Petőfi Népe, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-22 / 44. szám

1979. február 22. « PETŐFI NfiPE • 9 A PÄRTTITKÄR ÉLETMŰVE Búza Barna szobrai Kiskunhalason KIÁLLÍTÁSI JEGYZET Politikai könyvek Jánoshalmán Na jó, jó, de hogyan lesz ebből kenyér? — Veres Péter kérdezte ezt gyakran, végső értelmét, életmozdító jelentősé­gét keresve bizonyos dolgoknak, törekvéseknek. Ezt a kér­dést tartogatom most a nyelvem hegyén én is, miközben László Józsefnek, a jánoshalmi pártbizottság titkárának sza­vait jegyzem... A megyei átlag kétszerese Sokáig csak adatokat sorol, ám a hangsúlyaival érzékelteti, hogy a kikerekedő kép legfontosabb mozaikkockáit adja a kezembe. Írom tehát: Lenin műveinek sorozatából tíz, a vallástörténeti lexikonból pedig hatvanegy kelt el a politikai könyvhónap ide­je alatt. A munkásmozgalomról •zóló könyvekből százkilencet, a filozófiai témákkal kapcsolatos művekből kettőszázhuszonki­lencet, a történelemmel foglal­kozó munkák közül pedig nyolc- százhuszonkettőt adtak el. Mindez annyit jelent, hogy a politikai könyvhónap ideje alatt hetvenezer forint értékű Kos- suth-kiadvány kelt el december végéig. Hozzászámítva ehhez a megelőző hónapok negyvenezer forintos forgalmát, kiderül, hogy Jánoshalmán több mint száztíz­ezer forintot forgalmaztak poli­tikai könyvekből, 1978 során. Sok ez, vagy kevés? Mészáros János, a Kossuth Könyvkiadó Bács-Kiskun me­gyei kirendeltségének vezetője határozottan állítja: nagyon sok! Igazáról egyetlen számadattal si­kerül meggyőznie: a tizenhárom- ezer lakosai nagyközség egy-egy személyére 18 forint jut a fenti összegből; ami éppen kétszerese a megyei átlagnak! Igaz, hogy a kalocsai járás általában kiemel­kedik a megyei átlagból, hiszen a statisztikák tanúsága szerint egy-egy lakos itt tizenöt forint értékű politikai kiadványt vásá­rol évente, ám a jánoshalmiak még ezt az eredményt is messze túlszárnyalták. A szorgalom és az igényesség gyümölcsei És ezen a ponton érzem, hogy ki kell böknöm a bennem íész- kelődő kérdést: igen, ez nagyon szép, de „hogyan lesz ebből ke­nyér”? Mert nem nehéz belátni: ha az agronómus kezébe vesz egy mezőgazdasági szakkönyvet, s abból megtanul valamit, mond­juk a sertéstápok helyes adago­lásáról vagy a dugványozás leg­újabb módszereiről, akkor ez — a sertések gyorsabb súlynöveke­désén, a hamarabb termő növé­nyeken keresztül — mindany- nyiunk számára közvetlen anya­gi hasznot hozhat, rövid időn be­lül. De miként módosíthatja a falu arculatát, miként lendíthet az itt élők sorsán az, hogy so­kan olvasnak politikai könyve­ket? Hogy például sok ember­nek cseng ismerősen Dimitrov vagy Károlyi Mihály neve, s hogy azon vitatkoznak munka­helyen és baráti körben: vajon a nálunk tapasztalható áremelkedé­sek mennyiben hasonlíthatók a tőkés országok inflációjához? Az efféle kérdések ugyan a tu­dásnak, a műveltségnek túlzóan „praktikus” felfogására vallhat­nak, László József mégsem veszi rossznéven, sőt örömmel válaszol — a nagyközségben folyó élet szélesebb körű, részletezőbb is­mertetésével. Azzal kezdi, hogy a lakosság­nak mintegy hatvan százaléka a mezőgazdaságban dolgozik; s hogy a Jánoshalma térségében működő három mezőgazdasági termelőszövetkezet járási, sőt megyei szinten is élvonalbelinek számit. Kiszámítja: a nagyközség mintegy másfél milliárd forint> nyi értéket tesz le évente a nép­gazdaság asztalára! Ennyiből is nyilvánvaló: a já­noshalmiak szorgalmasak. A ké­sőbbiekből pedig kiderül, hogy ezen túl — igényesek is. Aktivitás és öntevékenység Erről tanúskodnak egyebek mellett az új létesítmények, amelyek közül különösen kettőt ajáni figyelmembe László József: a régebben épült, harmincezer kö­tetes könyvtárat és a néhány hó­nappal ezelőtt átadott, új sport- csarnokot. Az utóbbival kapcsolatosan fel­hívja a figyelmet arra, hogy a csaknem húszmillió forintos költ­ség kétharmadát a jánoshalmiak teremtették elő, s hogy a szooia- lista brigádok, a KISZ-esek közel négymillió forint értékű társa­dalmi munkát végeztek az épít­kezések során. Ez a lelkes tenniakarás termé­szetesen nem csupán pillanatnyi fellángolás: az aktivitásnak, az öntevékenységnek hagyományai vannak Jánoshalmán. Szép példája ennek, hogy a já­noshalmi sportolókat — különö­sen a labdarúgókat és a kézilab- dásokat — évek óta a megye leg­jobbjai között tartják számon. Még bővebb a példatár, ha a kulturális élet területén nézünk körül. Messze földön híresek pél­dául a jánoshalmi énekkarok, amelyekben több mint százan énekelnek, köztük Iskolások és nyugdíjasok, valamint a több száz ember munkáját irányító agrár­mérnök és az egyedül dolgozó kő­műves kisiparom. Az önművelés még szélesebb körű hagyományára utal, hogy a jánoshalmiak nemcsak politikai könyvekből, mindenféle olvasni­valóból sokat vásárolnak. A kü­lönböző sajtótermékekre például 1 millió 700 ezer forintot költe­nek évente; csaknem háromszor annyit, mint tíz esztendővel ez­előtt. Az előfizetések számát te­kintve a Petőfi Népe áll az élen, amelyből csaknem ézernégyszázat kézbesítenek a postások naponta. .. ott van minden eredményünkben” A Veres Péter-i kérdésre érke­ző válasz utolsó mondatait már szó szerint kell idéznem: „A politikai könyvek olvasá­sának hasznát ennél jobban nem tudnám megfogalmazni: ott van minden eredményünkben, amit a gazdaság, a kultúra, a sport, s az élet más területén elértünk. Más- ként — kicsit pontosabban — fo­galmazva: biztos vagyok abban, hogy az emberek politikai tájé­kozottsága, politikai tisztánlátása nélkül nem lettünk volna képe­sek ilyen eredmények elérésére. Hiszen ez — a politikai tisztán­látás — alapvető feltétele minden tudás, minden ismeret helyes felhasználásának! S ha ennek ér­dekében tudtam valamit tenni, mint. pártfunkcionárius, mint a politikai könyvek terjesztője, ak­kor azt mondom: ez életem fő műve, amire mindennél büszkébb vagyok ...” Káposztás János Évről évre gyorsan növekszik az idegenforgalom a Tátrában Tavaly 17,8 millió külföldi ke­reste fel Csehszlovákia tájait, és 9,5 millióan utaztak Csehszlová­kiából külföldre. A csehszlovák állam fennállásának hatvan esz­tendeje alatt először ért el ilyen fejlődést az ország idegenforgal­ma, a ki- és beutalások száma. A külföldi turisták legkereset­tebb úti célja a Magas-Tátra. Bár mindössze 26 kilométer hosz- szú a hegység fő gerincvonulata, és összesen 500 négyzetkilométe­ren terül el, mégis, egyedülálló természeti szépsége, égbenyúló csúcsai, a 35 mély völgy, a 130 tengerszem, ritka állat- és nö­vényvilága, jellegzetes hegyi te­lepülései sok látogatót vonzzanak; évente 3,5—4 millió külföldi láto­gat el ide. A tátrai szállodák, motelek, üdülőházak összesen 11200 sze­mélynek adnak helyet. Bővülnek a motelek, autós kempingek is, közülük a legnagyobb a íátralom- nlci EUROCAMP-tábor. Egyre több függővasutat építenek a hegycsúcsok i megközelítésére. (BUDAPRESS — ORBIS) • Női portré A kiskunhalasi Semmelweis- kórház klubja, februári kiállítá­sának látogatói érdekes tanulsá­gokkal távozhattak a rendez­vényről. Az egyik: Búza Barna szobrászművész egyaránt maga­biztosan kezeli a különböző anyagokat: fát, követ, terakottát, bronzot; a másik pedig az, hogy az alkotó éppen ilyen rutinnal dolgozik a különböző méretekben is; a kisplasztikától az életnagy­ságú portrékon át a nagyobb méretű, közterekre szánt müve­kig. Am, hogy eme megállapításra juthassanak, az szükségeltetett, hogy a kiállítás létrehozói a vi­szonylag kis méretű teremben is tudatosan válogatva rendezzék el a szobrász életművének legjel­lemzőbb alkotásait. Ily módon a lényegében kamarajellegű kiállí­tás a müvek ötletes csoportosí­tása következtében jól szemlélteti • Anya gyermekével a közel hetvenesztendős művész sokarcúságát. Búza Barnáról elmondható, hogy alkotói munkásságát részint élénk közéleti érdeklődés, részint pedig a klasszikus formák szép- ségeszményének követése jellem­zi. Ez a kettős elkötelezettség megmutatkozik az apróbb; pél­dául vasöntőt, tornászlányt, áb­rázoló kisplasztikákban, a na­gyobb méretű, egészalakos kom­pozíciókban (Földosztáskor, öz­vegyasszony) és különösen a köz­téri alkotásokban (Emlékmüterv). • Esőben '1 A lélekábrázolás mélységét és a nemes vondlú formák összhang­ját \pedig legjobban példázzák mellportréi. A szobrászművésznek a me­gyeszékhelyen is látható egy al­kotása, amelynek fotóreproduk­cióját egyéb fényképfelvételek mellett ugyancsak kiállították Kiskunhalason. Búza Barna ké­szítette ugyanis dl kecskeméti SZTK-rendelőintézet épületének bejárati oszlopait díszítő fim- domboritást. , P. M. A PRAVDÁBAN OLVASTUK A kecskeméti Kodály-intézetről Az európai országoktól Auszt­ráliáig, az Egyesült Államokig, vagy Kanadáig jó hírnévnek ör­vend a Kodály Zoltán nevét vi­selő kecskeméti zenepedagógiai intézet. Tudományos kiadványok, meghívásnak eleget tevő vendég- oktatók, a(z egyes továbbképző '.^tanfolyamról és nemzetközi sze­mináriumokról hazatérő hallga­tók beszámolói, küldöttségek ta­pasztalatszerzései segítik elő a népszerűséget. De a szakmai kö­zönségnek s^lóló tájékoztatások mellől ne felejtsük ki a szélesebb nyilvánossághoz szóló sajtót sem. Legutóbb például a nagy múltú és tekintélynek örvendő Pravda olvasói ismerkedhettek meg a kecskeméti intézettel. A. Karpi- csev tudósító beszélgetett Erdei Péter igazgatóval, s küldött be­számolót a kilencmillió példány­ban megjelenő napilapnak. Aki figyelemmel kíséri a Szovjetunió Kommunista Pártja központi saj­tóorgánumának cikkeit, nyilván észrevette, hogy nem könnyű ki­érdemelni a megjelenést ezeken az oldalakon. Néha fontosnak hitt nemzetközi események is csak egyhasábos, rövid informá- (ciónyi helyen szerepelnek. A szerkesztők most két hasábot ad­tak a magyarországi tudósításnak. A megvalósult álom — így le­hetne röviden visszaadni a dm jelentését. Bevezetőként a környe­zet jelenik meg: Ennek a sok éve emelt, régi épületnek, a falai kö­zött mindennap zene hallatszik — írja A. Karpicsev. — Nyáron „kivonul” a muzsika a szabadtéri udvarba, amelynek a közepén terebélyes koronájú fa áll. Alatta hangversenyeket rendeznek. Ide jönnek a helybeliek, hogy gyö­nyörködjenek a nagy tekintélyű magyar zeneszerzőnek, a népmű­vészet igazi szakértőjének, Ko­dály Zoltánnak a műveiben. Kodály tevékenységével kap- csalatban megjegyzi a tudósitó, hogy hatvan évvel ezelőtt, a Ta­nácsköztársaság idején a zenei kultúra reformjának előkészíté­sén dolgozott. Arról álmodott, hogy a kétkezi munkásemberek meghódítják és megismerik a mű­vészet világát. Ez a gyönyörű álom a szocia­lista Magyarországon teljesedett be. Az elmélyült művészi érdek­lődés egyik példáját Kecskemér ten találta meg a Pravda cikk­írója: a szülőváros lakói értik és szeretik a mester művelt; ál­talános és középiskola, valamint a zenepedagógiai intézet