Petőfi Népe, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-21 / 223. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1918. szeptember 91. Több fényt - olcsóbban Világszerte tízévenként mintegy megduplázódik a vülamosanergia- igény, ami részint az ipari energiaszükséglet szüntelen növekedéséből adódik, részint a háztartások egyre fokozódó fogyasztásának az eredménye. Ma már kimentek a divatból a 15 és 25 wattos villanyégők, az otthonok többségében nem fukarkodnak a fénnyel, s ez így van rendjén. Am mindeddig a hagyományos izzólámpa a legnépszerűbb szerte a • Cj formájú lámpák, lámpatestek, amelyek ma még hagyományos izzólámpákkal világítanak. (MTI Külföldi Képszolgálat—KS) világon, holott meglehetősen rossz hatásfokú fényforrás. De méretei folytán [könnyen kezelhető, és egyszerűen alkalmazható a szabványos világítótestekben. Az elmúlt évtizedek során a fénycső nem tudta átvenni az izzólámpa szerepét, pedig a fluoreszkáláson alapuló fénykeltési mód kevésbé energiaigényes. De a fénycsövek felhasználhatóságát korlátozza hosszúik, alakjuk' és az, hogy a szerelvényekkel együtt meglehetősen sokba kerül a fénycsőarmatúra. Most egy olyan új fényforrás megszületéséről érkezett hír az Egyesült Államokból, amely talán versenytársa lehet a hagyományos izzólámpának. A Litek elnevezésű lámpa első pillantásra olyan, minit egy közönséges Izzólámpa. De nincs benne izzószál', amely elpattanhat, kiéghet, s a burája sem melegszik át, még huzamos használat után sem. Az újfajta lámpában az izzószál helyét egy mágnestekercs foglalja el, amelyet a lámpa foglalatába beépített elektronika gerjeszt. A tekercs mágneses erőterének hatására a lámpában levő higanygőz ultraibolya sugarakat bocsát ki s ezek hatására a búra belső felületét borító fluoreszkáló réteg látható fényt ad. Egy-egy Litek ára körülbelül tízszerese lesz a mai égőknek, de várhatóan tíz esztendő llesz az élettartama, s jóval kevesebb áramot fogyaszt majd, azonos fénytelj esftményt figyelembe véve. A tiszta vizekért A felszíni vizek elszennyeződése új fejezetet nyitott számos tudományág történetében. A szennyvíztisztítás mint új, alkalmazott tudomány egyre jelentősebb lett. Az ipar és a mezőgazdaság, a közművesített várostelepülések rohamos fejlődése rákényszerítet- te a mérnököket, higiénikusokat, hidrobiológusokat, vegyészeket, hogy feltárják a szennyvíztisztítás lehetőségeinek legkülönbözőbb módszereit. A vízfolyások öntisztító képességének felhasználása a szennyvizek biológiai tisztításában csak addig a határig terjedhet, amíg a befolyó szennyvizek mennyisége és minősége összhangban van a víz élővilágának elbontó, illetve az elbontott szerves anyagokat raktározó képességével. Ha ez nem biztosítható, kimerül a vízfolyás öntisztító képessége. Ennek az állapotnak azonban nem szabad bekövetkeznie a vízfolyásban, mert egyrészt elpusztítja annak hasznos halállományát, másrészt ebben az esetben, ha ivó- vagy iparivíz kivételre kerül sor, nagymértékben megnövekszik a vízfolyásból vett víz tisztítási költsége, a szennyvízzé alakult vízfolyás azonban már az emberi életre is veszélyessé válik. A szennyvizek biológia* tisztítását tehát más módon kell megoldani, ha a szennyvizeket befogadó vízfolyás nem bír már el több szennyvízterhelést. Biológiai szennyvíztisztító berendezéseket kell építeni, de ezek működésének egyik előfeltétele, hogy a tisztításra kerülő szennyvizekhez ne kerüljenek olyan szennyvizek, amelyek a berendezés működését biztosító élővilágot elpusztítják. A biológiai csepegtető testekben történt biológiai szennyvíztisztítás lényege, hogy a különböző rendszerű ülepítő berendezésekben jól ülepített szennyvizet minél nagyobb felületre osszák szét, minél több levegővel érintkezzék a szennyvíz. A benne oldott szerves anyagokat a nagy testfelületeken kialakult baktériumhártyák baktériumtömegei felfalják, átalakítják és a vízből kivonják. Képünkön: Hatalmás szenny- vízülepítő berendezések. Erdőíuzvédelem a Szovjetunióban A tüzek jelentős része a Szovjetunióban is, akárcsak Kanadában, a villámcsapások következtében keletkezik. A tűz oltását leghatásosabban a levegőből lehet végezni. Szovjet erdőtűzvédelmi szervek is kidolgozták a vízbombázás hatékony módszereit az elmúlt tíz esztendő folyamán. A vizbombázás során olyan „tölteteket” alkalmaznak, ahol különféle vegyi anyagokat szórnak ki a tartályokból. Ezek oxigént elvonó hatásukkal hatnak a tűz megfékezésére. A Burját Köztársaságban 30 millió hektár erdő van. Az,erdők főképp tűlevelű fákból állnak. A Bajkál—Amur összekötővonalak megépítése után a vidék erős mértékben benépesedett, emiatt a tűzesetek elszaporodtak. Elhárításuk érdekében 50 km hosszú tűzvédő erdösávot vágtak, továbbá pedig 8000 km hosszú tűzvédő utat létesítettek. Ezeken kívül még vegyi tűzoltó központokat, légi tűzfelderitő járatokat is létesítettek. Az erdők forgalmas helyein figyelmeztető táblákat helyeztek el. A gammasugárzás hatása a fára Szovjet fizikusok megállapították, hogy nemcsak a műanyag- gyártás alapanyagául szolgáló vegyületek molekulái, hanem a fa anyagát alkotó szerves vegyületek molekulái is polimerizálhatok (megsokszorozhatok) gammasugarakkal. Ha a nem túlzottan jó mechanikai tulajdonságú nyír- faanyagot gammasugárzásnak tesznek ki, a faanyag vegyületei polimerizálódnak, s az ilyen fa mechanikai tulajdonságaiban eléri, sőt megelőzi a kemény, lombos fák — tölgy, akác — anyagát Néhány metróállomáson besugárzott nyírfából készült parket^t fektettek le. Egy év alatt a nyfr- faparkettával egyidejűleg lefektetett tölgyfaparketták teljesen elkoptak, míg a besugárzott nyírfa alig mutatott elhasználódási nyomokat. A nyírfán kívül más fafajoknak, például a rezgőnyárnak a mechanikai tulajdonságai is javíthatok gamma-besugárzással. Déli pihenő a határban Déli pihenőt tartanak a határban a császártöltési Kossiíth Tsz traktoristái és gépkocsivezetői. Amíg a keceli áfész étterméből megérkezik az ebéd, olvasnak, rádiót hallgatnak, beszélgetnek. Porfelhő jelzi az ételszállító furgon érkezését. Hamarosan hozzáfoghatnak az ízletes ebédhez, süni jól esik a kora reggel óta tartó, fáradságos munka után. (Straszer András felvételei) Ismét a magányosokról W& # Ezt a valamikori tanyát mór elhagyták gazdái. Lakatos Vince megdöbbentő dokumentumfilmje, a Naplemente, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, az egész ország figyelmét a magányos öregekre irányította. Szinte mozgalommá lett az addig is végzett munka, amit a helyi tanácsok, a szövetkezetek vállalnak magukra. Ilyen az is, amit a la- josmizsei Almavirág Szakszövetkezetben három éve felméréssel kezdtek el. Eredménye: a szak- szövetkezet tanyavilágában ötven, mások jóindulatának kiszolgáltatott, magatehetetlen ember él; százötvenen olyanok, akik túl vannak a hatodik X-en és nem kapnak sem járadékot, sem nyugdíjat, de koruknál fogva teljes értékűen dolgozni sem tudnak. Az előbbiek közül hétnek szociális otthonban való elhelyezési kérelme az illetékesek előtt van, viszont ezekben az otthonokban nagyon kevés a hely. De... Ezekkel az emberekkel foglalkozni kell. Legnehezebb talán a meggyőzés, azokat az időseket rábeszélni egyáltalán a szociális otthoni kérelem aláírására, akik rászorulnak. Azokat, akik egész életüket a tanyán élték, akik mindennél jobban ragaszkodnak az „enyém”-hez, a házhoz, annak berendezéséhez. Akkor is, amikor azt a környezetet rommá, lakhatatlanná, nyomorúságossá tette az idő. Meg kell küzdeni az emberek egyik legszebb, de sokszor legérthetetlenebb tulajdonságával, a büszkeséggel is. A hetven éven felüli bácsit nagyon nehéz megérteni, aki szipte gőggel fogadja a segítőkészséget: „Nekem csak az kell, amiért megdolgoztam, ami jár!’' Meg kell nyugtatni azt az idős nénit is, akinek rombadőlt, élet- veszélyessé vált otthona mellé lakható, szoba-konyhás házacskát épített és rendezett be a szövetkezet. Csakhogy 5 a homokkupacnak látszó régiben élt, egé- 'Jjő&íj 'jaMg á ’^dóz’e'i^pl|dretéFl egyenlővé nem tette ízt. És azóta sem'tud nyugödtan élni, panasz-1 szál fordul minden ‘élőhöz: 1;,1tönk/- retették, elvették a vagyonomat”. Le kell győzni annak az egyedülálló bácsinak a szégyenérzetét, akinek szüksége lenne rá, de mégsem megy el orvoshoz,' mert ott le kell Vetnie az ingét. Meg kell érteni azt a nénit, aki nem eszi meg a csomagban kápott élelmiszert, mert azt „valakitől kapta, azt nem lehet”. Együtt kell örülni viszont azzal a beteg, ágyhozkötött bácsival, akinek élete talán legnagyobb élménye az, hogy a szociális otthonban fehérhuzatos ágyneműben alszik, és ha fürdik, hárman segédkeznek neki. Mennyi a kell, a szükséges azoknak, akiknek szívügye az elhagyatott, magányos emberek élete. Sokan vannak, de ahhoz mégis nagyos kevesen, hogy minden idős mellé, minden pillanatban oda tudjanak állni. Jelent valamit — a rászorulóknak nagyon is sokat —, hogy várhatják a szociális gondozónőt, az önkéntes látogatókat, az üzemorvost. Jelent valamit, ha nem is sokat, az a csomag, amit összeállítanak a szövetkezet asszonyai. De ezek a látogatások,1 ezek a csomagok alkalomszerűek. Érthető, hiszen az orvosnak, a gondozónőnek, a látogatónak mindenkihez el kell jutnia. Ismét egy kell, és még nagyon sok sofjázik mögötte, és az egészet is egy még nagyobb, még stirgeitőbb kell kapcsolja össze: megoldás kell. A megoldások közül egy a szociális otthon bővítése. Erre a la- josmizsei Almavirág Szakszövetkezet három évre háromszáz- ezer forintot ajánlott fel fejlesztési alapjából, ők mondják:' a .gazdaság szívesen, ad ja; át az ősz-- '^szfeget, "hisz emberibb életet te- J remthetnek vele. De az anyagi le-_> netSségek végesek1'és' a 'kell-ék' egyre csak sorakoznak. Gál Eszter Dráma a lefolyócsőről Az alsó szomszéd szerdán szólalt fel legelőször. — Csináljanak valamit, könyörgöm, mert beázik a plafonunk. Kiszámítottam: a maguk fürdőszobájában lehet a baj. A vízfolt reggel óta kétszeresére nőtt... Ráadásul most festetjük az egész lakást, és míg beázás lesz, folytatni se tudja a mester. A mi reagálásunk. — Na, hála istennek. Nekünk is ez hiányzott. Alig nyögtük ki a parkettacsere iköltségeit... Legalább szerelőt ajánljon, kedves szomszéd. Javasolnám Tatárt, ö javította a mi vízvezetékünket is. Itt lakik — nem messze. Nem is nyúzza le a bőrt az emberről. Elkezdtük hát a „tatárjárást. Tudniillik harmadszorra találtuk otthon. Akkor is felhevülve közölte — megnyugtatásunkra —, hogy sajnos, fél óra múlva indulnak „görögbe”. Folytattuk a szerelőfelderítést. A harmadik és negyedik „sajnos” között szomszédék kétségbeesetten szikratávíróztak odálentről: már akkora a csurgás, hogy esernyővel közlekednek alatta. — Ő, hogy milyen szamár vagyok! — ütött önkritikusan homlokára nőm. — Egykori vállalatom igazgatója mindig jóemberem volt. Telefon. Rövid helyzetismertetés után az aranyos igazgató: — Hogyne, elvtársnő, magának mindig szívesen segítünk. Hurrá! Nyert ügyünk van, még ha protekció árán is. Két ember jő, egyikük a „felmérő”, a másik kétkezi. Miután behatárolták a baj gócpontját, a technikus a heverőre roskad. — Hajjaj! A hozzáfűzött szöveg annyira rejtjeles, hogy mindinkább pszichológiai nyomásra gyanakszunk. Ilyen nagyszabású munkálathoz aztán ki kell nyitni a... De ne legyünk rosszmájúak. Ők ketten el, — egy óra múlva a kétkezi másodmagával tér viszsza. Vödör, szerszám, betonozáshoz szükséges alapanyag kerül le a tricikliről. Hogy a dögmeleg okozta libegősük csillapodjék, egy-egy jeges fröccs a bemelegítő. Megérdemelték, olyan virgoncán szedték szét a terepet; kőlapot, klo- tyókagylót önállósítva helyükről. Előtárult a bűnös: csorba, repedt szennyvizlevezető cső. Az eltorzult könyökrészt oly fürgén leoperálták, hogy lelkiismeretlenség lett volna megfosztani őket újabb hideg itókák juttatásától. A lelkűkbe láttunk, mert hálásan cuppogtak hozzá. — Hú, micsoda étvágyat csinált az ebédhez! Megismerkedvén a műtéttel eltávolított csőszakasz méreteivel, a délebédről egy kályhakönyökcső nagyságú kellékkel tértek meg. Ismét fröccsök koronázták a sikert. A munkálatokat kísérő következő adagnál azonban tartózkodóbbakká váltak. — Tessék csak oda letenni. Most nem esne jól... Idegesek vagyunk. — Megmondtam neked, hogy nem tudjuk sehogyse hozzáilleszteni. Jóval vastagabb, mint kellene. Tudniillik a hozott csődarab. — En is láttam, csak azt hittem, valahogy összeeszkábál- juk... Affene! — Vágta a mü- anyagkönyököt a megnyitott „talajba” a kövérebbik munkás. — Mióta ugatom, hogy legyen raktáron ebből a méretből — intett a lefűrészelt, hadknálhatatlan torzóra —, de neadjistent... Mehetünk vissza a telepre — hátha találunk jobbat! Ménének és jövőnek meglnte- len, úgy óra múltán, mostmeg olyan szűk keresztmetszetű cső- hajlattal, amelyről a laikus is láthatta: majdcsak annyi értelme lenne behelyezésének, mintha egy nádszálat dugnának oda csőnek. Ekkor már a fröccsöt is szinte pironkodva tolták el maguktól, aztán, hogy hasztalan idomították, erőltették a kolbászvékony hoza- dékcsövet a falból, kő alól kikandikáló régihez, köldökükre sütött szemmel estek törökülésbe. Majd huzamos — ámbár láthatólag indulatokkal fűtött némaságukból, mérgesen talpra ugorva, elköszöntek. — Majd reggel jövünk. Az anyagos nyakát megszorongatjuk, hogy ha a föld alól is, de kerítsen idevaló csövet. Köszönjük a hűsítőket... Másnap tizenegy óráig lestük jöttüket. Végül elkerülhetetlenné vált a „fej”, a készséges igazgató újbóli zaklatása — telefonon. Mindenről tudott. Arról is, hogy egy technikus a város üzleteit, vállalatait járja — csőért. Eddig sikertelenül. Hiába, nehéz helyen áll már ilyen régi szabványú cső beszerzése, pláne műanyagból. Mikor is épült a ház? 1964- ben? Ha már eddig süllyedtünk a szocialista összeköttetés kiaknázásában, most már mindegy, ha tovább csúszunk a lejtőn. Az alsó szömszédék sátrat állítottak fel szobájukban, mert bár a víznek utánpótlása nem volt tőlünk, a mennyezetről szappan képlé- kenységüvé ázott darabokban hullott rájuk a vakolat. A morális összeomlás határán arra vetemedtünk, hogy különböző áttételekkel — értsd patrónusok felbiztatásával — érintkezésbe léptünk a magyváros minden vállalatával, amelyiknek annyi köze van legalább építkezésekhez, mint a körmünk feketéje. Van-e ilyen meg ilyen méretű, akármilyen anyagú csövük? Csupán 35 centiméteres darab kellene. Kölcsön! — Sajnos, olyat két hónapja hiába keresünk mi is... — Ez volt a refrén. Nem volt mit tenni — alsó szomszédéknál megállt minden tudomány a szobafestés körül —, visszakanyarodtunk maszekvonalra. Kiindulópontul ismerősünk eme felkiáltása szolgált. — Miért nem nekem szóltatok legelőször!? Az általa beajánlott vlzveze- tékszerelőnél azzal kezdtük: — Van ilyen és ilyen méretű csöve? Határtalan fensőbbséggel jelentette ki. — Hogyne volna. Miből parán- csolják: ólomból vagy műanyagból? Az előbbi drágább, de örök- életű lesz, a műanyag százegyné- hány forinttal olcsóbb, persze azért is garanciát vállalok. Ha nincs annyi ember a maszek műhelye előtt, örömünkben kezet is csókolunk a mesternek, aki mindjárt velünk jött, látott, megjegyzett mindent. S másnap reggel másodmagával vette át az elődöktől leejtett stafétabotot. Ripsz-ropsz — égett kezük alatt a munka. Fröccs se kellett nekik, mert „hozták magukban”. El-el- bölcselkedtek, hogy ilyen munkán „nem töprengeni kell, hanem cselekedni". Első nekifutásuk nyomán helyére került az a bizonyos kö- nyökhajlatú cső. Igaz — műanyagból, bár ólomban egyeztünk meg. De fogtuk a szánkat, hiszen olyan takaroson körülbetonozták. — Nnna, holnap röpke egyórás munka, míg visszatesszük a kagylót, kőlapokat... Mikor tetszenek kelni vasárnap? Megmondtuk, de nem sokra mentünk vele. Vártuk őket vasárnap reggel, délelőtt, délben — felváltva ebédeltünk, s könyököltünk az ablakba, jöttüket várva. De leshettük a nagy hühós ígéretet. Alkonyat közeledtén, s idegösszeomlásunk határán rohamküldöttségben mentünk a szerelő lakására. Kollégájával az édes mámor tartotta őt fogva. Minduntalan másik kuncsafttal kevert össze bennünket, vigasztalván, hogy igazán elvárhat az a bojler hétfő reggelig. Mikor aztán — a megőrülés előszelétől megcsapva — tehetetlenül omlottunk küszöbükre, hogy márpedig onnét el nem mozdulunk, míg ki nem jönnek a munka befejezésére — egy bői kijózanodtak. Szó nélkül felkerekedtek, s egy óra nem sok, de any- nyi se kellett, hogy mindennel végezzenek... A munkadíjhoz persze ólomcső árát számítva fel. ... Szerdától vasárnapig égtünk az idegességtől. Hátha még protekciónk sincs! Tóth István