Petőfi Népe, 1978. december (33. évfolyam, 283-308. szám)

1978-12-10 / 291. szám

mm'

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET

Grafikai megújhodás a megyei téli tárlaton

1/ eresem a mostani téli tárlat megközelítéséhez legalkalmasabb fogódzókat, s az első látásra azokat a számszerűség sivár menőin vélem megtalálni. Negyvenkilenc művész 127 alkotása látható a kiállításon összezsúfolva!, a három nem túl nagy teremben. Ámde a tájékozódás — a helyszűke ide. tumúMus oda —, nem ezen a szinten jelent mégsem proiblémát., Hanem ... De ne vágjunk a dolgok elébe, játszszunk előbb kissé a számszerűséggel, anélkül persze, hogy a számok bűvöletébe esnénk. A kiállított művek száma néhán.nyal több, mint az év napjainakegyharmada, más szóval, örvendezhetünk, hogy az elmúlt esztendő miniden harmadik napján született egy, a téli tárlaton kiállítható műalkotás Búcs-Kiskunban.

De csakugyan a dűskálásig gazdagok volnánk olyanfajta műalkotásokban, melyek egy-egy darab vászon, vagy akár papírfelületen hétköznapjainkat egyetemes érvényű látomássá fokozzák? Nos, a kérdést hagynám megválaszolatlanul; úgy hiszem, nem ennek menetén helyezkedik el a dolgok fontossági sorrendje. Mert lenne bár mindegyik kiállított műalkotás remekmű — holott nem az —, félnünk az örökbecsű alkotások inváziójától nem kellene akkor sem, hiszen végtelen a csillagos égbolt is. melyen tudvalevőleg egyik csillag nem halványítja el a másikat. Íme, itt az egyik irányú elvonatkoztatás a realitásoktól, s mindjárt szembe kell néznünk a másikkal, a József Attila által megfogalmazotial: „a m.fmdenséggel mérd magad ..Igen ám, csakhogy művésze válogatja, hogy ennek a mérésnek, vagy ha úgy tetszik, mérkőzésnek az eredménye fenséges-e, avagy lehangoló. Egyszerűbben szólva: a mű megteremtéséhez a szép és nemes szándékon kívül még valami más is szükséges...

Ezért jól tesszük, ha a realitások hasonló tiszteletével közéle‘think ehhez á kiállításhoz is. 5 na ‘figyelmesen széttekintünk, kúló'nosebb' ‘nyugtalanságra nincs is okunk. A megyei jelesek legjelesebbjét, Tóth Menyhértet itt találjuk három új, teljesen érett, kiforrott alkotásával, lázas, zaklatottan tónusos fehéreivel s bár óvakodnék minden jóslástól, bizonyosra merem venni, hogy a Ló című képe az újabb kori magyar piktúra maradandó érvényű alkotása máris. Jómagam a galaktikus vízióként örvénylő lóábrázolást világviszonylatban is példa nélkülinek tartom; a végsőkig letisztult gondolatot a szerkezet kikezdhetetlen fegyelme, bonthatatlan zártsága tartja egyensúlyban; megsuhint bennünket a mesék fehér táltosának legendája; s amit közelről festékrücsköknek látni, azok távoilabbról nézvést felszikráznak, mint Csabar királyfi seregének patkói a Tejúton.

iÉs ha már a festményeknél tartunk. tekintetem szívesen és gyakran lehorgonyoz Diószegi Balázs súlyos, egy tömbből metszett, kontúros, csak a lényegre koncentráló tábla képei előtt, melyekről bállá dlás századok beszédes csöndje sugárzik feléiig s percig sem tartom vitásnak, hogy a festőművész honnan jött, s kikkel érez együtt. Nyilván, hogy a mindenkori szegények világával Nagy kár, hogy az effajta plebejus indulat a mai művészetben roindi inkább háttérbe szorul, homályban hagyván a falusi-itanyasii élet változásainak új jelenségeit, lemondva azok nyomon követéséről.

1/ edvvel időzünk még jó néhány ügyesen, többé-kevésbé sikeresen megformált kép előtt, amelyeken az esetleges látvány a törvényszerűinek legalább a leheletét őrzi. Mégis a szűkébb hazánkfoéli festészet jelenlegi dimenzióira', összhatásának elemeire való utalást ugyanis fontosabbnak tartom. Nagy-nagy minőségi szélsőségek tapasztalhatók. s ez amennyire természetes, annyira jó is, hiszen így érzékelhető a lapály és a kiemelkedő csúcsok egymáshoz való viszonya, aránya. Ám e kiállítás festményanyaga is jórészt adós marad a mai ember arculatának, még inkább világszemléletének megfogalmazásával. Tehát nem a tükrözést kérem számon,, hanem az érzékelés új, eddig meghódíthatatlan magaslatai felé vezető ösvényeket. Bármily kicsiny léptékben is. de a csodák megnyUat'közását, és a titkok feltarolását várnám. Olyan alkotásokat melyek előtt önkéntelenül lecövekelek, hogy aztán rálépjek a birtokbavétel meredek kaptatóira, hogy megfejtsem a nekem szóló üzenetet Egysizerűbben szólva: több bonyolultságot tehát több maiságot szeretnék látni. S hogy

még pontosabb legyek: elsősorban nem azzal van gondom, amit itt találok, hanem azzal amit hiányolok; egy kívánatos, de a művészi kvalitások ismeretében el is várható, föl is tételezhető ábrázolásbéli gazdagság és mélység a mostaninál f r issül te bb, merészebb szemléletet Igényel.

Valami olyasmit, mely a másik szélső terem falait,, az ott látható grafikai munkák sorát már kezdi uralni. Míg amott, a festmények körében nem érzem biztosan, hogy századunknak mely évtizedében járok, itt a fehér-feketével rajzolt vonalak világa egyértelműen a 70-es éveket láttatja. E művek alkotói — gyanítom, azt hiszem, helyesen — mintha belekerültek volna a világviszonylatban tapasztalható grafikai megújhodás sodrába. Ez óhatatlanul együtt jár bizonyos mártírok, ötletmódozatok átvételével adaptálásával, másrészt azonban — s ez a legfontosabb — termékenyítőén hat az ábrázoló fantázia felszabadítására, azáltal, hogy az érzékenység új csatornáit nyitja meg. Ezt a megújhodást érezni Borbély Ferenc expressrzív hatású, tomibolóan dinamikus rajzain, de — többek között Goór Imre Is teljes sikerrel használja fel az emberiség ősi kultikus jegyeit, szimbólumait, a 'korszerű mondanivaló megfogalmazására. Meglepetésként hat Pócs Péter jelentkezése, aki plákáttervein az alkalmazott grafika leleményeit kamatoztatja változatosan, jeLentésgazdagon.

A képzőművészet többi műfajában is érdekes kísérletek, mi több, figyelmet keltő produktumok láthatók a kiállításon'. Boros Ilona varrott faliképéi egyaránt tanúslkodnak lírai ihletettségről és az anyag adottságainak jó ismeretéről. Pálfy Gusztáv krómozott fémplasztikái a tükröző felületek lehetőségei felé nyitnak új utat. Probsztner János a kerámia máz- és anyaghatásában villant fel addig nem tapasztalt- formációkat, kiállított tárgyai mintha a szuvenír szériatermékek egyedi persziflázsai 'lennének. Sajnálhatjuk viszont, hogy a zománc jelentőségén alu'l szerepel — e műfajt egyedül Túri Endre képviseli —, holott a nemzetközi zománcművészeti alkotó telep eleve csábíthatná az intenzívebb, a dúsabb részvételre; ráadásu 1 módot nyújthatna arra is, hogy a nem itt élő, de a megyéhez szoros szálaikkal

Könyvek, képek a tanyán

Gyermekkorom keserű emlékei köze tartozik mindaz, amit nyaranként láttam, átéltem a tanyán, amikor ismételten közeli rokonaimnál tartózkodtam a pusztaiak között; olykor szinte véget nem érő, hosszú-hosszú heteken át. Veres Péter szavával élve: a rideg-paraszti, mélypusztai életforma, a vaskemény sors, olyankor körbefogott, rámtapadt, kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Az áloműző, léleknyomorító hideg-rideg valóság, a rettenetes sivárság még a gyermeki képzelet szépítő hatása ellenére is lehúzott a földre.

Miért jut eszembe mostanában gyakran ilyesmi? Elsősorban azért, mert amikor napjaink valósága után kutatva, napi munkám végzése közben a tanyák világát közelebbről látom, egészen má'fajta élmények gazdagítanak. Persze — sietve írom le — egyáltalán nem azt mondom, hogy akik ma a tanyán élnek, azoknak fenékig tejfel a sorsuk. Csak a romantizáló, álhumanista írói szemlélet festi rózsásra a tanyák lakóinak az életét. Távol a városoktól, sőt sokszor még a falvak egyre mozgalmasabb világától is, bizony nem könnyű; és talán nem is lesz az sohasem.

Igen ám: de az megint más kérdés, hogy lehet könnyíteni, jobbítani — és szebbíteni ezen az életformán; sőt nemcsak lehet, de kell is. Hiszen a tanyai szorgosdolgos emberek ugyanúgy hasz nos tagjai a szocializmust építő

LADÁNYI MIHÁLY:

Számvetés

társadalomnak, mint akár a községek, a nagyvárosok polgárai.

Lehet szebbíteni a nagyobb településektől távolabb élő tanyai emberek életét, sorsát, mondottuk fentebb. Ez igaz. De hogyan, miképpen? Van már erre is példa, minta, ha úgy tetszik: modell. Láthattunk már ilyet Tiszakécskén, Lajosmizsén éppen úgy, mint Kecskemét határában vagy Kiskunmajsán. És még másutt is, többfelé.

Egyre-másra alakítják át a megüresedett tanyai iskolákat klubnak. könyvtárnak. Ezáltal kicsi művelődési intézmények hálózata kezd fokozatosan kiépülni hazánk legnagyobb tanyás megyéjében. S nagyszerű, hogy miután szó szerint fény gyulladt ki a tanyák sötétségében, immár lassan-lassan terjed a világosság átvitt értelemben is: a műveltség is szétszórja áldásos fényeit

Alkalmam volt látni paraszt - asszonyt és munkában elgyötört idősebb tanyai férfit a falra akasztott olajképek, grafikák előtt. Hallottam érdeklődő, egyszerű, de okos szavakat, mondatokat százéves könyvritkasággal kapcsolatosan. S elnéztem meghatódva a tizenéves tanyai kislányt, aki belefeledkezett az olvasásba az árnyas fa alatt.

Mit jelent mindez együtt? Nem többet, de nem is kevesebbet, mint azt, hogy a kultúra és rendszeres ismeretszerzés nemcsak a városban élőké.

V. M.

• Pálfy Gusztáv: Az alma.

kötődő alkotók az évenkénti kollektív bemutatkozó tárlaton jelen lehessenek műveikkel.

Aífég egy pozitív, a korábbiakhoz képest újnak is nevezhető színfoltja ennek a kiállításnak: a fiatal tehetségek jelentkezése és szerepeltetése. Egyik lehetséges záloga ez is a folytonos megújulásnak, tematikai gyarapodásnak. Számukra — éljenek akár Kecskeméten, Kalocsán vagy Baján — csakugyan rangos alkalom a téli tárlaton való bemutatkozás. Miként szereplésük arra is bizonyság, hogy (akár a bajai Rudnay-kör, akár a hajósi nyári alkotótábor), a fiatal tehetségek részt vállalnak a megye közművelődésében is. S ez így van rendjén.

Hatvani Dániel

Negyvennégyévesen egy fotelban ülök, újságot lapozgatok és bólogatok,

körülöttem asszony, gyerekek és adóhivatali tisztviselők — Be kell látnom, hogy vittem valamire.

Valamikor szikfűvirágos mezőkön

és görnyedt fák alatt sodortam levelet újságpapírba,

cirkusz sátra alatt jutottam az örömhöz,

ahol úgy függtek az akrobaták, mint rímek a sorvégeken.

Olykor Ütszéli kbCSmákban hüsöltem és nézegettem a nők gömbölyödő hasát meg a Hazafias Népfront jelöltjeit, így alakult ki jövőm, amely itt van.

Most negyvennégyévesen egy fotelben ülök és hogy „avar-cintányéron csattog az őszi szél” meg más hasonló mondatokat találok ki, és olyan biztonságos az életem, mint a hattyúé az állatkertben.

wmmmmmmmmmmmmmmmMMmmmmmmm

.v.w.v/.v/w.*;

Csingiz Ajtmatov ötvenéves

Mát örvenéves? Még csak ötvenéves? Jogos mindkét kérdés, hiszen nem oly rég, hogy a fiatal szovjet írónemzedék egyik legkiválóbb tehetségeként tűnt fel. Néhány év múlva már világhírnév övezte, s ritkán adatik meg, hogy valaki a fiatal író-létet átugorva rögtön klasszikus lehessen. Harmincévesen írta a Dzsamila szerelme című kisregényét, amelyet Aragon a huszadik század legszebb szerelmi történetének nevezett. Harmincöt évesen Lenin-díjat, újabb öt év múlva Állami-díjat kapott. Majd' minden műve megjelent magyarul is.

Ajtmatov művészete sok mindenre lehet példa. De leginkább talán az irodalom különleges hatalmát példázhatja: akár egyetlen mű is képes olyan teljes és igaz képet adni egy nép történelméről, jelenének legfontosabb kérdéseiről, tehát jövőjéről is, hogy ezáltal ez a nép érzékletesen megjelenik más népbeli olvasók tudatában. Ajtmatov nemcsak önmagát, hanem a kirgiz népet is beemelte a világirodalomba.

Az író helyzete különleges. A kirgiz irodalmat fél évszázada még csak az élőszóban terjedő népköltészet jelentette. Az Októberi Forradalom győzelme teremtette meg a lehetőségét annak, hogy áttérjenek az írásbeliségre, hogy megszülethessen a kirgiz irodalom. Ez a helyzet magyarázza, hogy Ajtmatov műveiben a népköltészet kitörölhetetlenül jelen van. Hiszen ez az egyetlen nemzeti irodalmi hagyomány, amelyre támaszkodhat, de ha nem támaszkodna erre. gyökértelen lenne. Ez a kapcsolat természetesen ugyanannyira tartalmi is, mint formai. Legáltalánosabban nyilván arról a tartalmi változásról van szó, amely a kirgiz nép életében az elmúlt fél évszázadban lezajlott. Ajtmatov a társadalmi forradalomnak úgy tud hű

krónikása lenni, hogy mindig látja és láttatja a lényeget.

A nemzeti hagyományok a kirgiz népnél egy ősi, félig-meddig nomád életformát és ennek megfelelő közösségi szokásokat és erkölcsöket jelentenek. E hagyományok a forradalmian újba nem mindig tudnak békésen átnőni. A megszüntetés és a megőrzés, az életformaváltás tragédiát és győzelmet egyaránt jelenthet az egyénnek, de a közösség történelmének csak győzelmet. Ezek a kérdések a legteljesebben talán A versenyló halála című regényben fogalmazódnak meg, de az egész életmű létalapját jelentik. Ugyanakkor a kirgiz nép sorsa a sajátos, a különös ebben az írói világképben. Mintegy példája annak az általános igazságnak, hogy a szocializmushoz minden nép, bármilyen akadályon keresztül megtalálhatja az utat.

Aki olvasta Ajtmatov regényeit, nehezen feledheti hőseit. Mint a történelemben, a művekben is összesűrűsödtek a döntésre, állásfoglalásra késztető, az egyes ember, az egyes közösségek arculatát megmutató helyzetek. Az ember felnőhetett a történelem szintjére: hőssé vált vagy elbukott. Attól függően, hogy miként felelt a történelem szólitására. Ajtmatovnál a történelem sohasem elszemélytelenedett, kiismerhetetlen és befolyásolhatatlan alakzatként jelenik meg, hanem emberek alkotta, emberek által befolyásolt történések sorozataként, írásaiban a konfliktusok mindig ember és ember között feszülnek, s így különös súllyal vetődhet föl a felelősség kérdése, a személyes helytállásé.

V. G.

CSINGIZ AJTMATOV:

A versenyló halála

(Részlet)

A kimustrált öreg szekér ke** rekei lassan forogtak a kihalt úton. Nyikorgásuk időről időre megszakadt. A poroszka ló, ereje fogytán, megállt Ilyenkor, a beállott halálos csendben, szívverésének doboló visszhangját hallgatta: bu-tupp, bu-tupp, bulupp...

Kivárta az öreg Tanabaj, míg kifújta magát a ló, azután ismét kantárszárra fogta.

— Gyi, Gülszári, gyerünk, esteledik már.

így vergődtek vagy másfél órán át. amíg a porosaké ló végleg meg nem állt. Nem tudta tovább húzni a kocsit Tanabaj megint sürgölődni kezdett körülötte.

— Mi baj van, Gülszári? Nézd csak, mindjárt elér bennünket

az éj.

A ló már nem értette glazdája szavait. Nyaka megcsutólott. ahogy felszerszámozva állt, fejének súlya elviselhetetlenné vált számára, jobbra-balra dülöngélt. Fülében most is zengve visszhangzott az a süketítő szívdobogás: butupp. bu-tupp, bu-tupp.

— Bocsáss meg, már régen rájöhettem volna — kapott észbe Tanabaj. — Ördög vigye a szekeret meg a lószerszámot, csak téged hazavezethessetek.

Subáját a földre dobta, és hozzáfogott, hogy leszerszámozza a lovat. Kifogta a kocsiból. levette fejéről a nyakhámot, és az egész felszerelést a szekérre dobta.

— No. ez volt az egész — mondta, és subáját magára borítva, szemügyre vette a kifogott porosaka lovat. Hám és lószerszám nélkül aránytalanul nagy fejével úgy festett a hideg éjszakában, mint egy sztyeppi kísértet. — Istenem, ml lett belőled, Gülszári! — suttogta Tanabaj.

— Ha most Torgof látna, forogna sírjában.

Vezetni kezdte a lovat, ilassan elindultak. Az öreg ló meg az öreg ember. Mögöttük maradt a sorsára hagyott szekér, s előttük, napnyugta felé, sötétlila homály terüfct szét az úton. Nesztelenül terjedt a sztyeppen az éj, beburkolta a hegyeket, elmosta a látóhatárt. (...)

Y égül elértek a vízmosáshoz.

” Itt ismét megálltak. A ló hajlítgat.ni kezdte lábait, lefekvéshez készüliődött, de Tanabaj ezt már nem hagyhatta: utóbb nincs az az erő, amely felállásra bírhatja.

— Kelj fel! — kiáltott rá. és a kötőfékkel a ló fejére csapott. Majd saját hevességén mérgelődve, hogy megütötte a lovat, tovább ordított: — Hát nem érted? Itt akarsz megdögleni? Nem tűröm! Nem engedem! Kelj fel azonnal! — és sörényénél fogva húzta a lovat.

Gülszári nagy kínnal-keserwel kiegyenesítette lábalt, tompán folnyögött. Tanabaj nem mert a szemébe nézni, pedig sötét volt. Megsimogaitta az állatot, majd a bal oldalához nyomta a fülét. GíilBzári mellkasában fudokolva dobogott a szív, mint a hínárba akadt malomkerék. Sokáig állt az öreg ló testéhez hajolva, míg csak bele nem nyilallott a derekába. Akkor felegyenesedett, megcsóválta a fejét, egyet sóhajtott, és úgy döntött, hogy mégis megkockáztatja: létér áz útról a híd mögött, a vízmosás menti ösvényre. Az ösvény a hegyekbe vezetett, hamarabb haza lehetett jutni arra. Igaz, hogy éjjel nem tanácsos eltévedni de Tanabaj bízott önmagában, régtől fogva ismerte ezt a helyet. Csak a ló tartson ki hazáig.

V/f íg ezen töprengett, a távol-AVA ban velük egy irányba tartó gépkocsi fényszórói tűntek elő. El fények hirtelen bukkantak ki a sötétségből, gyorsan közeledett a két ragyogó gömb, hosszú, imbolygó fénysugarakkal pásztázva az utat. Tanabaj a hídnál állt a lóval. A gépkocsi úgy am, mit sem segíthetett rajtuk, de Tanabaj mégis várakozással tekintett elébe. Csak várta, egyszerűen, minden ok nélkül. „Végre legalább egy autó!” — gondolta. Már annak is örült, hogy emberek tűntek fel az úton. A tehergépkocsi fényszórói arcába világítottak, el kellett fednie szemét a fénytől.

A vezetőfülkében ülő két ember csodálkozva nézte a hídnál álló öreget és mellette a sovány gebét, nyereg meg zabla nélkül, mintha nem is Hó, hanem kutya volna, amely ráakaszkodott az emberre. A nyílegyenes fénysáv egy pillanatra fehérbe borította az öregembert és a lovat, hirtelen mindketten testetlen, fehér árnyakká váltak.

— Érdekes, mit keres ez itt éjnek idején? — szólalt meg a sofőr mellett ülő, hóri horgas, füles sapkát viselő férfi.

— Ez lesz az, ennek a kocsija áll amott — vélte a gépkocsivezető, és megállította az autót. — Hé, öreg! — kiáltott a fülkéből kihajolva. — Te hagytad ott azt a szekeret az úton?

— Igen, én — felelte Tanabaj.

— Vagy úgy! Épp az imént néztük, micsoda hányódó taliga vesztegel az úton. Egy lélek sem vált körülötte. Magunkkal akartuk hozni a lószerszámot, de ócska

az is.

Tanabaj hallgatott.

A gépkocsivezető kiszállt a teherautóból, előrelépett egyet-« kettőt, elárasztva az öreget a a vodka égetett szagával, és vizelni kezdett az útra.

— Ml történt? — kérdezte hátrafordulva.

— 'Nem bírta a ló. Elgyengült, meg aztán vén is már.

— Hm. No és most hová?

— Hazafelé. A Szárigovszki-szorosba.

— Tyűha — füttyentett a gépkocsivezető. — Fel a hegyekbe? Nem arra visz az utunk. De azéj-t csak szállj fel, oda hátra, élviszlek a szovhozig, onnan aztán tovább mehetsz 'holnap.

— Köszönöm. A ló is veüern van.

— Ezt a döglődő gebét gondolod? Hagyd itt a kutyáknak, lökd a szakadékba, a többit elintézik a dögkeselyűk. Ha akarod, segítünk mi Is.

— Hajts tovább — mordult rá komoran az öreg.

— Te tudod — vigyorodott el a sofőr, becsapta a kocsi ajtaját, és odaszállít torsának: — Féleszű vénember!

A gépkocsi elindult, magával

** vitte a zavaros fénysugarat.

A híd nagyot nyikordUtt a szakadék felett, a stoplámpák sötétvörös fénye bevilágította.

— Minek kell azt a vénembert kinevetni? Te is járhatsz még így — mondta a füles sapkás, miután a hidat elhagyták.

— Ilyen baromság! — ásított a gépkocsivezető. — Velem már annyiféle ddlog megesett. Én csak kimondtam, amit gondoltam. Gondold el, egy ócska gebe miatti A múlt élő maradványa az a ló. Ma már, pajtás, a technika a fő. Mindenütt megtalálhatod a technikát. Még a háborúban is. Az efféle öregeknek mór lőttek, a lovaikkal együ/tt.

— Te állat! — főrmedt rá a társa.

— Köpök rá! — felett a másik.

Amikor az autó elment, és újra

rájuk borult az éj. s Tanabaj szeme ismét hozzászokott a sötétséghez. az öreg bökött egyet a lo- • von:

— Gyíte! Gyerünk, lovacskám!

A hidat elhagyva, letért a széles útról s az ösvényre vezette a lovat. Lassan haladtak az ösvényen a szakadék felett, alakjuk szinte beleolvadt a sötétségbe, A hold még alig emelkedett ki a hegyek mögül. A csillagok hidegen ragyogva várták feljövetelét a hűvös égboltozaton.