viseli a nevét. — Állandóan új tapasztalatok­kal gyarapodtunk — mondta Er­dei Péter igazgató. — A tanfo­lyamokra érkező hazai szakembe­rek a gyakorlati munkában nél­külözhetetlen korszerű ismerete­ket kapnak. Egész sor külföldi országból is fogadunk zenetaná­rokat. Majd az előadó- és halngver- senyterem, a zenehallgatásra ll alkalmas könyvtár és olvasó be­mutatásával folytatódik a cikk: Magyarországon szeretik a ze­nét. Vetélkedők és fesztiválok vonzzák a műértők ezreit. Ai észtétikai nevelés ma elválaszt­hatatlan része lett az új típusú ember lelki alkata formálásának — fejeződik be a Pravda tudó­sítása. H. F. Jerzy Edigey MacAreck FORDÍTOTTA: jjAfVO^nO^i BÁBA MIHÁLY 4 r (34.) Henio felnevetett. — Nem mondhatom, hogy ma­gasra értékelsz. Te valóban azt gondolod, hogy engem olyan könnyen át lehet ejteni? Ebéd után mindent elmondok, és meg­mutatok. Egyelőre lássunk az ebédhez. Kellemes hangulatban költöt­tük el az ebédet. Amikor a pin­cér kávét javasolt, Henio kérte, hogy vitesse fel a szobájába. Amikor felmentünk, Henio megvárta, hogy a pincér előké­szítsen mindent az asztalra. Csak akkor vette elő a szekrényből a különféle, jobbnál jobb italokat. Végül is kíváncsiságom felülke­rekedett és megkérdeztem: — Milyen üzletet csináltál ked­ves óhazádban? — Rögtön meglátod. — Henio felállt, zsebéből kulcsokat halá­szott elő és kinyitotta az egyik nagy bőröndöt, kivett belőle egy irhabőrbe csomagolt lapos, négy- szögletes tárgyat. Odament az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot és csak aztán bontotta ki. Egy ke­ret nélküli képet láttam a ke­zében. A vászon sötét volt, a kép is megfeketedett az öregség­től. A „keresztről levételt” áb­rázolta. — Mi ez? — Igazi Andrea del Sarto. Ez a kis darab vászon több mint százezer dollárt ér. Az Egyesült Államokban a gazdag műgyűjtők verekedni fognak ezért a fest­ményért. — Nem tudtam, hogy ennyire értesz a képzőművészethez — je­gyeztem meg. — Nem vagyok szakértő, de ismerem a világpiaci árakat. Nem lenne ez a kép az enyém, ha nincs mellettem az a kis­lány, akiről oly cinikusan be­szélsz. ' — ö, — mondtam érdeklődés­sel. — ö mondta neked, hogy ez Andrea del Sarto festménye? — Nem. ö csak felhívta a fi­gyelmemet a képre. Az aláírást én fedeztem fel, eléggé jól ol­vasható. Valóban a kissé elmosódott aláírást el lehetett olvasni: And­rea del Sarto, és alatta: 1528. — A másik oldalán a pecsét — mondta győztesen MacAreck. Megfordítottam a képet. Német betűk, sas, alig olvashatóan: „Kaisenmuseuim Berlin”. — Hogy szerezted meg ezt a képet? — Egyszerűen megvettem a jelenlegi tulajdonosától. De ez hosszú történet. — Meghalok a kíváncsiságtól. Kértek, mondd el röviden. — Rendben. De számíthatok a diszkréciódra Külföldre akarom vinni ezt a vásznat és nem aka­rom, hogy zűrzavar legyen körü­lötte. — Úgysem viheted ki. A Mű­velődési és Kulturális Miniszté­rium engedélye nélkül Lengyel- országból nem lehet műértéket kivinni. — Megpróbálom megszerezni az engedélyt. Végső esetben per­sze anélkül viszem ki. — Ahogy gondolod. Én hall­gatni fogok. És most, halljuk a történetet. — Ügy történt, hogy egy na­pon — kezdte elbeszélését Henio — elhatároztuk, hogy kirándu­lunk Pryzycébe. Kisváros, Szcze­cintől délre. A régi városka majdnem teljesen elpusztult, csak a várfalak maradtak meg, és néhány ősrégi épület. Bás­tyák. Megnéztünk egy forrást is, ahol valamelyik királyunk püs­pöke keresztelte meg a pogá- nyokat. Szóval, már akkor léte­zett. Rettenetes az, hogy ezt a forrást nem használják ki. Özön- lenének a turisták, ha tudnának róla, mert csodálatos a vize, szép a környék, bűbájosak az emberek. — Es ott találtál rá .Andrea del Sarto festményére? — Ne zavarj — dörmögte He­nio. Ivott egy pohárral és foly­tatta: — Pryzycében megebédel­tünk és a pincér mondja, hogy a közéiben van Trzinsko-Zdrój, ahová érdemes ellátogatni. El­mentünk, mert korán volt még visszatérni Szczecinbe. Tó, forrás, régi városka, de csodálatos kör­nyék. Beleszerettem ebbe az ódon kisvárosba, ahol annyi tornyocs- ka, várfal volt, hogy ha ez Ame­rikában az enyém, tiz dollár be­lépődíjat kérnék mindenkitől a megtekintéséért. Itt meg semmi. A középkori vendégfogadókban Coca-colát isztok. Ez még jobb üzlet lenne, mint „Disney Land”. Azt mesélik, hogy Hitler ott gyógyította betegségét. Palotát építtetett, amit az SS később fel­robbantott, de a pincében a rak­tárak megmaradtak, rengeteg tányér, csésze, porcelán ezzel a felirattal: „Kanzlei des Führers”. 29. — Kissé elkanyarodsz a témá­tól... — Rögtön, rögtön... Szóval, megnéztük az érdekességeket, vettem az egyik paraszttól, aki a történetet elmesélte, egy tá­nyért, aminek jó értéke lesz Amerikában. Ezután indultunk vissza Szczecinbe, de más úton. Útközben Marysia szólt, hogy szomjas, álljunk meg a legköze­lebbi faluban. Így is tettünk. Bementünk az egyik házba, vi­zet kértünk, de a háziasszony rögtön hideg tejet javasolt. Bele­egyeztünk. Bementünk a tiszta­szobába ... — És úgy megvendégelt ben­neteket, mint Kólódaiejnél az angyalokat Piast férfivá avatásán — nevettem az ismert legendán. — Nagyszerű! — mondta He­nio. — Szóval, mig a háziasszony a pincében volt, körülnéztünk a szobában és a házigazdával be­szélgettünk, aki 1945 óta él ott. Marysia mint képzőművész a képek iránt érdeklődött, ame­lyekkel szinte tele volt a fal. Volt ott szentkép, tájkép, amit csak akarsz. Az ajtó fölött egy keret nélküli. Elmondta, hogy a képeket ő maga hozta ide, csak az ajtó felettit nem. Ami­kor Berlin elfoglalása után a hadsereg visszafelé özönlött, meg­állt előttük egy teherautó. A katonák, mint ml, vizet kértek. Tejet és kenyeret kaptak. Akkor az egyik katona, látva a sok szentet, odaadta a hátizsákjában őrzött képet, amit Berlinben ta­lált az utcán. — Marysia — folytatta a ba­rátom —, kérte, hogy vegye le a a képet. Megnézte, én is, és lát­juk &z aláírást. — Andrea del Sarto. — És a múzeum pecsét­jét. Megértettem, hogy felbecsül­hetetlen értékű kincs van a ke­zemben. — És megvetted? Mennyit fi­zettél érte? — Várj. Nem ment az olyan gyorsan. A gazda hallani sem akart róla, hogy ő nem júdás, nem adja el Krisztus képét, és * így tovább. Ezret ígértem neki.' Nem kellett. Megpróbáltam as asszonyt rábeszélni. Hallani sem akart róla. Közben emeltem aa árat. Végül tízezernél elérzéke- nyülten megváltak tőle. — Zlotyval, vagy dollárral fi­zettél? — Természetesen csak dollár­ról volt szó. De Így is megérteJ Tudod, mennyi ennek az értéke? Egy vagyon! , — Marysia beszélt rá, hogy vedd meg? — Ellenkezőleg. Amikor hat­ezernél tartottam, kihívott as udvarra, és kért, hogy ne vegyem meg. Küldjük be Szczecinbe a képet a szakértőkhöz. Én persze tudtam, hogy akkor a múzeum ráteszi a kezét, és sohasem lá­tom viszont. Marysia ekkor azt mondta, hogy vegyem, ha aka­rom, de ő nem akar tudni erről,1 és sajnálja, hogy betértünk oda vizet inni. Az öreg gazda meg csak dzt hajtogatta az alku után,' hogy annyi pénzt adtam érte, hit csak meg ne bánjam, és őt meg ne büntesse az isten, hogy a Jó cselekedetéért kapott Krisztus- képet annyi dollárért adta el. (Folytatása következik.) j

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents