Petőfi Népe, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-08 / 238. szám
MŰVELŐDÉS •IRODALOM • MŰVÉSZET Közelíteni a fehér ragyogáshoz Miskei beszélgetés Tóth Menyhérttel Ma már nem kell őt bemutatni megyénk közönségének. Az idős mester hosszú évtizedeken át tartó meg nem értés, hányattatás és örökös küzdelem után a társadalmi elismerést tekintve „révbe ért”. Am szenvedő- lyes, kísérletező művészetében nyoma sincs A festo- a végleges megállapodottságnak. Alkot na- művész ponta, belső mozdulásokra figyelve, különös portréja, megszállottsággal. Szívvel-lélekkel egybeforr azzal, amit cselekszik, tökéletesen meghatja (Tóth a látvány, az élmény. S azokat is, akik be- István lülről láthatják forrongó világát. fotója) Az időtlenség színe A nemrégiben átalakított, régi miskei otthonában találjuk Tóth Menyhért festőművészt. Éppen a műterem ablakait festi. Alig vagyunk túl a kölcsönös üdvözlő szavakon, máris a festészetre terelem a beszélgetést. — Említette már máskor, sőt kifejezetten hangsúlyozta, hogy a szín, forma és szerkezet mennyire összetartozó fogalmak. Miért tartja ennyire fontosnak ezt a kérdést? — Mert a teljes egység csakis ezeken keresztül jöhet létre a műben. — A színnek milyen szerep jut ebben? — A lehető legtöbb... Ha közelíteni akarok a látvány mögötti lényeghez, szerintem egyre világosabbá kell tennem a színeket. Ehhez persze mélyen át kell élnem valamennyi árnyalatot. Tudja, én miként vagyok ezzel? Minden szín rámszól, panaszkodik, követel, mintha mondaná: „Miért nem használ engem? — Széles körben köztudott, hogy ön mennyire imádja a világos, ám mérsékelten visszafogott színeket. S hogy mennyire kerüli, szinte irtózattal a markáns színeket. Miért? — Ha nem így lenne, nálam visszalépést jelentene ez. Előre menni ugyanis azt jelenti: közelíteni a fehér ragyogáshoz. Létrehozni azokat a lehető legfehérebb képeket, amelyekben ugyanakkor a sokszínűség van jelen. A gyöngyház például közelít a fehérhez, gazdagítja azt. A kék meg legmesszebbre visz el; szerintem az időtlenség színe. — Mi az, amit a legfontosabbnak tart festés közben? — Átélni, amit csinálok; a teljes azonosulást. Főként annak érdekében, hogy sikerüljön „kihozni” a dolgokban rejlő feszültséget. Minden etikai kérdés Közben járkálunk együtt a két szoba egybekapcsolásából létrejött műteremben. A fiatalosan mozgó, hetvenen túli művész a jelek szerint szívesen beszél mindenről, ami a munkájával összefügg. Annál is inkább, mert azt vallja: az alkotó-teremtő tevékenység valamiképpen összefügg mindennel. Ezt kérdezem tőle: — Tóth Menyhértet mindenki úgy ismeri, mint aki szenvedélyesen emberi tartalmat akar adni műveinek. Mi az, ami ebből a szempontból a leginkább foglalkoztatja. ami szinte soha nem hagyja nyugton? Van ilyen dolog egyáltalán? — De mennyire van! Az elsősorban, hogy tulajdonképpen mire lenne — pontosabban mire van — szüksége a ma emberének ahhoz, hogy bonyolult és sok-sok veszélyt hordozó korunkban minél erőteljesebben megkapaszkodhasson ? — Megtalálta a választ a kérdésére? — Ügy gondolom, nyugodtan igennel felelhetek. Vagyis: a ma emberének egy olyan pozitív statikára van szüksége, amibe időtől és; tértől függetlenül bármikor belekapaszkodhat. Ez pedig nem más, mint a létező dolgok összessége, egésze. Ha az ember ennek láttán otthon van a világban, vagyis teljes egészében átér- zi a valóságot, akkor elfelejtheti a rá váró veszedelmeket, i — Ez egyben nyilván azt is jelenti, hogy nem lehetünk közömbösek. — Teljesen így van. De ehhez hozzáteszem, hogy — maradjunk most csak ennél —, nem engem, téged, vagy őt kell néznem, ha az emberről szólok, ha az emberre gondolok, hanem az általánosan emberit mindig. S ez minden másra — tárgyakra, jelenségekre is — érvényes. — Művei és egyéb megnyilatkozásai egyaránt az emberiességet sugallják. Ezt programszerűen választotta talán? — Erre azt tudom mondani, hogy nem humanistának, hanem humánusnak kell lennünk. Vagyis: minden idegszálunkkal