most már lehetőségük van aktívan részt venni az orvostovábbképzésben. Az utóbbiak például lehetőséget kaptak arra is, hogy a diagnosztikában és terápiában használatos legújabb beerendezéseket, gépeket, kiállításokon mutassák be.\A fogorvosi kar is annyira zsúfolt veit hogy a klinikáról teljesen kiszorult az orálbiológiai kutatócsoport, ök is itt végzik további tudományos munkájukat.

És ha már a tudományos munka feltételeiről beszélünk, nem szabad elfeledkezni a közös létesítményekről sem. A közös könyvtárakról, laboratóriumokról és a központi izotóplaborról, amely egyedülálló lesz az országban. Ha elkészül, bizonyára nemcsak az egyetem., hanem más tudományos intézetek igényeit is képes lesz kielégíteni.

— Ügy tudom, nemcsak tudományos-szakmai területen hozott változást az új épület.

— Valóban régi gondunk oldódott meg azzal, hogy elkészült egy 600 személyes díszterem. Az 1978—79-es tanévnyitót már itt tartottuk. Azelőtt ilyen alkalmakra, meg a doktorrrá avatásokra színházat kellett kölcsönöznünk. De nemcsak egyetemi ünnepségeket rendezünk itt, hanem koncerteket, konferenciákat is. Gyakran kérik tőlünk a dísztermet iskolák, intézmények. Sajnos a legtöbb kérést el kell utasítanunk. Két iskolával tettünk kivételtj a Semmelweis és a Móra Ferenc nevét viselő egészségügyi szakközépiskolával. Az onnan kikeni' - diákok az egészségügyben helyezkednek el; velük, szerintem, meg kell ismertetnünk az egyetemet, nekik is részesülniük kell az új épület nyújtotta előnyökből.

• Az úgynevezett lepényrészben jól felszerelt laboratóriumokban kiscsoportos foglalkozásra is lehetőség van.

• A háromszázhatvan személyes előadóterem felülnczetből. (Fotó; Hauer Lajos felvételei — KS)

S'**

Őszinteség

Tizenhat éves koromban a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy fölényeskedve, lezseren — valójában tele torok- és szívszorító görccsel — titkolom halálos szerelmemet Magda iránt. Nem ismertem La Rochefoucauld- nak ezt a bölcs mondását: „Nincs az a képmutatás, amely sokáig titkolhatná a szerelmet ott, ahol van, vagy színlelhetné ott, ahol nincs”. Én csak azért ragaszkodtam a képmutatáshoz, hogy ne váljak nevetségessé. De később — szavamra! — sose színleltem olyan érzelmet, amely nincs. Manapság a fiatalok érzelmi kapcsolata — ahol van ilyen — sokkal őszintébb, gátlástalanabb, mint az én ifjúkoromban volt. Ezzel szemben minden más területen mintha kevésbé volna divatcikk az őszinteség, mint régen.

Nem prédikálni akarok arról, hogy bezzeg, a mi időnkben tombolt az őszinteség a társadalmi érintkezésben, ma pedig az emberek a színlelés álruhájában járnak, s a merev arcokról nem árulkodik: vajon az illetők mit gondolnak erről, meg arról. Szó sincs róla. Az életnek vannak olyan területei, melyeken egyenest kitermelődtek a képmutatás, a színlelés, a .tettetés, a füllentés a nyílt és elhallgatásos hazugság különböző formái. A burzsoá diplomácia legfélelmetesebb és legravaszabb egykori figurája, Talleyrand óta szinte kötelező e diplomáciában a ravaszdiság, a rókaság, a félrevezetés. Ezt ml sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az idegen szavak és kifijezések nagy szótárában e szónak — diplomácia — egyik jelentés-megfelelője így hangzik: „körültekintő ravaszság, furfang”. Ennek alapja nyilván Talleyrand cinikus mondása: „A beszéd arra való, hogy elrejtsük vele gondolatainkat”. De gyakran nemcsak a beszéd — az írás is elfedi a valódi véleményt. Amikor például két ország jegyzéket váltva, fenyegetőzik, a jegyzék záróformulája akkor is így hangzik: „Fogadja Nagyméltóságod megkülönböztetett tiszteletem kifejezését ...”

És a történelem? Mennyi változata álságnak, hazugságnak, fondorlatnak, ármánynak, tőrbecsa- lásnak. Czillel, a királyi hatalomra törő főúr így fordul Hunyadi Lászlóhoz: „A hon nevében nyújtom jobbomat”. A hon nevében? Ahogy Vörösmarty drámájában olvasható, Czillel már akkor László elveszejtésére tör. Shakespeare királydrámái töméntelen példát nyújtanak arra: hányszor és mily fondorlattal csalja tőrbe a hatalomra ácsingózó egyik úr a gyanútlan másikat. A őszinteség hiánya jellemzi a történelem hosszú feudális és polgári századait. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy a jóakaratú emberek mindig az igaz, nyíltszívű, tiszta, őszinte társaknak szurkoltak, s megvetették a hamisat, az alakoskodót, az álnokot, a színlelőt, az őszintét- lent. Az olyan jellemvígjáték, mint Moliére Tartuffe-je, sűrítve nyújtja át a képmutató, hazug, őszintétlen embertípust minden kor vizsgálódásának.

A hazugság a gyöngék fegyvere — írta volt Jókai. Ezen mindenki eltűnődhet, különösen, ha számba veszi: hányszor győzött ez a fegyver, vagyis a hazugság és a gyön- geség. A történelemben, a társadalomban, családi és munkaviszonyban.

De hát ha úgy van, hogy a diplomáciában, a történelemben, a társadalmi érintkezésben szinte kitermelődik az alakoskodás, az őszintétlenség — mikor és miképp van mégis hitele, értéke az őszinteségnek? A gyermekkorban bizonyosan. Különben mért írta volna oly találóan, kisgyerekkorát és a Mamát idézőn József Attila: „Én még őszinte ember voltam, / ordítottam, toporzékoltam...”?

Keserű, kiábrándító vallomása ez a költőnek, s megingatja hitünket: valóban nem lehet felnőni, létezni, élni csalás, hazugság nélkül? Az őszinteségnek valóban nincs árfolyama?

Mit szóljunk akkor a manapság különösen divatos életrajzi könyvekhez? Az emlékező kötetekhez,

a tárgyilagosnak ható, s többnyire nem tárgyilagos, mert az önmagához megértőn elfogult író vallomásaihoz? Persze, találkozunk közöttük őszintékkel vagy őszinteségre törekvőkkel, de talán nagyobb számban kevésbé őszintékkel. Az emlékező ugyanis — néha nem is tudatosan — megszépíti múltját, s ezzel megtagadja a lélek föltárulkozásának egyetlen indítékát: az őszinteséget.

Nyilvánvaló hát, hogy az őszintétlenség, még ha nem is jut el a hazugságig, tulajdonképpen utálatos, ellenszenves magatartás. így hát az is nyilvánvaló: nincs vonzóbb, emberibb, rokonszenvesebb vonása személyiségünknek, mint ha társunk, környezetünk, tárgyaló partnerünk úgy találja, hogy fedezete van a szavunknak. Ez a fedezet az őszinteség, ami egyet jelent azzal, hogy bízni lehet bennünk.

Ez, persze, kissé elvont bölcsességnek tetszik. Ezt különösen akkor érzem, mikor olyan fiatalemberekkel találkozom, akik mint szent és ősz ősállatra tekintenek rám, ha ilyen elveket hangoztatok. Azt mondják, hogy ők igen hamar megismerték a társadalom játékszabályait. Nem tudják, ml volt régen, de azt bizonyosan állítják, hogy aki balek —, s a ba- lekség egyik megnyilvánulása az érzelmek, a tervek, a kártyák nyílt föltárása —, az alaposan megégeti magát, más kifejezéssel: könnyen pofára esik. Az embert akkor ítélik meg kedvezően — mondják ifjú barátaim —, ha „megjátssza magát”, ha szelídnek mutatkozik,

ha nem mond ellent, ha nem vitatkozik. Rövidesen: ha nem őszinte. Így könnyebb előre jutni, érvényesülni. Hazudni kell az iskolában — mondják —, hazudni kell a lányoknak a fiúk előtt, fiúknak a lányok előtt, mert különben alul maradnak, hazudni kell a főnöknek — a hazugságot mindenütt szívesebben fogadják, mint a szókimondó igazságot.

Eltűnődöm ezen a szemléleten. Sző nélkül vegyük hát tudomásul, hogy az a nemzedék, mely minket hivatott fölváltani, s mely a szocialista társadalom kiteljesítőjének a szerepét kapta a történelemtől, ilyen elvek szerint nőjön fel? Vegyük tudomásul, hogy a történelem szocialista korszaka se fog majd különbözni az előző korszakoktól a tekintetben, hogy ugyanúgy az őszintétlenség, az alakoskodás, a furfangos helyezkedés jellemzi, mint azokat?

Ebbe nem tudok belenyugodni, s ebbe nem is szabad belenyugodni. Váltig kitartok egy régi rögeszmém mellett: a társadalmi együttélés — pontosabban: a szocialista társadalmi együttélés — nem alapozódhat az átejtésen, a becsapáson, a hazugságon, az őszinteség nélküli magatartáson. Nemcsak múltunk haladó törekvéseit, ám jelenünk erőfeszítéseit, s a jövendőnek az embert végképp fölszabadító korszakát is tisztelettel szeretném szemlélni. Ezért is zárom e jegyzetet úgy, mintha levél volna: maradok — a múlt, a jelen és a jövő iránt — őszinte tisztelettel:

N. Gy.

HÍD EURÓPA ÉS ÁZSIA KÖZÖTT

Űj könyv a Szovjetunióról

Különös képzeletbeli utazásra vállalkozik, aki elolvasás céljából kézbe veszi a Gondolat Kiadó által megjelentetett kötetet, mely a Szovjetunió címet kapta. A világrészeket bemutató sorozatnak immár és a negyedik tagja. Rendhagyó módon ezúttal egy kontinensnyi ország bemutatására vállalkozik Székely András nagy műve, mely túlzás nélkül hiányt pótol, és meglehetősen nagy vállalkozásnak* számít. A kétkötetes műnek az első kötete hagyta el a nyomdát a közelmúltban. Ebben annak a hatalmas kiterjedésű országnak a természetföldrajzával ismerkedhet meg az érdeklődő, amelyet úgy tartanak számon mindenfelé, hogy híd Európa és Ázsia között. Hogyne, amikor ennek ds, annak is jókora részére kiterjed.

Időben és térben egyaránt értelmezve: soha a világtörténelemben sehol nem volt még ekkora hatalmas, egybefüggő ország! összesen hatvanezer kilométert kitevő határai másfélszer érnék körül a Földet! A csupán néhány évtizedig fennálló egykori mongol világbirodalom is mintegy hússzor akkora területtel volt kisebb nála, mint hazánk területe. Nem is beszélve a rettegett római birodalomról, mely csupán a negyedét tette ki a mai Szovjetuniónak; ami területének méreteit illeti. Akkora ez az ország, hogy határai között a polgárok az időeltolódások miatt egyidőben reggeliznek, ebédelnek és vacsoráznak. Több mint kétszázszorosa Magyarországnak, mely csak ha a híres-legendás Tajgát idézzük, azon is hússzor elférne.

A fentiekkel ízelítőt kívántunk adni a méretekről. Hát még, ha a Szovjetunió felszínének (s földje belsejének) változatosságát akarnánk jelezni! A „sokarcú” Kaukázus és a különös Távol- Kelet éppen úgy felkelti a figyelmünket, még így a könyv lapjain keresztül is, mint a változatos domborzatú Amúr-vidék. vagy Pamir, a „világ teteje”, meg a fenséges szépségű Urál- vidék. A Tajga a romantikájáról, a hátborzongató sivatagokról, az üde-friss sztyeppékról, meg a csodás tavakról, tengerekről, a hatalmas hegyóriásokról nem is beszélve.

Mit is jelent ez így együttesen? Azt többek között, hogy egy ekkora kiterjedésű s ily nagyon változatos felszínű ország soksok szépséget nyújt az oda látogató embereknek. S ami talán ennél is fontosabb: az ilyen sok szempontból gazdag ország alkalmat nyújt a különféle tudományágak művelőinek ezer- és ezerféle kutatások végzésére.

Külön érdekes és mélységesen elgondolkoztató fejezete a vaskos kötetnek az, mely az egykori magyar utazók felfedező tevékenységét taglalja. Vámbéry Armin, Zichy Jenő, Benyovszky Móric, Reguly Antal és mások sok-sok nagyszerű utazásokon járultak hozzá a mai Szovjetunió egyes tájainak „feltérképezéséhez”, tudományos felfedezéséhez. Az utóbbi kétszáz esztendőben ötvennél több jeles magyar utazó fordult meg e roppant kiterjedésű országban.

Ez az olvasmányos és egyben tudományos munka részletes leírását adja a Föld mindenkori legnagyobb országának földrajzáról, geológiai, valamint növény- és állattani, talajtani viszonyairól, a szovjet szakiroda- lom és a személyes tapasztalatok felhasználásával. A magyar fotósok felvételei — színes és fekete-fehér képek — is nagyban segítik a kötet sikerét. Ügy gondofljuk, hogy az imponáló tizenötezres példányszám is jócskán hozzájárul ahhoz, hogy a Szovjetuniót hazánkban még többen — és még alaposabban — megismerjék. A térképek egész sora, az irodalomjegyzék és a névmutató a sok száz fénykép mellett ugyancsak az olvasói tájékozódást segíti.

V. M.