Petőfi Népe, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-20 / 222. szám

♦ 1978. szeptember 29. • PETŐFI NÉPE • « MAGAS HŐFOKÚ MEGNYILATKOZÁS Sorok Kokas Ignácról • Háború. gyökértelen lebegésnek. Ez a mű­vészet hazai televényből táplál­kozik, kötődése elvitathatatlan. Azt, hogy Ginza-puszta Európa ismeretlen provinciájából Európa részévé válik, azt épp Kokas Ig- nácnak köszönhetjük. Miképpen a földrajzilag nem is túl messzi­re levő Rácegres-puszta hasonló metamorfózisát Illyés Gyulának. Kokas Ignác művészete egy szuggesztív, nagyerejű, magas hő­fokon izzó emberi és művészi megnyilatkozás, amely eljutott arra a szintre, hogy az önmaga által teremtett törvények szerint mond ki igazságokat korunkról. Hatvani Dániel Századunk 70-es éveiben jár­ván, annak is a végefelé, mielőtt belépnénk egy-egy kiállítási te­rembe, alig megfogalmazható szo­rongással és kétkedéssel — s mi­velhogy a kétkedés többnyire il­letlenség számba megy — némi röstelkedéssel kérdezzük önma­gunktól: vajon miféle sokkolással képes megbombázni vlzualitástól egyébként is agyongyötört tekin­tetünket akár a hazai, akár a kül­földi piktúra? Hiszen ama nagy színpadon, melyet közönségesen csak mindennapi életnek szokás nevezni, naponkénti abszurd jele­ltetek részesei vagyunk, azoknak nemcsak nézői, hanem szereplői is, ha másként nem, passzív el­szenvedői. A Nyugaton már ko­rábban meghonosodott kifejezési formák, módok, irányzatok, mi­után jó két évtizede nálunk is megszűntek tiltott gyümölcs len­ni, elveszítették egzotikus zama- tukat, a fogyasztói szemlélet fe­lfii nézvést épp oly hozzáférhető- nek minősülnek, akár a narancs, vagy a banán. Kissé emelkedet­tebben fogalmazva: sokféle alkal­munk nyílik arra, hogy a jelen­kori képzőművészet által terem­tett világot „belakjuk”. .' Hacsak nem akarunk életünk Végéig barlanglakók maradni. Ám ha nem mentjük fel magunkat a továbbgondolkodás kinek kínos, kinek örömteljes terhe alól, akkor azt a kérdést sem kerülhetjük meg: az őskori barlangrajzok, az ábrázoló művészetek DNS-mole- kulájaként vajon nem hordoz­zák-e magukban minden azutáni fejlődésnek a csíráját? A hordá­tól szorongatott, toporzékoló mammut rajza mögött már föl- Sejlik az atombomba gombafel­hője. De vízió megélésére csak azáltal van módunk, hogy az em­ber lándzsatartó kezét egészen a komputerekig meghosszabbítjuk. Szerzett tudásunk hozzásegít ben­tiünket, hogy akár a genezist is személyes élményként tapasztal­hassuk meg. Nemcsak azért, hogy áz eredeti — mítoszok örvénylé­sű közepette — hódolhassunk egy mostanra már világméretűvé da- gályosult nosztalgiának, de főképp azért, hogy kurtára szabott egyé­lű életünket a legbiztonságosab­ban így emelhetjük hatványra. S ngm utolsósorban azáltal, hogy a korunkat leghitelesebben kifejező művészettel közvetlen kapcsolatba kerülünk. Engedjük hatni magunkra, hogy élővé vál­jon bennünk, tudván azt, misze­rint a művészetnek mindig is jó­kora elszántságra volt szüksége ahhoz, hogy a kora által föltett kérdésekre érvényes választ ad­jon. A barlangrajzok tökéletesen kifejezték az ősember világát. De azóta igen sokféle világot megélt és túlélt az emberiség. Nem sok hajlamot érzek arra, hogy a koloritok sejtelmét szá- lazzam, hogy a sokszor szokatlan — a szokványostól mindenképp elütő — képszerkezetek mögé ku­kucskáljak, vagy hogy az elmo­sódó háttérből ijesztően naturá­lis hűséggel előbukkanó valóság­elemek funkciójáról elmélkedjek. Ezek jobbára a szakma kérdései, melyekhez nem értek, másrészt meg Kokas Ignác művészetét jobban becsülöm annál, hogy ké­peit a különféle irányzatok út­kereszteződései felé terelgessem. Legalább másfél évtizede a saját útját járja, s bár eszköztárának gazdagításáról soha sem mondott le, nem szegődött egyik izmus uszályába sem. Szuverén, mással össze nem téveszthető világával hat rám tehát, azzal, hogy tablói­nak mondandói túlnőnek a kere­teken, s egymásra rímelnek, egy­más hatását erősítik. Egyik viszonylag korai képe a Megyei Művelődési Központban jelenleg látható őszi táj, ábrázo­lásmódját tekintve egyben-más- ban hagyományos, ám megfigyel­hető a szakítás az alföldi tájfes­tészet idilli nyugalmával: a de­rengő fénybe vont csutkakúpok fölé fenyegető ujjként merednek a megcsonkolt fák, s a megfogal- mazhatatlan szorongást csak fo­kozza a szürkés-barna, befagyott folyót idéző éles fehér csíkkal ta­golt háttér. Innen már egyenes út vezet — amennyiben persze egy világ teremtésében elképzel­hető az egyenes út — a művész gyermekkorának színhelye, Gin­za-puszta álomszerű megjeleníté­séig, a vegetáció-tenyészet hideg­lelős zöld habzásáig, a szülőház elsiratásáig. És egy valaha volt világ megörökítéséig, ahol mint­ha koponyák holdjai keringené­nek a szúette gerendák fölött. Nem sorolom tovább, noha tű- nődnivaló még bőséggel akadna. Inkább azt hangsúlyoznám, hogy nem külsődleges esetlegességében, hanem a lélek forró tájain, tehát bévülről megélt világot látunk itt kibontakozni, s ez a világ nyug­talanító, balsejtelmekkel teli, csak önnön létezése által sugározza a feloldást és a feloldozás emberi parancsát. Ebben a világban nincs megállapodottság, a pusztulás egyúttal valami újnak a születé­• Párbeszéd Ginzán. se is — a Kajászói temető-n pél­dául ez eléggé kristálytisztán tet- tenérhető —, a képelemekké szer­vült tárgyak nem mozdulatlanok, nem halottak, rejtett robbanás munkál mindegyikben. Azt, hogy a gyermekkor Jájai: az elhagyott falu és benne á szü­lőház a művész érett korszakában ekkora intenzitással törnek föl, jómagam — lévén ugyancsak fa­lusi és paraszti eredetű — egé­szen a mélytudat mozdulatáig átérzem. De ezt a körülményt nem csupán mint ihlető forrást tartom fontosnak. Itt lényegesebbnek tű­nik az a gondolat, hogy a színek és formák kokasi viharzásai rosszindulattal sem minősíthetők LNagyon szerettem ” „Nincsenek vágyaim, csak tud­jak adni valamit” — mondja Gu- bányi lmréné a homokmégyiek Csőre nénije, aki nyugdíjas évei után kezdte el festeni a paraszti világot. Szeptember 17-én nyílt a kiállítása a kecskeméti Naiv Mú­zeumban. A bemutatkozás Az fiszeleji virágok pompáznak a házhoz vezető járdaszegély mel­lett. Lehet jelkép is, hiszen Gu- bányi néni csodálatos tányérokat fest; de inkább jele egy szépér­zékkel megáldott asszony virág- szeretetének, álmainak. Az egyik utcai szoba fala teli képpel, tá­nyérral. Az ablak melletti kony­hai asztal leterítve viaszosvá­szonnal, rajta festék, ecsetek. — Ez a jművészasztalom”, itt dolgozom — mondja Csőre néni — hellyel kínálva bennünket. Ke­rek arca derűs, mosolygós. Az­után emlékezik kérdések nélkül is. — öt gyereket kéllett eltarta­nom, mert férjem ott maradt a háborúban. Mikor 37-ben férj- hezmentem, kértem a Gubányit, hogy festhessek, de az volt a vá­lasz: abból nem lehet megélni, csak a kapálásból. Mikor azután Böddre kerültem' cselédnek, ki­festettem az egész házat — Azelőtt is pingált? — Legeltettünk, és pásztorko­dás idején, de különösen az is­kolában sokat festettem. A gye­rekeknek menyecskéket rajzol­tam. Istenem, de régen is volt! — teszi hozzá, és folytatja: — Szó­val először Gábor Lajos volt ná­lam, tudják az a kalocsai, aki népművészettel foglalkozott Fes­tettem néki is menyecskéket. — Az öt gyerek méllett volt ideje? — El kellett őket tartani, így hát a festékeim az ólba kerültek, és ott vártak rám a nyugdíjig, ötvenegy éves koromban jelent­keztem Kalocsán a Porcelánba, de amilyen szerencsétlen vol­tam, csak ötvenéves korig volt felvétet Kimaradtam. Így hát tányérokat kezdtem festeni, meg a leszázalékolás után újra me­nyecskéket. Étien -szomjan dolgoztam Cj képek és félkész tányérok, köcsögök állnak sorban a kis szo­ba heverőjén. A sarokba állított pádon lemezjátszó piroslik. — Mikor tudták 'meg, hogy tud festeni? — Mindenki szalad ebben a ro­hanó világban, és bizony észre sem veszik az embert. Én csak dolgoztam, csináltam a menyecs­kéket és újra kezdtem és újra csináltam. Megfestettem a kuko- ricafosztást, mert tudják azok voltak a szép ünnepek. A beszéd emléket idéz, mész- szire tűnt múltat: — Bánszki Pál művészettörté­nész jött el hozzám, és faggatott. Amikor meglátta a fosztás-képe­met, elcsodálkozott, és azt mond­ta: sajnálja, hogy élőbb nem ta­lált rám. Biztatott, hogy dolgoz­zak, és azt mondta, hogy négy-öt kép kellené a márciusi kiállítás­ra. Én meg étlen-szomjan dol­goztam, aztán amikor februárra lejött, leesett az álla. — A kiállítás megnyitóján Tor­nai József költő — nem felejtem el —, azt mondta: Nézzenek erre az asszonyra, akiben annyi aka­raterő van, hogy a festés mellett öt gyereket is felnevelt. És tud­ják, olyan boldog még nem is voltam soha. Ott volt nyolc uno­kám és Imre, a legidősebb fiam, azt mondta: Én nem is értem, hogy maradt magában annyi aka­raterő, édesanyám. — Min dolgozik, most Csőre néni? — A lelkemben nyugodt va­gyok, boldog vagyok. Űj képe­ket festek. — A falu hogyan fogadta a mű­vészetét? — Azt gondolom, nem is is­merik, meg lehet, hogy ki is ne­vetnek. Valaki mondta: Odaad­tad Csőre a valamit a semmiért. Mert, hogy varrtam valamikor. — Nem bánja? — Nyugodtan szeretném az éle­tem leélni és a megálmodottakat lefesteni. Ezért négy órakor ke­lek és este nyolcig dolgozom. Né­ha úgy belemelegedek, hogy elfe­ledkezem a fáradságról,' ha meg fáradt vagyok, egyet kerülök a kertben és újra kezdem. Nem bántam meg. Senke Ferenc H m ül vSSSS Él Ifi H M8 mi. lm A tárlatrendezők felelőssége A képzőművészet gazdagodásának időszakát éljük. A képek, rajzok, szobrok és más műfajú alkotások szapo­rodása többek között művészeti életünk életrevalóságát jelzi. És a megváltozott társadalmi viszonyokat is. Hiszen emlékszünk még azokra a messzire tűnt, ám a ma élők számára mégsem közömbös régebbi időkre, amikor a tö­megek valósággal ki voltak rekesztve a művek élvezeté­ből. Mikor az alkotások átélt befogadásának öröme alig adatott meg számukra. Éppen ezért kell örülnünk, ha nö­vekszik a művészek és az elkészült művek száma. Ez fontos dolog tehát. Mint ahogyan az is, hogy a meg­született alkotások milyen mértékben jutnak el a közön­séghez. Am talán még ennél is lényegesebb, hogy milyen művek kerülnek a képzőművészet barátai, a műélvezők elé. Hogy a kiállításokon bemutatott képek, szobrok és egyéb alkotások minősége összhangban van-e közművelő, dési politikánkkal, a párthatározatokban és állásfoglalá­sokban kifejezésre juttatott eszmei-művészi követelmé­nyekkel, célkitűzésekkel. Azért is fontos napjainkban ezzel a témával foglalkoz­ni, mivel nem csupán a „hivatalos” épületekben — mú­zeumokban, képtárakban, képzőművészeti bemutatóter­mekben — rendeznek tárlatokat, hanem ma már szinte minden olyan helyen, ahol a közönség rendszeresen meg­fordul: a művelődési házakban éppen úgy, mint a könyv­tárakban, az üzemi és szövetkezeti ebédlőkben, klubok­ban — és felsorolni alig lehetne hirtelenjében, hogy még milyen és hányféle helyen. Sőt, még a szabadban is sok esetben. A képzőművészeti világhét elmúlt évi és idei programja szemléletesen mutatja megyénkben is ezt a módszerbeli és formai gazdagodást. Éppen ezért önként adódik a kérdés: vajon a tárlatren­dezők az igazán értékes műveket juttatják el a saját ki­sebb, vagy nagyobb közönségükhöz? És megtesznek min­dent azért, hogy az intézményüket látogató, szépre szom­jas emberek igazán élvezetüket leljék mindabban, amit rövidebb-hosszabb ideig láthatnak? Nem kerül-e be a valóságos és elvitathatatlan értékek közé a felszínes, a selejtes? Sajnos, a már említett gyarapodással sok esetben nem jár együtt a minőségi javulás. Van intézményünk, nem is egy-kettő, de jó néhány, amelynek falai között Olyan gyorsasággal váltakoznak az űj éí;újabb tárlatok, hogy a látogatók alig tudják követni azokat figyelmükkel. S mit látunk, ha közelebbről megnézzük a tárlatok egé­szét, „vonulatát”? Azt, hogy úgy „összedobálva” ötlet­szerűen és kapkodva rendezik a kiállításokat. Legtöbb­ször hiányzik az alaposan átgondolt, okosan „meghányt- vetett” tervezés, a koncepció. Nem lehet tudni, hogy tu­lajdonképpen mi is a céljuk azoknak, akiknek többek között az igény felkeltése, a korszerű ízlés kialakitása- fejlesztése, a látáskultúra jobbítása lenne a feladatuk. Ám ez még nem minden. Van valami olyasmi is, ami már egyenesen bűnös dolognak tartható: hogy a „férc­munkák”, a felhígított „alkotások”, a semmitmondó és üres „művek”, sőt még a kimondottan giccsesek is nyil­vánosságot kapnak. Akik ezt lehetővé teszik — s azok is, akik beosztásukból eredő joguknál fogva nem akadá­lyozzák meg azt —, vétenek a ma is érvényben levő ren­delet ellen: hogy csakis zsűrizett, szakmailag ellenőrizett alkotásokat lehet bemutatni nyilvános helyen. Ha ezt mindenütt betartanák, elkerülhető lenne a közönség be­csapása. Mert erről van szó: sokan ugyanis nem tudnak még különbségét" tenni válód! és álművészet között, s az ilyenek a giccset látva még látszólag „gyönyörködnek” is, és büszkék a szépérzékükre. A tárlatrendezők feladata többek között,- hogy az egyébként jó szándékú látogatókat megkíméljék az ilyesmitől. Az ezzel kapcsolatos felelős­ségüket aligha lehetne eltúlozni. A hiba gyökere sok esetben abban a tényben kere­sendő, hogy hozzá nem értő, rossz ízlésű emberek is vál­lalkoznak tárlatrendezésre. Ahelyett, hogy szakmai szerv, hez, intézményhez fordulnának tanácsért, támogatásért. Pedig a tapasztalatok azt mutatják, hogy a segítség nem marad el ilyenkor. S az ilyen eljárásnak a képzőművészet barátai veszik hasznát elsősorban. És rajtuk keresztül a közművelődésünk ügye. * V. M, Lakókörnyezetünk kultúrája A képzőművészeti világhét központi gondolata az idén egy nagyon összetett, de egyben rend­kívül humánus igényt fogalmaz meg; azt az elvárást, hogy mind­az az új, amelyet a rohamos fej­lődés létrehoz környezetünkben, maradjon meg emberinek. Cél­szerűnek, használhatónak, szép­nek és természetesnek. Miért, talán nem igy van? — kérdezhetik sókan. Hiszen a ház­gyári ház szebb, mint az omla­dozó falú, lebontott viskó, amely­nek a helyén épült. A lakások pedig világosabbak, komfortosab­bak benne, mint elődjében vol­taié. Van az épület körül gyep is, mi gond tehát a lakótelepek­kel? ... E kérdésre csak azok tudnak válaszolni, akik ezekben az „alvó városokban” hosszú éveken át él­nek. Ahol az egy, viszonylag tet­szetős épület mellé számos más, megszólalásig hasonló ház kerül. Es ugyancsak ezek a házak me- redeznek száz kilométerrel tá­volabbi más városokban. Azo­nos lépcsőházakkal, erkélyekkel, folyosókkal. A bennük lakók azt is jól tudják — vagy megszokják vagy nem — mikor és mit csi­nál a szomszéd... A falak át­eresztik a hangot, a csővezetékek mellett olykor még a fény is út­hatol. Az odatelepitett néhány csenevész facsemetét és a füvet hamar elpusztítják a gyerekek, akik játszóterek hiányában ott rúgják a labdát, ott szaladgálnak ahol lehet. És a beköltözés friss öröme hamar ürömmel vegyül; az emberekben szorongást vált ki az egyformaság, az egyhangúság, s az összezártság érzése. Vissza­vágynak a görbe falusi utcákra, a fakerítések mögé. Mit fejez ki a mottó? Az em­beri környezet iránti, szavakban alig kifejezhető természetes vá­gyat. És ez mindent magába fog­lal. Az étkező eszközöktől az ut­cai lámpákig, a szobabútoroktól a gyermekek ruházatáig, a jár­dáktól és kirakatoktól a lépcső- házak hangulatáig, a fákig, t játszóterekig, a tiszta levegőig és még hosszasan sorolhatnánk to­vább ... Olyan igény ez, amelynek be­teljesítésén az egész társadalom­nak munkálkodnia kell. Művé­szeknek, tervezőknek, kőműve­seknek és munkásoknak. Hiszen szoros kölcsönhatásban állnak egymással. Mondhatni: egy gon­dolati vérkeringésbe kapcsolva mindnyájan. P. M. • Balra: Bors István „Tulipán” című szobra a kiskunhalasi szabadtéri kiállításon, a háttérben az „1514”. Jobbra: Csertő Lajos kompozíciója a kecskeméti városközpontban. (Straszer András felvételei) ; Híj-- S • iir V «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents