Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-10 / 7. szám

19 79. január 10. • PETŐFI NÉPE 9 5 A kamaraszínház és előzményei EGY FOLYÓIRAT lSZEREPE ÉS CÉLJA Beszél Ön „világnyelvül”? | A megyeszékhely színházszere­tő közönsége jól tudja, hogy im­már több mint egy évtizedes ha­gyományai vannak Kecskeméten a stúdiószínpad előadásoknak. A nagyszínházi bemutatók mellett évről évre hagyományosak vol­tak a meghittebb, a színészek és a nézők közötti közvetlen kap­csolatteremtést kereső, különbö­ző műfaji produkciók. Mikor is kezdődött el minden pontosan?... ‘Újságokban kelle­ne búvárkodni, hogy megtudjuk. Az emlékezetből felidézhetők még a Piarista Gimnázium nagy­termében rendezett sikeres be­mutatók egyike-másika. Többek között Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó néikül című darabja, vagy az egyfelvonásos operáké. A gimnáziumi nagyterem azonban kedvezőtlen adottságok miatt nem bizonyult alkalmas­nak s a stúdiószínház tovább vándorolt. A kísérletekbe nem fáradó művészek megpróbálkoz­tak a szakszervezeti művelődési központ, illetve a Zrínyi Ilona Általános Iskola pinceklubjának hasznosításával is. Előadóestek monodrámák, kétszemélyes ka­maradarabok szerepeltek a mű­soron. Akik látták, szívesen gon­dolnak még vissza Piróth Gyulára, aki Boldizsár Miklós: Herosítrátos című drámájában aratott sikert, vagy az első kecskeméti Kocsis István-bemutatóra, a Bolyai Já­nos estéjére. A kecskeméti „intim színház" következő kísérleti állomása a volt megyei tanács díszterme lett, amelyben viszonylagos állandó­ságra tett szert. El is keresztel­ték, s ily módon hivatalossá is vált: a Kelemen László stúdió- színpad, ha ideiglenes körülmé­nyek között is, de végleges he­lyen kezdte meg működését. El­ső, nyitó előadása máris szép művészi sikert hozott. Jovan Hristich: Savonarola című drá­máját Szőke István rendezte nagy igényességgel. És az éves bemutatók sora jól jelzi a stúdiószínpadi törekvések sokszínűségét. Két Kocsis István darab; A Magellán és a Tárlat az utcán ősbemutatójának orszá­gos visszhangjá volt. Az egymást követő produkciók részint kevés­sé ismert szerzőket, részint pedig magukat az előadókat állították a reflektorok fényébe. A lengyel Grochowiak (Okapi), a szovjet Katajev (A kör négyszögesítése), vagy Pavlovits Miklós (Aigisz- tosz) mellett a színház akkori művészeinek (Forgács Tibor, Pécsi Ildikó, Trokán Péter, Tol­nai Miklós, Fekete Tibor, Dévay Camilla és mások) bemutatkozá­sát, egyéni estjeit vagy kétsze­replős, elsősorban a színészi já­tékra épülő produkciói vonzották a közönséget. A régi te­remben változatos játéktér; körszínpad vagy jelzett dísze­iét, naturális szobabelső, vagy pódium egyaránt formálható volt, ám a művészek és a közönség kényelmét kevés dolog szolgálta. Az új, 1979-es esztendőre a volt tanácsi díszterem maga is szín­házzá változott. A helyiség tu­lajdonosai, a Katona József Szín­ház társulatának művészei újjá­alakítás nyomán megkapták azt, amit az előzményekkel joggal ki­érdemeltek, hogy valódi színház­teremben folytathassák kísérle­teiket. Az újjávarázsolt Kelemen László stúdiószínpadon immár jól hasznosítható színháztechnikai berendezések segítik az alkotók munkáját. Megnyílt tehát a lehe­tőség a rendszeres, évi négy kis- színházi bemutatóra, és az új közönség megszervezésére. Köntösében, tartalmú ban színes folyóirat az öt éve 1 séthavonta megjelenő Világ és Ny elv. Sokan ismerik, de még többe n azt sem tudják, hogy létezik a Magyar Eszperantó Szövetségn ek ez a lap­ja. Pedig még egyetlen i ország esz­perantó mozgalma seim rendelke­zik ilyen új típusú és színvonalas anyanyelvű lappal, melyben te­kintélyes akadémikus :ok, nyelvész professzorok, írók és újságírók szólalnak meg. Szerk esztését egy évvel ezelőtt Szenes Imre, a Nép­szava főmunkatársa vette át. Be­szélgetésünk során 1 válaszát kér­tem néhány kérdésr e. — Vajon a Világ és Nyelv csak az eszperantistákho: z szól? — Nem csupán. Természetesen hozzájuk is, hogy mindig tisztán lássák a mozgalom hazai és nem­zetközi helyzetét, s egyben segít­séget kapjanak fel világosító mun­kájukhoz. De méf' inkább szólni kívánunk a kívü lállókhoz. Ezért a népszerű ismert itterjesztés mód­ján főként a viláig soknyelvüségé- nek problémáival foglalkozunk, és csak ezekkel összefüggésben tár­gyaljuk a nemzetközi nyelv kér­déseit. Hiszen a z eszperantó sok­nyelvűségünk s; sülötte. Ugyanak­kor a soknyelvű ség a sokszínű em­beri kultúra tel-mészetes állapota, amit ha lehetn e, sem szabadna megszüntetni. S ízükségünk van te­hát a nemzet ek közötti „híd- nyelvre”. Csak egy ilyen nemzet­közi segédnyel v teremthetné meg a különböző kultúrák igazán gyü­mölcsöző kapc solatát. — Még a m últ év elején az an­gol páriámé .-ntben tekintélyes szakszervezeti , szövetkezeti veze­tők és képvi ,selők részvételével megalakult a Szakszervezeti és Szövetkezeti Eszperantó Csoport — angol r övidítése szernit a TUCEG. Mi ért? Hiszen az angol a legelterjedtebb úgynevezett vi­lágnyelv. — Megg.vőző választ maga a TUCEG r'öpirata ad, amelynek embléma jn a vörös zászló ötágú zöld csillaggal. Megállapítják, hogy az a ngol nyelv elfogadhatat­lan nemzetközi nyelvként, és nem is alkalmas rá, mert a világ la­kossága kilenctizedének kellene ezt a nehéz nyelvet megtanulnia, és eleve az angolul beszélő orszá­goknak nyújtana érdemtelen elő­nyöket, elősegítve az angol—ame­rikai k ultúra ráerőszakolását az égés:; világra. Viszont az eszpe­rantó egyetlen nemzeti nyelvet sem részesít előnyben, s bármely másik nyelvnél könnyebben meg­tanulható. Vagyis: „Demokratikus és praktikus!" Mindenütt alkal­masnak tartják a második nyelv szeretjére és a megoldásról így vé- leked nek: „Ha az eszperantót a yi-‘ lág minden iskolájában első ide­gen nyelvként tanítanák, a nyel­vi pirobléma egyetlen generáció alatt t megoldódna.” Ezért hangoz­tat j;ák, hogy a munkásmozgalom aktí.'v támogatására van szükség. — - Nekünk, a nyelvileg is kis országnak — mint Ady írla egyik cikkében — létérdekünk az esz­perantó. Milyen hazai visszhangja volt az angol TUCEG létrejötté­nek és állásfoglalásának? — Folyóiratunk 1. és 2. számá­ban szakszervezeti és szövetke­zeti vezetők nyilatkozatban üdvö­zölték. Mégpedig abban a szel­lemben, hogy nálunk régi mun­kásmozgalmi hagyományként az eszperantó szövetség a szakszer­vezetek védnöksége alatt, anyagi és erkölcsi támogatásával műkö­dik. A SZOT vezetői már koráb­ban is állást foglaltak a nemzet­közi nyelv céltudatosabb népsze­rűsítése és hasznosítása mellett. E témáról Gáspár Sándor már 1974- ben interjút adott lapunknak. Szö­vetségünk tavalyi közgyűlésén pe­dig Vas János titkár az alábbi ajánlást tétté: „Az eszperantó szö­vetség területi bizottságai és helyi csoportjainak vezetői keressék fel a szakszervezetek megyei és vál­lalati vezetőit. Kérjenek tőlük ta­nácsot, támogatást, hogy a nagy­üzemek, a hivatalok és intézmé­nyek eszperantó csoportokat szer­vezhessenek nyelvtanulással páro­sítva. Arra is módot nyújt a SZOT, hogy a szakszervezetek szakmai központjaiban és megyei tanácsainál is alakulhassanak csoportok. Törekszünk hát minél több művelődni vágyó munkást, szocialista brigádtagot megismer­tetni ezzel a gyors gyakorlati eredményt hozó tanulási lehető­séggel. — Igen! De ehhez a Világ és Nyelv című lapot jobban kellene propagálni, hogy eljuthasson mindazokhoz, akiknek szánják. — Erre is törekszünk, de, saj­nos, nincs elég pénzünk a reklá­mozásra, pedig sok értékes mon­danivalónk van például azoknak is, akik idegen nyelveket tanul­nak, vagy tanítanak, és különösen azok részére, akik egy, vag“y több­szöri nekirugaszkodás után abba­hagyták a nyelvtanulást. Hogy megtudják, milyen egyszerű, lo­gikus és könnyű az eszperantó szerkezete, s milyen öröm, ha gyorsan lehet sikert, eredményt elérni, s ennek külföldi útjaikon mekkora hasznát veszik a turiz­must kedvelők. Persze, hogy a Vi­lág és Nyelvet a művelődési há­zakban, munkahelyi könyvtárak­ban, klubokban mindenütt megta­lálják és olvashassák. V—a sMrnmmmm™ (23.) — Édesapám is minden sza­vunkat a szívére veszi. Most megfigyelhették volna, hogy Burján Péter mekkora vul­kánt tart féken azzal a nagy ön­uralmával. De csak annyit vettek észre, hogy az öreg tompán mell­be üti magát az öklével, és nem a beszédtől nyög, hanem attól, hogy tébolya ellenére emberi ma­radjon a hangja. — A szívemre kell vennem, ha egyszer minden szavatok a szí­vemet veszi célba!... — Idegesek vagyunk — vallotta be Edit közös nyugtatóul. A kérdés szinte kinyújtózott a kétségbeesett öregből: — De mitől?! — Attól vagyunk idegesek, hogy mindegyikünk a legjobbat akarja. Egymásnak is, meg saját magá­nak is. És mert nagyon akarjuk a magunkét, egyikünk sem haj­landó engedni. Reményt érzett az apa, hogy hátha mégis szót tudnak érteni. Helyeslőn buzdította lányát: — Hát akarjatok! Ebben min­dig veletek tartok, De a jót nem szabad akarattal elrontani. — Semmit nem fogunk elronta­ni, édesapám ... Csak most az egyszer bízzon bennünk. ígérem, minden úgy lesz, ahogy jónak lát­ja. De bármilyen sokra becsülöm az érzelmi méltóságot, édesapá­mét épp üßy, mint Károlyét, vagy a magamét, a pénz nem engedi meg nekünk, hogy lenézzük. Ránk erőszakolja a fontosságát. Kell, kel! a pénz. Nem nekem kell, hanem a pillanatnyi társadalom­nak. Az emberek sürgetik, hogy pénzünk legyen. Csak azokat haj­landók becsülni, akik bírják az iramot. Hiába vagyok büszke a be­csületemre, hiába jogos az önér­zetem, ha kopott a kabátom. Lás­sa be, drága édesapám, hogy az emberek sokkal inkább megbo­csátják az üzleti ügyességet, az önhasznú mozgékonyságot, a gü- zillő élelmességet, mint a kopott kabátot. Még a becstelen üzletet is megbocsátják, de a szegénysé­günket soha. Száz és száz példát sorolhatnék elő, amit nap nap után produkál a város, a húspia­ci pecsenyesütőktől a milliomos lókupecekig, a zöldséges császá­roktól a nercbundás kötődésekig. Ismerünk embereket, akik ma- dáreleségből gazdagodtak meg, autószerelőket, akik húszezer fo­rint alatt föl sem vállalják a ja­vítást, pincéreket, akik bőröndben hozzák haza az ötszázasokat a balatoni szezonról. — Hogy mersz bennünket az al­világhoz hasonlítani?! — szakí­totta félbe az apja. Edit még hajlékonyabban, még békülékenyebben folytatta: — Akkor arra kérem édesapá­mat, tessék elgondolni, kikhez köt bennünket a mindennapi mun­kánk. Nem élhetünk társadalmi kapcsolatok nélkül. Zsíros kenyér­re és teára hívjak vendégeket, amikor a taxisofőrök között is a Napoleon-konyak járja? Vacsora helyett rendeljek sóskiflit és ás­ványvizet, ha elmegyünk szóra­kozni? És miért ne mennénk? Remélem, nemcsak a paraziták­nak, a prostituáltaknak, meg a nyugati túristáknak muzsikálnak az első osztályú helyeken. És a világ arra való, hogy járkáljunk benne. Karcsi szokta idézni Goethét, hogy tudniillik nem gomba az ember, hogy ott rot­hadjon el, ahol kinőtt a földből. Akkor tehát autóstoppal utaz­zunk kirándulni oda, ahová a ba­rátaink saját gépkocsival érkez­nek, esetleg a saját nyaralójukba? Tessék megérteni, drága édes­apám, hogy mindezt nem én ta­láltam ki. Bárcsak így lenne. Bár­csak bebizonyíthatná, hogy kép­zelődöm. De ami van, az létezik és rám kényszerítették. Vagy el­fogadom, vagy lemondok minden­féle társasági kapcsolatokról. De nem tehetem, mert függök tőlük. Mihelyt észreveszik, hogy fütyü­lök .a kialakult szokásokra, azon­nal ejtenek. És ez már nem ízlés. nem divat, nem életfelfogás dol­ga, hanem létkérdés. Egészen pon­tosan a jövőm, a hivatásom, ke­nyerem. Bármilyen gyönyörű ez a lakás, nem fog megmenteni a száműzetéstől, ha dacolok a ki­alakult szokásokkal. Kikezdenek, mellőznek, lépésről lépésre hát­rább szorítanak, ha más akarok lenni, mint ők! Akkor aztán nem azért kell elköltöznünk i innen, mert jobbra váltjuk a jót, hanem azért, .mert a közfelfogással szem­beni dacolásunk miatt utálnak ki bennünket nemcsak a Gólyahír utcából, de az egész városból. Mindez oly világos... Lehetetlen, hogy ne értené meg édesapám ,... Edit szavai után gyászossá vállt a csend. Burján Péter ebből a ko­mor hallgatásból csak a roppant súlyt érezte. Nagyon távolina,k érezte Dezső hangját: — Ez ám a szentírás, nem a biblia. — Az én igazságomhoz ne.m kell ennyi szó — mondta a nyug­díjas kőműves. — Az én igazsá­gomhoz már egyetlen szó sem kell. Csak ragaszkodnom kell hoz­zá. Azt pedig mindenáron meg­teszem ... Több érve nem lévén Editnek, végső kapaszkodóként a puszta akaratára hagyatkozott. Ráesz­mélt, hogy ő is megsértődhet. S mivel így tett, nem figyelt elég­gé. mit is mondott az apja. Az elhangzott szavak ezrei között, a túlzó kifejezések sűrű előfordulá­sában