Petőfi Népe, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA Egy különös világ felidézése KRÚDY ZSUZSA EMLÉKEZÉSE Ki volt valójában Krúdy Gyula? Melyik lehetett az igazi arca? Sokféle legenda kelt róla szárnyra. Túl sok. Közülük az egyik legveszélyesebb az első világháború előtti „boldog békeidők” szerzőiéként állítja be az írét. Igaz, a közművelődés munkásainak és a pedagógusoknak mindeddig nem sietett segítségére egy olyan átfogó marxista értékelés, amely az eddigi véleményeknél egyértelműbben, tisztázná Krúdy helyét és szerepét. Így elég nehéz eloszlatni a romantikus és egyéb tévhiteket. A Petőfi Irodalmi Múzeum őszi utazások című — jelenleg látható — leállítása megpróbál valamit tenni — és nem is keveset — a tisztázás érdekében Krúdy Gyula századik születési évfordulója alkalmából. Mindenekelőtt oly módon, hogy szembesíti az író különös álomvilágáf a századvég millenniumi hangulatával, az első világháború borzalmaival, majd a fehérterrort követő 1920—30-as évek illúzióromboló valóságával. Végül is ki volt hát Krúdy? Magányos huszadik századi loKiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban vág, vagy a hangos bohémtanyák otthonosan mozgó vendége? Az óbudai macskakövekkel kirakott álom világ lakója? Az írói nép- ' szerűség és az anyagi gondok egyformán jó ismerőse? Hírlapíró vagy stílusművésiz, megkésett romantikus, vagy korai szürrealista? A sok vagy-vagy helyébe talán megannyi és-.t kellene tenni. Mert már régen, eljött az ideje, hogy az írót más oldaláról is fölfedezzük. Vegyük észre például iróniáját. Különösen ez a centenáriumi kiállítás döbbent rá az író látásmódjának ironikus jegyeire. Elég egy korabeli tárgy elhelyezése valamelyik Saindbád-novella szöveghűen idevarázsolt környezetébe, és máris valami idézőjeles más-értelműséget kap minden. A két világháború között tovább fokozódott a kontraszt a Hor.thy-korszak történelmi valósága és az írói-művészi világ között. Lehetetlen nem átérezni, hogy Krúdy maga-terem- tette sokszereplős álomvilága me# Latinovits Zoltán és Dayka Margit a Szindbád-filmben. / SIMONY I IMRE: Szindbád utolsó utazása a Postakocsi csak 'hajnaltájt volt indulóban a Nagyúrral ám szolgál a kevéslbeszédű szavak még alkonyiattal előreutaztak valamely távoli vendégfogadóba ugyanezért: a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt óta ecetesen kedvet'lenkedtek a hordókban s harangszóra már a rostélyosok is rég étvágyúikat veszítették valamint a rozskenyér is megkeseredve emlékezett a szekrényben salját hajdani jóízeire — és estefele már a komondorok ds befelé szűköltek mintha közeli halál esne a környéken — s éjfél után a városi házakban a máskor megadó asszonyságok is idegenkedve gombolták be hálókábátjulkat kihűlt kezű embereik elől s hajnal előtt a mennybodt is egyre elborultabban tűnődött immár a dolgok hiábavalósága felett: hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még — a Póstakocsi pedig hajnalban indult útnak a jegenyék kivont kardú gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek szépen a varjak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken és valalhol (túl az Ábrándok s Öbuda lankáján) eleredt akkor az eső méltóságos gyászm uzsiikája is (jó kis országos eső dörmögte a sorsával megbékült kocsis előbb a rudasnak aztán a nyergesnek) a Nagyúr pedig lassan hanyatt dőlt lehunyta szemét úgy álmodott utoljára még a valóságról: az álomról azt hogy örökre beteljesedett . az életről azt hogy meghalt mert ez a dolga s az esőről azt hogy sírvafakadt Magyarország nekülés volt a külső körülményektől, miközben az elfordulás és távolodás sajátos művészi ítéletében, az iróniában jutót kifejezésre. Hiszen 1918-ban az, őszirózsás forradalom után reménykedve fogalmazott realisztikusan pontos, határozott mondatokat írt: „Ezen a télen, amely most ránk köszönt, nagy álmai lesznek a magyar földnek. A nép elérkezett régi szerelméhez, a földhöz.” 1919-ben riportkönyvet írt Károlyi földosztásáról, a Tanácsköztársaság idején lapot szerkesztett, és újságírói tollát is az ügy szolgálatába állította. Majd, a sorsváltoztató remények kihunyta után az árulkodó kérdések következtek: „Miér.t keresed romfalak, sárga bokrok, vészjóslóan kopasz, vén fák, kordon folyami partok, istenhátamögötti csárdák, sohasem látott furcsa emberek barátságát? Miért fordulsz meg néha elcsüggedve, ha a város felé vinne az utad?” A valóságos színek továbbra sem hiányoznak a leírásokból, de valahogy furcsa, különös jelentést kapnak a szavak. Az író mást mond, mint amiről beszél: „Pörköltet szeretnék enni, s hozzá habos sárga sört inni. A paprikáslé piros színét szeretem, és az útszéli fogadósok elmondják ügyes-bajos dolgaikat nekem, mert barátságos arcom van.” Ennek a különös világnak a felidézését alig- tudják megköny- nyíteni Krúdy egykori használati tárgyai. Még egy íróasztal sem maradt utána az utókorra, s a kéziratok jó része szétszóródott. A gazdag .képzéletű író szegényen halt meg. Szóval, nincs nehéz veretű, faragott íróasztal, kényelmes szék, finommívű papírvágó kés. De itt Apám születésnapjára • Az író felesége • Krúdy' 1925-ben van az ország egyetlen és korhű vörös postakocsija. A vará- zsos írói látomásokat egykorú szociöfofók értelmezik. És Hu- szárik Zoltán emlékezetes Szind- bád-filmjének képkockái is segítenék Krúdy egyedülálló világa,- nak megértésében. Halász Ferenc • Milleniumi hangulat a múlt század végi Pesten. Erre a kiállításra érkezett a pályakezdő író a fővárosba. D e jó érzés megemlékezhetni édesapám centenáriumáról! Nem múlott el bennem emléke, nem halványult el személye, hiszen nap, mint nap felidézhető, ahányszor belebeleolvasok írásaiba. S lehet, hogy képzelődöm, de nem egyszer úgy tűnik, most hozzám szól, hozzám, utoljára született gyermekéhez. Akinek egykor ifjúsági könyvet ajánlott: „Kedves kisleányom, Zsuzsika... Lehet, hogy én már akkor nem leszek, mikorára te eljutsz a hosszú utakon a mesék országába. Azért már most megfogom 'kis kezedet, hogy köny- nyebben odatalálj a meseországban a királyhoz, Jókai Mórhoz ...” Látom magam előtt, amint íróasztalánál görnyed. Mellette füstölög cigarettája. A kora hajnal már itt találta, ha beteg volt, ha nem is aludt előzőleg. Délig, szinte megszakítás nélkül írt, míg el nem végezte napi penzumát, 16 oldalt. (Diósgyőri árkusokra, lila tinttával, hegyes tollal, gyöngybetűkkel.) Az íróbütyök már régen megjelölte szép kezét, mert írógép, diktálás, magnetofon nem könnyítette munkáját. Egyforma szorgalommal, rendszeresen és szenvedélyesen rótta sorait. Írásaiban szívesen idézte szüleit. nagyszüleit, különösen nagyatyját, az 1848—49-es honvédtisztet. kedves tájait. a Nyírséget, Szepességet, a Balatont, a fővárost, s néhány magyar kisvárost. A külhoniak közül Bécset, ahol többször járt. Utazgatni, anyagiak hiányában nem volt módja. Szívesen foglalkozott a magyar irodalom kincseivel, képviselőivel. Csak a tisztességeseket, emberségeseket, tehetségeseket becsülte! Az Ady Endre éjszakáiban olvashatjuk: „Mert jegyezd meg magadnak, Ady Endre, hogy az a legutolsó íróféreg, aki úgynevezett társadalmi úton is akar érvényesülni. Ez a legfertelmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsú- rokra, a zsidók vacsorái felett viccelődik keresztény társaságokban, míg a zsidók között a keresztények butaságait gúnyolja... Azért szeretlek Ady Endre, mert nem vagy ilyen.” Lakásunk, környezetünk, ruházatunk szegényes volt. Apám, igen pedáns, 'tiszta, ruháira vigyázott. (Otthon elnyűtt holmikban írt.) S bár csak néhány holmija volt, mindig elegánsnak hatott. Kalapot csak puhát viselt, s azt szérette „betyárosan” félrecsapni., Gombos cipőit könnyű járása miatt szinte sohasem kellett talpaltatni. Ernyőt soha. de botot (vastag bambuszból) mindig hordott. Ékszere nem volt. díszes inggombjai, nyakkendőtűi, már régen hűtlenül elhagyták. Csupán egy ezüstbefoglalt farkasfogat viselt kalapján. Kevésbeszédű, hallgatag volt, magáról szinte sohasem szólt. Rajongói állították, hogy „Gyula bácsi mindent tud”; Valóban jól ismerte korának — de az előzőeknek is — jelentős személyeit, eseményeit, problémáit. Ehhez járultak még ismerőseinek elbeszélései (mindent szívesen meghallgatott. ami érdekelte), s kiterjedt levelezése, kutatásai, ragyogó megfigyelőképessége. . Valaki azt írta róla, hogy kevés olyan írónk volt, akit annyira érdekelték a magyar vidék szokásai, életmódja, s embereinek hétköznapjai. Hozzáteszem: és a magyar ételek, ízek, a vendéglátás minden csínyja-bínyja. Több kötetet tennének ki azok az írásai, amelyek ezekkel foglalkoznak. Mesterfokon értett a főzéshez, de maga nem volt nagyevő. Különösen utolsó éveiben, amikor már sokat betegeskedett, szenvedett. Ifjúkorában hatalmas testi erejéről ismerték, de ő senkit sem bántott, csak akkor ütött, ha belekötöttek. vagy ha másokat kellett megvédenie. Ezekben az években nagy szívtipró hírében állott. Sok-sok nőismerőse közül a legfontosabbakat legemlékezetesebbeket írásaiban megörökítette. Én is ismertem a Bezeda Káz- mér szép élete Késő Fániját, a Hét bagoly Leonóráját. Jelentős volt életében az Asszonyságok díja Jeliája és a sok helyen szereplő Pilisy Róza. Legkedvesebb leányalakjai édesanyámról, Zsuzsiról mintázódtak. ö Az útitárs Eszténája, a Hét bagoly Áldáská- ja, a Rezeda Kázmér Tinije, az Asszonyságok díja Natáliája, a Bukfenc Györgyvirágja és a Boldogult úrfikoromban Vilmája. A Bukfenc egyik kiadásának előszava így szól: „Kedves Gyöngyvirág, ismét eszembe jutottál, mint reggel a szép álom. Ismét a régi szerelemmel gondolok boldog ifjúságunkra. Légy víg, mint én. Hisz senki se veheti el tőlünk azt, ami egyedül a miénk: emlékeinket ...” f Az egyesek által felelőtlenül, tévesen csak „ködlovagnak”, csak „bohémnek” kikiáltott Krúdy Gyula ötvennégy és fél éves koráig, haláláig: 87 regényt, 2380 elbeszélést. 1780 tárcát, cikket és 30 jelenetet, színdarabot írt, az év végén megjelenő Gedényi-féle bibliográfia szerint. — A centenáriumra szántuk a Gordonkázás című kötetet is, önéletrajzát. Krúdy Gyula temetésén egyik írótársa így búcsúzott tőle: • „írók, álljuk körbe ravatalát. Nézzétek ezt a roncsaiban is nemes testet, mert életnek is, testnek is rendkívüli volt... Egy korban amikor a betű teljesen megbukott, tántoríthatatlan tisztaságú művész tudott maradni ....” Krúdy Zsuzsa KRÚDY GYULA: ill - * ' v WmM? , . m 1 l » m „i S' O - szerelem Azt hiszed, hogy még van az a fajtájú szerelem a világon, amelyről a régi könyvekben olvashatunk, vagy ó-emberektől hallottunk? ... Elmegyünk például sétálni valamelyik nyilvános kertbe, mondjuk. Pesten a Margitszigetre. Debrecenben a Nagyerdőbe, Ungvárott vagy Veszprémben és egy pádon üldögélve meglátunk egy fehér- vagy feketeruhás nőt, aki a napernyője hegyével látszólag csupán szórakozottságból v írdogál a homokba — és akit aztán életünk végéig nem felejthetünk el? ... Elballagunk egy cukrászda vanília-színű ablakfüggönyei előtt a szokásos mindennapi szomorú gondolatok között, de a függöny egy helven rést mutat, bepillantunk. anélkül, hogv erre bármi okunk volna, s odabent meglátunk egy nőt. aki kezére hajtva bodros, szép fejét, várakozik valakire ... Lehetséges, hogy évtizedek múlva azt gondoljuk, hogy ez a nő bennünket várt. de nekünk nem volt lelkierőnk a kilincsre tenni a kezünket? ...Előfordulhat még naoiahik- ban az az eset, hogy egv elrobogó vonat ablakán vagv eav tovaper- eő kocsi ülésén meglátunk eav kedves arcocskát, amelv oly bi•Krúdy Gyula könyv alakban még meg nem jelent (rását, az Író lánya, Krúdy Zsuzsa volt szfves rendelkezésünkre bocsátani. zalommal tekint felénk, mintha valahol már találkoztunk volna, szinte kérdezni látszik szemével: „hogy van azóta, kedves barátom?” — és mi évekig mérteién szemrehányást teszünk magunknak, hogy a hangtalan kérdésre nem feleltünk idejében, megvártuk, amíg a kocsi, a vonat elment, és csak azután jutott eszünkbe a választ megadni. — Szomorú vagyok, mióta önt, drága hölgyem, nem láthatom. ... Hát az vajon szokásban van még, hogy úri nő és úri férfiú egy pillanatra négjtszem között ’' marad egy vendégeskedő ház idegen szobájában és az egyedüllétet a különben jónevelésű férfiú arra használja fel, hogv habozás nélkül odalépjen a hölgyhöz és megcsókolja annak bal-arcát, mely tudvalevőleg mindig szebb, mint a jobb-arc. — Harminc esztendeje várok erre a pillanatra! — mondja rövid igazolásképpen&az úriember. — És ha pofonutöttem volna? — kérdi a megzavarodott nő. — Akkor a másik arcát is megcsókoltam volna. — Pedig megérdemelte volna, hogy pofonüssem. És aztán tovább nem történik semmi. Még csak levél sem jön hosszú éveken át. ... Mondd meg igaz lelkedre, hogy nem fogtál-e még kezet először látott nőkkel és abban a kézfogásban megérezted, hogy voltaképpen hol is hibáztad el az életedet? Tudomásodra jutott, hogy mily tündéri báj, édesded- ség, odaadás, bizalom, remény lehetséges abban a nőben, akivel véletlenül találkoztál... És többé sohasem jön alkalom, hogy ama régi nyári este óta újra kezet fogjál vele... hogy esetleg kiábránduljál hiszékenységedből. — Miért is nem maradtam ott estére? — mondod magadban évek múltával is, midőn eszedbe jut a fészekmelegségű kis kéz. ha például egyedül bolyongasz a fák alatt, hol ama nevezetes kézfogás történt. ... Valid be, hisz most már úgyis mindegy, hogy hányszor voltál szerelmes egy majálisi ruhába, egy tüllkalapba, egy pár cipőbe, harisnyába, vagy pedig sokatmondóan göndörödő női hajszálba a kis fül mellett egy fehér nyakon; hányszor néztél néma epedéssel zsalugátered mögül idegen nők szoknyafodrai után, amelyekről azt sem tudtad, ho^ jutottak hozzá; hányszor akartai szerelmet vallani vidéken az unatkozó kövér boltosnéknak, akik estefelé legszebb ruhájukat veszik fel, mert a népkertbe mennek férjük karján zenestót hallgatni; hányszor álltái meg Pesten egy mellékutca sarkán elsuhanó hölgy után bámészkodva, vagy kapuk aljában, miközben a véletlen által megjelölt ,nő kopogva verte a grádicsokat; hányszor meredtél utána a fehér hajónak. amelyről ismeretlen, szép arcú asszony fehér kendőcskével integetett valakinek, de semmi- esetre sem neked; hányszor álltái templomok sötét hátterében és feleltél az eskető pap kérdésére. — Akarod feleségül venni ezt a hajadont? — Akarom, akarom, százszor akarom — mondtad te a templom hátuljában, pedig az igazi vőlegény még szólni sem tudott meghatottságában. ... És végül tedd a szívedre a kezedet, s úgy esküdjél meg, hogy nem mentél volna el nászúira akár minden ismerősöd helyett, nem táncoltál volna-e bolond módjára minden lánnyal a bálon, nem segítetted volna vinni a nagykendőt vagy téli köpenyt minden szemrevaló asszonyság után, ha ezt megengedték volna? Csak felelj igaz lelkedre, hogy hányszor éreztél édes kucséber- kosár-szagot a régi lóvonaton, ha azon kiránduló fehérruhás nők ültek? Hányszor mentél végig a szigeten keresztben és hosszában, ha arról volt szó, hogy valakit újra látsz, akit az imént megpillantottál? Hány esztendőt töltöttél el avval, hogy várják szívdobogtatva ablakod vagy ajtód mögött könnyű lépteket, amelyeknek, véleményed szerint, kötelességük téged felkeresni, még akkor is, miután elszakadtak tőled? Hányszor éreztél furcsa dalt a torkodban, amikor a reggel lerakosgatta aranyhidait a séta- utakra, és Óbudáról a harangszó azt üzente neked első versével; — Ma végre látni fogod őt, akit egész életedben kívánsz, Georgette-ruha lesz rajta, mint az álombéli grófnőkön; piros kalap a fején, mint a cigánybarna leányokon; a kis fehér cipőjét pedig levonja majd egy pádon a selyemharisnyás lábáról, mert rettenetesen elfáradt az utánad való gyaloglásban ...