Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-09 / 6. szám

1979. Január 9. • PETŐFI NÉPE • 3 PÁLYAKEZDŐK Az óvónő Fogalmazási hibák Pécsi pincék kincsei Pécsett, kiállítást rendeztek a város alatti pincékben talált ré­gészeti leletekből. A középkori tárgyak — velencei pohártöredé­kek, olasz majolikák és kályhák csempetöredékei — mellett, ólom­mázas írókázott és márványozott habán tányérokra is leltek a Bá­nyászati Aknamélyítő Vállalat és a Janus Pannonius Múzeum paun- katársai. ® Velencei, üveg pohár — töredék Diplomáját kézhez kapván szeptember közepén a kecske­méti „piros óvodában”, a Szé- chenyivárosban kezdett dolgozni Soponyai Rita. Négy hónapig tartó helyettesítés után az új évet már a KISZ-óvodában kezdte, csoportot vezető óvónő­ként. Alig húszéves; pályakezdő. — Miért éppen óvónő lett? — Még minden más akartam lenni, amikor a főiskolai jelent­kezések zajlottak, de egyik pá­lya mellett sem tudtam magam elkötelezni. Nővérem óvónő, so­kat mesélt munkájáról. Töpreng­tem, s az utolsó napon úgy dön­töttem: óvónő leszek. — A szülők — s a gyerekek is — óvó néninek szólítják. Pe­dig a „néni” titulus, azt hiszem, húsz év múlva is alaptalanul öregítené. — Elképzelheti, hogy mennyire furcsa nekem is a nénizés... Végső soron alig múlt el néhány hónap azóta, hogy államvizsgáz­tam, amikor, a felhőtlen-gond- talan-vidám diákévek után egy­szerre csak „felnőtté” kellett válnom, holott ugyanaz vagyok, aki voltam, ugyanolyan fiatal. Szóval nem „néni” ... — Hogyan teltek az első mun­kanapok? Könnyen beilleszke­dett az óvoda közösségébe? — Azt hiszem, igen. Bár fé­lénken kezdtem mindenbe, s a legelső napokban még egy vonalzó­ért is alig mertem átmenni a má­sik csoportba, napról napra nőtt a „bátorságom”, azzal együtt, hogy borzasztó esetlennek érez­tem magam. Egyedül voltam a gyerekekkel, én feleltem értük. S bár ez nagyon jó, ugyanak­kor kicsit nyomasztó érzés is volt. Jellemző izgatottságomra, hogy be sem mutatkoztam a kicsiknek — ők kérdezgették: hogy hívnak? — nem tudtam még, hogy melyik játékot hol találom meg, ezt is ők mutatták meg. Az első napok az önálló­sulás fontos lépcsőfokai voltak. Hamar elfogadtak a gyerekek óvó néninek, segítettek, habár ezt talán elég furcsa így mon­dani. Jó idő volt akkor, sokat fogócskáztunk — és én voltam az egyedüli óvónő, aki hajku­Hat műsorral várja az új év első negyedében a „csillagos ég szín­háza”, a TIT BUDAPESTI plane­táriuma a csillagászat kedvelőit. Januárban utoljára hangzik el a nagy sikerű Betlehemi csillagok című előadás. Felújították a Négy évszak című műsort, amely­ben — a planetárium műszerei segítségével — egy esztendő pe­reg le a nézők előtt, ismertetve a jelenségek csillagászati magyará­zatát. Ugyancsak kibővítve, új részletekkel gazdagítva láthatják a nézők a Földünk bolygótest­véreinek mozgását, fizikai tulaj­rászta őket. A nagycsoportosok hamar föltalálták magukat, és picit, a maguk módján, el is „szemtelenedtek”. Aztán minden a maga rendes kerékvágásába zökkent, egyre inkább feltalál­tam magamat. — Hogyan ? — Már nem is tudom. Jött magától, és könnyen. — Ezt nevezik rutinnak? — Talán ezt. A gyakorlaton az ember sok mindent lát, ta­pasztal, de általánosan használ­ható receptet természetesen nem kaphat, mivel nincs is. Tudja, mire jöttem rá? Jó tanítómester az első egy-két kudarc. Volt né­hány kisgyerek, akikről nem tudtam, hogy a szüleik elváltak. A családról beszéltem a cso­portban, s az volt a feladat, hogy ki-ki rajzolja le. Igen elcsodál­koztam, amikor nem olyan lett a kép, amilyennek a nagykönyv­ben meg van írva: az apuka olvas, az anyuka főz, a kicsik meg játszanak ... Nem úgy rea­gáltak, ahogy én szerettem vol­na, ahogy azt elképzeltem ma­gamnak. Nagyon össze kellett szedni magamat, hogy ezután most már jól közelítsek hozzá­juk. — Van kedvence? — Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy nincs. Van, akivel szimpatizálok, de ennek nem szabad érződnie, mert rög­tön a visszájára fordulhat, s különben is, a gyereket nem le­het — s nem is szabad — be­csapni. — Mire nem tanította meg a képző? — Beszéltem már az előbb a gyakorlatról. Egy hónapos. Ha elmegyünk az óvodába, ott már előre felkészítik a gyerekeket: „figyeljetek jól, mert jön egy idegen”. Most senki sincs, aki felkészíti őket... Ha nem jól csináltam valamit a gyakorlaton, kiigazított, kijavított az óvónő. Most magamnak kell figyelni mindenre. Nem lenne rossz, ha hároméves lenne az óvónőkép­zés, s csak egy példa, hogy mi­ért. Pedagógiából két év alatt ta­nultuk meg azt, amit a tanítók három év alatt. Alapvetően fon­donságait bemutató programot. Továbbra is műsoron tartják a Helyünk a világegyetemben című műsort, amely a csillagok fejlő­déséről, a ma ismert világegye­tem keletkezéséről szól. Az Idegen égboltok című, vetí­tett képes előadás kalauzolásával a mai űrpilótákat'„követve” néz­hetnek szét a planetárium ven­dégei az égitestek világában. A Verne és a csillagászat című program a 150 éve született fran­cia író csillagászattal foglalkozó regényeire épül. (MTI) tos tárgy, el kellett volna mé- lyedni benne, de csak átvenni volt időnk. Ennek ellenére úgy érzem, hogy elméletileg jobban felkészített bennünket az óvó­nőképző intézet, mint gyakorla­tilag. — Mi kell ahhoz, hogy valaki jó óvónő legyen? — Kedvesség; az, hogy az em­ber hamar megnyerje magának a gyerekeket, amikor is köny- nyebben lehet velük elérni, amit akarunk. Cseppet sem köny- nyű dolog ez, mivel a nagy lét­szám igen súlyos gond, s már- már az oktató-nevelő munka ro­vására megy. Nekem is volt negyvenötös csoportom. A pálya azonban mindenképpen örömte­li; csodálatos érzés, amikor a gyerekek a legbizalmasabb ügyecskéiket is megosztják ve­lem; amikor a szülők mesélik, hogy tegnap óvó nénist játszot­tak a lányukkal. Persze sok olyat is tapasztaltam, ami nem tetszik. Az például, hogy azok­ban a családokban, ahol „szer­ződtek” a gyerekre, nem mindig fogadják örömmel, szeretettel az új jövevényt. Sokan idegesek, otthon csak annyit mondanak a fiuknak: eredj játszani; de egy ötlettel sem mozgatják meg a fantáziáját; nem szívderítő, hogy jó néhányan szabad szombaton is óvodába adják a gyereket. Az viszont öröm, amikor az óvodai munkáról érdeklődnek. — Ezt várta a pályától? — Tulajdonképpen igen; nem csalódtam — elégedett vagyok. — Sok sikert! Ballal József 800 éves töltőtoll A töltőtollat nem századunkban találták fel — mint ahogy eddig hittük — hanem legalább 800 év­vel ezelőtt. A híres örmény kéz­irattárban, a Matenadaranban egy 1166-ból származó töltőtoll­ábrázolást fedeztek fel. A közép­kori töltőtoll egy bambuszrudacs­ka volt, amelynek belsejében üres golyót helyeztek el. Több későbbi képen is feltűnik a töltőtollat tar­tó kéziratmásoló alakja. Az egyik másoló 1435-ben az alábbi meg­jegyzést írta egy kéziratra: „Em­lítésre méltó, hogy 900 sort tud­tam leírni úgy, hogy toliamat csak egyszer mártottam a tinta- Tartóba." Nem lehet elég határozottan küzdeni ellenük. Időnként újra meg újra foglalkozni kell velük, mert ha nem gyarapodnak is túlságosan, egy divatos szóval él­ve: „jelenlétük állandó. Amikor először olvastam egy jogi tanácsadásban, hogy „ter­mészetesen, hogy emellett meg­kapják a havi fizetésüket is” (hűségjutalomról volt szó), nem is tulajdonítottam neki fontossá­got, mert azt gondoltam, hogy csak egyéni nyelvficamról van szó. De amikor már sorozatosan hallottam és főként olvastam ilyen szerkezeteket, lehetetlen volt fel nem figyelni rájuk. „Kétségtelenül, hogy közelebb állt a győzelemhez” — olvastam egy sporttudósításban egy csa­patról. Ez a mondat is rokon az előzőkkel: „Nyilván, hogy igazad van”. Az első két mondat közös hi­báját most már könnyen észre­vehetjük : „természetesen... megkapják”, vagy „természetes, hogy megkapják", illetve: „két­ségtelenül közelebb állt” vagy „kétségtelen, hogy közelebb állt” lett volna a szabályos forma, de a kettő összekeveredett a gon­dolatot megfogalmazó fejében. A „nyilván, hogy igazad van” is ennek a két mondatnak a keve­réke: „nyilván igazad van” és „nyilvánvaló, hogy igazad van”. Nem szűnő hiba az sem, hogy az egyik mondatba szervetlenül belenyomunk egy másik monda­tot. Csak írásban, nyomtatásban találunk ilyet, a beszélt nyelv nem tűri el. Pl. „A VTSH rend­kívül erőszakos játékát (Ezt ját­szották egy héttel korábban Kecskeméten is, elképzelhető, hogy otthonukban milyen lehe­tett. Szerk.) a gyenge játékve­zető elnézte". A megoldás csak az lehet, hogy a betoldott részt, a szerkesztő jegyzetét a mondat után kell közölni. Ugyanilyen szemet, lelket nem vidító mon­dat a következő is: „A régi csa­pat gerince — Láza, Zsíros, Tas- nádi, Mártái, Fehérvári, Tulipán s Alberti is hiányzott — nélkül állt fel a hazai együttes.” Itt a névutós szerkezet (gerince nél­kül) az áldozat. A helyes meg­oldás itt is ugyanaz lehet, mint / az előző mondatban: külön kell írni a két mondatot. A körülményes fogalmazásról, a terjengős, terpeszkedő, hivata- loskodó kifejezések használatá­ról, úgy látszik, nehéz leszokni. Egy hirdetésből való: „Kőműves felajánlja szabad kapacitását.” Neki az miért ne lehetne, ha a vállalatoknak van? Ezt a felszó­lítást is egyszerűbben lehetett volna megfogalmazni: „Biztosít­suk a téli tüzelőanyag felhasz­nálására a tüzelőt!" Valahogy így magyarosabb: „Vegyük meg előre a téli tüzelőt!” Ha pedig azt olvassuk, hogy „a növény- termesztésben az asszonyok kis létszámban vettek részt", önkén­telenül arra gondolunk, hogy „kevés nő vett részt a növény- termesztésben”. „Kezdetben volt a szappan és a súrolókefe, s a velük való mo­sás hosszú és fáradságos.” Ez is furcsa mondat. A túlzott tömö­rítés torzította el. A „volt” csak az első mondatra vonatkozhat, mert itt létezett jelentése van. A második mondat végén meg kell ismételni, ott összetett ál­lítmány része (hosszú, fáradsá­gos volt). „Használat után a víz­csapot zárjuk el. Az ebből (?) eredő kárt a kár okozójára há­rítjuk.” A vízcsap elzárása alig­ha okozhat kárt. „Hogyan kell írni a gyerekek­nek?” Ezt a mondatot kétféle­képpen is értelmezhetjük: ho­gyan írjunk mi a gyerekeknek és hogyan írjanak a gyerekeknek. A megoldás egyszerűen: a fő­névi igenév ragozott alakja: „Hogyan kell írnunk a gyere­keknek?”, illetve „Hogyan kell írniuk a gyerekeknek?” Nagyon tanulságos a következő példamondat is: „A nyersanyag­hiány fokozódása, az emberi környezetet védelmező számos törekvés, valamint a szabad idő hasznos eltöltése, még inkább...” Egyelőre ne fejezzük be a mon­datot. A felsorolás után a „vala­mint” és a „még inkább” foko­zást sejtet, de ha elhagyjuk a „még inkább” előtt a feleslegei vesszőt, egyszerre megértjük a mondat értelmét: vagyis a fel-, sorolt alanyok (fokozódás, törek­vés, eltöltése) „még inkább az er­dők felé irányította az emberek figyelmét.” Tehát a feleslegesen kitett írásjelek is akadályozzák vagy késleltetik a megértést Elég gyakori hibáról van szó. Az újabban gyakori kötőszó­elhagyás az oka, hogy csak töp­rengés után érthetjük meg a mondanivalót. A Rádió egyik nemrég elhalt riporteréről írta a Rádióújság: „Nem riporternek, műszerésznek jött a Rádióhoz, húszévesen.” Először arra gon­dolunk, hogy ha sem riporter­nek, sem műszerésznek nem jött, akkor mi volt húszévesen? Ért­hetőbb lett volna így: Nem ri­porternek, hanem műszerész­nek ... Egy filmismertetésből pe­dig egy tagadószó maradt ki: „Hiányoztak a háborús rekvizí- tumok, nem pattogtak a gép­puskák, dőltek el a rohamozók, nem meneteltek elcsigázottan az ezredek.” A tagadószó kitételét mindhárom ige megkívánja. Sokszor a mondat szavaihoz tapadás miatt találunk helytelen vonzatot: „Nagyon hasonlítanak egymással", Nem sokban külön­böznek vele". Ha több személy­ről van is szó, azért nem okvet­lenül a -val/vel rag a helyes, így kell mondani: hasonlítanak egymáshoz, különböznek tőle. Kiss István (22.) — O csak vendég. De én igazi vevő vagyok — folytatta az ala­koskodást, amely a mímelt jó­kedvből bármelyik pillanatban sírásra ficamodhatott. — Idegen vevő az idegen háznál. Engem senki nem ismer itt. Illik hát, hogy bemutatkozzam. A nevem Burján Péter. Paulára visszatért a lúdbőrzés. Félt az öregtől, aki pedig soha nem volt ártalmatlanabb, mint most. Félig könyörgőn, félig kö­vetelőn kiabált apósára: — Hagyja már abba ezt a le­hetetlen komédiát! Még nem láthatták, hogy visz- szatérőben van Velemi doktor és Dezső, de a kőfaragó előreküld- te szélesen szárnyaló hangját a nyitott ajtókon át. — Egyúttal az egész házat megtekintette a főorvos úr. Még a falakat is megkopogtatta. Át­vizsgálta a pincét, lemérte a garázst, hogy befér-e a kocsija. Hiába, hiába. Az alapos ember mindenben alapos. Amilyen ko­moly a szándék, olyan indokolt az alaposság. Igaz, papa? — Igaz — hagyta rá békésen Burján. — Az alaposságról ne­kem is vannak tapasztalataim. Mostanában például alaposan rám jár a rúd. 'Ügy állt Dezső, hogy eltakarja az orvos elől az öreget, mint tel­jesen lényegtelen jelenlevőt. — Nos, kedves főorvos úr, a tü­zetes vizit megfelel a várakozásá­nak? Doktor Velemi Edgár számára nyilvánvaló volt, hogy az öreg je­lenlétével rendellenessé vált a légkör. Nem akart sokáig időzni itt, szorosabbra igyekezett fogni a tárgyalást. — Ideje, hogy az árról is be­széljünk. Mit kérnek a két laká­sért? Dezső viszont adta a ráérősét. Flegmán csücsörítette száját a pi­pa csutoráján, aprókat szip- pantgatott és kis pamacsokat lö- ködött ki a pipaszár mellett. — Teljesen objektív becslés szerint két és fél milliót ér az az egész ingatlan telkestől, minde­nestől. Mivel főorvos úr a ház felére tart igényt, az árat is fe­lezni kell. Mindenképpen előkelő benyo­mást keltett a gyertyaegyenes, krémsárga öltönyű főorvos, de az volt rajta a legelőkelőbb, ahogy álmélkodni tudott. Spanyol ar­cán a jóindulatú megvetés épp úgy hozzátartozott ámulatához, mint finnyás nemtetszése. — Egymillió-kétszázötvenezer? Rettegve figyelte az öreg, mint alakul az alku. Neki-nekilódult zaklatott szándéka, hogy közbe­avatkozik, de mert a tűrést sokat gyakorolta, sikerült fékeznie ma­gát. Most elfogyott az önuralma. Várhatóan, és mégis váratlanul előlépett. — Tiltakozom! Én is vevő va­gyok, méghozzá előjogokkal! Megrökönyödésében magasabb­ra nyúlt Velemi Edgár, és behúz­ta a mellét, mintha leöntötték volna. — Mit jelentsen ez?... Tud­tommal ... Dezső félretorzuló arcáról, íve­sen forduló szeméről azt lehetett leolvasni, hogy nehéz káromko­dást temet el magában. Jó ösz­tönnel mellőzte a gorombaságot, és a doktor megnyugtatására ki- csinylőihanyagul biccentett apja felé. — ö csak az öregem. Néha csupa tréfa a fater. Most is a hu­morral próbálkozik szegény, de vasárnap ritkán van formában. Komoly gyanút fogott Velemi doktor. A hirtelen megváltozott helyzet alkalmat adott neki, hogy ismét hasznát vegye hűvös elő­kelőségének. — Itt semmi olyasmi nem tör­ténik, ami ok lehetne a tréfára. Tanult előkelőség, tudatos te­kintélytartás nélkül is Burján Pé­ter jelenlétének volt a legnagyobb súlya, hogy a nyugdíjas minden sallang, minden sietség nélkül lépett a fia és Velemi Edgár közé. __— ön jól érzékeli a helyzetet, főorvos úr. Részemről mindössze annyi a tréfa, ogy vevőnek titu­lálom magam. Holott lakástulaj­donos vagyok. Itt, ebben a ház­ban. És én nem akarom eladni a lakásomat. De mint afféle nyug­díjas embert, erőnek erejével kis- korúsítanak. Oda se figyelnek a véleményemre. — Ez azért hallatlan! — kelt ki magából Paula. — Ráerősza­kolni a főorvos úrra a mondva­csinált panaszait! Velemi Edgár most nem volt előkelő úr, vasalt modorú diplo­más, vagy más efféle. Egyszerűen csak emberi volt, és ez állt neki a legjobban. — Orvos vagyok. Megszoktam a panaszokat. Türelmesen tagolt beszéddel hívta fel a figyelmet a tévedésre Burján Péter: — Csakhogy én nem panasz­kodom. Dühében tüntető finomkodással kiabált apjára Dezső: — Ha állítása szerint nem pa­naszkodik, akkor mégis mit mél- tóztatik csinálni, kérném tiszte­lettel?! A sértő hang még nyugodtabbá tette Burján Pétert. Sajnálkozva nézte fiát. — Mondtam már. Tiltakozom. Tiltakozom az önveszélyes mohó­ság ellen. Nem nyugszom bele, hogy vásárt csapjanak ott, ahol a család sérthetetlen érdekeire kell vigyázni. Ami már megvan, az ezerszer fontosabb a pénznél. Ebből következik, hogy csakis mi fizetünk rá, ha eladjuk. Végigilobbant a doktorban a fel­ismerés, hogy innen menekülnie kell. Egyetlen pillanat alatt össze­szedte magát. — Tekintsük úgy, hogy látoga­tásom merő tévedés. Volt szeren­csém. Most vette igazán hasznát gya­korlott lélekjelenlétének. Ügy for­dult sarkon, 'hogy semmi kétséget nem hagyott afelől: elérheteten magasságokban áll a házhoz tar­tozók indulatai fölött. Mire ész­bekaptak, már el is tűnt. Senki­nek nem jutott eszébe kikísérni. Edit nem hitt a szemének és a fülének. S azt sem akarta el­hinni, hogy ekkora szégyenkezés­re képes önmaga előtt. Elszédült, ha belegondolt, mily sokára lesz vége ennek a napnak. Billegett a drótkötélen, ahova a saját elha­tározásából jutott. Le nem zuhan­hatott, vissza nem hátrálhatott, csak előre mehetett, akkor is, ha útólkozva viselte megalázó hely­zetét. 29. Odalent az utcán zajtalanul tá­vozott az ezüstfehér Vouxhall, ide- fönt a lakásban döngve szalad­gált a tajtékzó Dezső. Mivel a főorvos távozásakor nyitva hagy­ta maga mögött az ajtót, dühében rótámadt, mint valami bűnbakra, és úgy berántotta, hogy a szem­közti ablakok is megrázkódtak. Komor nyugalommal figyelte Burján Péter. Zömök termete meg sem moccant, úgy ajánlotta: — Szopogass mentolos cukorkát. Az majd lecsillapít. Legkevésbé talán Paula tudott uralkodni magán. Idegállapotát további súlyos próbának tette ki az a rejtélyes körülmény, hogy elmaradtak' a látogatók, szemben az apróhirdetés táplálta vérmes reményekkel. Majdnem sikoltva kiabálta bele a csendbe: — Tenni kell valamit! Ez tűr­hetetlen! — Mi a tűrhetetlen?... — kér­dezte tőle részben csodálkozva, részben együttérzőn az apósa. Vadul támadt kiáltozásával Paula az öregre: — A maga zsarnoksága! A rigo- lyás, csökönyös rosszindulata! Dezső sokallotta a kiabálást, de a neheztelést nem. Eltérően lár­más kedvétől, ezúttal csendes mor­gással helyeselt feleségének. — Isten bizony van ebben va­lami. De hát az ember mégsem le­het goromba a saját apjához. Panasz és harag nélkül figyelt Burján Péter a különös beszédre. — Hálás vagyok, hogy nem akarsz felpofozni. De úgy látom, a mérlegelésig mór eljutottál. Mégsem maradhatott szándékol­tan fásult a mérnöknő. A cél kö­zelében hatalmasodjon el rajta a céltalanság érzete? — Ezt ostoba, szánalmas összeomlásnak tartotta volna. Logikailag olyan helyzetbe jutott, hogy akkor sem adhatta fel szándékát, ha ehhez lett volna kedve. Valamiképpen megnyug­tatta az érdeklődők elmaradása, ugyanakkor majdnem összerop­pant miatta. Ugyanígy: voltakép­pen vigasztalni akarta apját, még­is szemrehányásnak érződött a megjegyzése. , (Folytatása következik.) A csillagos ég színháza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents