Petőfi Népe, 1978. augusztus (33. évfolyam, 178-205. szám)
1978-08-31 / 205. szám
1918. augusztus 31. • PETŐFI NÉPE • 5 vonzasäbäitliiI ¥szull,, ,7 TviujnuMvuii Tamasi Áron müvéből Romániai magyar művészek közreműködésével készül tv-játék Tamási Áron: „Hullámzó vőlegény” című'művéből, melynek történetében egy gazdag, csúnya lányt szeretnének sok pénzzel férjhez adni. A tv-játékot Tompa Miklós, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi Intézet rektora rendezi. A szereplők között találhatjuk a romániai Ferenczy Istvánt és Király Józsefet. A vezetőoperatőr: Kecskés László. A képen: A televízió I. stúdiójában forgatás köz-' ben Ferenczy István és Király József. (MTI Fotó: Fiedmann Endre felvétele—KS) A ZENE MELLÉ SOK MINDEN ADHATÓ A disc-jockey felelőssége KÖZHELY, de sokszorosan tapasztalt, jól látható valóság, hogy egyre jobban átalakul az élet. Az is közhely ma mái, hogy a modern élet forgatagában a ma embere számára egyre kisebb lesz a világ; hogy a tudományos-technikai forradalom közepette egyre inkább otthon érezheti magát szinte az egész földkerekségen mindenki, aki kicsit is nyitott szemmel jár. S az sem szorul különösebb bizonyításra, hogy ebben a rohamléptekkel járó fejlődésben az emberek kevesebbet tudnak törődni saját régebbi életükkel, emlékeikkel. Ezért van az, hogy sok esetben tapasztaljuk a szűkebb hazától, a szülőfalutól-várostól való fokozatos eltávolodást. De felmerül gyorsan a kérdés: törvényszerű ez? Nem lehet-e másképpen? Sietünk leírni a választ, hogy igenis lehet. Van rá számos példa. Mert igaz, hogy sokan a faluból a városba mennek lakni, s akik 'tovább tanulnak, főként azok közül még többen elkerülnek régebbi életük színterétől távolabbra; ám mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ezzel együtt el is szakítják a fonalat, mely múltjukhoz köti őket. Nem feltétlenül kell kitépni, elsorvasztani a gyökereket, amelyekkel a szülőföld talajába kapaszkodhattak azelőtt. HIRTELENJÉBEN alig lehetne felsorolni, hányféle mód, lehetőség van — lehet — arra, hogy a szűkebb hazával összekötő kapcsolatok ne lazuljanak az állandó munkával, sok-sok rohanás-Megszoktuk már, hogy évről évre rangos képzőművészeti kiállításokat, és más témájú, széles körű érdeklődésre számot tartó bemutatókat láthatunk a kecskeméti Katona József Múzeumban, n Az intézmény, szűkös működési lehetőségei ellenére, elismerésre méltóan (igyekszik kielégíteni a múzeumbarátok igényeit. Érdeklődéssel vettük kézbe az intézmény 1978—1979-es közművelődési 'évadra szóló, új programját, amelyből kiderül, hogy csaknem minden hónapra jut majd egy-egy érdekes, izgalmas múzeumi rendezvény Kecskeméten. Augusztus végétől a jövő nyárig a vasúikért! intézményben nyolc, a naiv művészek múzeumában pedig két időszaki kiállítást terveznek. Még nyitva tart a múzeum természetvédelmi és vadászati kiállítása, amely a Hírős Napok programját színesítette, gazdagította. Az októberi múzeumi hónapban pedig a megye középkori emlékeiből rendeznek új kiállítást. > A hagyománynak megfelelően sál teli esztendők alatt. Sokféleképpen őrizhetjük magunkban gyermek- és ifjúkorunk, fiatal éveink emlékképeit. Ezek közül érthetően elsőként kell említeni azt, hogy legalább, néha haza kell látogatnunk a ‘falunkba, városunkba, vagy éppenséggel arra a tanyára, ahol járni, beszélni tanultunk egykor. Nem lehet, hogy valamilyen érthetetlen szégyenkezés, közömbösség, vállvonogatós nemtörődömség megakadályozzon bennünket ebben. 'De számos egyéb lehetőség is kínálkozik. a szülőföldhöz való kötődés erősítésére. Szerencsére egyes közművelődési szakemberek és pedagógusok is felismerték ennek a jelentőségét, és gondolnak olyan programokra, amely e nemes célt szolgálja. Van község például, ahová időnként meghívják azokat a diplomát szerzett értelmiségieket, akik vágyaiktól, nagy céljaiktól tüzelve annak idején ott vették kézbe a vándorbotot, a boldogulás, a szép és gazdag élet reményében. Az ilyen alkalmak a vendégeknek, s a házigazdáknak egyaránt hasznosak. A MŰVÉSZEK, ÍRÓK közül is örvendetesen sokan ragaszkodnak ahhoz a helységhez, ahhoz a vidékhez, ahonnan elszármaztak. Van rá példa szép számmal, hogy egy-egy alkotó rendszeresen megfordul rokonai, régi barátai, ismerősei között, és művészetével is kedveskedik nekik. Minden esetben, amikor Bodor Tibor színművész halasi közönség előtt •mond verset, ad elő darabrészleismét a múzeum ad otthont a Bács-Kiskunban élő képzőművészek téli tárlatának, amelyet december 10-től kezdve tekinthetnek meg az érdeklődők. ß A téli tárlat január elején a 75 éves Tóth Menyhért, festőművész alkotásainak adja át a helyet. Az idős művész tárlatának anyagát az 1929—1945 közötti, első alkotói korszakának képeiből válogatják össze a rendezők. Tóth Menyhért kiállítása másfél hónapig — február közepéig — tart majd nyitva. / Ezt a kiskunfélegyházi múzeum „Kiskunsági faragások” című kiállítása követi, azután pedig népi iparművészeti — kékfestő — bemutató nyílik a kecskeméti intézményben. Bekapcsolódik a múzeum az UNESCO által meghirdetett nemzetközi gyermekév programjába is. Országos pályázati anyagból, valamint a múzeumi gyűjteményekből gyermekjáték-kiállítást rendeznek. Ez alkalomból május 18. és június 15. között, gyermekfoglalkozásokra is sor kerül majd a múzeumban. A program képzőművészeti kilét, megtelik a terem a hangulat forróságával. S ha a miskei Tóth Menyhért szeretett falujába látogat, érdeklődés és szeretet kíséri útját, napjait. De nem csak a művészek, nem csupán gz alkotók, nem kizárólag az értelmiségiek azok, akik folyamatosan és. tartósan a szülőföld vonzásában élnek; mások is, beosztástól, foglalkozástól és iskolai .végzettségtől teljesen függetlenül. Hisz mennyi példáját láthattuk már ennek többek között a képernyőn Is. Távolba szakadt, messzire távozott emberek vallanak sokszor szívszorítóan gyönyörű szavakkal a volt falujukról, egykori városukról, amelyet annyi esztendő múltával is — hangoztatják — magukénak mondanak. A NEM LANKADÓ érdeklődést mutatja az is, hogy az ország különböző részein élő, ám valamikor a mi tájainkon gyerekeskedett emberek lapunk hasábjain keresztül tudnak mindarról, ami nálunk történik. Gyakran előfordul, s ez nagyon jó érzés, hogy a posta hoz egy levelet valamelyik tőlünk távoli városból, s ebben a levélíró kötődéséről, ragaszkodásáról, törődő szeretetéről olvashatunk. Az ilyesmi mindig megerősít bennünket abban a tudatunkban, hogy a szülőföld vonzásából nem szabad kiszakadni. Munkánkban, minden ténykedésünkben, egész életünkben erőt meríthetünk ebből is. V. M. állítással zárul. A júliusban nyíló tárlat — amelyet Vajda Lajos, Korniss Dezső és Nagy István festőművészek alkotásaiból rendeznek jir a népművészetnek j oá két világháború közötti magyar képzőművészetre gyakorolt hatását érzékelteti majd. Az állandó bemutató mellett a naiv művészek múzeumában december elejétől Vankóné Dudás Juli népi festő munkái kerülnek nyilvánosság elé, februárban pedig Süli András-emlékkiállitás nyílik. Tíz különböző témájú előadást és több vándorkiállítást is igényelhetnek a múzeumtól az intézmények. A régészeti, néprajzi, történelmi, népi építészeti és művészeti előadásokat neves szakemberek tartják. A megye irodalmi múltját, középkori emlékeit és munkásmozgalmát dokumentáló vándortárlatok újabbakkal egészülnek ki: megrendezik az Erdei Ferenc életét és munkásságát, valamint a megye őskori emlékeit szemléltető, múzeumon kívüli ismeretterjesztést szolgáló új kiállításokat. R. M. — Leküldtem a barátomat, majd tesz fel valami szelídebb zenét, úgy nyugodtan beszélgethetünk — mondja Szabari Bálint, aki jelenleg lemezlovas a kecskeméti Arany Homok kerthelyiségében. Azaz: disc-jockey. Olyan eínber, aki „talp alá való” zenét szolgáltat tíz, húsz, esetleg százhúsz fiatalnak. Teszi ezt úgy, hogy egyik kezében mikrofont szorongat, a másikkal a többcsatornás keverőpultnál babrál. Es közben konferálja a számok címeit, s az együttesek fontosabb adatait. Azt is figyeli, hogy miként reagál az előtte billegő, ugráló tömeg az egyes „nótákra”; gyorsabb ritmust, avagy éppen tangót kíván-e? S ha ezt az igényt eltalálja — gyakorlat kérdése —, akkor egy idő után már azt tesz a „meggyúrt” közönséggel, amit csak akar. Ha az az óhaja, hogy mindenki üljön le, s úgy táncoljon, a kívánságára mindenki így cselekszik. Ha pedig azt akarja, hogy mindenki ritmusra tapsoljon — ezt is könynyedén elérheti. □ □ □ Persze, ilyen állapotba hozni a közönséget csak keveseknek sikerült. Szabari Bálint — aki „civilben” gépkocsivezető, egy erdészeti vállalatnál — ezen kevesek közé tartozik. — Hogyan lett disc-jockey? — kérdezem tőle, s közben meglepődve* tapasztalom magaimon is, hogy bizony a nyelvészeink ezút'dtal eredménytelenül magyarítottak. A lemezlovas szóval ugyanis nem sikerült háttérbe szorítani az eredeti angol kifejezést. — Egyszer, Kecskemétről hazafelé menet — Nagykőrösön lakom ugyanis — keseregtünk a barátommal, hogy itt a vég, befellegzett a szórakozásnak Nagykőrösön, mert felbomlott az utolsó beatzenekar is. De nem sokáig siránkoztunk, hanem elhatároztuk, hogy diszkózni fogunk. Nekem volt egy kazal lemezem, a barátom pedig szenvedélyes magnós — összefogtunk, és csinálni kezdtük. — Es minden ment, mint a karikacsapás? — Azt nem mondhatom! Sokáig jártuk a művelődési házakat Nagykőrösön, Cegléden, meg a környező falvakban: azt mondtuk, nem kérünk semmi fizetséget, csak egy termet adjanak és engedjék, hogy leadjuk a műsorunkat. Sehol sem álltak szóba velünk, akkor még kizárólag az élő zenében bízott mindenki. □ I 1 V Ennél a legutóbbi mondatnál átvillant az agyamon: mekkorát változott azóta a világ! Eszembe jutott ugyanis, hogy milyen kétségbeesetten panaszkodott néhány héttel ezelőtt a kiskunmajsai művelődési ház