Petőfi Népe, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-12 / 215. szám
1978. szeptember 12. • PETOli NÉPE • 5 mm Hl |11 i1 iffi1 Fi iHMIffSWfíTJIMMBlBBMBÍfMWHIMlMH AMIRŐL AZ OBJEKTÍV SOKAT MONDHAT 9 Hegedűs György: Pillanatkép az üzemben. Milyen a munkások világa? „Kíváncsi vagyok, mennyi ideig fésülködött ez a Ferkó gyerek, njtélőtt lekapták azt a szép frizuráját” — mondhatja az örökké hunyorgó, gyulladásos szemű öreg hegesztő, a fiatal munkatársának jókora nagyításban ki- ragasztott képmása előtt. Hasonló gondjai lehetnek az örökös pedáltaposástól fájós lábú targoncás nőnek is: vajon, hogyan produkálhatott ilyen átszellemülten könnyed, fiatal balettozökat megszégyenítő — piruett,mozdulatot a váltótársa? Meddig gyakorolhatta? A Fémmunkás Vállalat kecskeméti gyárában készített — és a gyár ebédlőjében kiállított — fotók javarésze életből ellesett pillanatot örökít meg. Mégis: a töprengők valami feltűnő hiányra, valós problémára éreztek rá. Az ebédlőben látható mintegy száz fotó javarésze körülményesen kimódolt, gondosan beállított felvételnek hat, még akkor is, ha a megörökített személyek esetleg nem is tudták, hogy mozdulataikat, fintoraikat megörökítik. A kiállított fotók tehát, úgy tűnik, minden igyekezet ellenére sem adnak valós képet a munkások világáról. Legnagyobb részük azért nem, mert készítőik elfelejtették, talán fel sem fedezték, hogy a munka világa: a mozdulatok, az erőkifejtések, az Indulatok, a változtatni igyekvő akarások világa. A legtöbb felvételen mozdulatlan, a munkájáról éppen megfeledkező embert látunk: a hegesztőpálcáját gyertyaként tartó fiatalembert, szomorú tekintetével a lencsébe feledkező cigányfiút, a ráérősen sétálgató, de a vakító ívfénnyel hetykén szembenéző ifjúmunkást. Mindez azt jelentené, hogy kudarcba fulladt a Fémmunkás Vállalat kecskeméti gyárának szép kezdeményezése? Hogy hiába ajánlottak fel havi háromezer forint ösztöndíjait annak a fotósnak, aki hű képet ad a munkások világáról? Távolról sem. A pályázatra beérkező anyagban — Hegedűs György, Kanyó Ferenc, Valter Péter és Straszer András felvételei között — jónéhány biztató, szemléletében találó, kivitelezésében igényes fotók is láthatók. A legtöbb talán Kanyó Ferenc felvételei között: ezek sorában is kiemelkedik az, mely egy öreg munkás reggelizéséről készült. Az evő embert — aki mindig valami bensőséges hangulatnak, szelíd pátosznak a szimbóluma — üres bádogdobozok, ormótlan szerszámosládák, sivatagi unalmat és részvétlenséget sugárzó drótfal szomszédságában (tehát hideg, már-már barátságtalanul érzéketlen környezetben) látjuk. A munkában megfeszülő izmok szép játékára hívja fel a figyelmet egy másik felvétel, amelyben egy kalapáccsal lesújtó fiatal munkást látunk. Alaposan belemaródik a néző tudatába Hegedűs Györgynek az a fotója is, amely a munkát befejező, az öltöző felé igyekvő munkásokat ábrázolja: az üzemből a napfénybe lépő emberek mozgása, arckifejezése elégedettséget, talán egy parányi . Jelsza- badul'tságot is sugároz — amit csak a szűk látókör őség minősít-, hét apoliti'kusnak. A munkakörülmények és a munkamegosztás mai fokán, amikor még nagyon sok ember számára bizony nem örömmel vállalt hivatás, hanem fegyelmezetten végrehajtott, kenyérkereső foglalkozás a munka, akkor bizony el kell ismernünk: a reális, a valódi életről beszél e felvétel. Igazi örömmel persze az olyan fotókat köszöntenénk, amelyek a munka pozitív, örömet szerző pillanatait rögzítenék: a töprengő odafigyelést, az akadályokon átlendülő, diadalmas lendületet például. Reméljük, a pályázati időszak második félévében készülő felvételek között már ilyenek is lesznek —. s ezek mutatják majd meg, hogy milyen a munkások igazi világa. Káposztás János 9 Straszer András: A targoncásnő. Új műsorok, régi ismerősök a televízióban Sokszor egy közepes műsort is élménnyé avat, ha olyan színész játszik benne, akit különösen kedvelünk. A szeptember 10-én, vasárnap este bemutatásra kerülő filmszatíra remélhetőleg a szórakozni vágyóknak sem okoz csalódást és a szereposztással is elégedettek lehetünk. Az elefánt — ez a címe Szálkái Sándor filmjének — ugyanis csak ritkán látható: a történet főhősének minden oka megvan ró, hogy elrejtse a kaján pillantások elől. Annál több alkalom adódik a színészeknek a felszabadult komédiázásra. Az élvezettel és lendülettel játszó együttesből is kiemelkedik öze Lajos, mint az állatként karrierista igazgatója, Páger Antal, aki az elefánt ápolóját és Major Tamás, aki egy szenilis, öreg festékárust és feltalálót alakít — mulatságos pillanatokat szerezve a nézőknek. □ 1 I Szeptember 13-án, szerdán mutatja be a televízió Tersánszky Józsi Jenő regényének tévéváltozatát, Viszontlátásra, drága — címmel. A könyvet sokan ismerik. Arról szól, hogyan foszt meg a háború egy naiv és romantikus lelkű fiatal lányt — az illúzióitól. Hogyan süllyeszti, könyörtelenül egyre mélyebbre. A tévéjátékot Maár Gyula rendezte, a lányt Bánsági Ildikó játssza, — testileg-lelkileg azonosulva a szereppel. Csákányi László, kedves, öreg nagyapa, és egy lengyel katonatiszt megtestesítőjeként a kecskeméti közönség régi ismerősét, Pathó Istvánt is láthatjuk. V. Zs. 9 Major Tamás, Az elefánt című tévés zatirában. Tersánszky születésnapjára 1910. február 16-án T. Josi Jenő név alatt novella jelent meg a Nyugat című folyóiratban — s ezzel egy alig huszohkét éves fiatalember „becsületes kőműves napszámosból íróvá züllött”. A nagybányai születésű Tersánszky Józsi Jenő, ki jdén, szeptember 12- én lenne kilencvenesztendős, azért bújt az idegenesen csengő álnév mögé, mert így biztosabb közlést remélt. írói múlt egyáltalán nem állt mögötte — a megjelenteken kívül egyetlen írása volt a zsebében: ricsajos évek annál inkább. Az iskolában a jó- eszűek. de rosszul tanulók közé számított, az életre nem a padokban, inkább a Zazar-parti vegyes társaságban készülődött. Csavargók, hímpellérek, kártyások, napszámosok sorsát ismerte meg már gyermekfővel — s otthon ellenpontként a viszonylagos polgári kényelmet. A maturáló Tersánszkyt viszont már egy anyagilag megroppant család küldte Budapestre, hogy a jegy- zőgyakornokság tanulóévei után jogásszá képezze magát az egyetemen. A tandíjpénz elillant, jött a kőművesi segédmunka — s azután. pénzmagot szerzendő, az első novella. íróvá üttetését számtalanszor megírta Tersánszky Józsi Jenő, mindig hangsúlyozva: „a nagyra- becsült irodalom nem gyanúsíthat engem, hogy én őt pályámnak mindenek fölött választottam”. A „véletlen, külső kényszer” indította el tehát — Tersánszky szerint — a hat évtizedre nyúló írói működést, melyet indulásakor — úgymond — az édes jó atya, Tersánszky Jakab minősített a „legigazságosabban és legtárgyilagosabban”: — „Nahát, ez is lehet aztán egy szép sajtószerv, ahol a te marhaságodat közlik.” Már a pálya kezdetén adva van minden — az író egyéniségében, sorsában, ismeretéiben, a föllépés különösségében —, hogy Tersánszky személye és írói munkálkodása az anekdoták és legendák füstjébe vesszen, s hogy az ő alakját folytonosan összecseréljék — olvasók, kritikusok — a teremtett alakokkal. A Tersánszkyt oly kitűnően értő és elemző Illés Endre mutat rá több szép esszéjében is: írót a hőssel összecserélni vétek: Tersánszky — nem Kakuk Marci. Mert igaz, ugyan, hogy a toll e csínytevő mestere a saját életének egyes epizódjait, s főleg gazdag tapasztalatát, emberismeretét viszi a novellákba, regényekbe — elsősorban legnagyobb alkotásába, a Kakuk Morei-sorozatba —, de a teremtett világban már ott a távlat, a kritika is. Tersánszky a kiszorítottak, a peremen élők, a megalázottak és megszomoríjtdttak írója volt: „a keményített ingmelles társadalomból” kivetett-kihullott természeti embereké. Értük szólt, az ő erkölcsi igazukat védte-mondta —, de nem kritika, nem fenntartás nélkül. Munkásságából hat-nyolc regény emelkedik ki legmagasabb csúcsként, s ezekben a társadalom képmutató morálja, és a társadalmon kívül élők ösztönös erkölcsisége, öntudatlan tisztessége ütközik meg. Nem folttalanul — de a társadalomhoz képest mégis erényesen, tisztán él a Viszontlátásra, drága ... Ne- lája, A két zöld ász hamiskártyás Buzikán Mátyása, s elsősorban persze a Kakuk Marci. Ám Ter- sánszkyból nem hiányzik az a szemléleti erő', amely a leegyszerűsített, „csavargó-párti” társadalomkritikát árnyaltabb, gazdagabb társadalomképpé emeli: látja és láttatja ő azt is, hogy a társadalomból kiszorultak — ha viszonylagos erkölcsi fölényük kétségtelen ás — maguk is kár- hoztathatók sorsuk alakulásáért A. sodródás, a tehetetlenség, a gyávaság, az élvhajhászás, a lustaság — a közhiedelemmel ellentétben — nem csillognak dicsfényben Tersánszkynál. Állítja azt, hogy erkölcsösebb, ha a vetett filléreken élő koldus henyél, mint ha a sokakat koldusbotra juttató gyáros, vagy bankár, állítja, hogy szent dolog, ha — mégoly szalmalángéletű — őszinte érzelmeinek engedve kedvesévé lesz a lány, de erkölcstelen, ha — vágyát álszentül takargatva — férfira vadászik az élveteg polgárasszony —, de tagadja, hogy maga a restség, vagy a puszta élvezetkeresés értékkel bírna. Tersánszky Józsi Jenő rendkívül gazdag életművet hagyott az utókorra. Az említetteken kívül A margarétás dal, a Legenda a nyúlpaprikásról, az Egy ceruza története nem avuló értékek — de legalább kéttucatnyi novellája és kötetnyi emlékezése is a század magyar irodalmának java termésében kér helyet. A Nagy árnyakról bizalmasan emlékezéssorozatával például új és új adalékokat szolgáltatott Babits, Móricz, Osvát, József Attila és mások teljesebb megismeréséhez. Az ünneplés mindig túlzottan nagy szavakra sarkall. Tersánszky Józsi Jenő alighanem maga tiltakozna, ha a legnagyobbnak akarnánk most kikiáltani őt. Öntudatosan tudta és vallotta, hogy íróként „•tett egyet és mást”, s hogy olyan írónak közeli „kartársa”, mint Jack London — ám tisztelte (ha többnyire ironikusan is) azt a művészi értéket, amit más „kartársak termeltek”. Kilencvenedik születésnapján, Illyés Gyula tizenöt évvel ezelőtti híres köszöntőversének szavaival, a teljes embert ünnepeljük Ter- sánszkyban, aki műveivel szépít, javít ma is minden részletet. Tarján Tamás (13.) — Hát Igen — bólint az ügyvéd egyetértőén. Nincs ugyan fogalma róla, hogy Engels mit is mondott a házasságról (hát nem csak a forradalomról, meg az o&z- tályharcról beszélt?), de nem óhajt ideológiai vitába keveredni. 15. Kis csönd van. — Es a gyerekek? — kérdi aztán az ügyvéd. Az asszony mosolyog. — O, azzal nincsen probléma. A férjem elismerte őket, így az 5 nevét viselik. — Egy gonddal kevesebb — sóhajt a jogok őre. — Tessék képzelni, a fiunk születése után a férjem megint megkérte a kezem... — ÉS? — De megint nemet mondtam! — Bravó — mondja mély meggyőződéssel az ügyvéd. — Ez már karakán dolog! A férfi szól most, szégyenlős mosollyal. — Azóta minden évben megkérem, a születése napján, de mindig kér egy újabb év gondolkodási időt. — Óriási! — lelkesedik az ügyvéd, s hosszan, hosszan nézi a fiatalos ügyfélnőt. — Micsoda bölcs előrelátás! Az asszony bólogat. — Mert az a szerelem halála, tessék elhinni, ügyvéd úr: a házasság! Azzal a millió kötöttséggel! Az ügyvéd hatalmasat sóhajt: — Hajaj, asszonyom! Ha én egyszer elkezdenék a .házasságról beszélni!... Négyszer nősültem, képzeljék, négyszer! Az egyik házasságom nagyobb baklövés volt, mint a másik! Baklövés? Kacagnom kell, vagy sírva zokogni! Baromság volt mind! Maga a pokol! — En is annyi rossz házasságot láttam lánykoromban, szegény anyámét például, szegény Aranka nénémét, de tessék elhinni, még sorolhatnám jócskán, hogy mindig attól féltem: az enyém is ilyen lesz, ha egyszer férjhez megyek ... Szegény anyám örökös vitái az apámmal, hogy új bútor kellene, de nincs miből... Hogy szegénykém borzong a régi, apósáéktól örökölt családi ágyban, s nincs kedve benne még a szerelemre áem, és szegény apám goromba válaszai, hogy akkut talán költözzék fel a Várba, vagy legyen a herceg Eszterházy szefetöje, de egy szegény fűszeres csak ezzel1 a garnitúrával tud szolgálni... Vagy szegény Aranka, akinek a férje vadászott! Tessék csak elképzelni: segédjegyző volt, s ami pénze volt, azt mind vadászpuskára költötté! Az úri- s/obában — mert az is volt nekik! — vagy tizenöt puska függött a falon, méregdrága angol meg belga puskák, tizenkettes, tizenhatos, húszas, százféle kaliber, s egyik-másik elvitte félévi fizetését! Es a vadászvacsorák! Es a kői vadászatok! Élete legnagyobb büszkesége volt, hogy minden évben meghívták egyszer vadászni a Széchenyi grófék.. Egy-egy ilyen vadászat elvitt kétszáz patront, no meg az útiköltség, meg egy-két demizsonnyi célzóvíz. kedveskedni az uraknak... No? Szegény Aranka néném meg mint egy kis parasztasszony: éjt nappá téve csak a pénzt csinálta aztán |.. Megfogott az mindent: tyúkot, libát, kacsát tenyésztett, gyümölccsel bajolt. hogy ami amott kiment, az ura úri pasz- szióin, az emitt, a paraszti munkán jöjjön be... De persze, soha nem tudta utolérni magát. így aztán örökkön állt náluk a civako- dás. hangos veszekedés, perpatvar ... A szomszédok szerint nemegyszer verekedtek... Az ügyvéd legyint.' — Ez is valami? Engem, kérem, az első feleségem rendszeresen csalt! A tejesfiúval, a szenesemberrel, a gázleolvasóval..'. A második kifosztott... Amikor egyszer jutgjomüdülésen voltam egy hétig Lengyelországban, üres lakást találtam, amikor megjöttem !... A ruháim ott hevertek a földön, de még a cipőmből a sámfát is elvitte, mert az új férjének is negyvenketties volt a lába... A harmadik feleségem följelentett az ügyvédi kamaránál... Amilyen marha voltam, mindig beszámoltam neki a hivatali dolgaimról, és amikor egyszer ösz- szevesztünk, úgy állt bosszút rajtam á drága... Alig tudtam kimosni magam a kamaránál... Mit mondjak még? A mostani asszonykámmal nincs ilyen baj — ő csak terrorizál... A két ügyfél egymásra mosolyog. — Nálunk ilyesmi nincs! — mondja az asszony, hogy mind a harminckét hibátlan foga elővillan. — Mi az év minden napján harcolunk egymásért... Hiszen mindketten tudjuk, hogy a másik akár már holnap veheti a kalapját, hiszen nem okmány köti hozzánk, hanem a szíve tiszta érzése! — Zseniális megoldás! — sóhajt az ügyvéd. — Irigylem önt, kedves Ispánki úr... Istenem, ha az én feleségeim is ilyen előrelátók lettek volna, mint az ön kedves felesége... Talán még ma is együtt élnék Böbével... vagy Juckóval __esetleg Terikével... — Ugye? — sugárzik az asz- szony. — Mert amíg mi papír nélkül is együtt vagyunk, mind a kettőnk biztos lehet benne, hogy nem ám a kényszer, hanem az igaz szerelem tartja a másikat mellette! — Megint megfogja a férfi kezét. — Igaz, szívem? Ispánki .szó nélkül ajkához emeli, és megcsókolja a kezét. Az ügyvéd kissé meghatva mosolyog. — Hát én csak tiszta szívből gratulálhatok ehhez az igazi érzéshez, sőt mint férfi,- még irigykedem is, de mint a jogtanácsosuk. most mégis azt kell mondjam, drága asszonyom: jobban tennék, ha mégis összeházasodnának. .. Kis csend. — Igen? — kérdi aztán az asz- szony. — De miért? — Mert ez leegyszerűsítené az örökség gyors és zökkenőmentes átvételét. Helyes? Mit szólnak hozzá? Egy csepp tűnődés. — Hát — von aztán vállán az asszony —, ha úgy tetszik gondolni, ügyvéd úr... Én akkor most már nem mondok német, Karcsiként ... És te? A férfi arcán a zavar futó felhője. Sokára szólal csak meg. — Izé. |. Azt hiszem, az ügyvéd úrnak voltaképpen igaza van... — Ugye? Diszpenzaciót kérnek, aminek az önök esetében semmi akadálya, és akár három napon belül egybekelhetnek. A férfi tűnődő pillantással nézi, majd aprót sóhajt. — Tetszik gondolni? 16. Fél nyolc is elmúlt, mire Is- pánkiék az ügyvédtől hazaérkeznek. Alkonyodik. Épp ezért csak nem sokkal a házuk előtt veszik észre, hogy az egyik bezárt bolt redőnyének mélyedésébe húzódva, egy fiatal pár csókolózik. Egymásra nézek, fejüket rázzák. Szörnyűek ezek a mai gyéreitek! Régen elvonult az ember, ha az érzések megrohanták -— hisz a szerelem mélységesen magánügy, nerp tartozik az senki másra... Ma? Utcán, villamoson, autóbuszon ölelik, harapják, fog- dossák egymás — fúj! Fejüket elfordítva mennek el a fiatal pár mellett. Ispánkiné azonban odasamdít — a házuk közelében járnak, hátha valamelyik házbéli fruska feledkezett meg ilyen csúnyán magáról... Jobban odapillant, s a lélek is megdermed benne. Hiszen ez Kati! Zakatoló szívvel tesz egy-két lépést, aztán odasúgja az emberének: — Te, csillagom! Nézz csak oda! Nem Kati áll ott? Ispánki megáll, óvatosan megfordul. S ő is kapkodva szedi már a levegőt. Megragadja az asz- szony könyökét, s visszafelé kormányozza lépteiket, a lehúzott redőny irányába. Néhány lépés után megállnak. Semmi kétség, Kati! Egy koromfekete fiúval kapaszkodik össze, és — uram. Istenem! nincs jobb szó rá! — eszik, eszik egymás száját. A férfi hangosan krákog néhányat, de a pár nem hallja. Idő múltán Kati mégis megérezhet valamit, mert kibontakozik a gaz huligán öleléséből, és odasandit rájuk. (Folytatjuk.)
