Petőfi Népe, 1978. július (33. évfolyam, 152-177. szám)

1978-07-07 / 157. szám

I

1978. Július 7.PETŐFI NÉPE • 5

Dunapataj példát mutat

Azt bizonyára sokan tudják — hisz olvashattunk, hallhattunk róla eleget az elmúlt két évtizedben —, hogy a Kalocsa melletti Dunapataj on f alumúzeum is van. Hogy ez a nagymúltú, ugyancsak öreg község nemcsak a felkapott Szeliditóról ismert, de többek között az itt folyó néprajzi és egyéb gyűjtőmunkáról is.

• Egyik büszkeségük: A Táncsics Mihály által szerkesztett és kiadott Munkások Újsága.

IDIUSOI

DJ84G1

5srca:

rstsms

Iáit, s szavait idézik a kötetben.

Érdemes lenne folytatni a felsorolást. A kincset érő térképgyűjteményre is kiterjesztve ezt, mindenkit meggyőzhetnénk arról, hogy amit itt, Dunapatajon lát az ember, ahhoz fogható kevés van hazánkban — ha egyáltalán van másik ilyen. Ám talán e né• Pastyik István „kincsei” között gyakran akad kíváncsi látogató, aki elcsodálkozik az egybegyűlt anyag gazdagságán. (Pásztor Zoltán felvételei.)

Ám azt már jóval kevesebben tudják, hogy van ebben a faluban — egy fáradhatatlan, „meg-, szállott',’' történész-tanár, szenvedélyes lokálpatrióta szorgossága folytán — egy páratlanul egyedülálló könyv- és térképgyűjtemény. Olyasvalami együtt, amelyre eddig minden szakember, aki csak látta, azt mondta: ilyen nincsen másutt az országban. S ezt könnyű elhinni, Hogyne, amikor az egyik oda látogató vendég találó megjegyzése szerint ebben a kérdésben Patajjal megyénk egyetlen városa sem tudna, merne versenyezni. Csak a beszédes összehasonlítás kedvéért említem meg: amikor nemrégiben az egyik városi könyvtárunk vezetőjét arról kezdtem faggatni, hogy milyen összetételű a helyi gyűjteményük, először bizony „hümmögés” volt a válasz. S később is — kínos-keservesen — csupán négy-öt könyv került elő egy, szekrény nagyon poros polcairól.

Sietek leírni, hogy bizony-bizony másutt sem sokkal biztatóbb a helyzet; hát még az egyes községekben. De nem így Dunapatajon! Ahol akadt egy faluját, s annak környékét szerető helybeli értelmiségi, és nekifogott, hogy felkutassa, összegyűjtse mindazt a sok nyomdaterméket — könyvet, folyóiratot, plakátot, évkönyvet, térképet és sok más egyéb dolgot — amely egybegyűjtve, rendbe rakva segít a múlt megismerésében, jó eszköz a kutatók munkájához, a közművelődési szakemberek, s a pedagógusok szülőföldet megszerettető igyekezetéhez.

□ □ □

Hamarosan húsz éve lesz ép- , pen, hogy Pastyik István tanár megszerezte a legelső könyvet szeretett falujáról. Ha jól emlékszik —; mondta —, ez egy Győrben készült, kétszázesztendős kalendárium volt. Ehhez jött aztán egy százharmincéves Pest megyei névtár (amely persze Dunapatajról is hírt adott), majd a legkülönfélébb földrajzi leírások, történelmi, munkák, lexikonok, évkönyvek, egyházi és világi almanachok, tanulmánygyűjtemények, helyi kiadású ismertető, népszerűsítő füzetek — és felsorolni nem lehetne, mi minden még. Csupa olyasmi, aminek láttán a lokálpatrióta szíve épp úgy megdobog, mint a gyűjtőé vagy a tudós kutatóé.

íme, néhány, gyorsan felsorolt példa az érdekességekre: egy csaknem félezer lapos, németnyelvű kötet, mely a tó mikroszkópikus növény- és állatvilágával foglalkozik; művészeti könyv a népi bútorokról, a fedelén pataji színes szekrény; tudós régész műve, a borítón pataji karkötő; latin, német és más nyelvű művek, melyekben a faluról Is lehet olvasni; stb. Szó van valamilyen formában a szépirodalmi, szociológiai műveken, útleírásokon kívül Patajról például régészeti, néprajzi, történelmi, biológiai, ásványtani, antropológiai, balneológiái és más tudományos tanulmánykötetekben.

□ □ □

Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy jónéhány kiadvány különösen becses, értékes művelődéstörténeti forrásanyagnak számít ma már, és nagyszerű ritkaságnak. Ezek sorát gazdagítja a XVIII. században Utrechtben kiadott — és országosan legrégibb — egyháztörténeti munka (Ember Pál műve); Turóczl Lajos latinnyelvű magyar krónikája (1768); Bél Mátyás történeti-földrajzi műve, melyet 1737-ben adtak ki Bécsben, és a Duna—Tisza közéről szól; a Hazai, s Külföldi Tudósítások 1829-es teljes évfolyama. És egy olyan dokumentum, amellyel nem sok intézmény dicsekedhet: Az 1897. évi első magyarországi földműves-munkás kongresszus jegyzőkönyve című íüzetecske. Ebből kiderül többek között, hogy az emlékezetes történelmi eseményen három pataji ember is résztvett. Sőt, egyikőjük — Dobor István — fel is szőtt Tavaly volt kétszáznegyven éve, hogy Bécsben kiadták Bél Mátyás nagy művét, amelyben Patajról is szó van. Büszkén és féltve őrzik hát a könyvet.

hány példa is bizonyítja ezt az állítást. Amikor a gyűjtemény ezredik kötetét. megláttuk a napokban, hirtelen az a gondolat vetődött fel bennünk, hogy lám, akiről ez a könyv szól, Újhelyi Imre, a modern magyar állattenyésztés és a korszerű tejtermelés halhatatlan úttörője — Pataj szülötte — mennyire örülne, ha látná a nagyszerű Szorgalomnak, a fáradhatatlan tevékenységnek e nemes gyümölcsét. Ugyanis az ezredik könyvnek ez a címe: Újhelyi Imre, 1866—1923. S a szerzői: Kecskés Sándor és Mikó Kovács Miklós.

Ám miután a gyűjtemény meglétét dicsértük, szóba kell, hogy kerüljön annak további sorsa, hasznossá tétele is. Kezdetben egyetlen ember „hobbyja”, szenvedélye volt csak inkább. Ma már a könyvtár, mint a pataji múzeum része, a tanácsi irányítású múzeumi hálózat keretében működik. Ahhoz viszont, hogy a gyűjtemény közművelődésünk egészét gazdagíthassa igazán, még több minden kellene. Például egy hozzá méltóbb, a mainál tágasabb elhelyezés, ahol a helyi kutatásra is lehetőség nyílna. S ide tartozik, hogy bibliográfiával, ismertető füzettel népszerűsíteni kellene a kis intézményt

S végül nem ártana elgondolkozni arról, hogy miként lehetne — mert szerintünk kellene —, más községeket és városokat is hasonló törekvésekre ösztönözni. A honismereti mozgalomhoz a meg-megújuló helytörténeti kutatáshoz e fontos igyekezet szépen kapcsolódna.

Varga* Mihály

WK«K

■■i'XwSííWmW1

viiV.iViYiiiYiYiáiiYi

\ tüzes nyíltól

RÉGI KÍNAI RAKÉTÁK — KÖZÉPKORI RAKÉTACSATA — A KUTATÁS LEGELSŐ ÁLDOZATA.

A rakéta — bármennyire mainak is látszik —, nem a huszadik század találmánya. Története a messzi múltba nyúlik vissza. Adataink igen hiányosak az első próbálkozásokról: sok adatról nem tudjuk, mi benne a való és mi tartozik csupán a mondák világába.

• Rakétalövedékek különféle rajzai már a 14. századból is maradtak ránk. Képünkön a rakéta egyik korai megoldása, a „tüzes nyíl”, amelyet Kínában használtak. >

A rakétát az ókori Keleten már ismerték. Arra használták, hogy a háborúban az ellenfél táborát felgyújtsák vele — innen a legrégibb neve: a tüzes nyíl. Maga a „rakéta” szó már későbbi, európai, eredetű: az olasz „rocchetta” szó „csövecské”-t jelent és a rakétatöltetnek csőalakú' formában való elhelyezésére utal. Maga a rakéta azonban, mint említettük, nem európai eredetű. A keleti népeknek róla szóló, s a mondák ködébe vesző utalásai az időszámításunk előtti 2000 évre vezetnek vissza. Az első írásos feljegyzések szerint Kínában i. u. 969-ben már hadiszerként használták. Üzemanyagáról csak anynyit tudunk, hogy lőporhoz hasonló robbanóanyag volt. A, Kínában levő Pienking mellett 1232- ben alkalmazott rakéták felgyújtották az ellenség táborát, ezzel pánikot okoztak. Feltevésünket

valószínűsíti a rakéta kínai eredetével kapcsolatban az a tény, hogy alapanyagát, a puskaport, Kínában már jóval az európaiak előtt ismerték.

