Petőfi Népe, 1978. december (33. évfolyam, 283-308. szám)
1978-12-31 / 308. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET KÉT MŰVÉSZ — ÖNMAGÁRÓL Helyhez kötődés Bozsó János Akik ismerik, elsősorban két dolgot tudnak róla. Azt, hogy szenvedélyes szerelemmel bújja a tanyák, dűlőutak, erdők, vízpartok, színes rétek, meg az árnyékos-fényes kertek, a meghitt udvarok, hangulatos utcák világát; és azt is, hogy termékeny művész, akit ha elkap az alkotási vágy, képes egyfolytában több órán át, akár egész nap — vagy napokon — keresztül festeni. Negyedszázada éppen, hogy kezdtek rá komolyabban is felfigyelni. És érdekes módon egyszerre leltek rá a szakmabeliek és a művészetbarátok — vagyis a nagyközönség. Abból a ma már ritkábban mondható művész-fajtából való ő, akit szinte dédelget a tárlatlátogató és műtermekbe el-ellátogató közönség. Ha valaki venné a fáradságot, hogy kimutassa: hogyan, milyen módon és hányféleképpen, milyen sokrétűen hatott Bozsó idáig — ugyancsak nehéz dolga lenne. — Milyen volt az elmúlt év? — kérdezem tőle beszélgetésünk kezdetén. így válaszol: — Tulajdonképpen olyan, mint a többi. Ugyanis, én mindig dolgoztam, amióta az eszem tudom. És mindenkor volt szép is, rossz is; öröm is, szomorúság is az életemben! — Mégis: milyen volt 1978? — Elsősorban inkább szép volt, és jó volt. Több okból is. — Mondana erről részletesebben valamit? — Például azt, hogy több kiállításom volt. A Nemzeti Galériában — ennek örültem leginkább —, Fonyódon, Oroszlányban, Tiszakécskén. Ha azt, amit festettem, nézik és értik a Balaton mellett üdülő emberek, a bányászok és a fővárosi művészetbarátok, akkor ez — úgy érzem — jogos öröm. — S az alkotói munka, a festés? — Sokat festettem az elmúlt évben. A környéken és Tiszakécske határában, meg a dunántúli Veránkén. Élvezet volt a munka. — Hallottuk, hogy a kécskei alkotótáborban különösen jól érezte magát. — Igen. Az ottani légkör, a barátság, a kedvesség, ahogyan fo-Régi —. s talán cseppet sem elítélendő — szokás, hogy az óév végén, az új esztendő kezdetén megkérdeznek embereket a lapok munkatársai: mit éreznek, gondolnak, mit is terveznek az évváltás perceiben, óráiban? A magunk részéről ezúttal két olyan alkotóhoz nyitottunk be az ünnepek idején, akik fontosnak tartják a kötődést a szűkebb hazához, a városhoz, ahol élnek, s melyet több oknál fogva is szeretnek. Egyikőjük születése percétől, már több mint félévszázad óta rajongva szereti e vidéket, a számára kifogyhatatlan élményeket rejtegető tájat. A másik művész csupán néhány esztendő óta él Kecskeméten, ám ennyi idő is elég volt számára a sokszoros és mély kötődéshez. gadtuk minket, művészeket, megható volt. S az az értés, érdeklődés is, ahogyan a munkánkat figyelemmel kísérték. Oda mindenkor elmegyek, ha hívnak. — Hogy az uj év sem legyen mostoha: mit vár 1979-től? — Három vágyam van. Az egyik, sokat, sokat festeni. Mindegy, hogy a Tiszaparton, vagy a kiskunsági homokbuckák között, vagy akár a hajósi határban, esetleg Solton, a hegyen, bárhol. Mindenütt van elég megfestenivaló. Csupán ennek a megyének száz — tán ezer — olyan része van, ahol érdemes festeni. A másik: minél több kiállításon láttatni képeimet. Azt hiszem, ebben nem lesz panaszom. Hívnak Majsára, Bajára, Nyárlőrincre máris, hogy mutassam be képeimet a közönségnek. — És a harmadik óhaja? — Hogy végre végleges formában elkészüljön az új épület, és a nagyközönség számára hozzáférhetővé váljék naponta a Bozsógyűjtemény. — A több ezer néprajzi, nép- és iparművészeti tárgy rendszerezése, az állandó kiállításra való elkészítése nyilván nem kis dolog. — Egyáltalán nem kevés munkával jár ez, de megéri. Gyönyörűnek ígérkezik az egész így feldolgozva, remélem, sikerül sokaknak örömet okozni. — Mikorra várható a nyitás? — Talán májusban sor kerülhet rá. — Kívánjuk, hogy így legyen. És sok új alkotást és még több új hívet is kívánunk. Pintér Lajos A tanári diploma megszerzése után, két-három évvel ezelőtt került Kecskemétre. A szegedi születésű költő ide költözésének okát tömören így fogalmazta meg: „Hívtak, és én örömmel jöttem. Vonzott az itteni szellemi élet, az irodalmi-művészi műhely, a jó alkotási lehetőség. És eddig nem is csalódtam.” Egy ideig a Megyei Művelődési Központban dolgozott, jelenleg a Forrás egyik szerkesztője. Nyolc éve ír és publikál. 1975-ben látott napvilágot a Fehéringes folyók című verseskötete. Arra a kérdésre. hogy mit jelentett számára az 1978-as esztendő, ezt válaszolja: — Olyan költők távoztak el az élők sorából, akiket mestereimnek, példaképeimnek tartottam. Ez a nagy veszteség is sürgetett abban, hogy .szellemileg és erkölcsileg felnőni igyekezzem. — Kormos Istvánra, Nagy Lászlóra gondol bizonyára, akikhez — tudjuk — erős szálakkal kötődött. — Igen. Rádöbbentő és elgondolkoztató változásoknak lehetünk tanúi mai irodalmunkat tekintve, végleges távozásukkal. Egyfajta — nem tudok jobb kifejezést rá — talpraállási, felnőtté válási felelősség és kényszer fűti a fiatalembert ilyenkor. — S a munkája? — Igazi élményt, jófajta izgalmat adott, amíg a Magyar Irodalmi Kislexikonba a jugoszláviai magyar írók portréit írtam. Közben a Forrás' Szerkesztőségébe kerültem — mo^t már főállásba —, ez sem volt kozorritíös számtanira. S elsősorban: a versek! — Személyesebb, családi vonatkozású dolgokat is említene? — A feleségem pedagógus, a Bányai Júlia Gimnáziumban. Végre taníthat, méghozzá neki tetsző helyen; ez is öröm. Ez is az elmúlt év számomra fontos eseményeihez tartozik. imu ima PÁKOLITZ ISTVÁN: Újesztendőre Adjon Isten minden jót olyat ami sosem volt A kétkedőt nagy hit óvja midőn, gyötri meddő óra Kesergőnek kacagásra forduljon lepittyedt szája A beteg erőre kapjon két bak-arasznyit ugorjon Jobb munkához tisztességet nagyobb kedvet emberséget Minden lánynak jó szeretőt ha nem elég egy hát kettőt Pulykát az asszonyoknak ameddig nem hervadoznak Ordaserkölcs dölyfös ármány kezeskedjen: kezesbárány Katonának bödzapuslkát telt' kulacsot hátsósunkát Jó parolát hű tenyérnek a világnak békességét Nem egy évre se kettőre de örökös-mindörökre Adjon Isten minden jót amilyen még sosem vall — S az itthoni körülményei? Nehezen hihető, hogy képes za-. vartalanul dolgozni. — Bizony, ez így van. A garzonlakás keretei között mozdul-' ni, dolgozni alig lehet. — Gondolom, az a tény, hogy Kecskeméthez egyre jobban kötődik, sietteti majd e gond megszűnését is. — Jó lenne egy tágasabb otthon falai közölt írni, dolgozni. — Köztünk él, ezt írta Önről legutóbb valaki. Mit mondana erről? — Hol élnék, hogyan is lehetne másként? Jól érzem magarn ebben a városban. Nem csalódtam eddig semmilyen jó elképzelésemben. — S végül: mit mondana még el a saját alkotói munkájával kapcsolatban, az elkövetkező tizenkét hónapról? — Mit mondhatnék 1979 elé? Csakis azt, hogy jöjjön el a bölcsők ideje! Jöjjön el a nyugodt, férfias munkálkodás ideje. Munkám az írás; férfiassága azt jelentse: legyen igaz és bátor minden kimondott szó, minden leírt mondat. Legyen érett, felnőtt a gondolat. Kinek-kinek, írónak és olvasónak munkából maradt elég. A munkálkodás sikerére ürítsük hát poharunkat. V. M. Makrisz Agamemnon szobrai • Tavaszi tánc. A háttérben: Emberpár. Vetkőző. PENTEK IMRE: Faggatózás De ki szereti a nem szeretőket, a mindig egyedül ténfergőket, a folyton egyedül vánszorgókat, kiket a forgóajtó forgat; ki öleli a nem ölelőket, az élőn is holthideg nőket, a már vány mag ányú férfitestet, ahogy az ágyon végigtesped ... Ki csókolja a nem csókolókat? Szájuk szélén a szó kifolyhat, mégsem issza szomjasan senki, magányuk rendőr feljelenti, gyanús, ahogy kószálva lépnek, cigarettájuk lyukat éget az összemaszatolt délutánba, el nem követett bűneiket vallatja egy utcai lámpa ... Valaki kell, hogy szeresse őket! De ki szereti a nem szeretőket? JEGYZETEK EGY KIÁLLÍTÁSRÓL Gy. Szabó Béla Kiskunmajsán • Terrakotta. • Fekvő nő. (Hauer Lajos (elvételei — KS) Lapozgatom ezt a különös, furcsa szép füzetkét, amelynek fedőlapján egy könnyű kézzel odavetett, vizeket, nádasokat, távoli jegenyéket és felhőket ábrázoló rajz. s alatta nyomtatott betűk hirdetik: Gy. Szabó Béla festőművész kiállítása, Kiskunmajsa. A belső lapon egy sötét fametszetről feltehetően az alkotó saját arcvonásai néznek vissza, majd egy sor évszám következik: ekkor meg ekkor, ezt meg azt cselekedte. Született, iskolába járt, mestereknél tanult, kiállításokat rendezett, kitüntetéseket kapott. Mindeddig semmi meglepő nincsen. De a füzet negyedik oldalától kezdve Homokvilág címmel a festő feljegyzései és rajzai sorakoznak. A közölt naplórészlet egy érzékeny írói lélekkel ismerteti meg az olvasót. Egy olyan alkotóval, akinek a szó és a vonal, a mondat és rajz egyaránt erős kifejezési eszköze. Gondolkodása éppen olyan, sajátos, mint ábrázolási készsége, bár egyik sem rokonság-nélküli. Szóési mondatkapcsölásaüban, illetve fametszeteiben Tamási Áron és Kós Károly stílusára lehet ráérezni. A stílus pedig, mint ismeretes, maga az ember... A jelen esetben erdélyi ember. * * * Gy. Szabó Béla a hegyek között él, s mi sem természetesebb, mint az, hogy a havasok között felnövékedett ember elámul a puszta látványán. „Az Alföld legvadabb helye ez — írja első bugaoi utazásáról. — A húsz-negyven méteres homokbuckák hullámaihoz hasonlót csak sivatagi képeken láttam. Helyenként akácfa igyekszik megfékezni, s ott csak eresztgeti a szél a homoköt, de néha dühiben nekimegy és a fák közét is magasra tölti. Felmásztam az egyik buckára, s nyugtalan dombok sorát láttam mindenfelé. Rajzoltam, ahogy csak szemem és kezem bírta. A gyülekező vonalaik megtörték a csendet, s zengett a papír, ha a toll megérintette. Kísérőzene is akadt, valami éles zizegés. nagy-későre jöttem rá, hogy vézna fűszálat fúj a szél.. Az írás születésének dátuma: 1937. • * • E kis, katalógusként közreadott füzet azt érte el, amit kevés hasonló céllal készült kiadvány tudja nyújtani: megmutatja a rajzoló, a festő mögött a gondolkodó embert. És nem a száraz adatokkal, életrajzi részletekkel. A jól kiválasztott naplóidézet önvallomás értékű, és az ezt követően közölt dokumentációk is jól érzékeltetik Gy. Szabó Béla (Gy. Szabó Béla: önarckép.) Szánk környéki, alföldi áramlásainak az életműben betöltött szerepét. Az a megértő együttérzés, amely a füzetke létrehozásában munkált, jól érződik a művelődési központban rendezett kiállításon is. Az épület előcsarnokában néhány apróbb tusrajz és életrajzi részletek keltik fel a belépők kíváncsiságát. A lépcsőházbain Gy. Szabó Béla „önarckép tibeti sapkában” című metszete köszönti a látogatókat, mellette pedig erdélyi tájakat ábrázoló nyomatok készítenek fel a későbbi látnivalókra: A kiállításra, amely egy sokrétű és érzékeny grafikussal ismerteti meg az érdeklődőiket. Gy. Szabó Béla egyaránt érzékenynek mutatkozik a tárgy és az emberi valóság és a stílus; a kifejezési eszközök változatossága, hajlékonysága iránt. Az emeleti teremben történelmi személyiségek, kartársak, családtagok fába metszett portrényomatai, lírai tájképek, expresszionista hatású, vagy a szürrealizmus világával rokon illusztrációk — az utóbbira példát leginkább Dante: Isteni színjátékának paradicsomi képei adják — sorakoznak. Egy tárló, legjelentősebb kiadványait, például a „Barangolások könyvét” tartalmazza, majd fametszetek feketében és barnában, tusrajzok és egyéb grafikák a falakon. Az alkotások száma önmagában nem nagy, de összességükben mégis reprezentálni képesek egy érdekes, gondolatgazdag életet, A rendezők hozzáértését dicséri ez is: az egyedi művek válogatásával és csoportosításával úgy gazdálkodtak, hogy érzékelhetővé váljon az egész: Gy, Szabó Béla szuggesztiv művészete. P. M. i