és minden pillanatban mélységesen át kell élnünk, ha úgy tetszik, mint egész életünkre kiható élményt, az emberiességet. — Azt is mondta ön már nemegyszer, hogy az érzelmi valóság az igazi valóság. Ez nyilván a lehető legtökéletesebb átélés miatt van így, gondolom. — Ez igaz. De csak ha ehhez a felismert valósághoz igazi minőség is társul. — Mit jelent az önnél, hogy minden etikai kérdés? —. Azt többek között, hogy ha mondjuk valaki csak kapni akar, de adni nem, az mélységesen téved. A fehér ló meséje Közben, amint halad az idő, úgy vetődik fel köztünk egyre több téma. Szóba kerül a csend, ez a szerinte „súlyos fogalom’”, s az igazság, vagyis ahogy ő fogalmaz, a „kölcsönös lelkiismereti nyugvópont”, meg sok egyéb. Például az idő és az időtlenség, s annyi minden még. Megtudom, hogy mennyire foglalkoztatja Tóth Menyhértet a történeti folyamatosság. a dolgok törvény- szerű egymásra hatása. Lehetetlen visszaadni a több órán tartó eszmecsere minden színét, változatát. Azt például, ahogyan igyekszik bepillantást engedni az egyik sok év óta készülő alkotásába, annak legbelsőbb világába. „A fehér ló meséje régóta foglalkoztat. Az ezzel kapcsolatos legendák, hiedelmek. Kapcsolódva a gyakori élethez, a látványhoz. ez a motívum egyre erősödött bennem éveken át. Míg végül, ebben a képben öltött formát minden ezzel kapcsolatos emlék, gondolat. Tíz esztendő óta festem ezt a képet. Talán, talán közeledik a végső befejezés. Egyre elégedettebb vágyóik vele. A fehérebbnél is fehérebb színt kerestem hozzá. Ügy érzem, jó lesz... A dekorativitása mellett plaszticitása is van. — Ügy hallottam, a nyáron Hajóson festett egy ideig. — Igen. Többnyire fiatalok táboroztak ott, egy időszakos művésztelepen. Jó volt köztük lenni. Szeretem a társaságot, a közösséget. — Végül engedjen meg egy kérdést: mát csinálna, ha valamilyen óik miatt nem festhetne tovább? — Ha megtiltanák, akkor is festenék. Ám ki tudja, lehet, hogy szobrot faragnék, muzsikálnék; nem tudom ... Az ember valamiképpen úgyis ki akarja fejezni önmagát: azt, amit érez, gondol; s ami a véleménye a világról, önmagáról. Varga Mihály S ütő András Káin és Ábel című drámájának, évadnyitó előadásával megkezdődött a színházi szezon Kecskeméten. Bent az épületiben és (kinn a városban is, ahol a közvéleményt ismét foglalkoztatják a színpad eseményei. Megindult a szóbeszéd a tár sutot új tagjainak bemutatkozásáról, az első előadás értékeiről, a tervezett műsorokról; egyszóval téma lett a színház. Társaságban, az alkalmi beszélgetések során viszont nemcsak a színház művészi munkájáról esik szó, hanem a működés formájáról, az előadások rendjéről is. Ez pedig — mint köztudott — egy évvel ezelőtt alapvetően megváltozott. A Katona József Színház az egymás után következő bemutatók sora helyett az úgynevezett repertoár rendszerre tért át, amely azt jelenti, hogy az egyes színművek nem váltják egymást, hanem évad végéig mű- soron maradnak. Ennek előnye, hogy a színpadi sikerek jobban kihasználhatók, a legjobb produkciók az eddigieknél tovább, esetleg egy-két éven át is játszhatók. A repertoárrendszert mégis sokan, több-kevesebb joggal kifogásolták már Kecskeméten. Elsősorban azok 'a bérlettulajdonosok, akik több hónap késéssel kerülték csaik sorra. A színház szervezői a vásárláskor még nem tudták közölni az előadások pontos dátumát és a havi műsorpla- kátoik bizony nem egy nézőnek elkerülték a figyelmét, ök aztán joggal panaszolták: éppen azért váltanak bérletet, hogy bebiztosítsák magukat, s mielőbb láthassák a darabokat. Ha mégis „lemaradtak”, nem ők a hibásak. A tavalyi tapasztalatokat, a fölmerült kritikákat ismeri a színház vezetőségle, és ezek alapján több változtatást terveznek az idén. A közönség igényeihez való alkalmazkodás első jele például, hogy nem zárták be a bérlet- pénztárat szeptember végén, az évadnyitóval egyidőben. A bérleteket egészen addig árusítják, míg az első érintett előadás sorra nem kerül. Jobban ügyelnek a bérlettulajdonosok több éves megszokásaira. Ezért az 1978—79-es évadban a színház úgy tervezte műsorrendjét, hogy a bemutatókat követően legkésőbb hat—nyolc héttel mindenki megnézhesse az új darabokat. Nem változtattak az „állandó” napokon sem, a keddi vagy csütörtöki nézők mindig ezeken az estéken mehetnek színházba. Jelentősen javítanak a nézők előzetes tájékoztatásán is. Az előadásokról több és változatosabb formában tudósítják a közvéleményt, mint eddig. A kecskeméti közintézmények és a jelentősebb üzemek szinte mindegyikében elhelyezték a havi műsornaptárakat. A városközpontban, a Szivárvány és a Centrum Áruházak kirakatai előtt a járókelők színes diavetítőkről ismerhetik meg a bemutatók szereplőit, díszleteit, az előadások feszültebb jeleneteit. A bérletrendszer ugyanakkor nem jelenti az eseti jegyvásárlás kizárását. A színházi szervező iroda — a premierbér letet kivéve — minden napra tartalékol szabad helyeket az alkalmi nézők számára. P. M. Színház bérletek közönség Diószegi Balázs rajza A megnyitó előadásra minden jegy elkelt. Pedig még akkor senki sem sejtette, hogy egy rendhagyó világszám is szerepel a műsorban. Egyszerűen cirkuszba akartak menni az emberek, és ennek a nagy utazótársulatnak jó híre volt, elsősorban az állatprodukciói miatt. Szünetig még semmi sem tör- .tént. Pontosabban semmi rendkívüli csak a szokott és mégis mindig izgalmas attrakciók követték egymást. Bűvészek, állatidomárok, légtornászok ... No, és természetesen a bohócok. A szünet utánra is mindenki ilyenféle folytatást várt és még a legmerészebb gondolat sem terjeszkedett odáig, hogy ma valami szokatlan fog történni. Amikor a szünet eltelt, és a közönség perecet meg nápolyit ropogtatva visszahullámzott a nézőtérre, már ott emelkedett előttük az egész porondot befedő hatalmas ketrec. Aha, most jönnek majd az oroszlánok! De még nem azok jöttek, hanem az igazgató lépett a ketrecbe. Felemelte a kezét, csöndet kért. — Hölgyeim és uraim — mondta —, amit látni fognak, az hosz- szú évek munkája és itt mutatjuk be először. Nagyon kérem, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és a szám végéig tartózkodjanak minden szélsőséges megnyilvánulástól. Csak semmi pánik bármit tapasztalnak majd. Kívánom, érezzék jól magukat, és szórakozzanak kellemesen! Az igazgató kiment, a ketrec másodpercekig vagy talán egy percig üresen állt. Sokan most vették észre, hogy a szokottnál jóval több hokedli-formájú dobogót helyeztek el benne. Pontosan huszonötöt. Mi lesz itt? Oroszláninvázió? Mindenki izgatottan figyelte a TÓTH-MÁTÉ MIKLÓS: Világ szám „ketrec farkát” az alagutat, ahol majd feltűnnek az állatok. Hanem egyelőre semmi. Csak a csend húzódott irgalmatlanul hosszúra. És amikor már kezdett súlya lenni a csöndnek, óriási üvöltések, kiabálások között öt ember csörtetett a nagy kalitkába. Nyomták, lökdösték, püfölték egymást fölborogatták a dobogókat, káromkodtak, köpködtek. — Te piszok — harsogta egy drabális, közel kétméteres óriás —, most megöllek! Kibelezlek! összedarállak és disznósajtot csinálok belőled, te nyavalyás! Megragadta a tömzsi kis kopaszt, akire üvöltözött és a ketrecrácshoz szorította. A tömzsi nyüszített, tátogott, hörögve kapkodta a levegőt, míg a többiek lefejtették róla a gólemet, aki roppant öklével ide-oda csépelt, de közben rá is zuhogtak az ütések. Mint később kiderült ez csak egy gyermeteg, csaknem ártatlan randalírozás volt. Mert miközben csattogtak a pofonok, már sorjáztak be a többiek is. Ezek szigorú rendben közelednek és ágyút hoztak be magukkal. Aztán kimentek és bevonszoltak egy rakétát is. A fegyvereket a közönségre irányították. Egy hamuszürke öltönyös úr hangszórót vett a kezébe. — Figyelem! Egy ... kettő ... három... — próbálgatta, majd a közönségre függesztve a szemét, beleordított: — Mit képzeltek ti? Csak szórakoztok, dolgoztok, hallgatjátok a zenét olvassátok a könyveket, és gyönyörködve bámuljátok, ahogy a hajnal tálcán teszi elétek a napot, akár egy kiadós reggelit?! És ráadásul még tervezgettek is! Hogy mi lesz a fiatokból meg a lányotokból, mi lesz holnap vagy esetleg tíz év múlva! Micsoda aljasság! Ezt nem tűrhetjük! Meg fogtok dögleni! Miért?! Mert nekünk így tetszik! Mert mi hullahegyekben akarunk gyönyörködni! Értitek?! Hullahegyekben ! A közönségen úgy futott végig a rémület, mint a száraz avarba kapott tűz. Sikoltoztak, ájuldoz- tak, felugráltak a székekről, és ki. Azt szorította a mancsában. — Leó vagyok, az emberszelídítő — szólalt meg emberül, iszonyú hangjával túldörögve a zajt. — Kérem szépen, nyugodjanak meg, és üljenek vissza helyükre. Nem lesz semmi baj! A közönség ámulva engedelmeskedett neki, és döbbenten nézte, ahogy ez a védtelen oroszlán, mancsában a barkagallyal megközelítette a ketrecben levőket. Azok nem nagyon törődtek vele. Akik verekedtek, továbbra is szorgalmasan nyüstölték egymenekültek az ajtók felé, de a jegyszedők — megannyi izomkolosszus — elállták az útjukat. — Tessék szépen visszamenni! Még nincs vége az előadásnak. Már az általános pánik fellob- banásától lehetett tartani, amikor egy oroszlán sétált be a ketrecbe. Nem négykézláb, hanem két lábon járva, mint a közönségből bárki, vagy akik éppen a rakétával játszadoztak. Sörényes nagy fején cilinder, testén frakk, lábán lovaglócsizma. De a hagyományos idomárjelmezt nem korbács, hanem egy barkavessző egészítette mást, az ágyúsok meg a rakétások pedig igyekeztek úgy eligazítani a fegyvereket, hogy lehetőleg minél nagyobb kárt tegyenek majd a publikumban. Leó lassan közeledett. Előbb csak a szemével szuggerálta az embereit, majd megsuhintotta a barkavesszőt, és hatalmasra tá- tott szájjal, elbődült: — Helyre! Az emberek dühösen morogtak, sunyin kerülgették, de aztán mégis jobbnak látták, ha megindulnak a kis kredencekhez. Kelletlenül állították fel azokat, mérgesen szidva közben a garázdákat, aztán lökdösve, taszigálva egymást, megkereste mindegyik az övét. Elébe álltak. — Ugrik! — dördült most Leó és erre mindenki felpattant a dobogójára. Egyik-másik dühösen sziszegett, fújtatott az oroszlán felé, és kiöltötte rá a nyelvét, de ahogy Leó odanézett, gyorsan visszahúzta. — Jól van — vicsorított elégedetten az oroszlán és körbesétált. Amikor elfordult, a hamuszürke ruhás szónok leugrott a „hokedliről”, a rakétához szaladt, és gyorsan Leóra irányította. Leó egyetlen szökkenéssel ott termett, ölbe kapta, rávert néhányat a fenekére, és visszatette a dobogójára. — Ül! — mordult el ezután, megsuhogtatva a barkavesszőt, és erre mindnyájan elhelyezkedtek törökülésben. Csak a hangszórós ült kicsit féloldalasán, mint aki nagyon is érzi az oroszlán mancsának a helyét. Leó ekkor intett. Erre bejött négy bengáli tigris kék overáll- ban és kitolták az ágyút meg a rakétát. Ezután belibegett egy csinos leopárdhölgy flitteres bikiniben, és állattankönyveket osztott szét az emberek között. És ebben a percben fölpergett a nagy attrakciókat jelző dobszóló is, mire Leó csapott egyet a barkagallyal, aztán keményen fölhördült: — Kinyitni! Olvasni! Egyszerre nyíltak ki az állattankönyvek, és az emberek tagolva kántálták a mondatokat, akár a kisiskolások: „Az állat sohasem öl oktalanul. Az állat csak akkor öl, ha éhes.” Leó a nézőtér felé fordult. Csapzott sörényéről levette a cilinderét és meghajolt. Soha még olyan taps! A közönség hosszú percekig tombolt boldogan, önfeledten. És megnyugodva. TÁRNÁI LÁSZLÓ : Gyógyító hited Itt vagyok Leteszem fejem a gépre e megszokott rettenetes egyhangú mindenségre Kapcsold koponyámra a huzalokat Kivetítve láthatod agyam jeleit mint furcsa ákom-bákomokat Fejed ingatod szavaid rámszegzed Hogyan gyűlt irántam ennyi erő benned? Hallgatom az ismert intenciót Arcom árkai kemények Halántékom mögött mások lettek az igények Szavaimmal már nem szoktam egyre-másra várni De belülről e műszerekkel lehetséges teljesen átkomponálni? Nem tudom Nem hiszem Köszönöm gyógyító hited • Goór Imre grafikája.