Repülésre, először egy VANHU nevű tudós mandarin szerette \ volna felhasználni a rakétát. E bátor ember tervei korát meszsze megelőzték. Az i. u. 1500-as évekből származó feljegyzések szerint VAN-HU egy sítalpon levő ülő alkalmatosságra sárkányszerű. szárnyat szerelt. 47 tűzirakétával akart a levegőbe emelkedni. Az első rakétarepülőgépbe maga a feltaláló szállt be, a hátul felszerelt rakétákat aztán égő tűzcsóvákkal gyújtotta meg. De az összes rakéta egyszerre gyulladt be és a szerkezet felrobbant. Elpusztult a gondolatával évszázadokra előretekintő feltaláló is. VAN-HU így a rakétarepülés első áldozata lett.

tt A szerencsétlenül járt VANHU sárkányszerű szárnyszerkezetre szerelt rakétái a 16. század elejéről.

Arról, hogy. a messze Kínából hogyan került a rakéta Európába, valamint a rakéták mozgásának legegyszerűbb fizikai törvényeiről lapunk következő számában olvashatnak.

(Folytatása következik.)

„Z SZERKESZTŐ" BEMUTATKOZIK

Öt történet közös tanulsággal

Miért követ el öngyilkosságot egy fiatal leány? Miért talál oly nehezen egymásra a különös sorsú férfi és nő? Miért harácsol mániákusan, kerül börtönbe a fagylaltárus házaspár? Miért változtatja meg a váratlan lottónyeremény valakinek az életét? Miért kesergünk apró bosszúságokért?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ „Z szerkesztő” a televízió ma este 20.25 órakor kezdődő ötrészes sorozatában. A lazán öszszefüggő film „kamera-hangszereléssel” olyan hétköznapi sorsokat mutat be, amelyek korántsem hétköznapiak. A Szőnyi G. Sándor rendezésében készült sorozatban — többek között — Andal Györgyi, Inke László, Mészáros Ági, Koós Olga, Raksányi Gellert, Békés Itala, Pécsi Ildikó kapott fontos szerepet. Operatőr Ráday Mihály.

— A televízióval közösen valami olyasfélével próbálkoztam, ami szívügyem és azt hiszem a televízió szívügye is. Megtörtént eseményekből kiindulva kipróbáltuk ennek a műfajnak a lehetőségeit. Lesz párhuzamos monológ, vallomás, tragédia és komédia.

„Z. szerkesztő”, azaz H. Barta Lajos szívesen beszél az érdekes vállalkozásról, idézi föl a megírásra ösztönző emlékeket.

— A harmadikként látható rész címe: Beszélgetés a fagylaltmérgezőkkel, avagy a klsszerűség magasiskolája. Erről a fagylaltmérgezésről csak annyit tudok, hogy valahol ötszáz ember került kórházba, mert valaki letiltás ellenére tovább árusította kacsatojásból készített fagylaltját.

A hír hallatán elkezdett bennem mocorogni valami. Szegény diák lévén hajdanán egy Bács- Kiskun megyei faluban dolgoztam nyaranként íagylaltárus nagynénimnél, hogy a szűkös családi költségvetésből ne kelljen étkezésemre pénzt kiadni. Megszabta: naponta csak egy adag egyforintos fagylaltot fogyaszthatok, hogy ne egyem meg a hasznot. Kínszenvedés volt, rajongtam a fagylaltért.

A bűneset felidézte bennem azt a kapzsi garasoskodást. Kitaláltam, ez a mester azért csinált kacsatojásból fagylaltot, mert ebből több kihozható. Képzeletben kifaggattam ezt a házaspárt. Leültem velük szemben a beszélőn és feltettem az engem, „Z szerkesztőt", Izgató kérdéseket.

Mindig szükségem volt egy ösztönző esetre, hogy elmondhassam véleményemet, lefejthessem a lényegről a felszínt, bemutathassam az egyedi, olykor szélsőséges eset mögött az általánosabb tanulságot. Ebben a sorozatiban nevezetesen azt, hogy a múlt mennyire meghatározza létünket. Erre utal a közös felcím, egy Aragon-idézet: „Ki tudja hol kezdődik a jelen, hol végződik a múlt”.

Szeretném érzelmileg megmozgatni a nézőket. Még annyit: soha nem dolgoztam ilyen nagyszerű csapatban, mint a mostani alkotógárda.

H. N.

Látogatóban Káptalanfüreden

tt Az út, amelyen a pajások táborhelyükre érnek.

Közigazgatásilag Balatonalmádihoz tartozik, két Örs van a közelében, és kéttucatnyi úttörőtábornak ad otthont — mi ez? — szólhat a találós kérdés, És szeptemberben már több száz kecskeméti úttörő válaszolhatja: ez a hely Káptalanfüred, a Balaton északi partján, hiszen itt van Alsóörs, Felsőőrs, és itt vannak egymás nyomában a faházas, sátoros táborok, itt kapott helyet a kecskemétiek váltótábora is.

Festői szépségű helyen jelölték ki a tábort a megyeszékhely úttörővezetői. Tölgyfák között, a hegyre vezető út mentén építették fel. Gyönyörű a kilátás: a pajtások láthatják a Bakony vonulatát.

Ottjártunfckor a hunyadivárosi úttörők foglalták el a több mint húsz sátrat, vezetőikkel és vendégeikkel, a három szovjet pionírral.

„Koloska” — volt a jelszó, amikor felkerestük őket. Az őrség csak a jelszó elhangzása után engedett tovább bennünket. Jávába készülődtek az ebédhez.

A konyhasátor fdől finom illatokat hozott a szél: raguleves készült, sült a lángos! A szülői munkaközösség tagjai vállalták a főzést, élükön a pajtások kedves Ági nénijével —, Sótányi Mihálynéval — aki esztendők óta kíséri őket. és készíti a finom ennivalót úgy, hogy mindig jusson repeta is !...

A szél azonban nemcsak finom illatokat hozott, hanem szép énekszót is: Rácz Rózsa rajvezető tanította a vidám úttörődalokat.

Az időjárás nem kedvezett a hunyadivárosiaknak, sokszor fújt a szél, és volt részük sátrat áztató esőben is, de a gondosan előkészített túratervet különösebb nehézség nélkül végrehajtották, megismerték a Balaton északi partjának minden nevezetességét, egészen Badacsonyig.

Legtöbbször gyalog indultak útnak, így érdemes „felfedezni” a települések nevezetességeit.

Jártak Tihanyban, megnézték az eredeti használati tárgyakkal berendezett népművészeti házat, az apátság épületében rendezett két kiállítást, Borsos Miklós rajzait és a könyvkötészeti bemutatót, amelyen Hess András korától követhették nyomon a könyvkötés stílusváltásait.

Badacsonyban, a Kisfaludyházhoz vitt az útjuk, felidézték a költő itt eltöltött éveit.

Nagy eső után mentek Veszprémbe. A Tűztoronyban még senki nem volt közülük, az állatkertben is szívesen időztek. Balatonfüredre, a Jókai-ház vonzotta őket, — sokan olvasták már a Szegény gazdagokat, az Aranyembert, ezért kíváncsiak voltak a helyre, ahol esztendőket töltött a nagy magyar író. Ittak a Kossuth-forrás vizéből, megnézték Küzép-Európa legnagyobb szívkórházát is.

A pajtások úgy mondták: nagyszerűen érezték magukat! Gömöri Jóskának ez volt az első tábora, Tőbi Anikó viszont már negyedszer indult a csapattal váltótáborba. Ugyanez volt a véleményük a Báhner testvéreknek. Anett kisdobos kora óta nyaranta táborozik, az idén öccsét, Pétert is elhozta.

Balogh Jolán táborvezető az esős napokra külön foglalkozásokat állított össze, így végig jól élezték magukat a pajtások.

Ezekben a napokban a Molnár Erik úttörőcsapat tagjai vannak a káptalanfüredi táborbsm. Kívánjuk, hogy érezzék jól magukat, csakúgy, mint elődeik —, de többet süssön rájuk a Nap, és kevesebbet hulljon az eső!

Selmeci Katalin