Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 11. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

A F orrás az új esztendőben

ÉVI TIZENKÉT MEGJELENÉS

Megyei irodalmi folyóiratunk, a Forrás 1979-ben már minden hónapban eljut az olvasókhoz. A lap az eddigi tíz helyett ugyanis tizenkét alkalommal jelenik meg. A megjelenési szám emelkedése az eddigi eredményes munka következménye, és egyben alkalmat kínál a kiteljesedettebb szerkesztési törekvésekre is.

Dr. Hatvani Dániel főszerkesztővel, a Forrás új korszakát jelentő változásokról beszélgettünk.

— A lap szerkesztői szemléletében nem jelent döntő változást a megjelenési arány növekedése, hiszen a Forrás eddig is 12 számozással jelent meg évente — magyarázta. — Folyóiratunk a négy nyári hónapban csak két alkalommal, de dupla számozással- hagyta el a nyomdát, s így lett eddig az évi tíz példányszámból mégis tizenkettő. Ügy értelmezzük, hogy felnőttségünk egyféle deklarálása jutott kifejezésre a rendszeres havi megjelenést lehetővé tevő hivatalos engedéllyel. így már a vidéki folyóiratok többségéhez hasonló eséllyel, és súllyal lehetünk jelen a magyar irodalmi közéletben.

— Az évi tizenkét számnak nyilván pénzügyi kihatása is van.

— Természetesen. A megyei tanács jelentős összeggel emelte meg költségvetésünket. A kapott többlettámogatás részint fedezi az évi két új szám nyomdai előállításának kiadásait, részint pedig lehetőséget ad a szerzői honoráriumok összegének megemelésére. A tiszteletdíjak „keretét" ugyanis még. 1969-ben állapították meg, s bizony egyre nehezebben tudtunk gazdálkodni belőle. Az viszont, hogy most havonta a 24 ezerrel szemben 32 ezer forintot szánhatunk az írók tiszteletdíjaira, nem azt jelenti, hogy

minden írás honoráriumát megemeljük. A többletet inkább a differenciálásra, elsősorban a fontosabbnak ítélt műfajok, így a szociográfiák, illetve s>. kiemelkedő színvonalú művek dotálására szánjuk.

— Bővül-e a szerkesztőség létszáma?

— Munkatársaink jelenlegi gárdája lényegében már tavaly kialakult. Raffai Sarolta eltávozott körünkből, Pintér Lajos viszont belépett, és ez évtől mellékállásban alkalmazzuk Kovács István fiatal költőt, aki a fővárosi irodalmi élethez köti a kecskeméti szerkesztőséget.

— Mi a Forrás munkatársainak műfaji szakterülete?

Helyettesem, Szekér Endre a versek és az esszék gondozója. Záni. Tibor a szépprózával és a szociográfiával, Pintér Lajos a kritikával és a fiatal szerzőkkel 'foglalkozik. Technikai szerkesztő Goór Imre; hozzá még a művészet tartozik. Buda Ferenc fő- munkatárs ugyan nem irányít meghatározott rovatot, de ő gondozza mégis a néprajzzal, a folklórral foglalkozó írásokat.

— Miként bírálják el a beérkező kéziratodat?

— Több lépcsős „szűrőn” kerülnek át. Elsőként a rovatvezető válogat, majd az általa javasolt cikkeket még két munkatársunk

is átolvassa. így áll össze aztán az elfogadott kéziratok kötege, amelyet a megjelenések elvei szerint szerkeszteni kell.

— Várakoznak-e hosszasabban ebben az iratgyűjtőben jó írások?

— Bizony előfordul, hogy fél évet is benne pihentek a megjelenés előtt. Ez gondokat is okozott. Egyenként ugyan meg tudtuk győzni az írókat, hogy kény- szerűségből tesszük ezt, de az ilyen beszélgetés mindig kellemetlen volt, hiszen más folyóiratoknál ez ritkábban fordul elő.

— A publikációs lehetőségek növekedésével ez a gond is nyilván csökken ... Mit, milyen műfajokat kívánnak erősíteni az évi tizenkétszer megjelenő Forrásban?

— Elsősorban a szociográfiát szeretnénk. Ehhez viszont jórészt nem több lapszám, hanem inkább több jó szociográfia lenne szükséges.

— Az utóbbi időben mintha több színművet is közölne a Forrás. A Folyóirat egyébként elkötelezte magát a Katona József Színház drámapályázata mellett is. Olvashatunk-e majd a jövőben rendszeresen színdarabokat?

— Ez nem az elkötelezettség kérdése, hanem a minőségé. A tényleg jó, értékes daraboknak már csak a műfaji sokrétűség szempontjából is helyük van a Forrásban. Az a szomorú igazság, hogy a széppróza nem kínál túlságosan nagy választékot. így ha egy gyenge, közepes elbeszéléssel egy jó színmű versenyez, akkor az utóbbi javára döntünk. Még akkor is, ha egy egész estét betöltő dráma a terjedelem következtében megjelentetési, illetve szerkesztési nehézségeket okoz.

— Ejtsünk néhány szót a Forrás idei terveiről.

— Lesz néhány „dobásunk” az idén. A Forrás alkalomszerűen már eddig is közölt interjúkat, de ezt a törekvésünket most kiteljesítjük. Kéthavonta Görömbei András tollából közlünk beszélgetéseket fiatal írókkal. A közbeeső számokban pedig közép-nem- zedékbeli szociográfusokat, tehát a Magyarország felfedezése köteteinek íróit szólaltatjuk meg. Lesznek azonban egyéb témák is, a januári számunkban például Kása Ferenc filmrendezővel készített interjú olvasható. Új sorozatokat is indítunk. Katona Imre a magyarság néprajzi tájegységeivel, azok komplex etnográfiájával ismerteti meg az érdeklődőket. Bizonyára ennél is olvasottabb lesz a „forrázok” paródiái; ebben a sorozatban Tarján Tamás és Reményi József Tamás a Forrás íróit figurázzák majd ki.

— Milyen nagy a folyóirat szerzőinek tábora?

— Erről nincsen statisztikám, bár bizonyára érdemes lenne elkészíteni. Becslésem szerint több mint százan szerepelhetnek évente a lapban. Ezt a számarányt viszont csak dialektikusán célszerű értelmezni. Szerkesztőségünknek ugyanis nyitottnak kell lennie; fenn Kell tartanunk a helyet az új törekvéseknek és az új tehetségeknek, neveknek, irányzatoknak. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a folyamatosság szükségességéről, arról tehát, hogy azok a szerzők, akik már bebizonyították, hogy erősségei lapunknak, azok is rendszeresen publikálhassanak a Forrásban. E kettő optimális aránya nehezen meghatározható, s a számok statisztikája mindezt valószínűen nem is képes tükrözni.

Pavlovits Miklós

Helyi értékek - országos vonzásban

? f/- :•

BUDAPESTEN TANlTÖ történész ismerősömmel beszélgetek. Az egyik bácskai községből származott el, sokféle közös témánk akad. Tudom róla, hogy a legújabb kor, munkásmozgalmi eseményeinek feldolgozásával foglalkozik. Megkérdezem, hogy ismeri-e a i bajai régész, Kőhegyi Mihály és szerzőtársa, Gergely' Ferenc könyvét a Pécs—Baranya—Baja háromszög történelmi problémáiról 1918 és 1921 között? „Igen, sok érdekes adalékkal szolgált számomra a kötet a Duna- völgyi népek együttélésének problémaköréből.”

A mű megjelenését egyébként a Bács-Kiskun megyei Tanács és a bajai járási hivatal támogatása tette lehetővé! Ügynevezett nem hivatásos könyvkiadói tér- „ mék az is, amely a Bács-Kiskun megyei Levéltár jóvoltából láthatott napvilágot: Dokumentumok az 1918/19-es forradalmak Duna— Tisza közi történetéhez. A gyűjtemény szintén ott van beszélgetőpartnerem könyvespolcán. Olvasta Romsics Ignác bevezető tanulmányát és a feltárt dokumentumok jó részét. Bevallom utólag, hogy csalódtam volna, ha nem ezt tapasztalom.

De elsősorban nem is azokra a munkákra akarom felhívni a figyelmet most, amelyek különös csillogást kapnak a hatvanadik évforduló fényében. Mert akkor említhetném a Pozsgay Imre előszavával megjelent Proletártavasz 1919 című tanulmánykötetet, amely a Magyar Tanácsköztársaság megyei eseményeinek állított emléket, a kecskeméti Oktatási Igazgatóság Olvasókönyv a magyar munkásmozgalom Bács-Kiskun megyei történetéhez című kiadványát, a Kiskunhalas című monográfia első részét; és még folytatható a sor.

EZ ALKALOMMAL inkább azok az értékek gondolkodtatnak el, amelyek úgy válnak közkincs- csé, hogy helyi és párt- vagy kulturális intézmények teszik őket hozzáférhetővé. Tehát nem» az Akadémia vagy a Gondolat és a többi kiadó. Bár az előző kötetek mind- Bács-Kiskun területéről meríílk témájukat, a hivatását szerető szakember tud rólunk az ország egyéb részein is. Ugyanakkor vannak más, ugyancsak a nem hivatásos könyvkiadók gbndozásában megjelenő kötetek, amelyek különösen érdekes adalékokkal szolgálnak a kecskeméti, kiskunfélegyházi, kalocsai és környékbeli olvasóknak. Mert olyan vonatkozásokat tartalmaznak, hogy nem lehet eltekinteni tőlük, amikor valaki valahová tartozónak vallja magát, s jól felhasználhatók az iskolai oktatásban és a közművelődésben.

Itt van például a Tanulmányok

a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről szóló kötet, mely a Petőfi Irodalmi Múzeum évikönyveinek sorozatában jelent meg. Egyszerűen jó érzés azoknak az alkotóknak a nevével találkozni, akiknek az életéhez valahogy több a közünk, mint másokhoz. így érezzük, mert a szőkébb pátriában születtek, dolgozták, és műveikben vissza-vissza- térnek az indulás meghatározó élményeire. Különösen igaz ez, arpikor ráadásul a büszkeségérzé- süjiket is táplálják. József Farkas néhány írói magatartásformát és problémát elemez a Tanácsköztársaság idejét követő fehérter- roft korszakából. Eddig sem volt titok az apostagi születésű Nagy Lajos gerincessége, határozott kiállása. Mégis felemelő dolog olvasni az értékelést, amely szerint akár Tóth Árpádhoz, vagy Mó- licz Zsigmond bátran hitvalló nyilatkozatához képest is „erőteljesebb tiltakozó hangot üt meg a fehérterror embertelensége ellen Nagy Lajos 1922-ben megjelent, az ezopuszi mesére utaló Farkas és bárány című novellájában.” NAGY LAJOS NEVE emellett igen gyakran felbukkan a tanulmánykötet szemléletes folytatásaként, illetve kiegészítéseként felfogható Búvópatakok című gyűjteményében. Elismerően és érdekesen emlékeznek rá a két világháború közötti baloldali folyóiratok szerkesztői és munkatársai. Vihar Béla arról számol be, hogy 1937-ben a Bucsinszky- kávéházban lett Nagy Lajos asztaltársaságának a tagja. Itt — Radnóti Miklóssal Is — „... a közelgő fasizmus fenyegető veszélyeiről, meg az irodalom feladatairól beszélgettünk.” Major Róbert azok között említi a Kiskunhalom szerzőjét, akik előadásokat vállaltak az ellenforradalom uralomra kerülése után egyesületekben szervezett, mozgósító kulturális rendezvényeken. Vas István a 100 százalék örökébe lépett Forrásról jegyzi meg: „Ez már tisztán irodalmi lap volt, s az irodalmával valameny- nyire ki is tudtam békülni, elsősorban azért, mert közölte Illyés egy-két versét és Nagy Lajos novelláit.”

A 100 SZÁZALÉK, a KMP legális folyóiratáról pedig a szerkesztő, Tamás Aladár vall: „Az írók közül Nagy Lajos és számos, akkor induló fiatal író és költő lett munkatársa a lapnak. Mad- zsar hívta fel a figyelmet a fiatal kecskeméti ügyvédre, Molnár Erikre, aki a Társadalmi Lexikonba a Lenin címszót írta meg. Személyes találkozásunk után Molnár rendszeresen küldte tanulmányait, melyeket Jeszenszky Erik aláírással jelentettünk meg. Édesanyjának volt a családi neve a Jeszenszky”.

Sándor Pálné a Társadalmi Szemle munkatársainak sorában emlékezik Molnár Erikre. Gereb- lyés Lászlóné a 100 százalék, a Forrás és a Front szerkesztőségeivel kapcsolatban említi a kecskeméti jogakadémiai tanár, későbbi neves történész és politikus nevét: „e lapok munkatársi

gárdája a Japán kávéházban szokott összejönni, ahol a felsoroltakon kívül József Attila, Molnár Erik és öccse, René... és még sokan mások is a társasághoz tartoztak.”

Igen, búvópatakként bukkantak fel a szerzők, lap- és folyóirat címek a két világháború közötti időszakban. így lehetett csak kicsúszni az állandó rendőri felügyelet és a cenzúra alól. A visszaemlékezések kötetbe gyűjtője és sajtó alá rendezője M. Pásztor József az 1929—33-as, különösen nehéz évekről szólva nem feledkezik meg arról, hogy „Kiskunfélegyháza .destruktív’ tanítóképzősei, Darvas József és társul először az újpesti Szivárványban kapnak nyilvánosságot ... Kiskunfélegyházán Békés István szervezte a tanítóképzősöket, és szerzett publikálási helyet a szépírásra vállalkozóknak, akik között volt Seres József is.”

Érdemes felidézni Seres József emlékeit, mert sok mindent elárul a kiskunfélegyházi tanítóképzőben fél évszázada kialakult szellemiségről: „... harmadikos koromban a könyvtárosi funkciót bízták rám. Külön helyiségem lett, ahol olvasgattam és írtam. Hivatalosan a Napkelet jár; az iskolának, de mi megrendeltük a Nyugatot is. Voltunk vagy tízen, elsősorban osztálytársak, akiket érdekéit a modern irodalom.'’ A Rojko könyvkereskedésből kölcsönvettük az iskolai könyvtárból hiányzó érdekes regényeket, versesköteteket.

Saját könyvtáramba is akkor került be Ady verseinek első gyűjteményes kiadása, Szabó Dezső. Az elsodort faluja és más, akkor diákoktól tiltott művek. Békés István osztálytársam biztatására a szegedi Tanítójelöltek Lapjának küldtem el saját írásaimat, de csak levélválaszt kaptam, hogy mérsékeljem magamat írás körben. Társaim: Székely (Sziko- ra) Béla, Darvas József, Taligás Lajos, Szluka Ferenc, Dobák József nagyobb sikerrel ostromolták a szerkesztőségei. Emlékszem Darvas Bronzparaszt című versére, amellyel az önképzőkörben szerepelt, a lapban a Gyerekek című novellája kapott helyet. Az önképzőköri jegyzőkönyveket — tudtommal Legrer Mátyás, ön- képzőkörtanárunk őrizte valahol, de azóta ő már természetesen nem él.”

MIÉRT ISMERTETEM viszonylag ilyen részletesen a Búvópatakok Bács-Kiskun megyei vonatkozású visszaemlékezéseit? Bár kapható a kötet, mint jó néhány más helyi és intézményi kiadvány, de érthetően nem jut el a könyvkereskedelmi hálózat valamennyi üzletébe. Mégis bővelkedik olyan adatokban, amelyek megdobogtatják a szívünket a Kiskunságban és a Duna táján. És érdemes odafigyelni azért is, mert kiderül a vallomásokból: a búvópatakként fel-felbukkanó szerkesztőségek zöme kapva kapott azokon az alkalmakon, amelyeket a különböző egyesületekkel, társaságokkal együtt sikerült teremteniük az írói bemutatkozásokra. Sőt, maguk is létrehoztak vonzó művészi műhelyeket, stúdiókat, könyveket adtak ki. Az egyesületek, társaságok pedig igényelték a közreműködést.

A közművelődés mai, komplex szemléletének térhódítása idején alighanem tanulságosak ezek a kísérletek.

H. F.

• Kovács László: Tanya (linómetszet).

• Nagy Vince: Kodály Zoltán (linómetszet).

Vajthó Lászlóról

Néhány nappal ezelőtt múlt egy esztendeje annak, hogy a kitűnő író, irodalomtörténész, a sokoldalú és népszerű pedagó- gus: Vajthó László örökre eltávozott barátai és tisztelői köréből. Élete utolsó — csendes — éveit visszavonultan, ám mégis mindig cselekvőén, Kecskeméten töltötte. Abban a városban, ahol leánya, veje, a rokonsága is élt — és él ma is. S ahol 6 maga — ezt nem győzte hangoztatni — jól érezte magát.

Nagyszerű, gazdagon tartalmas élet volt az övé. Tanítványai szerették, sőt rajongtak érte. Sokoldalúságáért külön elismerést, tiszteletet érdemelt ki. Hogyne, hiszen költő és író volt, meg szerkesztő, magas fokon nevelő — és irodalomtörténész. Az irodalom lelkesült szerelmese. És kereken kilenc évtized adatott meg neki. Ennyi hosszú időn át munkálkodhatott szorgalmasan a tudás, a műveltség elterjesztésén.

Halála után egy esztendővel közöljük ezt a versét, amely a hagyatékából került elő.

VAJTHÓ LÁSZLÓ:

Hegedűm

Dérlepett fővel, bús öregesen Agg hegedűmmel kísérletezem.

Rozzant szerszám, akár gazdája teste, Nyaggatom mégis, reggel, délben, este.

Hajdanta, zsenge években, midőn Voit hozzá’ friss kezem, tenger időm, Hetekbe telt, míg egyszer elővettem,

Ott hevert könyveim közt porlepetten.

De amióta végzetünk rokon,

Váltig motoszkálok a húrokon.

Bohó becsvággyal verem fel a csendet, Szédítő futamok árján kerengek.

Arpeggio, üveghangok, decimák — Hervatag ujjam hetykén nekivág,

De már a közepén halálra bágyad,

Nem bírja utolérni a hő vágyat.

Szegény, pedig igen szorgalmatos; # Néha hibátlan hangsort harmatoz,

S a végén már sok gyöngyszemét elejti, Mit reggel tanult, estére felejti.

S a hegedűm is oly korhadt, beteg! Bordája horpadt, melle berepedt.

Egy hangszerész barátom meg is szánta, Javító szándékot táplált iránta.

De minek az? Legédesebb a dal, a rejtett könyvbe, sóhajtásba hal;

A világ egyre hidegebb körültem —

Én mindig csak magamnak hegedültem.

Vén derekát még át is kötözöm,

Ne érje részvét, se gúny, se közöny; így szava már csak halk remegéssé fogy, Legalább nyugton vannak a szomszédok.

Hallom azért én jól. Szívembe lenn Nevet, sír, újjong, mennydörög szüntelen; Ittas valóm keresztül-kasul járja Beethoven-túli zengés égi árja.

A nagyvilág csak egy nagy gyászmenet, Kit hamarább, kit később, de temet;

Mind kifelé megyünk. A földi útnak Versenyfutói közös célba futnak.

Nem jobb-e sohse fontolgatni hát,

Mikor fognak göröngyöt dobni rád,

S egy halhatatlan dallamon merengve Játszani át magad a végtelenbe?