igazgatója: képzeljem, a jövő héttől nem foglalkoztathatja tovább a disc-jockey-t, mert nincs minősítése, másikat pedig képtelen felhajtani, s el sem tudják képzelni, mi lesz majd lemezlovas néHkül a művelődési házban szombatonként. Mert azóta sok minded kiderült a diszkóról. Elsősorban az, hogy a segítségével másféle rendezvényre is becsalogathatok a fiatalok az utcáról. Az is világos ma már, hogy amennyiben a disc-jockey ügyesen használja fel a rendelkezésre álló három-négy órát, a zene mellett még sok mindent tud adni a lelkes közönségnek: spontán politikai vetélkedőt szervezhet, „bedobhat” — akár szalagról is — egy-két verset, drámarészletet, akármit. (Pontosabban: akármit nem; bár sajnos, igen sok lemezlovas szövegében még ma is túl sok az idétlenkedő jópofáskodás. az ízléstelen „beköpés”.) A változást Szabari Bálint is érzi, egyebek mellett a következőkben: — A szüleim eleinte hallani sem akartak arról, hogy ezt csináljam. De ma már nem ellenzik, mert látják, hogy van értelme. Hogy ezt ők miből látják? Hát... csaknem ötezret viszek haza havonta a sofőri fizetésemen felül. □ 1 □ 'Ennyiből is érezhető, hogy sok minden változott a diszkózás körül, az utóbbi időben. Éppen ezért meglepő, hogy maga a lemezlovas mennyire kevéssé akarja változtatni, formálni maga körül a világot. Abból legalábbis, ahogy Szabari Bálint a sikeres disc-jockey „titkát” megfogalmazza, erre lehet következtetni. — Az ember itt nem magának játszik, hanem a közönségnek. Ahol a lágyabb, romantikusabb beatzenét kedvelik, ott azt kell adni, ahol pedig a keményebb, érdesebb funky-zenét, ott azt. A lényeg itt is, meg ott is: ismertek legyenek a számok, mert mindenki annak örül, ha ismerős zenét hall. Aztán fontos az is, hogy legyen a zenének bizonyos sodrása. A legokosabb, ha az ember halkabb, szelídebb ritmusú számokkal kezd, amire szinte mindenki táncolni indul, aztán fokozatosan erősít, egyre keményebb, egyre gyorsabb ritmusúakkal folytatja, s mikor már mindenki tombol, akkor bedob egy romantikus hangvételű lassút. Ezt követően bedig bemondja a szünetet hogy mindenki megnyugodjon. □ □ □ Nem tudom miért, de az én esetemben valahogy nem vált be ez a recept. Valószínű persze, hogy nem a disc-jockey pszichológiai érzékében, hanem bennem volt a hiba. A szünetben kezdtem ugyanis végiggondolni, hogy az eddig leírtakon kívül mi mindenről beszélgettünk még. Eszembe jutott, hogy Szabari Bálint nem játszik semmiféle hangszeren, s a zenéhez csak annyit ért amennyi a rádió könnyűzenei műsoraiból ráragadt. A szórakoztatás tudományát a fővárosi bárok — hozzá hasonló autodidakta — lemezlovasaitól leste el, egyszerűen azért, mert az országban nincs egyetlen olyan művelődési intézmény, amelyik a képzésükről ” gondoskodna. Néhány héttő ezelőtt ugyan — az összes többi társához hasonlóan — Szabari Bálint is megjelent egy minősítő bizottság előtt, ott azonban nem a zenei tudására voltak kíváncsiak, hanem csupán arra, hogy hol dolgozik, s hogy volt-e már büntetve? A huszonhárom éves fiatalember válaszolt a kérdésekre, átvette a 156-os számú működési engedélyt, s ezerötszáz . társához hasonlóan — szolgáltatja a talp alá való tánczenét tíz-húsz, esetleg szákhúsz fiatalnak. Egy viszont biztos: sokáig ez így nem mehet „büntetlenül” — többet kell törődnünk a jelenleginél a lemezlovasokkal; akik egy idő után már azt tesznek a „meggyúrt” közönséggel, amit csak akarnak. K. J. TÓTH MENYHÉRT KIÁLLÍTÁSA — TÉLI TÁRLAT — GYERMEKJÁTÉKOK Elkészült a kecskeméti múzeum új programja (2.) Illetve hát esett; csak éppen nem a lakberendezésben. Idők folyamán ugyanis Ilonkának — aki épp ezért közben mamivá lépett elő, s az addigi mami a mai nagymamivá — két gyermeke született, s ez örvendetes népmozgalmi eseménysor nyomán a kis család személyi állománya tekintélyesen kibővült. Ötvenkettőben megszületett Ispáki János — a későbbiekben Jani —, és ötvennyolcban a kishúga, Ispáki Katalin. Róluk eddig még nem sok szó esett, ám a történet szerzője nem érez lelkifurdalást miatta, hisz a továbbiakban semmire sem ügyel jobban, mint e mulasztás pótlására. Épp ezért nem is tartja fel tovább a nyájas olvasó el-ellankandt figyelmét: már kezdi is az ígért történetet. —.Na! Öltözködöm! Az ajtót hirtelen visszarántják odaklntről, az előszobából jön a nagymama szemrehányó hangja: — Csak most? — öt perc, és eltűntem! — A reggelit bevigyem, Janikám? — Kösz, majd a konyhában! Jani ingébe bújik, s egy pillantást vet a tükörbe. A francba is, azért itt az arcán a múlt éjszakai elhajlás nyoma, hiába tusolt ma reggel is jéghideg vízzel. Megint kopognak. Mi az, hát Kati végzett már a fürdőszobában? ■— Bújj be! — Csak így vagy? — kérdi a lány, pedig ő is csak pongyolában van még — így. — Jani órájára pillant, s rántja fel a nadrágja cipzárját. — Háromnegyed lesz tíz perc múlva. Tíz perc alatt beérek! — Na, akkor menj, öltözni akarok! Nagymami vár a reggelivel. — Anyáék? —Anya még alszik, apa meg a fürdőben. — Hála a papnak! Legalább nem kell a szentbeszédét kiböjtölnőm! — Szia! — S már ugrik is az ajtóhoz. Aztán már a konyhakredenc mellett áll és issza a kávéját, amikor az apja kinéz a fürdőszobából. — Ml lesz a vacsora, nagymami? Az öregasszony fölvonja vállát. — Még nem tudom. Mit ennétek? Kati hangja a szobából: — Prézlis karfiolt! — És te, Janikám? — Rántott húst. — És te? — néz végül a vejére. — Ilonkát tessék majd meg. kérdezni, nagymama. Nekem mindenesetre jó lesz a tea is; egy kis sajttal vagy túróval. Nem kell folyton húst enni! Egyáltalán, nem kell annyi húst enni! Nemcsak, hogy drága, de érelmeszesedéshez vezet! Jani leteszi a csészéjét, száját törli, kapja a táskáját és indul. De az ajtóból még visszaszól. — Lehet, hogy ma nem vacsorázom itthon... — Hogyhogy? — néz rá az apja. — Ma sem? Tétova mozdulat. — Bekapunk valamit a srácokkal ... — Te csak ne szórd a pénzt, igen? — néz rá rosszallóan a nagyanyja. — Esküszöm, ha rántott hús volna, mindjárt nem lenne más programod! Apja egy pillanatra eltűnik; lemossa arcáról a borotvaszappan habját Törölni már itt törli szárazra bőrét az előszobában. S közben merőn nézi a fiát — Unjuk a zsíros kenyeret, fiatalúr? Pedig így tanulja meg az ember, hogy több nap, mint kolbász! Jani dühösen legyint — Ne félj, már megtanultam 1 — Órájára pillant; az ajtóhoz ugrik. — De az még bizonyításra vár, hogy ki korán kel, aranyat lel! Szevasztok! — És elviharzik. Nemsokára Kati is elindul az iskolába, sőt a ház ura is felöltözött már, megreggelizett, s egy futó búcsúzásra benéz a belső szobába. Felesége — a hajdani kis Ilonka —, most ébredezik. Rámosolyog a férfira. — Mégy már, Karcsi kám? — Megyek, aranyom. És te? — Nemsokára én is. — Bemégy ma? — Be. Viszem, amit éjjel esi. náltam. — Csak okosan, szívem. Nem kell mindig veszekedni velük ... Az asszony sóhajt. — Ne félj, vigyázok. És te? Sietsz haza.? — Sietek. De te még pihenj egy kicsit! Meddig dolgoztál? — Menj, Karcsikám, elkésel. — Meddig voltál fenn az éjjel? — Siess, Karcsikám, elkésel! Búcsúcsók; aztán a ház ura is elindul a hivatalába. 3. Munkanapja eléggé csendesen telt; délután három felé van csak egy kisebb izgalma. A pénztárkönyvet ellenőrzi éppen üvegfallal elkerített kis Irodájában, amikor bevágódik az ajtó, belép a legfiatalabb levélkihordó és táskáját asztalára csapja, s így szól. — Kérem a könyvemet, főnök. Kilépék! Félre sem tolja a pénztárkönyvet, csupán a hosszú számsorok közül emeli fel szemét — Mi van, fiacskám? — Kérem a munkakönyvemet! — És köszönni ki fog? Aki bent van a szobában, vagy aki belépett? A fiú arcán a zavar kis rongyfelhője. — Jó napot, főnök. Nyájas arccal bólint. — Szervusz fiam. Mi a probléma? — Az, hogy kilépek. Kérem a munkakönyvem! -Jóságosán biccent — A munkakönyvedet. Értem. És miárt? A fiú — létramagas, sovány, pattanásos, boglyahajú — már szinte fújtat a dühtől. — Mert kilépek, mondom! — Ezt értem. De miért? A boglyahajú hallgat Kis csönd. — Meggondoltad alaposan, fiam? A gyerek ránt a vállán. — Meggondoltam, meggondoltam! Nekem ehhez nem kell sok. Én nem gatyázok, meg lelkizek, meg ilyesmi! Ha egy meló nekem almás, én lelépek! Bólogat mint aki most már mindent ért — De miért almás a meló, kisfiam? A fiú előrehajol, arcába vér szökik. — Hallja! Rángasson a görcs másokat de ne engem, azért, hogy az egyik vadidegen szivar levelét elvigye a másik vadidegen szivarnak! Nekem ebből elég volt, én ebbe belefáradtam! Figyelmesen nézi a gyerek arcát; megint bólint mint aki a panaszt nagyon is megérti. — Mióta csinálod, édes fiam? — Már három hete! — kiáltja a gyerek sebzetten. Csak áll, áll, túrja azt a boglya haját a balkezével, a jobbját meg nyújtogatja a munkakönyvéért Időt kell nyerni! — Mondd — kérdi barátságosan — és te mindennel így vagy, Lajcsikéin? A lányokat is úgy váltogatod, mint a munkahelyeidét? Három hét — aztán pá, kis aranyom, pá?... A gyerek elmosolyodik. — Három hét! Most mit cikiz, főnök? Ha a csaj is olyan, mint ez a meló itt akkor három napot se húzok le mellette! — Most már vigyorog; fölényes az arca. — Tudja, az életben az a szép, hogy csaj is, meló is van bőven! — Megint beletúr a hajába; de most inkább mintha ‘ igazgatná. — Egy ilyen srác hiánycikk máma! — mondja pimasz kényeskedéssel. A főnökök majdnem úgy buknak rá, mint a lányok! — Szégyellő magad! — mordul rá dühösen. — Hát mit csináljak? Odakötözzem magam egy munkahelyhez? — Röhög. — Tizenkilenc éves vagyok, a házassággal még igazán ráérek! Sóhajt aztán föláll, s kezét apain ráteszi a fiú vállára. — Ide figyelj, Lajcsi. Komolyan akarok veled beszélni. A kölyök elhúzódik, s fölemeli a kezét. — Tudom! Kilencszázharmincban sorban álltak a gyárkapuk előtt de nem volt felvétel! Az emberek évekig tengődtek munka nélkül! Iszonyú volt a flanc! (Folytatjuk.) W Villanj a Balatonnál