föl sem tűnt neki az a „mindenáron”. Annál elkeseredet­tebben törődött bele, hogy a meg­értetés vágya hiú ábrándnaik bi­zonyult. — Akkor hát nincs remény.:. — adta fel a lelkiismereti harcot. — Így is jó. Sajnálom, hogy szo­morúságot kell okoznunk édes- npámnak. Én már azt sem sajnálom — tágított a résen Paul. — Ennyi érv még az ellenségeinket is meggyőzte volna! Burján Péter elcsigázottan pi­hent a sáncai mögött. A védő­sánc a látszólagos egykedvűség volt rajta. Ez az egykedvűség tö­mören fogta körül, s el kellett hinni, hogy semmiféle ostrom nem árthat neki. Ilyesmit sugallt szavának kényelmes ereje is. — Talán igaz. Adódhat helyzet, amikor könnyebb meggyőzni az ellenségeinket, mint a saját vé­reinket. Belátom, nincs már értel­me ilyesmin vívódnom. Csak egyet, ugyanazt az egyet mondhatom legutoljára, amit már a legelején is megmondtam: a becsületünk nem lehet eladó. Dezső annyira mérges volt ap­jára, hogy rá se nézett. Morogva verte ki pipájából az üszkös do- ihányt a könnyűfémből öntött, platánlevél formájú hamutartóba. Kotorászott az undorító salakban, közben megvetéssel mondogatta: — Becsület... Ennyit ér a be­csület ... A fehér ember utolsó babonája, ami csak arra jó, hogy röhögjenek rajta az élelmesek. És a hímzett dohányzacskóból újra tömte a pipát. 30. Attól tartott a kőfaragó, hogy dühében gorombáskodni fog ap­jával, ezt pedig mindenképpen el akarta kerülni. Jól tudta, úgyis túl van feszítve a húr. Inkább önként visszavonult, ki az erkély­re. Ott gyújtotta meg a pipáját. Miközben be-behorpadó pofával szipákolt, Rózsira és Zoltánra lett figyelmes. Sógornője és öccse a járdán sétálgattak, idillikusán be­szélgettek. Nevetgélőn, egészsé­gesen élvezték a nyári délutánt. — A kis hamvas kamaszok — morogta bele vicsorogva Dezső a papifüstbe. — Ezek is szépen ki­várják, hogy megsüssem nekik a békacombot. — De nem zavar­ta meg a házaspár promenádját — még ennyire sem becsülte őket irigykedő, önsajnáló haragjában. Az erkélyből is elege lett. Mo- rózusan füstölve amszterdami do­hányát, visszaoldalgott a lakásba.1 Eközben kopogtattak. Felvilla­nyozva egymásra néztek, de né­mák maradtak. Hiába várva a többiek szavára, Paula a kelleté­nél erélyesebben kiáltotta: — Igen! Máris beperdült Félix Elek! Hajlongva, fürgén, már-már tánc­lépésben forgolódott, miközben szarvasbőr kabátján rezegtek a sallangok. — Kézcsókom ... Kézcsókom .'. Tiszteletem ... Bocsánat az ismé­telt zavarásért... — Csupa moz­ás, csupa nyugtalanság volt, de ülönös módon rejtve tartotta hátra a módfelett elegáns irat­táskát. Talán észre sem veszik, ha nem virít feltűnő narancssárga színével, s nem villog-ragyog raj­ta a két hatalmas nikkelcsat. Dezsőt meghökkentette a rop­pant előkelő táska. Rámutatott a pipájával. — Tudtam, hogy magából előbb- utóbb diplomata lesz. (Folytatása következik.) • Jelenet Kocsis István Magellán című darabjából. Forgács Tibor és Hetényi Pál. ... ... ............................ .........■■■‘T 1 Az újjávarázsolt színpad első bemutatója: Osiecka Ő meg 0 című kamaramusicalja. Blaskó Balázs és Soproni Ági.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents