Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 17. szám
MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET Tóth Menyhért tárlata • ös I. (patiQázott gipsz). hanem magas esztétikai mércével merhető művek láthatók e tárlaton. Amelyek sugallják és kényszerítővé teszik újbóli kimondását: Tóth Menyhértben nagy magyar művészt tisztelhetünk. Még valamiért különösen érdekesek e fiatalkori és az első alkotóperiódusba tartozó művek. Mutatják érett korszakában, hogy milyen szilárd alapra építhetett Tóth Menyhért. Hogy azok mögött a nagy panteista látomások mögött, amelyek későbbi főmű- veit jellemzik, a felvetett és megoldott művészi problémák sora, valamint szakmai felkészülés, emberi és művészi hitel húzódik. Kevés alkotó mondhatja el magáról azt, amit Tóth Menyhért elmondhat: belülről vezérelt művészet az övé. Mert megvan a belülről fakadó elrendező elve, belső logikája. A szuverenitás a legnagyobb jelző talán, amit egy művész munkásságáról el lehet mondani; mikor is a művész el tudja fogadtatni a szemlélővel a másképp-nem-lehet kategorikus imperatívuszát. Tóth Menyhért művészete ilyen. S nemcsak arról van szó, hogy emberi hitele van, hogy az életsorsvállalás, a meditációkon és szenvedéseken át érlelt, önös világkép hitelesíti, hanem a művek is hitelesítik önmagukat, s így a megteremtett érték rangjára emelkednek. Nagy életmű tehát Tóth Menyhérté, ezt jelzi e kiállítás is; amelynek nemcsak azért örülhetünk, hogy lehetőséget ad a remekművekkel való találkozásra, hanem segít bennünket a harmincas-negyvenes évek magyar művészetének az igazibb megértésében. Ezért is köszönjük meg a kiállítás rendezőinek, Bánszky Pálnak és Sümegi Györgynek a kiváló munkáját. És köszöntjük egyúttal a hetvenöt éves mestert is.” Egy héttel ezelőtt nyitották meg Kecskeméten azt a kiállítást, amely mintegy másfél száz rajzon, festményen és néhány szobron keresztül alkalmat nyújt az érdeklődőknek arra, hogy az idős alkotó első, 1928 és 1945 közötti korszakába betekintsenek. A nagy érdeklődésre jellemző, hogy már az első napokban több százan gyönyörködtek a 75 éves festőművész alkotásaiban, a Katona József Múzeum termeiben. A megnyitón, melyen Tóth Menyhért is jelen volt, dr. Németh Lajos, a művészettudományok doktora mondott beszédet. Az alábbiakban ennek a rövidített változatát közöljük. „Az elmúlt évek képzőművészeti életének az egyik legnagyobb eseménye volt Tóth Menyhért művészetének a felfedezése. Voltak ugyan néhányan, akik tudták, hogy e remete életet élő ember nagy festő, meg is mondták; a felismerés azonban elszigetelt maradt. Könnyű megtalálni ennek az okát: egyszerűen nem lehetett látni Tóth Menyhért festményeit, a szakma túlnyomó része nem is ismerté azokat. Azóta változott a helyzet; hiszen a nagy gyűjteményes kiállítás, a katalógusok, s a Művészet Tóth Meny- hért-száma, valamint Bánszky Pál kismonográfiája lehetővé tette, hogy ismertté váljon. így hát művészete kezdi elfoglalni az őt megillető helyét a modern magyar művészet képzeletbeli múzeumában. Ám úgy látszik, Tóth Menyhértnél mindig fel kell készülni a meglepetésekre. Mert ki gondolta volna, hogy fiatalkori alkotásai között ennyi remekműre bukkanunk? Ezért nyugodtan ki lehet mondani: e kiállításon remekművek vannak, olyan festői látásról, érzékenységről tanúskodnak, a kelet-ázsiai festészet szépségével vetekedő pasztellek és egyszerre drámai ihletésű és logikus művészeti problémakört koncepciózusán végigvivő és megoldó szénrajzok, amelyek múzeumi rangúak. Tehát nem egy készülő ember szárnypróbálgatásai, • ös II. (bronz). • Faluvége (olaj). (Pásztor Zoltán felvételei.) n Egy hónapja fűrészelték le az öreg lábáról a gipszcsizmát, de még most is csak bottal tudott járni. Minden lépésnél csikorgatta a fogát a fájdalomtól. Most a kocsi deszka ülésén ült, két botját pokróccal takart térdei közé fogva hatalmas, egyujjas kesztyűivel. Kucsmáját szemöldökig húzta, és gyanakvó pillantásokkal fürkészte a kopár, téli vidéket: 1952. december eleje volt. A lovakat a gyerek hajtotta. A szekér éktelen csörömpöléssel és lassan haladt a kicsi jószágok után, de nem számított az idő. Ezt a vasárnapot arra szánták, hogy a szomszéd községből, nyolc kilométerről kukoricát hozzanak, mert otthon elfogyott. Száraz hideget fújt a szél, borzolta a lovacskák szőrét, sörényét, s a csonttá fagyott földekről finom, éles port vert az arcukba. Az ülés alatt gondosan összehajtogatva a zsákok. Kéri Antalhoz mentek, mert neki volt kukoricája, két hete ígérte, hogy kisegíti őket, csak menjenek át és hozzák el a tengerit, így indultak most a szomszéd faluba. Biztosra mentek. Kéri nem az az ember, aki csak beszél a világba. Délelőtt tíz óra lehetett, amikor Kériék udvarán megfordulva közel álltak a padlásfeljáró elé. ö megtöltötte a nyolc zsákot, lehordta, s föltette a kocsira. A lovakat letakarták, egy kiszolgált teknőben szénát dobtak eléjük, ők pedig melegedni a konyhába húzódtak. Bort ittak, s az éppen akkor kisült tepertős pogácsából ettek. Fél órát tölthettek így, aztán elindultak hazafelé. A falu utcáin, a kőkeményre fagyott, őszszel összegyúrt sár most dobálta a szekeret. A gyerek attól félt, hogy valamelyik ló megbotlik, s lábát töri. — Tartsd a lovakat! — mondta az öreg minduntalan. Két karral fogta a lovak száját, s ha meg is botlott egyik-másik, a hajtószárral egyenesbe hozta. Kiértek a falut átszelő egyetlen kövesútra. A lovak megnyugodva, nagyokat szusszantva, könnyebben ballagtak a nem súlyos rakománynyal. Még hallották mögöttük a toronyból szétáradó harangzúgást, amelynek furcsa visszhangot adott a falu szélén a nyárfaerdő. Itt kellett ráfordulni a hazafelé vezető útra. Az öreg botjaira támaszkodva szunyókált, csak egy-egy döccenőnél felriadva nézett szét, aztán újra lecsukta fáradt, véreres szemét. — Megállni! — ugrott ki az út melletti árokból egy viharkabátos ember, s nyomban utána egy másik, kucsmás. Az öreg felriadt, a gyerek pedig ösztönösen meghúzta a hajtószárat. A lovak magasra tartott pofával álltak meg. Az egyik ember azonnal a zablát markolta meg, a másik a szekér mellett állva megszólalt: — Igazolják magukat! — hangzott a felszólítás. Az öreg a belső zsebében kotorászott. A gyereknél semmi papír nem volt, hiszen mindössze a tizenharmadik évét töltötte be, de az öreg tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát látva felháborodott. — Előbb maguk igazolják magukat! — szólt mérgében a viharkabátosra. — Hallod, Imre? Ez a gyerek igazolványt kér. Láttál te mán ilyent? — Mutasd meg nekik! — felelt a másik. Ekkor az eléjük tartott igazolványból látták, hogy ezek a beszolgáltatási hivatal emberei. — Ne bolondozz Márton. Tudod te, hogy kik vagyunk mink — mondta az öreg, s kelletlenül nyújtotta az igazolványát — Én neked nem Márton vagyok, hanem egy hivatalos egyén. Érted? — Mit akartok? Elfogyott a tengeri, hát viszünk innen. Mi van ebben bűn? — kérdezte az öreg botjait szorongatva. A gyerek útonállónak minősítette magában a két embert, s egy pillanatig azt remélte, hogy apja végigvág a bottal az okoskodó Mártonon, s elvágtatnak a nyolc zsák tengerivel. Persze nem ez történt. Bekísérték, pontosabban bevezették őket a rendőrségre — a falun keresztül. Amikor az őrs elé kanyarodtak, az egyik bement, a másik vigyázott rájuk, nehogy megszökjenek. Néhány perc múlva két rendőrrel jött ki Márton, a hivatalos egyén. — Kitől vették a tengerit? — kérdezte az öregtől a kövérebb rendőr, sapkáját kissé feljebb tolva, moccanatlan tekintettel figyelte az öreg arcát. — Nem vettük, kölcsönbe kaptuk! — Ne beszéljen itt mellé öregem. Azt mondja meg, hogy kitől hozzák. Érti? — rivallt rá a kövér rendőr, és arca elvörösödött. — Kéri Antaltól, a Kossuth utcából. — Na látja. Okos ember maga, csak kevesen tudják — gúnyolódott a rendőr, majd megkérdezte: — Aztán tudja-e, hogy ezt nem szabad? — Elfogyott otthon a tengeri, hát kértem tőle kölcsön. Nem tudtam, hogy ez tilos. — Mégse olyan okos ember maga. Mi a neve, hol lakik? Az öreg megmondta. — Rakják le az őrs folyosójára — adta ki a parancsot a rendőr. — De hát mi a bűnünk? Legalább azt mondja meg. Nem loptunk, nem raboltunk, nem gyilkoltunk — fakadt ki az öreg indulatosan, s kezében megrázta a botot. A gyerek megijedt. A másik rendőr — aki eddig a viharkabátossal beszélgetett — odalépett a kocsihoz. — Nézze papa! Ez a falu még nem teljesítette a beszolgáltatást kukoricából. Márpedig addig innen egy szemet se lehet kivinni. Hát ez a helyzet — mondta nyugodt hangon, majd megismételte, hogy hordjuk be a zsákokat a folyosóra. Az öreg erre képtelen volt. A gyereknek kellett hozzáfogni. Kétségbeesetten állt a szekér mellett, várta, hogy valaki segít, talán a viharkabátos, talán a kucsmás. — Nem segítenének egy kicsit? — fordult feléjük már-már könyörögve, de azok csak ránéztek, gúnyosan elmosolyodtak, és beszélgettek tovább. — Na, igyekezzünk! — kiáltott a kövér rendőr, aki lépcsőn állva egy papírra írt valamit. Az öreg adogatta le a zsákokat. A harmadiknál már úgy érezte a gyerek, hogy nem bírja tovább. De bírta. A negyediket leejtette, s a durva kenderszövet lehorzsolta a füléről a bőrt. Vérzett. — Na, pihenj egy kicsit öcskös — állt meg mellette a másik rendőr. De a gyerek nem pihent. A közeli templomból indultak hazafelé az emberek: férfiak, nők, fiúk, lányok, gyerekek. Ott haladtak el a rendőrség előtt. A gyerek csak vonszolta az irgalmatlanul nehéz zsákokat be az őrsre, a többihez. Néhányan megálltak, de a többség úgy tett, mintha semmit sem látna, sietett tovább. Bevonszolta a nyolcadik zsákot is. Nem érzett mást, csak hogy a szégyentől lángol az arca, s enyhén szédül az erőlködéstől. — Na, legalább erősödtél egy kicsit — röhögött Márton, és egy papírt adott a kezébe. — Ezt tegyétek el, oszt mars haza. Meg ne lássunk itt benneteket még egyszer, mert abból már komolyabb baj lehet! — s a rendőrökre, majd néhány bámészkodóra nézett. A gyerek felmászott a szekérre, s az üres deszkára kuporodott. A lovakat az öreg hajtotta. A két kicsi jószág a tehertől megszabadulva köny- nyen húzta a kocsit. Sokáig nem szóltak. Csak már kint a vasárnapi hangulatú téli határban szólalt meg az öreg. — Álljon meg bennük az étel! — s kopott ostorával nagyot vágott a borzas lovakra. VH A malacot le kellett vág- ni. Hatvan-, hetvenkilós lehetett a jószág, amikor még aznap este kimondta fölötte a halálos ítéletet a család. — Az a legbiztosabb, ha kalapáccsal fej bevágjuk. Meg se nyik- kan. Holnap este, úgy kilenc óra után elintézzük. Délután már ne adjanak neki semmit — ismertette az elgondolást Berci bácsi, az alkalmi böllér. Másnap köszörülés, súrolás, edények mosogatása, szerszámok elkészítése, izgalom. Este a megbeszélt időben jött a böllér. — Nem evett? — Nem! — Akkor gyerünk... Perzselésről szó sem lehetett. Forró vízben kopasztották, s a túlfűtött konyhában hamarosan eredeti disznótoros hangulat keletkezett. Másnapra csak a zsírsütés maradt... Reggel a folyosó végi nyári konyha öntöttvas üstjében vidáman sercegett az apróra vágott szalonna. Az asszony kavarta. Enyhén pirosodtak már, amikor nyílt az utcai kapu, s egy fiatal rendőr lépett be. Komótosan haladt végig a folyosón, s megállt a konyha nyitott ajtaja előtt. — Jó napot, hasznos munkát! — köszönt rá az asszonyra, s jobb kezével megérintette sapkáját. Az asszony elfehéredett, amikor meglátta a rendőrt. — Kit keres az elvtárs? — kérdezte a rendőrtől. — Aztán vágási engedély van-e? — Engedély? Az nincs, de... — Az már nagy baj. El kell kobozni az egészet — jelentette ki a rendőr, és oldaltáskáját kinyitva papírokat vett elő. — Azt már nem, fiam. Hat gyerek van itten — váltott támadásba az asszony, s a rendőr kezében megállt a papír, a ceruza. — Csak tudnám, ki volt az a piszok, aki feljelentett bennünket? — bicegett ki a folyosóra az öreg. — Nem kellett ide feljelentés. Orra is van az embernek — mosolygott a rendőr. — Aztán reggelizett-e az őrmester elvtárs? — kérdezte hirtelen fordulattal az öreg. — Ajjaj, még tegnap! — Az mán nem érvényes. Lépjen beljebb, szívesen megkínáljuk, ha már ilyen érzékeny az orra — kapcsolt azonnal az asz- szony. A rendőrön látszott, hogy menne is, nem is. — Ne kéresse magát, fiam, nem esik idegennek. Ismerjük mink a maga családját, meg magát is. Attól mék elkobozhat mindent. Legalább tudja, hogy mit koboz el — s a gyerek kezébe nyomta a ka- varót, hogy folytassa a munkát. — Na, nem bánom. Néhány falatot csak a tisztesség kedviért — s a rendőr bement a konyhába, sapkáját, köpenyét a padra tette, táskáját az asztal sarkára fektette. Az asszony gyorsan megmelegítette a hurkát, kolbászt, a hagymával sütött vért. A rendőr evett, evett. Az öreg lebicegett a pincébe, bort hozott fel, s a zöld üveg hamarosan kiürült. A rendőr öltözködni kezdett. Kiengedte a nadrágszíjat, na- gyott nyújtózkodott és kinyitotta a lapos táskát. — Na, nézzük akkor a dolog hivatalos részit! — Jó, jó. Nem kell azt elhamarkodni. Ügy látom, elég nagy annak a köpenynek a zsebe. Tegye el fiam ezt a kis kóstolót — s az asszony zsírpapírba csomagolt hurkát, kolbászt, oldalast nyomott a rendőr kezébe. — Ha kiderül, erre ráfizetünk. Nekem az állásomba kerül — sopánkodott a rendőr, s azon igyekezett, hogy a csomag beférjen a zsebbe. — Kiderül, kiderül! Csak az derül ki, amiről a rendőrs is akarja, hogy kiderüljön. Jó lesz a gyerekeknek. Ügye, három apróság van otthon? Na, fogyasszák egészséggel — mondta az asszony megkönnyebbülve, mert a rendőr eltette a csomagot, s a táskát is becsukva a vállára akasztotta. — Aztán minden eltüntetni. Azt az ajtót meg csukják be — mutatott a nyári konyha felé már a folyosón állva. — Nagyon köszönjük — sóhajtott az asszony. A rendőr vissza sem nézve kiment az utcára. Néhány pillanatig hitetlenkedő áb- rázattal álltak a konyha előtt. Az öreg szólalt meg: — Eredj fiam, zárd be a kaput! GÁL FARKAS: Leleplezés 2 Színházak, nézők, kapcsolatok - a szolnokiak Kecskemétéin Pótszékes előadás volt. A szolnoki Szigligeti Színház kecskeméti vendégjátékára minden jegy elkelt, pedig a várost nem lepték el a szokásosnál nagyobb számban a plakátok. Az előcsarnokban azután az előadás megkezdése előtt ott szorongott Kecskemét színházszerető közönségének az a rétege, amely akkor is felkeresi az intézményt, ha a szervezők nem jönnek a helyébe. Akik számára elegendő a híradás is, hogy elgyalogoljanak a pénztárhoz, ha egy érdekesnek ígérkező produkciót láthatnak. Így azután az előcsarnok nyüzsgése nem hasonlított a hagyományos kecskeméti előadások szünetéhez. Nem pompáztak ott — vagy csak részben — a premieren szokásos alkalmi női öltözékek, nem villogtak ékszerek, de a hangulat olyan közömbös sem volt, mint egy „szürke” bérleti napon. Fiatalok pulóverei, orvosasszonyok elegánciája, munkásemberek fehér ingei, nyakkendői, farmernadrágok és estélyi ruhák keveredtek össze: az egybegyűltek szociológiai rétegződése Jól szemléltethetné a város valóban színházi aktivitású társadalmát. Nem a számarányát, hanem összetételét. Mindez azért jutott eszembe, mert mint a vidéki városok többségében, Kecskeméten is a szervezőiroda „tartja fenn” a színházat. Jegykötegeket hordanak üzemekbe, intézményekbe, bérletsorozatokat árulnak vállalatoknál, s a közönség túlnyomó többsége — még azok is, akik nemcsak brigádfelajánlás gyanánt mennek el az előadásokra — megszokták, hogy szervezzék, keressék őket. Nem nagyon figyelik a színházat, hanem fordítva: az figyeli őket. A bérletszelvény meghatározott előadásokra szól, s ha már megvették, nem kell mást tenni, mint az adott estén felöltözni, és elindulni a Katona József tér felé. Nem így van ez viszont a sokszínházas Pesten, s azt hiszem, nem így van ez a kecskeméti mozik esetében sem. A fővárosban nem „színházba mennek” az emberek, hanem többségük ezt vagy azt a filmet, illetve előadást meg akarja nézni. Mert érdekli őket a rendezés, a színészi játék, a mondanivaló, illetve a darab. És ez nagy különbség, mert bizony az aktív érdeklődés sokban különbözik a passzív „elviseléstől”, amaz kifejez egy társadalmi tényt, és tükröz elismerést, emez eltűri, hogy szórakoztassák, vagy éppen neveljék. Többek között azért is írom mindezt, mert a város új kamaraszínházában január közepétől immár megkezdődnek a rendszeres előadások. Mégpedig nem bérleti sorozatban, jó előre betervezve, hanem szabadvásárlásos alapon. Mondhatni úgy is, kockázattal, hiszen a plakátok híradásain kívül egyéb mesterséges eszközzel nem kívánják felcsigázni az érdeklődést. Elsősorban tehát azokra számítanak majd, akik kedden este megnézték a szolnoki társulat értékes előadását, illetve megnézték volna, de már nem kaptak jegyet. Azokra, akiket valóban belső érdeklődés vagy kíváncsiság motivál a színházi kultúra felé. Visszakanyarodva azonban mondanivalóm eredeti lényegéhez: a Szigligeti Színház a Nem félünk a farkastól című darab előadásával ezúttal is Jól bizonyította: megéri a fáradságot a műsornaptár figyelemmel kísérése. Padi István rendezése a legnehezebb irodalmi-drámai anyag, az emberi-lélektani útvesztői, a hétköznapi pokoljárás realista ábrázolásának győzelméről adott tanúbizonyságot. Mert a mindennapok megkínlódásának hitele, a vérnélküli XX. századi „otthoni drámák” pillanatai mindnyájunk számára jól ismertek, de ritkán, tárulkoznak fel ilyen valóságos' hitellel, megdöbbentő tükörképként a színpadon. A négy szereplő: Végvári Tamás, Pogány György, Szoboszlai Éva, és néhány évvel ezelőtti kecskeméti társulat méltán népszerű művésze, Margittay Ági megérdemelten aratott vastapsot; az előadás emlékezetes élményt adott Reméljük egyben azt is, hogy a szolnokiak idei bemutatkozása tovább erősíti azt a hagyományt, hogy a kecskeméti közönség mind gyakrabban megnézheti a vidéki társszínházak legjobb produkcióit. Mert e vendégszereplések nemcsak azok számára fontosak, akik rendszeresen játszanak a kecskeméti színpadon, hanem azok számára is, akik megítélik, befogadják a helyi társulat művészi törekvéseit. P. M.
