Petőfi Népe, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-19 / 273. szám

I MŰVELŐDÉS •IRODALOM . MŰVÉSZET Kecskemét népéletének kutatója Tizenöt évvel ezelőtt, 1963. no­vember 32-én a magyar múzeum­ügy egyik legkiválóbb alakja tá­vozott ed a pályatársak sorából. Dr. Szabó Kálmán élete diákkorá­tól elválaszthatatlan volt a mú­zeumtól, az alföldi magyar néptől, s népünk múltjának feltárásától. A kitűnő tudós 1886. szeptem­ber 11-én született Kiskunfélegy­házán. A félegyházi gimnázium elvégzése után Budapesten böl­csész, majd joghallgató volt; s doktorátust a kolozsvári egyete­men szerzett. Majd 1911-ben Ka- da Elek polgármester meghívá­sára ő lett a kecskeméti múzeum és a könyvtár munkatársa, Szi- lády Károly főlevéltáros mellett. A néprajzkutatásban és a ré­gészetben egyaránt jelentős ered­ményeket ért el. A magyar kö­zépkori falukutatás egyik úttörő­je. A kor parasztjainak termelő- munkáját, életét, alkotókedvét fi­gyelte, s örökítette meg gyűjtő­céduláin, feljegyzéseiben, művészi igényű fényképfelvételein és raj­zain. És vallatóra fogta a levél­tári dokumentumokat: XVII— XIX. századi jegyzőkönyveket, fenjtítőbíráskodási iratokat, ál­lat- és pásztorösszeírásokat, me­lyeikből értékes adatokat gyűjtött a korabeli népéletre vonatkozóan. 1923-ban sikerült kiharcolni a vasúti sétakertben álló épületet (a volt nyári kaszinót) a mú­zeum céljára. Az első kiállítás hét teremben mutatta be Kecske­mét régészeti emlékeit, halásza­tát, állattartását, kisiparát. Az új múzeum — bár bővítették az épü­letet — hamarosan szűknek bizo­nyult a szakszerű raktározáshoz és [feldolgozáshoz, valamint a gyűjteményeik bemutatásához. Az intézmény afíyagi gondjai állan­dóak voltak. Egy 1932-ben el­mondott beszédében utalt is rá Szabó Kálmán: „Városunk ősi fehér kecskéje régóta nem ad már a múzeumának elegendő te­jet." De a mostoha viszonyok elle­nére is elismert, országos hírű intézmény lett a kecskeméti, s komoly szaktekintélyként tisztel­ték a múzeumigazgatót, Szabó Kálmánt. A Katona József Tár­saságnak elnöke, a Magyar Nép­rajzi Társaságnak egy ideig al- einöke lett. Sorna jelentek meg tanulmányai a kecskeméti pászto­rokról, viseletűkről, nyelvkincsük­ről; s úgyszintén hiedelmeikről, meg a népi gyógyászatról, nép­szokásokról. önálló kötetei közül legismer­tebbek: Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei. Kecs­keméti tanyák, Kecskemét sző­lő- és gyümölcstermelésének múltja. Életműve sajnos befejezetlen maradt. A második világháború alatt a múzeum tárgyi anyagá­nak legnagyobb része megsemmi­sült. A felszabadulás után a mú­zeum félállású, nyugdíjas mun­katársaként próbálta p>ótolni a még begy űj the tő tárgyakat. A néprajz és a helytörténet szá­mára örök hiány, emberi szem­pontból tény, hogy mellőzése, fil­léres anyagi gondjai miatt félbe­maradtak olyan tanulmányai, melyeket igazán jól ő tudott vol­na megírni. Gondozásra váró ha­gyatékában együtt áll egy mo­nográfiához elegendő jegyzet­anyag a város állattartásáról, a vidék pásztoréletéről. S kéziratos cédulákon Kecskemét tájszótára is együtt van, melynek „letisztá- zására”, s kiadására már nem maradt ideje. Feljegyzései pó­tolhatatlan forrásanyagnak szá­mítanak; hiszen az eredeti le­véltári dokumentumok szintén elpusztultak 1944-ben. Akik ismerték, úgy emlékeznek rá, hogy zárkózott ember volt Szabó Kálmán. De ha a rajon­gásig szeretett alföldi tájról, s az itt élők múltjáról volt szó, kitá- rulkozott, s nem törődött az idő múlásával. Szenvedélyes szalkma- és emberszeretete, a kétkezi mun­kásokkal való közvetlen kapcso­lata népszerűvé tette a múzeu­mot, vonzotta az embereket él­vezetes ismeretterjesztő előadá­saira, s a legtávolabbi határból is örömmel jöttek bejelenteni egy- egy régészeti' leletet. Embersége épp úgy példaként állhat az utó­dok előtt, mint munkabírása, széles körű érdeklődése, alapos szakmai felikészültsége. Sz. Körösi Ilona •’ r^r-Vrf f» ff f f"Tr.f,«'Ovl ry <1 r~* rrroT • Artner Margit: Asztalnál VARGA MIHÁLY: Apám az őszi kertben Fürge kakasok ugrasztották ki az ágyból. Mint tíz, húsz — tán száz? — éve is már. De míg régen a Marcsa tehén farához lépett legelőször — ma kávét főzött, megszokásból. S aztán az udvar. Meg a kertkapu. És a Pici. Aki körülugrálta most is, mint annyiszor, ö meg fájó derékkal megy, csak megy a kertbe, hogy ragadjon ásót, kapát, gereblyét, akármit, ami tűnt éveit tán visszahozza.- rn. De -nem hozza -vissza ' azokat’rsemmisem .vd .« « r*«-»oa tfntns Ö meg csak néz, néz, fel, fel a magas égbe •<**■>!• rrúg-felette gőg&a-gépek stáUanakí^s /om s amíg a büszke tévéantennák ránevetnek... ESN AGY JÓZSEF: Hóesés előtt Már az arcomra ég ez a sűrű éjszaka, és a hold beleszakad az égi kútba, ahogy távolodik, recseg a gallyakon, s fénylik, mint egy madár, dideregve, éhesen .. . És csupasz nyakamra csavarodik a szél, ahogy játszani kezd mély gordonka húrokon, tépve a téli fekete csöndet. . . De végül mégiscsak havazni kezd. A fehér-szívű áhítat, és olvad a fény korom éjszakán, hogy elinduljak hazafelé, a fehér nyomokban . . . Munkásábrázolás a mai képzőművészetben A téma és a probléma iránt ma nagyobb a közönség érdeklődése, mint az ötvenes évek eleje óta bármikor, de mások az indítékok, az okok. Az ötvenes évek elején új lehetőséget nyitott az az ele­mentáris erővel feltörő igény, hogy új hősként ábrázolják a tár­sadalmat meghatározó, megvál­toztató ipari és mezőgazdasági munkásnak az alakját, és megte­remtsék a változásokat sűrítő új típust. A művész világosan lát­hatta vállalt feladatát, a közön­ség reagálása pedig többnyire vi­szonylag gyorsan igazolta szándé­kát és eredményét. Az azóta eltelt negyedszázad folyamán változott a típus, az esz­mény; mint ahogyan más lett a munkás, a mezőgazdasági mun­kás élete és társadalmi tartalma is. És ami a képzőművészeti al­kotás szempontjából különösen fontos: változott az üzemi, a me­zőgazdasági munka környezete és maga a munkafolyamat. Az ötve­nes évek elején a martinász-hős, a kaszás paraszt egyértelmű tár­sadalmi-történelmi jelentés hordo­zója lehetett; a szerszám-attribu- tum, a munkamozdulat világosan utalt a társadalmi osztály, réteg szerinti hovatartozásra. A nagy­ipari, nagyüzemi termelés legál­talánosabb és tipikusnak mondha­tó mai viszonyai között azonban a művész sem tájékozódhat, ala­kíthat a régi módon. A korábbi attribútumok, a társadalmi hely­zetre, sőt, osztályra utaló mozdu­latok többsége érvényét vesztet­te, sokszor félrevezető. A kala­pács vagy a fogó, a kasza vagy a sarló, az azzal történt mozdu­lat, a régebbi munkás, paraszt ismérve — a mai dolgozónak má­sok a munkakörülményei, más az életformája: a művésznek egysze­ri képben kell megragadnia, ál­talánosítania azokat a folytono­san változó jellemzőket, amelyek nyomán mai embert ábrázol. A munkásábrázolás iránti mai érdeklődés, amely néha már-már számonkérésként hat és hangzik el, természetesnek tartható, ha­bár figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a társadalmi-törté­neti változás és annak művészi visszatükrözése nincs egymással szükségképpen időbeli szinkron­ban. A hajdani martinász-ideál egy kialakulóban levő munkásha­talom visszfénye és előrejelzése volt. Akkor még társadalmilag is, külső vonásaikban is különböztek egymástól a munkások, parasztok, értelmiségiek. Mára már eltűntek a külső ismérvek (öltözködés, mozgás), a munkahelyi jellemzők sem vonnak éles határt például a „munkás és a mérnök alakja közé. A mai munkásábrázolás va­riánsait talán két fontosabb tar­talmi-tematikai törekvéssel jel­lemezhetjük a leginkább: egy „össznépi” típus keresése és ki­alakítása, továbbá az ember és az általa formált anyag, világ új viszonyának megfogalmazása. Az alábbiakban néhány jellemző pél­dájukat említjük. Vígh Tamás debreceni Mag­vetőjének kődomborművén, az Üvegfúvó vagy a Tudomány al­legóriájának bronzalakjaiban for­mailag rokon módon és hangula­tilag is hasonlóan általánosul új eszménnyé a munkásnak, a me­zőgazdasági munkásnak, az ér­telmiséginek az alakja. Elbeszélő elemeinél fogva talán még szem- beszökőbb ez a tematikai válto­zás Szurcsik János Földosztás cí­mű, 1972-es, nyíregyházi falisző­nyegén, ahol a cölöpöt verő mun­kás és a vörös zászlót tartó pa­rasztasszony típusa között tulaj­donképpen már nincs osztály sze­rinti megkülönböztetés. Igaz, ez esetben már maga a téma, a föld­osztás, történelmi téma, a paraszt­ság életének-sorsának állomásait a szőnyeg szegélyének jelenetei vonultatják fel, és a földosztás mozzanatát monumentálisán megragadó képmező már a mai ember történelmi tudatát és íté­letét tartalmazza. Ügy látszik, a mezőgazdasági munkás életét közvetlenebbül is­merő művészeket foglalkoztatja leginkább a múlt és a jelen egy­másrautaltsága. Ez ragadja meg a nézőt többek között Szalay Fe­renc tsz-tárgyú képein, így a Tör­ténelem című, több önálló képből összeállított kompozíción, ahol egymást értelmezik a Tsz-közgyű- lés című nagyobb kompozíció és a különféle mozzanatokat, típuso­kat felvonultató kis képek sora. Arra viszonylag ritkán van le­hetőség, hogy állandó nyilvános­ságnak szánt, tartalmában monu­mentális faldíszítő munka szü­lessék; több az igény az építészeti dekorációra, díszítőművészeti al­kotásokra. Az utóbbi évtized rit­ka ellenpéldái közül való Kádár György hatalmas méretű, Olaj­bányászok című szegedi pannója (1971), ahol triptichon-jellegu kompozíció fogja össze a mun­káshősöket és a táji, környezeti elemeket, és expresszionisztikus erő hatja át nemcsak az alako­kat, hanem a színnel—formával térrel teremtett dinamikát. Korábban a művész sok min­dent kifejezhetett a tárgyi kör­nyezet jelzésével. Egy hídfeljáró, egy vaskályha, egy nadrágszíj- parcellákkal borított dűlő, egy üres tányér, egy szelet kenyér elég volt ahhoz, hogy emberi sorsrol, osztályról szóljon. Üj élményként hagyott nyomot az ötvenes évek közepétől az ipari táj, a megvál­tozott mezőgazdasági táj, de a hatvanas években a művészeket már leginkább a valóság megis­merésének, birtokbavételének korszakos súlyú és általánossági kérdései foglalkoztatták. Segesdi György, Raszler Károly, Kiss Ist­ván, Varga Imre stb. munkáiból áradt az erőnek, örömnek, vagy a szorongásnak a tudata. Az utóbbi években inkább az anyag megmunkálásának technikai és tematikai racionalitása látszik új kutatási terepnek, és ez itt-ott már közvetlenül hat a munkás­ábrázolásra. A dolgozó ember ábrázolása a napi élet problémáit sem kerüli meg. Bálványos Huba Állásidő című grafikája, több festő vissza­visszatérő témája a magukra ma­radó öreg parasztokról reális gondokat feszegetnek. Ez is hoz­zátartozik a típusok és helyzetek differenciáltabb feltárásával jel­lemezhető összképhez. A nagy távlatú művészi kutatómunkát azonban inkább az az alkotói gond hatja át, hogyan lehet valóban hi­telesen és mai érvénnyel megfo­galmazni azt a munkást, aki kül- sőleg-belsőleg különbözik előd­jétől, mint ahogyan megváltozott magának a munkásosztálynak a fogalma is, és állandóan válto­zik a környezet — munkahely és otthon —, amit a munkás meg­teremt és amelyben él. < A. N. A meteorológia mártírja Mióta dédelgettem, kerülgettem — istenem, mi­óta! És most itt van, jobbam mondva nincs többé —, szegényke, mert áldozatául esett a háziasszonyi önkénynek. Ha nem a feleségemről votlma szó, má­niának nevezném ezt a tulajdonságát, de hát mé­giscsak rokonom, így nála csupán häkfliniak mimő- sítem. Azt a túlzott rerudszeretát — tudiniiililik —, hogy örök ellensége a pókoknak. Nem tudom, más férjek életepárja is kínozza-e ilyesmivel emberét, de az enyém folyvást ezzel öl. Emberemlékezet óta' mindig e szókat intézi hozzám, midőn befe­jezem a takarítást: — Mindent megnéztél, nem hagytál valahol pók­hálót? S mikor már sziiote megbénít az izomláz, .képes visszaszálomgatni az előszobából: — Hozd csak még ide gyorsan azt a poirszívót!.., Hát ez itt mi? — .kérdi diadalmasan, és kárör­vendő hihegjésefc-huhogások közepette szippantja körül azzal az átkozott géppel — pont az íróasz­talomat Már ahol, a két végén, gyöngéd selyem- szálakkal rögzítették a falhoz kedves termelőesz­közömet vidám lelkületű pókocskák. Aztán valósággal transzba jön nőm, mert sorra felfedez hasonló természeti tüneményeket a kis, majd a nagy ’könyvszekrény hátulján. Aszerint, hogy esetenként melyiket kímélem meg a lepók­hálózástól. Mikor aztán végez, az én szorongásomnak is vé­ge­Azért is megkönnyebbülök!, mert szívem-lelkem gyönyörűségét az én titkon becézgetett házi pó­komat csak merni fedezte föl. Persze, tudtam én," hogy idővel úgyis beüt a katasztrófa. Biztos, hagy egyszer csak észreveszi detéktívélességű szemével a magáit egyetértésemmel zseniálisan álcázó állat­kát is tisztaság-rögeszmés nejem. Ám addig is minden hét nyereség volt. Olyan faünészipe szőtte fel hálóját az én kedvenc házii pókom, ahová a map mindem szakában ár­nyék esett Ott üldögélt az aranyos a cserépkály­ha bűvkörében, a plafonon. S még a hálószálak színét is oly ügyesen megválasztotta, hogy tökéle­tesen beleoflvadt a falmezőbe. Magát a pókucit is csak egy bizonyos szögből lehetett észrevenni. A heverőnek abból a sarkából, ahol estenden olvas­gatni szoktam. De még ott is roppant figyelmesen kellett eligazítani a fejem, mire a megfelelő látó­szöget eltaláltam. Eleinte nem állta fixírozá&omat. Mihelyst ész­revette, hogy lesem, iszknPi, eltűnt hálója ködében. Ezen nem csodálkoztam, hiszen diákkorom óta tu­dom, milyen kifinomult szervezet az a pocakos aprójószág. Miikor nincs barométer, amely olyan érzékenyen reagálna a légnyomás-ingadozásokra, mint ez a szinte légneműnek tetsző testecske —, hogyne érzékelne olyan brutális ráhatást, mint a bámész emberi szarni. Máig is csodálom, hogy időjárás ügyben pont valódi pókkal nem kísérletezett Vdtray Tamás az „Ülőik és imesélek”-ben, Próbálkozott ő már ugye autodidakta nyíregyházi meteorológussal s a szak­ma tudásával egyaránt, és mire ment velük? Hal­ott — ha mindjárt a házi pókkal kezdi... Hja, persze, persze... Kevés embernek jut osz­tályrészül olyan szerencse, miint inekem. Negyedik gimnazista karomban .természetrajzból háromszor feleltetett tanárom, a pókból. Mert pikkelt rám szegény megboldogult Csiinády tanár úr —, tanúim erre volt osztálytársaim —, első félévben, év végi ismétléskor, sőt a vizsgán is kajánul szólított fel: „No Tóth, halljuk a pókot!” Nem véletlen hát, hogy testi-lelki haverságba ke­rültünk egymással; tudniillik a pókkal. Nemes ké­pességeit értékelve tettem meg mindent eme félt­ve palástolt házi pókomért is. Hogy mennyit bril­líroztam én időjóslásból az ő révén az elmúlt nyá­ri s őszi hónapokban is! Különösen ha vendégek voltak málurtk. Valamelyikük például kényeskedve szipogott körül: — Juj, miitől olyan párás idebent a levegő!? Ilyenkor csak — mintegy véletlenül — elnyúltam a fekhelyemen, kikerestem a kellő szemszöget, s megpillantva a vígan lengedező pókhálót, fölényes magabiztossággal torkoltam le a szuszmuszoló höl­gyet. — Ugyan már. Páradús levegő nálunk? Ne ne­vettesse ki magát. ö nem, de én tudtam, hogy a házi pók nem bo­lond pusztulásnak kitenni hálóját, hiszen a pára tönkretenné azokból az álomvékony selyemfona­lakból szőtt „textíliáját”. Máskor meg esdeklőn sóhajtott fel valaki. — Ó —, csak szép idő lenne holnapra. Olyan ré­gen szeretnék már strandolni. Akkor én a szokásos lezserséggel hanyattdőltem a reka miién, ficánkoltam kicsiinyég, míg sikerült kiszúrni tekintetemmel a pókomat. És máris közöl­tem ellentmondást nem tűrő bizonyossággal. — Aludjon csak .nyugodtan. Holnap pompás idő lesz, arra mérget vehet. Ilyenkor .mindig, nagy csönd támadt, s úgy bá­multak rám, mint egy honfoglaláskor,i sámánra. Eszükbe jutott, hogy nekem aztán hihetnek. Em­lékeztek rá, hányszor elkápráztattam őket előre­jelzéseimmel ... Na persze, sosem kötöttem az or­rukra, hogy — mint jelen esetben —, fejjel ki­felé helyezkedett el a pók, s ilyenkor tuti a szép idő. Ha a hátát mutatta volna, istenuccse lebe­szélem az illetőt, mert az esőre hajló időt jelent. Most mondják meg, nem áldás egy ilyen csön­des magavóseletű pókocslka a háznál ?! Sajnos, elbizakodottságom okozta szegény kém,nek a veszjtét. A sorozatos sikerélmények elaltatták éberségemet. Valamelyik alkonyaikor meglepetten észleltem, hogy kincsem-pókocskám egészen a cse- réplká'lyhia vállára húzódott (le, és ott sző magának új hajlékot. Búsan merengve figyeltem szakszerű termelőmunkáját. Le nem vettem róla a szemem, akkor sem, amikor letérten közöttem nejemmel. — Hajjaj —, hamarosan kezdhetjük a fűtést... Hidegre fordul az idő... A pókocslka... Itt imár hiába haraptam el a mondat folytatását, nőm ,úgy csapott le a szerencsétlenre, hogy elsiratni se volt időm. Tóth István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents