Petőfi Népe, 1978. július (33. évfolyam, 152-177. szám)
1978-07-20 / 168. szám
•íaw,-1018. július 80. » VITA A KÖZMŰVELŐDÉSRŐL Keressük a legjobb megoldásokat A Petőfi Népe hasábjain Varga Mihály tollából kétrészes írás jelent meg „A közművelődés anyagi erőforrásai” címmel, ami tartalmas vitára serkentette az érdekeltek egy részét. A vitaindító cikk és a hozzászólások késztettek bennünket arra, hogy — nem kétségbe vonva a közművelődési intézmények vezetőinek illetékességét — az állami támogatások, a pénzügyek oldaláról mondjunk véleményt a megyei tapasztalatokról. Tapasztalataink és a tények indokolják, hogy a több oldalú, de ugyanazt a célt szolgáló megközelítés a közművelődés ügyének előmozdítását és a közvélemény teljesebb körű tájékoztatását szolgálja. A közművelődési Intézményekre és a feladatokra a megyei tanácsi költségvetésből (tehát nemcsak a művelődési házaikra szűkítve ezt a területet, hanem ideértve a múzeumot, levéltárat, könyvtárat, stb. is), 1970-ben közel harmincmillió forintot, 1977-ben pedig nyolcvankétmilliót meghaladó összeget költöttek. Ezen belül a művelődési otthonok kiadásai 1970- ben tizenihat, 1977-ben pedig negyvennégymilllót tettek ki. Tehát több mint felét az összes közművelődési célú kiadásnak. Hogy az egy lakosra megyei szinten számított összegek mögött milyen egyenetlenségek, nagyméretű területi szóródások húzódnak meg, azt Jól érzékeltette a cikk. A következőkre szeretnénk azonban felhívni a figyelmet: megyénk összes tanácsi költségvetési kiadásai ugyanezen évek alatt csupán nyolcvankilenc százalékkal nőttek, -s Így a közművelődést együttesen szolgáló kiadások aránya az egész kulturális ágazat kiadásai között az 1970. évi 6,4 százalékról 7 év alatt 7,1 százalékra növekedett. Ugyanez az összeg a tanácsok összes költségvetési kiadásai között 1970-iben 2,7, 1977-ben pedig 3,6 százalékos arányt képviselt. A fejlődést még érzékelteti, hogy amíg a megye közművelődési Intézményeiben foglalkoztatottak átlaglétszáma 1970-ben háromszázhétvenkllenc fő volt, addig 1977-ben már ez a szám hatszázharminchá romra emelkedett. Önként adódik a kérdés, hogy a felsorolt közművelődési kiadások összege sok-e, vagy kevés? Ha az aránynövekedést és a kiadások emelkedésének ütemét önmagáiban nézzük, a helyzet legalábbis biztató. Ha viszont a közművelődés világosain megfogalmazott mostani és távlati céljaihoz, feladataihoz mérjük, akkor bizonyára kevés. De hadd tegyük hozzá rögtön a következőt — s reméljük, hogy ez nem közhely a kultúra terjesztésének területén dolgozók számára — népgazdaságunk, s ugyanúgy megyénk anyagi helyzetéből fakadó korlátok és a most általunk vizsgált területen kívül még kiemelkedő fontossággal bíró más társadalmi feladatok növekvő színvonalú ellátásának követelménye olyan tényezők, amelyeket nem lehet, nem is szabad figyelmen kivül hagyni. □ □ □ Nem felmentésül szolgál az gyes helyi tanácsok bírálható szemléletére, hanem olyan általános kép, amely érzékeltetni próbálja, hogy a közművelődés anyagi hátterének nemcsak akarati, szemléleti, hanem valóságos pénzügyi korlátái is vannak — a költségvetés oldaláról. Ezért a magunk részéről csatlakozunk a . vitában hozzászóló Angeli Mátyás alábbi szavaihoz: „Minden , művelődési ház addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ár. Helyes volna, ha minél többén szőnék ezt a takarót (fenntartó szervek, gazdasági egységek, vállalatok és társulások), ahol a kulturális alappal rendelkeznek," Ismét megemlítünk néhány adatot, melyek az idézett mondatok jogosságát alátámasztani látszanak, most már leszűkítve a vitában szóban forgó művelődési házak ügyére. Amíg 1970-ben a művelődési otthonok kiadásainak csaknem hatvan százalékát . fedezte a különféle szervektől kapott támogatás, addig 1977-ben már csaknem egészen a felét. Az aránycsökkenés mögött természe.tesen növekvő összegű támogatásokról van szó (1970-ben 8,2 millió, 1977-ben 16,2 millió) de — mint láttuk — a kiadások ennél gyorsabban növekedtek. Csakhogy amíg az összes támogatáson belül a tanácsoktól kapott hozzájárulások összege az 1970. évi 5,4 millióról hét évvel később már 15,6 millióra, közel háromszorosára nőtt, addig az üzemektől, szövetkezetektől kapott öszszegek ezen időszak alatt 2,9 millióról hatszázezer forintra csökkentek. A közművelődés ügyét valóban felkaroló helyi tanácsok erőfeszítéseit, növekvő anyagi hozzájárulását tükrözi, hogy miközben a művelődési házak 1970. évi kiadásainak negyven százalékát fedezte a tanácsi és húsz százalékút az egyéb szervektől kapott támogatás, addig 1977-iben a hasonló adatok 46,7, illetve 1,7 százalék! A fenti számok egyértelműen bizonyítják a kedvezőtlen folyamatot,' de nem a tanácsok részéről, amelynek mélyebb okait további vizsgálódással érdemes tenne felderíteni. Jelzik azt is, hogy a művelődési házak és egyáltalán az egész közművelődési anyagi támogatásának javításában hol találhatók a legnagyobb tartalékok — és ezt a vitaindító cikk, valamint a hozzászólások, egyértelműen megfogalmazták: a helyi szervek, a tanácsok és a vállaltaitok, szövetkezetek szorosabb összefogásában. □ □ □ “ Megjegyezzük még, hogy tapasztalataink szerint több községben előfordult, hogy a jól gazdálkodó mezőgazdasági termelőszövetkezet a kulturális célokat szolgáló pénzeszközeiből nem ad támogatást a művelődési házinak, hanem annak vezetőjét és munkatársait kéri fel segítségül, hogy szervezzék meg a szövetkezet dolgozóinak a különféle kulturális programokat. A vállalati pénzügyi vizsgálatok másik tapasztalata viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdálkodó szerveknél képződő jóléti és kulturális alapok tekintélyes részét jóléti, szociális (üzemi étkeztetés, gyermekintézmény, üdültetés, sport és egyéb stb.) célokra fordítják, tehát a kulturális kiadások másodlagosak, háttérbe szorulnak. Előfordul az üzemektől, szövetkezetektől kapott támogatás olyan formája is, amikor ez nem jelenik meg a költségvetésben, mégis tekintélyes segítséget jelent. A közművelődés helyi támogatásának sokrétű formáját, a különféle és lehetséges módszerek gazdag változatát jól érzékeltette a Mélykútról érkezett hozzászólás is. Hadd foglalkozzunk még Bánáti Tibor véleményével, aki azt sürgeti, hogy mivel „a közművelődés fejlődésének belső szükségletei megkívánják, ezért a művelődési intézményeket a teljes költségvetési elismerésben kell részesíteni. A jelenleg alkalmazott pénzügyi rekonstrukció — akár bruttó, akár nettó rendszerű költségvetéssel gazdálkodik egy intézmény — lényegét tekintve teljes költségvetési elismerésit jelent. Másként szólva: a most nettó rendszerben gazdálkodó (tehát bevételeiket kiadásaik fedezésére felhasználó) szervek teljes költségvetési elismerését egy csapásra meg lehet oldani azzal, hogy bruttó elszámolást alkalmazunk, s az intézmény kiadásai ezzel még egy fillérrel sem emelkednek! Végtére is, nyilván nem ez a célja az intézmények vezetőinek. Úgy megoldani a teljes költségvetési finanszírozást, hogy közben a kiadások szüntelenül és gyorsan növekedjenek, belátható időn belül nincs rá módjuk; ezt már próbáltuk érzékeltetni az előbbiekben, továbbá azt is, hogy a. megoldás útja más irányban kereshető. A vita mellett ugyanakkor teljes egészében egyetértünk Bánáti Tibor világos érvelésével, amellyel bírálta az általában a szórakozást szükséges rossznak, a szocialista kultúrára „veszélyesnek” minősítő szemléletét és egyben megjelöli azokat a tartalmi, szervezési követelményeket, amellyel megfelelő színvonallal lehet teret adni ennek a műfajnak is. □ □ □ Tény az, hogy a művelődési otthonok anyagi okoknál fogva kénytelenek foglalkozni olyan műsoros, zenés rendezvényekkel, bálákkal, stb., amelyek jelentős bevételt hoznak, de azt is lehet és kell magas színvonalon csinálni, és ez is jogos társadalmi' igényt elégít ki. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hasonló ez a helyzet a könyvkiadáshoz, ahol a bűnügyi regények, lektűrök, „habkönnyű” olvasmányok bevétele finanszírozza a • valódi irodalmi értékek megjelentetési költségeinek egy részét. Természetesen ez nem' jelentheti azt, hogy az ilyen rendezvények (kiváltképp nem az igénytelenek) sorozatos tartásával pénzt hajszolva szem elől tévesszük a célt, az igényes, a szocialista kultúrát terjesztő programok tartásit. Végezetül csak annyit: teljes mértékben egyetértünk a vitaindító cikk végkövetkeztetésével, a zárszóként summázott megállapítással, világosan Jelzi a kibontakozás lehetséges útját. Gaborják József a megyei tanács pénzügyi osztályának helyettes vezetője Halasi, kiskunfélegyházi hímzések a Váci utcában A Váci utcát nem kell bemutatni. A belváros szíve, Budapest üzleti központja, a csábító kirakatok utcája. Itt rendezték be a VIT utcáját és egyidejűleg vásárlással egybekötött kézimunkabemutató nyílt a Népművészeti és Háziipari Vállalat boltjában. A kiskunhalasi, a kiskunfélegyházi és a jászárokszállási szövetkezetek legszebb termékei az újdonság és a meglepetés erejével hatottak, ebben az árukkal dúsan ellátott környezetben is. — Kedvező időpontban, az idegenforgalmi szezon kellős közepén és kiemelt helyen kaptunk lehetőséget a bemutatkozásra — nyilatkozott elégedetten, Farkas Jenő, a Kiskunfélegyházi Háziipari Szövetkezet elnöke — ez nagy örömünkre szolgál. Bár kézimunkáink nem sorolhatók kimondottan népművészeti kategóriába, de mint a művészi háziipar termékei méltóak a figyelemre. Ettől a bemutatótól azt várjuk, hogy a közönség megismerjen bennünket, mi pedig a fogyasztók igényeiről kapjunk pontos képet. A kirakatban pompázó térítők szinte mágnesként vonzzák magukhoz a járókelőket. A habos kelmékbe álmodott leheletfinom minták diszkrét báját az árcédulák sem rombolják le. A választék gazdag, az árak elérhetőek. — Igyekszünk összeegyeztetni a magunk és a vevők érdekelt — válaszol mosolyogva dr. Pajtás Istvánná, a kiskunfélegyházi kézimunkák elismert tervezője —, Szövetkezetünk 1100 bedolgozót foglalkoztat és 60 millió forintos éves termelési értékünkből 10 mi illő forintot tesz ki a kézimunka. A tervezésnél arra ügyelünk, hogy legyen is rajta minta, de ne legyen túl zsúfolt, mert akkor nagyon munkaigényes lesz, vagyis drága. Eladhatatlan. Húsz éve járjuk ezt az uitat, úgy érzem, sikerrel. Nemrég az olaszországi Modenában mutatkoztak be, ott is elismerést arattak a finom ízlés• A kirakatban elhelyezett kézimunkák megállítják a járókelőket. sei komponált, porcelán!es téssel vetekedő minták. A meisseni és Szollár Lajos költségvetési főelőadó A szerkesztőség megjegyzése. Lapunk következetesen és céltudatosan foglalkozik — a közművelődési párthatározat és a közművelődési törvény szellemében — szűke bb hazánk, Bács- Kiskun művelődési viszonyaival, ezen belül is különös tekintettel a közművelődés egyik alapjául szolgáló anyagi lehetőségekkel és forrásokkal Ezért közöltük — abban a hiszemben, hogy gondolatot ébreszt és vitára serkent majd — munkatársunk kétrészes cikkét, örömünkre szolgál, hogy a felvetett kérdések vitát váltottak ki olvasóink és a szakemberek körében egyaránt. Ezért közöljük szívesen most a fenti hozzáértő véleménynyilvánítást. • Dr. Pajtás Istvánná, a kiskunfélegyházi kézimunkák tervezője. 9 A bemutatóról a halasi csipkék sem hiányoztak. (Fényképezte: Radó Gyula.) a herendi porcelánok virágfestéséhez igazodó túfestéses technika, egyik jellegzetességük. Az egymásba öltött szülék nem válnak él, a kézifestés hatását keltik. A légiesen finom batisztra valósággal ráléhelt „ahzlikredszlis” öltéseket, rajtuk kívül mások nem lg tudják megcsinálni. — Legnagyobb gondunk, hogy nincs hozzá anyag. Igazán szép batisztot hímzésre alkalmas lenvásznat nem gyártanak nálunk. A hazai vásznak vagy nagyon durvák, vagy műszállal kevertek. Az előbbit nehéz ki varrni, az utóbbinál a hímzéstől összehúzódik az anyag. Fonallal él vagyunk látva. A kelleténél is jobban. Az Újpesti Cérnagyár ugyanis csak 50 kilós tételben fogad el megrendelést. Mivel mi 25—30 féle színt használunk, a raktárkészletünk indokolatlanul magas: 16—20 mázsás. Amíg beszélgetünk, megtelik az üzlet Sokan csak nézelődni jönnek be az utcáról és csomaggal távoznak. Kelendők a szép kézimunkák. sikere van a halasi és a kiskunfélegyházi szövetkezetek mutatós termékeinek. y. zs. IW'X'SiWíSíííwSTOWíKíffiíwmwmél'S'Kwl'XswmvSWvXwW tii/cs nyíltól A könyves szekrény kulcsa mindig kéznél van „Belépve egy irodába, sokaknak kisebbségi érzése támad, jóllehet tudván tudják, hogy velük egy sor. hói származó munkásember üt az Íróasztal mögött. Talán éppen azért, mert nem olvasnak eleget. Ha ugyanis Így lenne, biztosan nem éreznék olyan nagynak a különböző beosztásból eredő távolsápot. Sok egyéb mellett ebben ált a könyv haszna: tudást ad, magabiztosságot, s ezen keresztül közelebb hozza egymáshoz az emberekst..." Egyszerű szavak ezek, de sok igazság van bennüfc. S jól érzékeltetik annak a feladatnak a jelentőségét, amelyet Molnár József né bérszámfejtő lassan három évtizede lát el: üzemi könyvtáros munkahelyén, a Baromfiipari Országos Vállalat kiskunhalasi gyárában. — Huszonnyolc esztendő nagy idő: gondolom, sok minden változott itt a kezdet óta. — Bizony, így van. Az első években még konyhakésekkel vágták, és hatalmas kádakban forrázták a baromfit. Most minden gépesítve van: naponta húsz-huszonötezer csirkét szállítunk — konyhakész állapotban — a fogyasztóknak. Ki lehet számolni, hogy mennyi jut ebből egy-egy emberre: az üzemünknek kilencven fizikai dolgozója van. — Áfás területeken is ilyen nagy a változás? — Ami a könyvtárat illeti, igen. Az első években, emlékszem, egyetlen könyvespolc volt az irodánkban, a fejem fölött, azon húsz-harminc ócska ponyva — ez volt az üzemi könyvtár. Most viszont több mint háromezer kötetből lehet válogatniI Igaz, nincs külön helyiségünk, de talán nem is baj: ebben az étkezdében mindenki megfordul. Szem előtt vannak a könyvek. — Észre te veszik őket? — Minden második dolgozó rendszeres otvaeó. — Ki a legszorgalmasabb közülük? — Sok nevet mondhatnék, mégis, talán Mariska nénit említhetném — takarítónő a konyhán. Hetente öt-hat könyvet visz ki olvasásra. Főleg az útleírásokat kedveli, és Passuthot például. Aztán említhetném az igazgatónkat is. Vagy a főmérnök elvtársat. Igaz, 6 ritkábban jön, de akkor egy egész táskára való könyvvel távozik. — Es az üzemi könyvtáros? Szorgalmas olvasó vajon? — Én? TermészetesenI Ma például sok dolgom lesz: hazamegyek, aztán már ülök is fel a motoromra és irány a kerti Kötözni kell a paradicsomotI De akármeddig is tart majd, egy órányit elalvás előtt olvasok még. Régebben főként Berkesit szerettem, de mostanában valahogy egészen mások, a kedvenceim. Nemrég fedeztem fel magamnak Móricz Zsigmondot és Kolozsvári Grandpier Emilt. Itt tartottunk a beszélgetésben, amikor alacsony, fekete hajú fiatalasszzony lépett mellénk: könyvet szorongatott a kezében. Molnárné búcsúzott, s indult a könyvszekrény felé: a kulcs mindig ott van a zsebében... K. J. Láttuk OPEL reklámhadjáratát, és rámutattunk arra, miért hagyott fel MAX VALIER az OPELLEL együtt folytatott kísérletekkel. EGY BATOR KÍSÉRLETEZŐ HALÁLA — TILING SZÁRNYAS RAKÉTÁJA — ÚJABB Áldozatok — a rakétaposta Amíg OPEL látványos kísérletei folytak, VALIER 1929 végén WALTER RIEDEL mérnökkel közösen folyékony üzem anyagú égéskamra építését kezdte meg. A rakéta lényegében egy acélcső volt Felül foglaltak helyet az üzemanyagtartályok, alul pedig a fúvóka. A feltalálók ma már hihetetlennek tetsző körülmények között dolgoztak. A kísérleti asztalon a klfúvónyílással felfelé fordított rakéta tolóerejét például egy egyszerű szatócsmérleggel mérték. Fénykép maradt fenn arról, hogy VALIER a kísérleti „űr. hajó” szelepeit közvetlenül a szerkezet mellől nyltogatta, míg végül a kilövellő gázok tüzcsóvái a mennyezetig értek, a mérleg pedig 30 kllopond tolóerőt mutatott. Az egyik ilyen vakmerő laboratóriumi kísérletnél a rakéta 1930. május 17-én felrobbant és egy szilánk feltépte VALIER ütőerét. Többé nem tért magához és munkatársa, RIEDEL mérnök kar. ]al között halt meg a rakéta e lelkes és eredményes kutatója. Hasonló sors érte REINHOLD TILING mérnököt, aki Osnabrückben lőporos, tehát szilárd üzemanyagú rakétákkal folytatott kísérleteket. A lőpor töl tét sajtolása közben bekövetkezett robbanás miatt érte a halál munkatársával együtt TILING rakétáinak érdekessége a kilövéskor összecsukott hatalmas szárny, amely a pálya csúcspontján kinyílt s így a szerkezet sérülésmentesen visszaslklott a földre. TILING rakétái elérték az 5000 méter magasságot. Az osztrák SCHMIEDEL mérnök a rakéta gyakorlati célra való alkalmazásának egyik úttörője 1931-ben posta továbbítására szolgáló rakétákkal kísérletezett. • Reinhold Tiling puskaporos rakétája (1931). O alkalmazta először a rakéta átbuk&aa után szétnyíló szárnyakat a szerkezet sértetlen visszatérésére. 13 lőpormeghajtásos rakétája közül 5, hivatalos jóváhagyással négy-öt kilométeres távolságra levélpostát továbbított Lapunk következő számában a légtérben mozgó rakétarepülőgépről számolunk be. (Folytatása következik.)
