Petőfi Népe, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

MŰVELŐDÉS •IRODALOM • MŰVÉSZET Közelíteni a fehér ragyogáshoz Miskei beszélgetés Tóth Menyhérttel Ma már nem kell őt bemutatni megyénk közönségének. Az idős mester hosszú évtize­deken át tartó meg nem értés, hányattatás és örökös küzdelem után a társadalmi elis­merést tekintve „révbe ért”. Am szenvedő- lyes, kísérletező művészetében nyoma sincs A festo- a végleges megállapodottságnak. Alkot na- művész ponta, belső mozdulásokra figyelve, különös portréja, megszállottsággal. Szívvel-lélekkel egybeforr azzal, amit cselekszik, tökéletesen meghatja (Tóth a látvány, az élmény. S azokat is, akik be- István lülről láthatják forrongó világát. fotója) Az időtlenség színe A nemrégiben átalakított, régi miskei otthonában találjuk Tóth Menyhért festőművészt. Éppen a műterem ablakait festi. Alig va­gyunk túl a kölcsönös üdvözlő szavakon, máris a festészetre te­relem a beszélgetést. — Említette már máskor, sőt kifejezetten hangsúlyozta, hogy a szín, forma és szerkezet mennyi­re összetartozó fogalmak. Miért tartja ennyire fontosnak ezt a kérdést? — Mert a teljes egység csakis ezeken keresztül jöhet létre a műben. — A színnek milyen szerep jut ebben? — A lehető legtöbb... Ha kö­zelíteni akarok a látvány mögöt­ti lényeghez, szerintem egyre vi­lágosabbá kell tennem a színe­ket. Ehhez persze mélyen át kell élnem valamennyi árnyalatot. Tudja, én miként vagyok ezzel? Minden szín rámszól, panaszko­dik, követel, mintha mondaná: „Miért nem használ engem? — Széles körben köztudott, hogy ön mennyire imádja a vilá­gos, ám mérsékelten visszafogott színeket. S hogy mennyire kerü­li, szinte irtózattal a markáns színeket. Miért? — Ha nem így lenne, nálam visszalépést jelentene ez. Előre menni ugyanis azt jelenti: köze­líteni a fehér ragyogáshoz. Lét­rehozni azokat a lehető legfehé­rebb képeket, amelyekben ugyan­akkor a sokszínűség van jelen. A gyöngyház például közelít a fe­hérhez, gazdagítja azt. A kék meg legmesszebbre visz el; sze­rintem az időtlenség színe. — Mi az, amit a legfontosabb­nak tart festés közben? — Átélni, amit csinálok; a tel­jes azonosulást. Főként annak érdekében, hogy sikerüljön „ki­hozni” a dolgokban rejlő feszült­séget. Minden etikai kérdés Közben járkálunk együtt a két szoba egybekapcsolásából létre­jött műteremben. A fiatalosan mozgó, hetvenen túli művész a jelek szerint szívesen beszél min­denről, ami a munkájával össze­függ. Annál is inkább, mert azt vallja: az alkotó-teremtő tevé­kenység valamiképpen összefügg mindennel. Ezt kérdezem tőle: — Tóth Menyhértet mindenki úgy ismeri, mint aki szenvedé­lyesen emberi tartalmat akar ad­ni műveinek. Mi az, ami ebből a szempontból a leginkább fog­lalkoztatja. ami szinte soha nem hagyja nyugton? Van ilyen do­log egyáltalán? — De mennyire van! Az első­sorban, hogy tulajdonképpen mi­re lenne — pontosabban mire van — szüksége a ma emberének ahhoz, hogy bonyolult és sok-sok veszélyt hordozó korunkban mi­nél erőteljesebben megkapasz­kodhasson ? — Megtalálta a választ a kér­désére? — Ügy gondolom, nyugodtan igennel felelhetek. Vagyis: a ma emberének egy olyan pozitív sta­tikára van szüksége, amibe idő­től és; tértől függetlenül bármi­kor belekapaszkodhat. Ez pedig nem más, mint a létező dolgok összessége, egésze. Ha az ember ennek láttán otthon van a világ­ban, vagyis teljes egészében átér- zi a valóságot, akkor elfelejtheti a rá váró veszedelmeket, i — Ez egyben nyilván azt is je­lenti, hogy nem lehetünk közöm­bösek. — Teljesen így van. De ehhez hozzáteszem, hogy — maradjunk most csak ennél —, nem engem, téged, vagy őt kell néznem, ha az emberről szólok, ha az ember­re gondolok, hanem az általáno­san emberit mindig. S ez minden másra — tárgyakra, jelenségek­re is — érvényes. — Művei és egyéb megnyilat­kozásai egyaránt az emberiessé­get sugallják. Ezt programszerű­en választotta talán? — Erre azt tudom mondani, hogy nem humanistának, hanem humánusnak kell lennünk. Vagy­is: minden idegszálunkkal és minden pillanatban mélységesen át kell élnünk, ha úgy tetszik, mint egész életünkre kiható él­ményt, az emberiességet. — Azt is mondta ön már nem­egyszer, hogy az érzelmi valóság az igazi valóság. Ez nyilván a lehető legtökéletesebb átélés mi­att van így, gondolom. — Ez igaz. De csak ha ehhez a felismert valósághoz igazi mi­nőség is társul. — Mit jelent az önnél, hogy minden etikai kérdés? —. Azt többek között, hogy ha mondjuk valaki csak kapni akar, de adni nem, az mélységesen té­ved. A fehér ló meséje Közben, amint halad az idő, úgy vetődik fel köztünk egyre több téma. Szóba kerül a csend, ez a szerinte „súlyos fogalom’”, s az igazság, vagyis ahogy ő fo­galmaz, a „kölcsönös lelkiismere­ti nyugvópont”, meg sok egyéb. Például az idő és az időtlenség, s annyi minden még. Megtudom, hogy mennyire foglalkoztatja Tóth Menyhértet a történeti fo­lyamatosság. a dolgok törvény- szerű egymásra hatása. Lehetet­len visszaadni a több órán tartó eszmecsere minden színét, vál­tozatát. Azt például, ahogyan igyekszik bepillantást engedni az egyik sok év óta készülő alkotá­sába, annak legbelsőbb világába. „A fehér ló meséje régóta fog­lalkoztat. Az ezzel kapcsolatos legendák, hiedelmek. Kapcsolód­va a gyakori élethez, a látvány­hoz. ez a motívum egyre erősö­dött bennem éveken át. Míg vé­gül, ebben a képben öltött formát minden ezzel kapcsolatos emlék, gondolat. Tíz esztendő óta fes­tem ezt a képet. Talán, talán közeledik a végső befejezés. Egy­re elégedettebb vágyóik vele. A fehérebbnél is fehérebb színt ke­restem hozzá. Ügy érzem, jó lesz... A dekorativitása mellett plaszticitása is van. — Ügy hallottam, a nyáron Hajóson festett egy ideig. — Igen. Többnyire fiatalok táboroztak ott, egy időszakos mű­vésztelepen. Jó volt köztük len­ni. Szeretem a társaságot, a kö­zösséget. — Végül engedjen meg egy kérdést: mát csinálna, ha valami­lyen óik miatt nem festhetne to­vább? — Ha megtiltanák, akkor is festenék. Ám ki tudja, lehet, hogy szobrot faragnék, muzsikál­nék; nem tudom ... Az ember valamiképpen úgyis ki akarja fejezni önmagát: azt, amit érez, gondol; s ami a véleménye a vi­lágról, önmagáról. Varga Mihály S ütő András Káin és Ábel című drámájának, évad­nyitó előadásával meg­kezdődött a színházi szezon Kecskeméten. Bent az épület­iben és (kinn a városban is, ahol a közvéleményt ismét foglalkoztatják a színpad eseményei. Megindult a szóbe­széd a tár sutot új tagjainak bemu­tatkozásáról, az első előadás ér­tékeiről, a ter­vezett műsorok­ról; egyszóval té­ma lett a színház. Társaságban, az alkalmi beszélge­tések során vi­szont nemcsak a színház művészi munkájáról esik szó, hanem a működés formájá­ról, az előadások rendjéről is. Ez pedig — mint köztudott — egy évvel ezelőtt alapvetően megváltozott. A Katona József Színház az egymás után követ­kező bemutatók sora helyett az úgynevezett repertoár rendszerre tért át, amely azt jelenti, hogy az egyes színművek nem váltják egymást, hanem évad végéig mű- soron maradnak. Ennek előnye, hogy a színpadi sikerek jobban kihasználhatók, a legjobb pro­dukciók az eddigieknél tovább, esetleg egy-két éven át is játsz­hatók. A repertoárrendszert mégis sokan, több-kevesebb joggal ki­fogásolták már Kecskeméten. El­sősorban azok 'a bérlettulajdono­sok, akik több hónap késéssel kerülték csaik sorra. A színház szervezői a vásárláskor még nem tudták közölni az előadások pon­tos dátumát és a havi műsorpla- kátoik bizony nem egy nézőnek elkerülték a figyelmét, ök az­tán joggal panaszolták: éppen azért váltanak bérletet, hogy be­biztosítsák magukat, s mielőbb láthassák a darabokat. Ha mégis „lemaradtak”, nem ők a hibásak. A tavalyi tapasztalatokat, a fölmerült kritikákat ismeri a színház vezetőségle, és ezek alapján több változtatást tervez­nek az idén. A közönség igényeihez való alkalmazkodás első jele például, hogy nem zárták be a bérlet- pénztárat szeptember végén, az évadnyitóval egyidőben. A bérleteket egé­szen addig áru­sítják, míg az első érintett előadás sorra nem kerül. Jobban ügyel­nek a bérlet­tulajdonosok több éves meg­szokásaira. Ezért az 1978—79-es évadban a szín­ház úgy tervezte műsorrend­jét, hogy a bemutatókat követő­en legkésőbb hat—nyolc héttel mindenki megnézhesse az új da­rabokat. Nem változtattak az „állandó” napokon sem, a keddi vagy csütörtöki nézők mindig ezeken az estéken mehetnek szín­házba. Jelentősen javítanak a nézők előzetes tájékoztatásán is. Az előadásokról több és változato­sabb formában tudósítják a közvéleményt, mint eddig. A kecskeméti közintézmények és a jelentősebb üzemek szinte mind­egyikében elhelyezték a havi műsornaptárakat. A városköz­pontban, a Szivárvány és a Centrum Áruházak kirakatai előtt a járókelők színes diavetí­tőkről ismerhetik meg a bemu­tatók szereplőit, díszleteit, az előadások feszültebb jeleneteit. A bérletrendszer ugyanakkor nem jelenti az eseti jegyvásárlás kizárását. A színházi szervező iroda — a premierbér letet kivé­ve — minden napra tartalékol szabad helyeket az alkalmi né­zők számára. P. M. Színház bérletek közönség Diószegi Balázs rajza A megnyitó előadás­ra minden jegy elkelt. Pedig még akkor senki sem sejtette, hogy egy rendhagyó világ­szám is szerepel a műsor­ban. Egyszerűen cirkuszba akartak menni az emberek, és ennek a nagy utazótársulatnak jó híre volt, elsősorban az állat­produkciói miatt. Szünetig még semmi sem tör- .tént. Pontosabban semmi rend­kívüli csak a szokott és mégis mindig izgalmas attrakciók követ­ték egymást. Bűvészek, állatido­márok, légtornászok ... No, és természetesen a bohócok. A szü­net utánra is mindenki ilyenféle folytatást várt és még a legmeré­szebb gondolat sem terjeszkedett odáig, hogy ma valami szokatlan fog történni. Amikor a szünet eltelt, és a közönség perecet meg nápolyit ropogtatva visszahullámzott a né­zőtérre, már ott emelkedett előt­tük az egész porondot befedő ha­talmas ketrec. Aha, most jönnek majd az oroszlánok! De még nem azok jöttek, hanem az igazgató lépett a ketrecbe. Felemelte a kezét, csöndet kért. — Hölgyeim és uraim — mond­ta —, amit látni fognak, az hosz- szú évek munkája és itt mutat­juk be először. Nagyon kérem, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és a szám végéig tartózkodjanak minden szélsőséges megnyilvá­nulástól. Csak semmi pánik bár­mit tapasztalnak majd. Kívánom, érezzék jól magukat, és szórakoz­zanak kellemesen! Az igazgató kiment, a ketrec másodpercekig vagy talán egy percig üresen állt. Sokan most vették észre, hogy a szokottnál jó­val több hokedli-formájú dobogót helyeztek el benne. Pontosan hu­szonötöt. Mi lesz itt? Oroszlánin­vázió? Mindenki izgatottan figyelte a TÓTH-MÁTÉ MIKLÓS: Világ szám „ketrec farkát” az alagutat, ahol majd feltűnnek az állatok. Ha­nem egyelőre semmi. Csak a csend húzódott irgalmatlanul hosszúra. És amikor már kezdett súlya lenni a csöndnek, óriási üvölté­sek, kiabálások között öt ember csörtetett a nagy kalitkába. Nyomták, lökdösték, püfölték egymást fölborogatták a dobogó­kat, káromkodtak, köpködtek. — Te piszok — harsogta egy drabális, közel kétméteres óriás —, most megöllek! Kibelezlek! összedarállak és disznósajtot csi­nálok belőled, te nyavalyás! Megragadta a tömzsi kis ko­paszt, akire üvöltözött és a ket­recrácshoz szorította. A tömzsi nyüszített, tátogott, hörögve kap­kodta a levegőt, míg a többiek lefejtették róla a gólemet, aki roppant öklével ide-oda csépelt, de közben rá is zuhogtak az üté­sek. Mint később kiderült ez csak egy gyermeteg, csaknem ártatlan randalírozás volt. Mert miközben csattogtak a pofonok, már sorjáz­tak be a többiek is. Ezek szigo­rú rendben közelednek és ágyút hoztak be magukkal. Aztán ki­mentek és bevonszoltak egy raké­tát is. A fegyvereket a közönség­re irányították. Egy hamuszürke öltönyös úr hangszórót vett a kezébe. — Figyelem! Egy ... kettő ... három... — próbálgatta, majd a közönségre függesztve a szemét, beleordított: — Mit képzeltek ti? Csak szórakoztok, dolgoztok, hallgatjátok a zenét olvassátok a könyveket, és gyönyörködve bá­muljátok, ahogy a hajnal tálcán teszi elétek a napot, akár egy ki­adós reggelit?! És ráadásul még tervezgettek is! Hogy mi lesz a fiatokból meg a lányotokból, mi lesz holnap vagy esetleg tíz év múlva! Micsoda aljasság! Ezt nem tűrhetjük! Meg fogtok dögleni! Miért?! Mert nekünk így tetszik! Mert mi hullahegyekben akarunk gyönyörködni! Értitek?! Hulla­hegyekben ! A közönségen úgy futott végig a rémület, mint a száraz avarba kapott tűz. Sikoltoztak, ájuldoz- tak, felugráltak a székekről, és ki. Azt szorította a mancsában. — Leó vagyok, az emberszelí­dítő — szólalt meg emberül, iszo­nyú hangjával túldörögve a zajt. — Kérem szépen, nyugodjanak meg, és üljenek vissza helyükre. Nem lesz semmi baj! A közönség ámulva engedel­meskedett neki, és döbbenten nézte, ahogy ez a védtelen orosz­lán, mancsában a barkagallyal megközelítette a ketrecben levő­ket. Azok nem nagyon törődtek vele. Akik verekedtek, továbbra is szorgalmasan nyüstölték egy­menekültek az ajtók felé, de a jegyszedők — megannyi izomko­losszus — elállták az útjukat. — Tessék szépen visszamenni! Még nincs vége az előadásnak. Már az általános pánik fellob- banásától lehetett tartani, amikor egy oroszlán sétált be a ketrec­be. Nem négykézláb, hanem két lábon járva, mint a közönségből bárki, vagy akik éppen a rakétá­val játszadoztak. Sörényes nagy fején cilinder, testén frakk, lábán lovaglócsizma. De a hagyományos idomárjelmezt nem korbács, ha­nem egy barkavessző egészítette mást, az ágyúsok meg a rakétások pedig igyekeztek úgy eligazítani a fegyvereket, hogy lehetőleg mi­nél nagyobb kárt tegyenek majd a publikumban. Leó lassan közeledett. Előbb csak a szemével szuggerálta az embereit, majd megsuhintotta a barkavesszőt, és hatalmasra tá- tott szájjal, elbődült: — Helyre! Az emberek dühösen morogtak, sunyin kerülgették, de aztán mégis jobbnak látták, ha megin­dulnak a kis kredencekhez. Kel­letlenül állították fel azokat, mér­gesen szidva közben a garázdá­kat, aztán lökdösve, taszigálva egymást, megkereste mindegyik az övét. Elébe álltak. — Ugrik! — dördült most Leó és erre mindenki felpattant a do­bogójára. Egyik-másik dühösen sziszegett, fújtatott az oroszlán felé, és kiöltötte rá a nyelvét, de ahogy Leó odanézett, gyorsan visszahúzta. — Jól van — vicsorított elé­gedetten az oroszlán és körbesé­tált. Amikor elfordult, a hamu­szürke ruhás szónok leugrott a „hokedliről”, a rakétához szaladt, és gyorsan Leóra irányította. Leó egyetlen szökkenéssel ott ter­mett, ölbe kapta, rávert néhá­nyat a fenekére, és visszatette a dobogójára. — Ül! — mordult el ezután, megsuhogtatva a barkavesszőt, és erre mindnyájan elhelyezkedtek törökülésben. Csak a hangszórós ült kicsit féloldalasán, mint aki nagyon is érzi az oroszlán man­csának a helyét. Leó ekkor intett. Erre bejött négy bengáli tigris kék overáll- ban és kitolták az ágyút meg a rakétát. Ezután belibegett egy csinos leopárdhölgy flitteres biki­niben, és állattankönyveket osz­tott szét az emberek között. És ebben a percben fölpergett a nagy attrakciókat jelző dobszóló is, mi­re Leó csapott egyet a barka­gallyal, aztán keményen fölhör­dült: — Kinyitni! Olvasni! Egyszerre nyíltak ki az állat­tankönyvek, és az emberek tagol­va kántálták a mondatokat, akár a kisiskolások: „Az állat sohasem öl oktalanul. Az állat csak akkor öl, ha éhes.” Leó a nézőtér felé fordult. Csapzott sörényéről levette a ci­linderét és meghajolt. Soha még olyan taps! A közönség hosszú percekig tombolt boldogan, önfe­ledten. És megnyugodva. TÁRNÁI LÁSZLÓ : Gyógyító hited Itt vagyok Leteszem fejem a gépre e megszokott rettenetes egyhangú mindenségre Kapcsold koponyámra a huzalokat Kivetítve láthatod agyam jeleit mint furcsa ákom-bákomokat Fejed ingatod szavaid rámszegzed Hogyan gyűlt irántam ennyi erő benned? Hallgatom az ismert intenciót Arcom árkai kemények Halántékom mögött mások lettek az igények Szavaimmal már nem szoktam egyre-másra várni De belülről e műszerekkel lehetséges teljesen átkomponálni? Nem tudom Nem hiszem Köszönöm gyógyító hited • Goór Imre grafikája.

Next

/
Thumbnails
Contents