Petőfi Népe, 1978. augusztus (33. évfolyam, 178-205. szám)

1978-08-06 / 183. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET A néprajztudomány' szolgálatában Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Voltaképpen mi a fol'klorizmus? Leegyszerűsítve a választ: a nép­művészet mai továbbélését neve­zik így a tudomány nyelvén, egy idő óta. Körülbelül attól kezdve, amikor minden előzőt felülmúló megjelenési gyakorisággal vált érzékelhetővé a népművészet megtermékenyítő hatása. Látható ez a kiállításokon, hallható a ze­nében, lépten, nyomon feltűnik a ruhaviseletben, s alkalmasint kö­rülvesz bennünket a lakószobá­­van. Vagyis egyre inkább a min­dennapok esztétikájának formáló tényezőjévé erősödik egy olyan kultúra, amelynek a jellegzetes, régi életmód-hordozója, a hagyo­mányos paraszti élet az európai országok legtöbbjében már nem létezik. Miért van rá szükség? Mert a folklór alapjában közösségi. A népitáncokat azok járták, a nép­dalokat azok énekelték, akik reg­geltől estig a munkában ismerték meg egymást. A dalók és táncok újabb oldalról mutatták be őket, s újabb és szép emberi képessé­gek kifejlesztését segítették elő. A népviselet ugyanahhoz a közös­séghez való tartozásnak először a természetesen magától értetődő, később a tudatosan is természe­tes külső jele. S amióta Hegel és Marx után elidegenedésről beszé­lünk, s amióta nem csupán a gondtalanabb, felszabadító életet hozza magával, az ipari civilizá­ció és a technikai fejlettség, ha­nem az emberiség súlyosbodó idegbajaként az egyéni elkülönü­lést és elzárkózást is kiválthatja '— mind többen ismerték fel egy újfajta, önmagát magasabb szin­ten ismétlő közösségi összetartó erő szükségességét. A folklorlzmus világjelenség. A díszítő- és képzőművészet, a ze­ne, tánc, és más formák alkal­masak a közösségi hovatartozás kifejezésére. Egyszerűségük és a tömeghatásuk révén alkalmasak a közösségi tudat kifejlesztésére is. Ebből Indult ki az a nemzetközi tudományos tanácskozás, amely­nek a kecskeméti Tudomány és Technika Háza kongresszusi ter­me adott otthont három napon át, a VI. Duna menti folklórfesz­tivál keretében. Ez volt az első alkalom, amikor több mint tíz európai ország kutatói a népmű­vészet mai továbbéléséről és jö­vőjéről cseréltek gondolatokat. Ahány előadás elhangzott, any­­nyi, vagy még több kérdésre ke-I ___________ FÖLKLORISMUS BULLETIN # A tervezett nemzetközi kiad­vány címlapja. resték választ a résztvevők. De nemcsak az előadói emelvény mikrofonja mögött állva, hanem a folyosói szünetékben, reggelizés, ebéd, és vacsora közben, a vá­rosnéző programok során, az esti kulturális rendezvényekre menet és jövet is folytatták a beszélge­tést. Személyesen találkoztak és kezet rázhattak azok, akik mind­eddig csak a szakmai publikációk nyomonkövetéséből ismerték egy­más munkásságát. A tanácskozást kísérő könyv- és folyóiratkiállí­tás ízelítőt adott a nemzeti szak­irodalmakból. A kiadványok so­rában figyelmet követelt magá­nak egyebek között a munkás­­dal- és munkásfolklór magyar szakirodaimának összeállítása és a Bács-Kiskun megyei megjelené­sű Cumania is. Többet jelentett a puszta érdekességnél, hogy „Az emberélet fordulói” című rövide­sen nálunk is kapható jugoszlá­viai kötetet a szerző. Jung Ká­roly mutathatta be, aki a gombosi népszokásokat dolgozta fel mo­­ncgráfi'kusan a szülőfalujából. Egyáltalán, az ilyen és hasonló egybeesések, vagy inkább kap­csolódások jellemzővé tudtak vál­ni. Legfőképpen az, hogy a ku­tatók többé-kevésbé arról tanács­koztak, ami a Megyei Művelődési Központ két népművészeti fogan­tatású kiállításán látható volt, s ami élő elevenségében mutatko­zott meg a. folklórfesztivál látvá­nyos eseményeiként Kalocsa, Ba­ja és Szekszárd utcáin, színpa­dául. Kezdetnek több mint biztató, hogy ennyi környező országot képviseltek a vendégek. A ma­gyar házigazdák bevallott szán­déka volt, hogy profitálhassunk az eszmecserékből: újabb lendületet kapjon hazánkban a folklorlzmus és kutatása, tanulhassunk azoktól a népektől, ahol előbbre járnak az új tudományos módszerek al­kalmazásában, az oktatásban, vagy épp a nagyobb kisugárzási fesztiválok szervezésében. Mindenki egyetértett abban, hogy a világméreteket átfogó folklórizmus tanulmányozását nemzetközileg összehangoltan ér­demes folytatni. Először termé­szetesen a saját portán kell ren­det teremteni, számon tartani és rendezni például a sok-sok, és gyakran helyi kezdeményezésű rendezvényeket, a tájjellegű rá­baközi, salgótarjáni hírős napo­kat és heteket... De már eköz­ben nélkülözhetetlen az államha­tárokon átívelő információcsere. Ilyen feladatra vállalkozik az a nemzetközi bulletin amely a for­rásokat rendszerezi, publikációs, illetve eseményjegyzékeket tar­talmaz majd. A kiadvány címlap­­tervét már magukkal is vihették a résztvevők. Egyértelműen kiderült a’ három nap alatt, hogy van egymásnak szóló mondandója a különböző gazdasági fejlettségű országokat képviselő kutatóknak. Számomra inkább az volt a kérdés, hogy milyen szerepet tölt be a folklo­­rizmus a különböző társadalmi berendezkedésű országokban. Mi­lyen elhivatottságú feladattal dol­goznak a kutatók? Feladat tehát mindenütt van. S kecskeméti lakosként jó volt tudni, hogy a továbbmutató kér­déseket, illetve válaszokat épp a folklór közösségi erejét bebizo­nyító Kodály Zoltán szülőváro­sában igyekeztük megfogalmazni. Most első. alkalommal, és minden jel szerint: nem marad el a foly­tatás sem. Halász Ferenc Ki volt valójában a mitológiai Orpheus? Király, pap, filozófus? Vagy legendás énekes? Annyit tudunk róla, hogy Thrákiából származik. Alakjának titokzatos­ságát csak fokozza, hogy maguk­ról a thrákökról is meglehetősen hiányosak az ismereteink. Eredetüket horrtaly fedi. Terü­letük hatalmas volt. Kisázsiától a Kárpátokig terjedt. Az ősi biro-9 Ezüstedény női fejekkel. dalom magját a mai Bulgária földje alkotta. Aki Bulgáriába utazik, messziről láthatja a thrák tumulusokat — halomsírokat —, amelyek komoran emelkednek ki a hangulatos tájból. A halmok­ban talált értékes régészeti lele­tek a hatalmas ókori birodalom megismeréséhez adnak kulcsot. A huszonhat bolgár múzeum gyűjteményéből összeválogatott tárgyak, aranykincsek bejárták a világot. Párizs, Moszkva, Lenin­­grád, New York, London, Mexikó és Boston után most Budapesten, a Szépművészeti Múzeum termei­ben tekinthetők meg, október vé­géig. Miről vallanak ezek a csodála­tosan megmunkált ékszerek, fegy­verek, lószerszámok, agyagból, ezüstből, aranyból formázott edé­nyek, páncél- és pajzsdíszek? Semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy lovas nép volt a thrák, harcias, bátor, pompasze­rető és tanulékony. Anyagi és szellemi kultúrájuk bámulatra méltó ötvözete a görög gyarma­tosítóktól, valamint a perzsa hó­dítóktól átvett és a saját ízlésük­höz igazított hatásoknak. A görög mítoszokban a myké­­néi acháj királyok története ösz­­szefonódik a thrák királyokéval. E messzi kor mitikus varázsa és Mykéné formateremtő hatása ér­ződik a kerámiatárgyakon. Nincs sok eltérés a homéroszi korszak Ihrákjáinak és görögjeinek hasz­nálati eszközeiben, de a bronz­fegyver öntőminták a díszítés sa­játos módjáról és igen fejlett technikai tudásról tanúskodnak. A ‘késő bronzkorból származó Valcsitráni kincs, a thrák arany­­művesség remeke. Az aranyból készített edényekre, csészékre, fe­dőkre a formák egyszerűsége, a díszítés elegánciája, a megmun­kálás tökélye jellemző. Gyönyö­rű darab a vágtató lovat ábrá­zoló ezüst rhiton — ivóedény — amelyen már perzsa befolyás érezhető. Idegen, főként szkíta „beütés” nyomai fedezhetők fel a bronz és ezüst lószerszámdí­szek állatfigurás motívumaiban. A Panagjuristei kincs színarany ivókészlete nemcsak tekintélyes súlyával, hanem szarvas-, kos- és amazonfej formájú ivóedényeinek páratlan szépségével ragyogtatja fel a thrák ötvösművészet káprá­zatos alkotókészségét. Találóan jegyezte meg a bolgár kutató, Ivan Venedikov: „Ez a Múl­túra több évszázados drámai tör­ténelmi fejlődés nagyszerű ered­ménye, és úgy csillog a rabszol­gatartó társadalmi rend civilizá­ciójának mozaikján, mint a leg­szebb drágakő.” V. Zs. 0 Háromrészes edény. GÁL FARKAS: Koporsópénz SIMÁI MIHÁLY: Premier plan hárs voltam arany zümmögés vagyok sudár ezüstfenyő örökzöld füllel fülelek növekvő hósipkám alól kölyökzöld szemem lekacsint — rajcsúrozzatok gyerekek gyantáénak holdi hegedűt fűrész-ütötte sebeim ANTALFY ISTVÁN: Este lett... Este lett, bezárult a tulipán; aludni tér. Holnap újra nyit. Így is lángol az asztalodon. Es álmodik. Talán már álmodik. Benne lángol az alkonyati ég, — és érzi még kezed melegét... JÓBA TIBOR: Vallomás Megjártam én a száz tű hosszát, de mégsem lettem hűtlen hozzád. Álltam szélvészben viharokban, enyhelyre leltem két karodban. Sors keze vert» gyalázat bántott» az élet melléd visszarántott. Szilárd szerelmed pajzsa óvott» valahányszor szívem csalódott. Csak te vagy már nekem» te kedves» halálon túl I* győzedelmes. B. HORVÁTH ISTVÁN: Anyám kiszárad létéből az Idő megkocsonyásodnak az évek fonnyadó-szép szirom-ajkáról ősz-hervadtan hull le az Ének I Apám mint feszengő csönd a hasadt kőből szökni próbál a szökő Időből A kocsi az ** udvar kö­zepén állt, csillo­gott, szikrázott a kora reggeli, nyá­ri napsütésben. Zábolye Miklós, H az épitőipari vállalat beosztott mérnöke a folyosó széléről elége­detten, mégis idegenkedve nézte a bordó Lada-t. Képzeletében jelzőlámpák, áttekinthetetlen út­kereszteződések, forgalmi bonyo­dalmak, táblák jelentek meg;­­szirénázást, csattanást hallott, s a gyomra remegni kezdett. A fél évvel ezelőtti, alig-alig sikerült vizsgára gondolt, s pizsamája zsebében cigarettát keresve rá­gyújtott. Gyomra görcsbe szorult most is, amikor útra készült, ép­pen* úgy, mint a gyakorlati ve­zetés, a rutinpályán való forgoló­­dás idején mindig. Félt. bizony­talannak, autózásra alkalmatlan­nak tartotta magát. öt évig gyűjtötte a oénzt ko­csira. Csak ő gyűjtötte. A fele­sége hallani sem akart arról, hogy az autóért bármiről lemond­jon. Ha szóba került, hogy ven­ni kellene, Márta sztoikus nyuga­lommal jegyezte meg, hogy majd eljön annak is az ideje. De Zá­­bolya gyűjtött. Prémiumok, má­sodállás, alkalmi tervezések. Még a szomszéd kertjét is felásta, kétszázért. A pénzzel azonnal rohant az OTP-be. így sem jött össze. Tízezret Évától kapott, kölcsön^ Márta Györgynétől, aki évek óta a szeretője. A pénzt nem sürgős megadnia. Márta György egy évig külföldön dolgozik, ad­dig ráér. Éva szerint Gyuri nem is tud a tízezerről. Mindegy. Az a fontos, hogy a kocsi itt áll az udvaron. Vasár­nap van, s Zábolya készül, hogy másfél év után meglátogassa az anyját. A család — Márta és a gyerekek, a két fiú — nem jö­het. A Lada bejáratos, alig van benne ötszáz. Évát viszont elvi­szi — gyerek nincs, a férj távol, mintha nem is volna. Indulás előtt megivott egy fe­ketét, s közben végig gondolta az utat, amelyen kijut a város­ból. A finom porcelán csésze re­megett a kezében, gyomrát görcs­be fogta az idegesség, I érezte, hogy az arca is fehérebb. Évát nem szívesen viszi, de az asszony úgy ragad rá, mint a pióca. És persze a tízezer. Zábolya szeret­te a feleségét, ezt megmondta Évának is, aki többször válás­ra akarta rábeszélni Zábolyát. Éva csak partner volt a férfi­nak, egy kapcsolat, amit az asz­­szony kezdett vele, mint férje volt évfolyamtársával, netán ba­rátjával. Éva a városon túl, egy tá­■*-' volsági buszmegállónál várta, s illatfelhővel töltötté meg a kocsit, amikor könnyű — Zá­bolya szerint kislányos — ruhá­ban, óriási napszemüveggel be­ült. Gátlástalanul szájon csókol­ta a férfit, aki a biztonsági övtől mozdulni is alig tudott, s csak a gyomrában vibráló görcsre kon­centrált — Kapcsold be te is. Kötele­ző! — Jajj! Hogyan is működik ez? — affektált Éva. majd di-‘ csér te az autót, a jó időt. — Valahol megállunk, ugye? — kérdezte néhány kilométer után. A férfi értette a célzást, me­reven figyelte az utat, gyomrá­ban még mindig ott ült a görcs. — Majd visszafelé! Jó? — Akor is! — emelte föl mu­tatóujját az asszony, majd gyen­géden a férfi vállához hajtotta a fejét — Ne bolondozz. Így nem tu­dok vezetni — mondta riadtan Zábolya. — Jól van, te dromedár. Nem bántalak — adta a sértődöttet Éva. Ez a „dromedár” mindig mé­regbe hozta a férfit Biztos volt abban, hogy Éva nincs tisztában azzal, hogy mit jelent ez a szó. Azt hiszi) valami hízelgőt, vala­mi szellemeset mond. — Azt tudod, hogy anyámhoz nem vihetlek el? — váltott más témára Zábólya. — Persze, tudom. Majd meg­várlak valahol Meddig maradsz? — Nem sokáig. Gondolom ket­tő körül elindulhatunk. Úgy len­ne jó, ha az előző községben vár­nál. — Rendben! A férfi élvezni kezdte a veze­tést A Lada suhant a sima úton, forgalom alig volt. De ha előtte akár egy kilométerre is, feltűnt valami jármű, gyomrában azon­nal jelentkezett és fokozatosan erősödött a szorítás. Minden elő­zésnél úgy érezte, biztosan jön szembe egy IFA, lovas kocsi, traktor, kerékpáros. Heves szív­dobogás, légszomj vett erőt rajta ilyenkor. Kicsit megkönnyebbült, amikor Éva kiszállt E községben, a Tiszavirág presszónál. Innen csak négy kilométer, és otthon van. Nem szeretett hazamenni. Az anyja, túl a hetvenen, ma is úgy bánt vele, mint kisiskolás korá­ban. Most is, amikor belépett a pici konyhába s illedelmesen kö­szönt, azonnal kész volt a vá­lasz: — Tőled aztán itt fordulhatok fel. Évekig felém se néztek, le­velet nem írtok. Hadd egye meg a fene az öregasszonyt. Hát a családot hol hagytad? Persze Mártikának büdös a paraszt anyós. Finnyás úri lány. Pedig a kezemet is megcsókolhatná, mert diplomás embert neveltem neki! — sorolta az öregasszony önma­gát is egyre tüzelve, nem válo­gatva a szavakat. páholya csak állt a konyha ^ közepén. Szeretett volna azonnal visszafordulni. Milyen asszony az ő anyja? Más öröm­mel fogadja, ha hazajön a fia. Hogyan éltek, nincs semmi baj? — Nem hozhattam őket. Bejá­­ratós a kocsi, nem szabad ter­helni egyelőre. Majd legközelebb együtt jövünk — dadogta a férfi. Szóval tollasodtok. Te is autót vettél. Na, ez igazán szép dolog. Meg1' se mutatod? — váltott bé­késebb hangra az asszony. S már Indult is az utcára. Fia a nyo­mában. Az öregasszony alaposan megnézte a kocsit, tapogatta, si­mogatta, a fia magyarázott. Egé­szen összebékültek s vidáman, egymást karolva tértek vissza a konyhába. — Legalább azt a két aprósá­got hoztad volna el! — Márta nem engedte. Félti őket,’ nincs még nagy gyakorla­tom a vezetésben. Hj Szegény apád, ha ezt megér­hette volna. Emlékszel, amikor ökrösszekérrel jártunk a határ­ba? — Nem olyan egyszerű az a megtollasodás! — válaszolt, ki­térve az emlékek elől a fiú. — Nagyon sokba van ám egy autó. Tulajdonképpen eladósodtam. Az anyja, kezében egy tányér­ral megállt. — Hogyhogy eladósodtál? — Hát úgy, hogy tízezer fo­rinttal tartozom! — Az bizony sok pénz. Nagyon sok! — és az asszony elhallga­tott. Ebédeltek. Délután Zábolya beugrott a község központjába, hogy apresz­­szóban igyon egy feketét, esetleg ismerőssel, hajdani osztálytárs­sal, baráttal találkozzon. A prész­­szó szinte teljesen üres volt Föl­­haj tóttá a feketét s visszament az anyjához. — Gondolkoztam ezen a te adósságodon fiam — fogadta töp­rengő arccal az anyja, s rövid hallgatás után folytatta: — Adok neked tízezer forintot. — Tízezret? Honnan? — ámult az ajánlaton Zábolya s azonnal kombinálni kezdett. — öt évig gyűjtöttem a nyug­díjamból, hogy ha majd megha­lok, ne verjelek költségbe ben­neteket — Nem kellett volna ezt. A te­metésre ne legyen gondja, az a mi kötelességünk — hebegte a fiú, közben tovább számolt ma­gában : megadja Évának, Mártá­nak nem szól róla, s ha arra ke­rül a sor, szépen eltemetik a ma­mát — Mért ne legyen rá gondom? Mindenki meghal fiam, s aki túl van a hetvenen, az közelebb áll a halálhoz, mint a fiatal — ér­velt az öregasszony már a szo­bából ahonnan néhány másod­perc múlva kihozta a pénzt egy nájlbn zacskóba csomagolva. — Tedd el. Nem is kell meg­adni. Majd akkor — s itt meg­nyomta az akkor szót — ebből mindent kifizettek. — Jó, nem bánom — s Zábo­lya gondosan a belső zsebébe süllyesztette a száz darab százast Eva a presszó melletti kis parkban várta, óriási napszem­üveggel, arcát a fény felé fordít­va kihívóan ült a pádon. — Ebédeltél? — lépett hozzá Zábolya, félig elhárítandó a. vi­haros ölelést. — Persze. Még sört is ittam. Hol voltál ilyen sokáig? Három óra is elmúlt — Beszélgettünk! — s a férfi alig észrevehetően elmosolyodott Kabátja belső zsebében érezte a kis csomagot s előre élvezte a hatást .ha bejelenti Évának: ime itt a tízezred. Egészen másként nézte az asszonyt mint amikor jöttek. Már nincs adósság. E perfákkal szegélyezett úton haladtak. Kopár alföldi tájon húzott a Lada. Forgalom semmi, csak csönd, nyár és me­leg. — Szerinted mennyibe kerül egy temetés? — kérdezte a férfi. — Milyen temetés? Honnan jut eszedbe ilyesmi? — Hát egy egyszerű temetés. Egyházi. — Fogalmam sincs. De miért? — ötezer kifutja? — Bizonyára. Csak nem beteg az édesanyád? — Nem, nem beteg. De itt van a zsebemben tízezer forint. Ko­porsópénz. Érted? Összegyűjtöt­te és ide adta, hogy ha meghal, ebből eltemettessük, s addig is adjam meg a tartozásomat. Ne félj, nem mondtam meg, hogy kinek tartozom. — Disznó vagy és aljas! — je­lentette ki nagyon halkan, de ha­tározottan Éva, majd hozzátette: — Az anyád halálára spekulálsz, szeretnéd a pénz felét megtaka­rítani. — Én vagyok aljas? És te mi vagy? Tízezret adtál, hogy to­vábbra is lefeküdjek veled. Azt hiszed nem tudom honnan fúj a szél? Észre vetted, hogy már rü­hellem a nagy ragaszkodásodat? Hát azt hitted, megvásárolod a örömedért? Tudod te, hogy mi az a dromedár... ? — Te... Te... zokogott az asz­­szony és ököllel verte a férfi fe­jét, vállát, s ahol érte. — Megőrültél? Éva... Éva! — ordított Zábolya, s jobb karjával igyekezett elhárítani az ütéseket, a ballal a volánt tartotta. A La­da megingott, kacsázni kezdett az úton. A férfi hirtelen mozdulat­tal balra rántotta a kormányt, s a kocsi óriási sebességgel csapó­dott az útmenti vastag eperfá­nak, amelynek lombjából rémül­ten röppentek fel az ott hüsölő madarak. A csattanásra a környező ta­nyákból oda siettek az emberek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents