Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-24 / 19. szám

1979. január 24. • PETŐFI NÉPE • 5

Sárközi György emlékezete

Nyolcvan éve, 1899. januar 22- én született Sárközi György, akit indulásakor az Ady utáni nemzedék egyik legnagyobb ígéreteként tartottak számon. Tizennyolc éves korában jelent meg első verse a Nyugatban, és hamarosan egyéb lapok is közölték Írásait. A művelt, széles látókörű költő az Athéneum könyv- és lapkiadó munkatársa lett, a harmincas években a kiadó vezető lektoraként a haladó, baloldali irodalom egyik nagyhatású szervezője volt.

Első verseskötete 1926-ban jelent meg Angyalok harca címmel. Finom művészi érzékkel és költői erővel formált versei egy magányos ember vívódásainak, idealista hitkeresésének és szépségkultuszának a kifejezői. Később hangja elkomorul, szemléletében sötétebb tónusok kapnak helyet, s a feszítő társadalmi ellentmondások, gondok egyre inkább beszűrődnek verseibe. A költészet mellett regényeket és elbeszéléseket ír. Legismertebb műve a Mint oldott kéve... című történelmi regény, amelyben áttételesen, saját útkereséséről, saját korának szól.

A harmincas évek társadalmi harcai tisztára, keményre érlelték költészetét; a polgári indíttatású költő eljutott a szegényparasztság társadalmi gondjainak felvállalásáig, az elvont humanista a népi írók, a nemzetért felelősséget érző értelmiségiek harcának igenléséig. Egyik cikkében így vall erről: „ ... író lelkiismeretem kényszerűéit engem is, a város fiát, hogy velük tartsak. Egyénileg bizonyosan nem fontos, hogy egy árva költő, egy könyvolvasó széplélek merre fordul, de ez a kis csoport nem egyénekből áll, nincsenek egyéni érdekei és szándékai, hanem szimbóluma akar lenni nemzetének”.

1935-től 38-ig a népi írók folyóiratának, a Válasznak a szerkesztője volt, az Athéneumnál pedig elindította a Magyarország felfedezése című szociográfiai sorozatot, amelyben olyan nagyhatású könyvek jelentek meg, mint Erdei Ferenc Futóhomokja, vagy Féja Géza Viharsa-» rokja. A nemzeti függetlenségért, a társadalmi haladásért felelősséget vállaló írók, politikusok 1937- ben a Márciusi Frontba tömörültek, ennek egyik szervezője, vezető egyénisége Sárközi György volt. Költő- és harcostársa, Illyés Gyula emlékezete szerint az ő íróasztalán, az ő tollával fogalmazták közösen a Front felhívását. Az erősödő fasizmus következtében azonban egyre inkább kiszorult a közéletből. 1944 márciusában a balfi munkaszolgálatos táborban halt meg negyvenhat éves korában.

Sárközi György költői és írói munkássága, előítéleteken felülemelkedő szellemi nagysága, erkölcsi bátorsága máig érvényes, megszívlelendő üzenetet tartalmaz számunkra. A. J.

VENDÉGÜNK VOLT

Raul Santos Serpa

A véletlen' hozott össze a rokonszenves kubai művésszel. Pólyák Ferenc fafaragót kerestem a Megyei Művelődési Központban. Fekete hajú, szemüveges, negyvenes férfi társaságában találtam. Jókedvűen, régi ismerősként beszélgettek, pedig —, mint kiderült — csak egyszer találkoztak. Vannak az életben felejthetetlen alkalmak, ilyen volt az ő megismerkedésük is. A havannai képzőművészeti főiskola gyönyörű parkjában mutatták be egymásnak a híres kubai festőművészt, a Kulturális Minisztérium csoportvezetőjét, és a matkói VIT- küldöttet, a magyar művészeti delegáció tagját.

A Kecskeméten rendezett kubai kiállítások, vendégszereplések előkészítésére, majd értékélésére utazott Raul Santos Serpa Bács-Kis- kun megye székhelyére. Véleményéről szívesen tájékoztatta a Petőfi Népe munkatársát.

— Mi tagadás, kicsit féltünk a magyarországi fellépésektől: Vajon hogy fogadják a mi sajátos kultúránkat, megértik-e temperamentumunkat, a történelmünkhöz, harcainkhoz fűződő művészi alkotásokat. Megértik-e, hogy mi milyen mélyen átéljük forradalmunkat, milyen lelkesedéssel építjük új világunkat.

A küldöttségünket övező szívélyesség, az előadások közben fölzúgó tapsvihar, a kiállítások lá- .togatottsága nemcsak hogy eloszlatta aggodalmainkat, hanem meggyőzött bennünket törekvéseink igazáról. A Kecskeméten fellépő csoportok vezetői, tagjai elmondták, hogy őszinte szeretettel és a jó teljesítménynek kijáró ünnepléssel fogadták őket.

— Pólyák Ferenctöl tudom, hogy a minisztériumban a közművelődési hálózat önhöz tartozik. Szívesen hallanék arról, hogy az amerikai földrész első szocialista államában a kormány miként gondoskodik a népművészeti hagyományok megőrzéséről.

— Sajnos, nagyon szegényesek folklorisztikus emlékeink. Az in-, diai őslakosság eltűrtt. Gyenge testi felépítésűek voltak, nem bírták a rabszolgamunka megpróbáltatásait, elpusztultak. Az sem tagadható, hogy nem voltak a mexikói, perui indiánokhoz hasonló szinten. A spanyol hódítókkal érkező krónikások feljegyeztek .néhány szokást* táncot. Erről tudunk, meg amit a forradalom győzelme után, nagyobb lendülettel csak az elmúlt évektől végzett kutatások során felderítettünk. Néha kellemes meglepetések érték a tudósokat. Értékes emlékekre bukkantak Ba- racoa környékén, országunk legkeletibb részért.

— A szigetország képzőművészeti szövetségének egyik vezetőjeként és a minisztérium dolgozójaként fontos szerepe van a művészeti élet irányításában. Milyen elvek érvényesülitek a művészek támogatásában, alkotási körülményeik javításában?

— Az a véleményünk, hogy nemcsak politikai témájú alkotásokkal politizálhatnak a művészek. A valóság közvetett és közvetlen ábrázolása szolgálja — felfogásunk szerint — a művészet fejlődését. Utat engedünk mindenfajta művészeti irányzatnak.

kivéve természetesen a jóízlést sértőket A tárlatokon természetelvű és elvont (absztrakt) művek láthatók. Nem zárkózunk el semmilyen hatás elől, de azokat igyekszünk a mi viszonyainkhoz alkalmazni, asszimilálni.

Csak néhány idős művész él kizárólag képei, szobrai eladásából. A legtöbben olyan állást kerestek, amelyben elegendő szabad idejük van képességeik kibontakoztatásához. Hazánkban nincs olyan éles határvonal az amatőr és a hivatásos művészek között, mint az európai államokban.

Néhány éve szerveztük meg Havannában — ahogyan itt mondják — az első képzőművészeti boltot, most vidéken is létrehozunk néhányat.

— Raul Santos Serpa több festményében gyönyörködhettünk a néhány esztendeje Budapesten rendezett budapesti kubai képzőművészeti kiállításon. Az ismertetésekből tudjuk, hogy hazája legtekintélyesebb festői közé tartó- ' zik, több díjjal ismerték el tehetségét. Kérjük, foglalja össze pályafutását.

— Gyermek- és ifjúkoromat egy cukorgyár mellett töltöttem, nagy cukorültetvények közelében. Szülőhelyem Kuba legszebb vidékei közé tartozik, és így már korán megszerettem a természetet, megismertem a munkások életét. a parasztok nehéz sorsát.

A forradalom évében szereztem meg a diplomát. 1969-ben megnyertem az országos rajzfesztivált, azóta rengeteg meghívást, sok megbízást kaptam. Elsősorban tájképeket festek, azokat az érzéseket akarom visszaadni, amelyeket a virágos, napfényes kubai táj látványa kelt bennem. Tizenöt egyéni kiállításom volt, számtalanszor részt vettem csoportos nemzetközi tárlatokon. H. N.

VÉLEMÉNYEK AZ ÁPOLÓNŐKÉPZÉSRÖL

„Tanteremhiány gátolj a tanfolyamok indítását”

Hosszú idő telt el azóta, hogy Florence Nightingale megszervezte és megalapította az első ápolónőképző iskolát. A világ haladó országaiban gyorsan követték kezdeményezését. A szakszerű képzés eredményeképpen ma már az ápolónők az orvosok nélkülözhetetlen, jól felkészült segítőtársai. Tudvalevő, hogy a gyógyító tevékenység csak akkor eredményes, ha az orvosok munkája hivatás- tudattal végzett ápolással, gondozással párosul. Ez elsősorban a gyógyító intézményekben dolgozó ápolónők feladata.

Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy még jobban megbecsüljék az ápolónőket. Ök maguk tehetnek ezért a legtöbbet azáltal, hogy jól felkészülnek hivatásukra, munkábaállásuk után folytonosan bővítik ismereteiket. Az ápolói munka tekintélyét az orvosok úgy emelhetik, ha szinte egyenrangú munkatársként fogadják el őket.

Mások is elmondták, én is leírom, hogy még mindig hátrányban vannak a három műszakban dolgozó ápolónők. Nem számítanak fizikai állományúnak, nem részesülhetnek a szakmunkásokat megillető kedvezményekben. E munkakört ismerők tudják, hogy fizikai megterhelésük nagyon nagy.

Noha mind bonyolultabb, felelősségteljesebb munkát végeznek, az orvosok egy bizonyos rétege tevékenységüket nem értékeli kellően.

A tények megállapítása önmagában kevés. Arra kell törekedni a jövőben, hogy csökkenjen az ápolókra háruló technikai, segédápolói munka, amelyet külön erre

a feladatra alkalmazott alacsonyabb képzettségű munkatársakra kell áthárítani.

Kecskeméten elsősorban tanteremhiány gátolja a szakosító és egyéb tanfolyamok indítását,

újabb osztályok szervezését.

Amennyiben nem sikerül a helyzeten javítani, még sokáig gonA Van-e elég, lesz-e elég? szerkesztőségi beszélgetés élénk visszhangot keltett iskolánk nevelőtestülete és ifjúsága körében, annál is inkább, mivel a bennünket érintő egyik megállapítás nem tükrözi a valóságot. Az alábbi tények ellentmondanak annak a megállapításnak, hogy „... Kecskeméten is fenntartanak egy szak- középiskolát. Egészségügyi intézményben alig-alig vállalnak közülük munkát.”

Az elmúlt három évben a szakközépiskolai osztályokban 91 tanuló érettségizett és kapott általános ápolói, általános asszisztensi szakképesítést. A végzettek közül tizennégyen tanultak tovább (ketten az Orvostudományi Egyetemen. nyolcán az egészségügyi főiskolán). A többiek közül 39-en ápolónői. 34-en pedig asszisztensi munkakörben helyezkedtek el. Ezt az eredményt az iskola a megyei kórház-rendelőintézettel és a kecskeméti Városi Tanács egészségügyi osztályával a gyakorlati képzésben jól együttműködve érdokkal küszködik a megyei kórház.

Egy új egészségügyi iskola és szakközépiskola építése teremjen« megfelelő feltételeket a képzés korszerűsítéséhez, több diák tanításához. Minden remény megvan arra, hogy a következő ötéves tervben felépül Kecskeméten a tervezett, szükséges 16 tantermes tanintézet.

Dr. Gubacsi László,

a megyei tanács egészségügyi osztályának vezetője

te el. Diákjaink élethivatásnak tekintik ezt a munkát, az iskola jól felszerelt gyakorlótermeiben, a kórházban, a körzeti orvosi rendelőkben, a bölcsődékben nemcsak megismerik, hanem többnyire meg is szeretik.

Az iskola egészségügyi szakközépiskolai osztályaiban jelenleg 171 diák tanul, közülük 81 Kecskeméten lakik, a nagyobb rész bejáró és kollégista. Természetes, hogy közülük sokan lakóhelyükön, vagy ahhoz közel helyezkednek el, nem pedig egészségügyi intézményekben.

Iskolánk készen áll arra, hogy részt vállaljon a levélezőképzés- ben, az ápolónői munkát képesítés nélkül végzők felkészítésében. Erre a tavaly megjelent rendelet lehetőséget is teremt.

A megyei kórház-rendelőintézet társadalmi szerződést ajánlott végzős diákjainak. Közülük heten várják, hogy a szerződéskötés elől mikor hárulnak el az akadályok.

Brenyó Mihály igazgató

„Diákjaink élethivatásnak tekintik”

Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

A francia festészet remelcei a moszkvai címmel kiállítás nyílt a Szépművészeti Mú- Puskin Múzeumból (Renoirtól — Picassóig) zeumban. Képeink a kiállításon készültek.

• Andre Lurcat: Keleti táj.

• Henri Manguin: Fürdőzö nő. (Hauer Lajos felvétele — KS)

Jerzy Edigey

MocAreck

FORDÍTOTTA: BÁBA MIHÁLY

(9.) — Tanuljon, de nem tízezret érő hegedűn. Kár tönkretenni tanulással egy ilyen hegedűt. Ez a hegedű nagy művész számára való. .És csak nagy művész tud érte jó árat fizetni. Ha ön gyűjtőnek akarja eladni, még ha állami gyűjteménybe is, sokkal kevesebbet kap érte.

A fiatalember most már válogatás nélkül megvette az eléteti levélpapír-csomagot és távozta- kor közölte, hogy holnap eljön egy híres hegedűművésszel. A küszöbtől visszafordult és az álmodozó boltosnak futólag még odavetette:

— Kérem, ne tartsa ezt a hegedűt a polcon. Kérem, tegye be a páncélszekrényébe.

Tomlinson úr sokáig nem tudott megnyugodni. Az a felfedezés, hogy egy szerény munkásnak ilyen nagy értékű hegedűje van, valami olyasmi volt, amit nehezen lehetett elképzelni.

Az ilyen munkás nem tudja, milyen kincs van a birtokában — kombinált a kereskedő és uzsorás egyúttal. — Ha érte jön, megveszem tőle, amennyiért adja. Ki kell használni az alkalmat, ha a kereset az ember kezébe pottyan.

Az üzlet bezárása után Tomlinson úr hazatérőben észrevette, hogy mindenütt nagy plakátok hirdetik a híres hegedűművész, Yehudi Menuhin koncertsorozatát. A fiatalember tehát igazat mondott. Éppen ma volt az első koncertje. A plakátokon keresztül ragasztott szalagok adták tudtuk hogy az első öt koncertre minden jegy elkelt.

Másnap, a reggeli órákban, a szerény papírüzlet előtt egy elegáns autó állt meg. Sötétkék libériába öltözött inas fürgén ugrott ki a kocsiból és szolgálatkészen nyitotta ki a hátsó ajtót. Elsőként a fiatalember lépett ki a

kocsiból, aki tegnap levélpapírt vásárolt. Teljes tisztelettel várt, amíg ki nem szállt a kocsiból a magas, sová4y férfi. Aztán mindketten Tomlinson úr üzlete felé lépkedtek. A fiatalember bemutatta ismerősét:

— íme, Menuhin úr, Nag*y érdeklődést tanúsít a hegedű iránt és meg akarja tekinteni. De meg lehet-e tenni, hogy senki se zavarjon bennünket?

Az üzlettulajdonos bólintott. Bezárta a bejárati ajtót, és kiakasztotta a „Zárva” feliratú táblát, aztán mindkét urat behívta a szobába. Kinyitotta a páncél- szekrény ajtaját, kivette a hegedűt és óvatosan az íróasztalra tette. A nagy művész kibontotta a flanell-pokrócból és nagyon részletesen megszemlélte. Zsebéből nagyítót vett elő és így vizsgálta meg a fa állapotát, az apró erek hálózatát, mely néhány helyen behálózta a hegedűt.

— Igen — mormogta —, kétségtelen, hogy eredeti. Mégis megnézzük, milyen a hangja.

Kezébe vette a hegedűt és egy variációt kezdett el rajta játszani. A fiatalember igazi csodálkozással hallgatta a melódiát. Tomlinson úr, aki nem nagyon értett a zenéhez, igyekezett a legnagyobb érdeklődést tanúsító ábrázatát magára ölteni. Végül Yehudi Menuhin abbahagyta a hege- díilést, félretette a hangszert és azt mondta:

— Nagyszerű hegedű! Milyen hangja van! Kezdetben gyanítottam — tette hozzá a fiatalemberhez fordulva —, hogy ön túloz, de látom, hogy egyáltalán nem ragadta el a hév, amikor erről

a hangszerről beszélt. Az első szempillantásra felismerte. Gratulálok a felfedezéséhez!

A fiatalember szinte elpirult, amikor meghallotta a dicséretet. Szerényen megjegyezte, hogy a hegedű művészi nyakának kidolgozása keltette fel a figyelmét.

Yehudi Menuhin ismét megvizsgálta a hegedűt, és a kereskedőhöz fordulva megkérdezte:

— Mennyit kér ezért a hangszerért ?

— Ez a hegedű nem eladó — válaszolt Tomlinson úr.

— Senki, vagy legalábbis majdnem senki nem ad a világon any- nyit önnek ezért, mint amennyit én adhatok. Kérem, döntsön, és határozza meg az összeget.

A kereskedő arcán határozott ingadozás látszott:

— Őszintén megmondom —, mondta a nagy művész — tizenötezer forintot fizethetek érte, egy fonttal sem többet. Nem szokásom alkudozni, és nem is akarom önt kihasználni. Ismétlem, úgy vélem, ennyit senki nem ad érte.

Tomlinson úr letörölte a homlokán gyöngyöző verítéket. De továbbra is hallgatott.

Menuhin egy elegáns pénztárcát vett elő a zsebéből. Kinyitotta és elővett három új bankjegyet, három ezerfontos bankjegyet. Az asztalra tette, és azt mondta:

— Önök, angolok, mindent csekk-könyv segítségével vesznek és adnak, de nálunk készpénzzel fizetnek és én is készpénzt kérek mindig. Nincs nálam a teljes ösz- szeg, tehát javaslom, adok háromezer font előleget, délutáni elhozom a többit — a tizenkétezret —, és akkor elviszem a hegedűt, Csak azt kérem, az üzletkötés maradjon közöttünk. Az ön számára is jobb, ha kevesen tudnak róla. A hegedű nincs leltározva?

Tomlinson úr nem tudott szólni. Az előtte levő bankjegyeket nézte, csak és bólintott.

— Bocsánat mester, hogy közbeszólok — szólt a fiatalember —, de ön délután a Buckingham Palotába hivatalos, a királyi család magánkoncertjére, később meg csak annyi ideje lesz, hogy átöltözzön és pihenjen egy keveset a filharmóniai fellépése előtt.

Tomlinson úr már olvasta a mai lapokat. Minden lap lelkesedéssel írt Menuhin tegnapi koncertjéről, a „Times” pedig közölte azt a megtisztelő hírt is, hogy a hegedűművészt meghívták a királyi udvarba. A nagy művész bólintott, és azt mondta:

— Valóban! Teljesen megfeledkeztem erről a látogatásról. Kár, hogy egyik koncertemen sem lesz velem ez a hegedű. De, valóban, igaza van. Nem tudom ma előkészíteni a pénzt és elhozni. Azt javaslom tehát, hogy a többit holnap reggel fizetem ugyanabban az időben. Tehát, mister Tomlinson beleegyezik az ügy ilyen lebonyolításába?

A kereskedő beleegyezett és egy levélpapír után nyúlt, hogy elismervényt adjon az összegről, de a hegedűművész legyintett:

— Nem szükséges elismervény. Eljövök holnap, leteszem a pénzt, fogom a hegedűt és az ügy el van intézve. Még, ha meggondolná is magát, uram, akkor sem megyünk bíróságra. Egyszerűen

visszaadja a pénzemet és kész. Nem fogok nagyon neheztelni, bár nagyon szeretném ezt a hegedűt.

Tomlinson úr ismét kifejezte beleeegyezését, Menuhin viszont közvetítőjéhez fordult:

— önnek sohasem fogom elfelejteni szolgálatát. Esküszöm, valahányszor Angliába jövök, mindig játszhat majd ezen a hegedűn. Mint zenész, nagyon is megértem, micsoda nagyszerű élvezet megfelelő hangszerrel koncertezni. Nos, megyünk? A viszontlátásra, mister Tomlinson.

8.

A kereskedő egészen az utcáig kísérte vendégeit. Az elegáns Rolls Royce sofőrje szolgálatkészen nyitotta ki az ajtót. A két úr beült a kocsiba. Menuhin rövid parancsot vetett oda a sofőrnek:

— A Carlton szállodába!

A kocsi majdnem hangtalanul indult el. A kis papíráruüzlet tulajdonosa még egy pillanatig a járdán állt. Zsebében érezte a három ezerfontos bankjegy zörgését, és biztos volt abban, hogy még tizenkét hasonlót kap. így hát nagyon vidám hangulatban tért vissza az üzletébe.

Néhány óráig semmi rendkívüli nem történt. Az üzletben nem volt nagy a forgalom. Más ügyfelei sem voltak aznap Tomlinson úrnak. Csak úgy öt óra körül jött a sötétkék kezeslábasba öltözött ismerős munkásunk. Udvariasan üdvözölte a tulajdonost, és mosolyogva tette le a pultra a három schillinget, és azt mondta: (Folytatása következik.)