Petőfi Népe, 1978. június (33. évfolyam, 127-151. szám)

1978-06-04 / 130. szám

MŰVE LÖD ÉS . I RODALOM . MŰVÉSZET

4 valóságfeltárás útjain

CSANÁDY JÁNOS:

A csend vándora

SZŰCS ISTVÁN:

Baja

§n

Húsz prózai Írását, riportját, szociográfiai tanulmányát, töprengő jegyzetét gyűjtötte öszázé Hatvani Dániel a Füst száll fölfelé, a Forrás könyvek sorozatban most napvilágot látott kötetében. Divatosan itt sem jelzi a kiadó a példányszámot, sem a nyomdába adás keltét, a szerzői epilógus dátuma — 1977. március — azonban mutatja, hogy egy esztendeje is elmúlt a kéziratok lezárásának. Az írások majd mindegyike megjeleht már valahol: a Tiszától, Valóság, Jászkunság, Élet és Irodalom, és legtöbb a Forrás hasábjain. A kezdő riport, a Füstölgő falu 19(J6-ban, s a legutolsó jegyzet, Tűnődések a parasztvárosról 1974- ben. Még tíz évet sem fognak át ezek az írói látleletek, s a gyorsan változó mához sem közelíthettek el. Ha mégis a muradandóság érzetét keltik, bizonyára azért van, mert Hatvani értékítélete — néhány önmaga által is érzett és bevallott tévedésével együtt — ma már történelmileg Is hitelesíthető. Ebbem a konkrét és éppen ezért nagyon nehéz műfajban a történéssel egyidejűleg rajzolni meg a társadalmi mozgások és mozgástendenciák „trendvonalait”, olyan merészség, mintha a statisztikus naponta írná, rajzolná az összesítő grafikon mélypontjait, emelkedőit és csúcsait.

A Füst száll fölfelé nem könynyű olvasmány, nem alvás előtti pihentető kikapcsolódás, de azért ajánlom minlenkinek, akinek a valóság megismerése, elemzése, az emberek ügyes-bajos dolgában döntés a hivatali kötelessége. S azoknak Is, akiket őszintén érdekel az elmúlt évtized falujának, paraszti osztályának sorsa, életének küzdelmekkel teli változása: a mai fiataloknak, városi munkásoknak, a felnövekvő új értelmiségnek,

Az írások a maguk Idejében nem azért születtek, hogy valamikor majd kötetet reprezentáljanak. A kérdés Ilyenkor az író Bzámára Is az, hogy vajon valamiféle rendező elv összekötheti-e, összefűzi-e az egyes témákat. Ilyen szempontból talán csak a Fojtogatás is emberkép

HsávahiDániel; Eflst száll fölfelé

— a kecskeméti taxisofőr gyilkosairól szóló elemzés — lehet kétséges, ahol a hazai „szubkultúra” kialakulását próbálja tettenérnl a két fiatal lélekrajzában, a környezeti és cselekvési indítékok felkutatásában. Sokkal meggyőzőbb a Jászszentlászlói tizenévesek című, egy falusi Ifjúsági klub ürügyén felvázolt kép. A templomi randallrozást rendező fiatalok mellett (és mögött) sejteni lehet az egész forrásban levő erkölcsi normarendszer ellentmondásait, látjuk, a környezet, a faluki, tanyai szenvedő alanyok árnyékát is.

A legerőteljesebb írások azok, amelyekben a szerző a paraszti életsorsot vállaló emberekkel azonosulva mondja el tapasztalatait, riportútjainak tanulságait. A szövetkezeti parasztság elöregedése, az elvándorlás, új életforma keresés klkerülhetetlensége feszül Itt a mezőgazdasági termelés mindenkori nélkülözhetetlenségével, gondjaival. Hatvani stílusa hajlik a Móricz Zslgmond-i pergőén kérdező-felelő, markáns figurákat bemutató rlportázs felé, s ezek szinte pihentetők az olvasónak. Aztán, mintha restellené az „ellágyulást”, könyörtelen számokkal és adatokkal „bombázza” a tudatunkat. Mintha a szoclográfus elidegenítő okossága, szigorú figyelő tekintete nem hagyná érvényesülni a remek láttató képekben tájat, embert, festő írót és riportert. Néha elibe tolakszik, s tényközlő felsorolásba merül, megfeledkezve olvasója türelméről és befogadó képességéről.

Ismert riportja, a Pünkösdi búcsújárás, e műfaj egyik kiemelkedő alkotása, de vetekszik vele a Mélyhomokban című riport realizmusa is. Izgatja, irritálja a falusi gazdagodás legendája, s Igyekszik leszámolni a túlzásokkal, lehántolnl a valóságról a ráragasztott kérget. Megmutatva a különbséget a harácsoló életmód és a kemény munkával járó — olykor szintén nem dicséretes,

mert igénytelen — életvitel között. Megrázó és tanulságos az öngyilkosságok hátterét, társadalmi rejtett motivációit feltáró elemzés.

Nem sikerült teljesen beágyazni ebbe a kötetbe az öt nagyközségről készített tanulmányokat.* Oka ennek bizonyára az, hogy az általánosításra vállalkozó témacsoportosítás önnön kereteit la szétfeszíti. Így legtöbbször be kell érnünk a felsorolással, a példák egymás mellé állításával, a tanulságok hasznos, de kissé színtelen kimondásával. Hatvani sokkal többet tud —, s biztosan fel is jegyzett anyaggyűjtő útja során — az öt nagyközségről. De Itt mintha egy zsákba kellett volna gyömöszölnie — saját szigorúsága révén — együvé nem Illő dolgokat. Vitatható egyáltalán öt ilyen eltérő adottságú, hagyományú és különböző fejlettségi szintet elért község társadalmi. gazdasági életének egybevethetősége Is. Külön-külön talán mindegyik falurajz többet adott volna. A befektetett energia így sem veszett kárba. Feltéve, ha a kimondott tanulságokat megszívlelik, hasznosítják, s az írói, műhelybéll újragondolás sem marad el.

A Szülőfalum: Tiszaderzs című írással mintha adósságot törlesztene a szerző. Ne vonjuk kétségbe ezt a jogát, még ha az a falu a Tisza túlíelén is van. A leírtak után ítélve lehetne a Duna—Tisza közén és bárhol, hiszen a nosztalgia — valljuk be — a szülőfalu után bennünk is honol.

A legnagyobb értéke a könyvnek, hogy mérhetővé teszi — éppen mert időhöz kötött, hiteles és megbízható képet rajzol — a már bekövetkezett és még ezután létrejövő társadalmi, gazdasági, tudati elmozdulást. Kívánjuk az írónak, hogy módja legyen mielőbb — egy kicsivel gyorsabb „átfutási Idővel” — a mai helyzet felvázoláséira, mérlegretevésére Is. Ha lehet még homogénebb, letisztultabb írói eszközökkel, riporteri, szoclográfus! képességeit és tudását új erőpróbák elé állítva, vállalva a majdani „könyvbekerülés”, s az újbóli „megméretés” minden kockázatát F. Tóth Pál

Drámák képzőművészeti gondolattársítása

A színház a pillanat művészete. Az előadás Időről időre akkor születik meg, amikor a színész megszólal, gesztusa láthatóvá lesz a színpadon. Sem előbb, sem később; a semmiből születik, majd ellobbanva Ismét a semmibe vész a varázslat.

A színház ugyanakkor a közvetlenség művészete Is. A nézőtéren ülő emberek szem- és fültanúi, közvetlen részesei az előadásnak, közös áramkörre kapcsolva lélegeznek együtt a színészekkel. Alanyai és tárgyul a művészi teremtésnek, ezért egy közös világ része színpad és nézőtér. Jó közönség — Jó előadás; van ebben a színházi közhelyben sok Igazság Is.

Sok társművész ezért lrlgyll Joggal a színház teremtőit. Azok, akik dolgozószobájuk, vagy műtermük ajtaját akarva sem tudnák akkorára tárni, hogy akár csak egy „negyedháznyl” közönség betódulhasson rajta. És hiányolják a befogadók, a nézők válaszát; nem tudják az előadás záró tapsából megítélni, milyen hatást Is tesz az emberekre szobruk, versük, elbeszélésük, vagy festményük...

Kecskeméten Is lrlgyll egy-két tehetséges alkotó a színház művészeit. Néhány grafikus az elmúlt évadban minden különösebb csinnadratta: ünnepélyes megnyitó, díszes nyomdai meghívó közreadása nélkül kiállítást rendezett a színházban. Céljuk talán az, hogy részt kérjenek abból az emberi közvetlenségből, amely az előadásokat Jellemzi. Elsősorban a grafika eszközeit használták fel arra, hogy szót kérjenek maguknak. Bodri Ferenc képeit a kamaraszínházban: az Alglsztps?,-előadásokon láthattuk, Borbély Ferenc grafikáit a Verzióén; legutóbb pedig Csáky Lajos tette ki alkotásait a földszinti folyosó falára, a Koldusopera bemutatója alkalmával.

A grafika az a műfaj, amelyben az ábrázolásnak legalább annyira lényege az Ötlet és a gondolat, mint maga a rajz. Csáky Lajos rajzos „együttgondolkodása” az előadás rendezőjével és a szerzővel, Igen figyelemreméltó. Grafikáiban éppen arról a kérdésről van szó, amit néhány kritikus Is felvetett a kecskeméti előadás kapcsán: kikről és kiknek szólnak ma Magyarországon Brecht nevezetes songjai? Másképpen fogalmazva: milyen gondolatsor asszociálható 1978-ban Peuckok a Kolduskirály és a hírhedt alvilági vezér, Bicska Maxi történetéhez?

Rajz és sok sok kérdőjel... Csáky Lajos frivol ötletei, grafikai fintorai a brechtl dramaturgia és gondolkodásmód lényegéhez kapcsolódnak. Az avantgarde törekvésekben gyökerező, polgárpukkasztó, a képmutatást és önzést leleplező, mindig ötletes Brecht módszere tűnik fel tablóin Is oly módon, hogy a szövegek és a hozzájuk csatolt ábrázolatok feleseléséből minden alkalommal újjá születik a kétség, azaz a gondolkodásra való ösztönzés. A szövegl és képi egymáshoz rendelések gondolattársítása) építik fel a szerző „grafikai Koldusoperáját" megkapó éleslátással és újszerű mondanivalóval.

Az eddig kiállító grafikusok, munkáik minősége nyomán megérdemlik a nagyobb törődést. Az tán meg azért Is, mert sajátos műfajuk, a múlékony színházi „csodával” szemben, ldötállóbb. Elgondolkodhatnának tehát az Illetékesek: nem lenne-e érdemes az eddigi anyagot megóvni az elkollódástól, és összegyűjtve, egyszer egy „valódi” kiállításon Is megismertetni a közönséggel?

P. M.

Lehetnék én is vándora a messzi vidékeknek, a földre-zengő kékség alatt, kíváncsi, ki szemét mereszti, ha felbukkan egy fehér tanya, pékség; az országutak szélén gyalogolva elzúgó gépkocsik mellett mehetnék messzi, ifjúságom kóbor ösvényein, a galagonyabokrok alatt déli pihenőre rogyva, ha az egek vaskereke nem csikorogna fülembe: itt maradj, hol végtelen kőfalak közt tonnaszám zúg el minden másodpercben a vas, és gépek énekelnek, motorok robbannak percenként háromezret, nekiütközve az ellenálló házeresznek — hol vannak a régi, falusi háztetők, hol minden csepp esőszem külön koppant, hol vannak házunk zsindelyei, hol vannak ők, hogy védjenek, mikor rám omlik roppant lavina, robbanva a kipufogókban!

Elomló hajam szálai siratják a vasbunkókkal agyonvert csendet.

Kulcsok, nyilak, kapualjakban ácsorgó emberek, táncoló zápor, és átillanó huzat ez a tér, hol nyáron galambok fújják a levegőt.

Tornyok, házak közt maroknyi történelem, antennákban úszik a jelen; s mint egy meglékelt földdarab a városközpontban a park.

Egybenőtt májusi fasor ez a tizezer-diákos város.

Mit gyűlölsz vagy szeretsz: talán magad sem tudod.

Mint télen a veszteglő hajók, füstölsz a Sugovicában, s úgy fürkészed a nyomod a szigeten és a nyárfák között.

Élő néphagyomány

Vankóné Dudás Juló ma már világhírű, népművész; de ritka természeti tünemény Is, amelynek megértéséhez nem árt felidézni, mennyire kivesző emberi tulajdonsággá vált korunkban a sokoldalúság, a tartalmas egyszerűség, az elmélyültség. A napjainkban percenként feltűnő új felfedezések, találmányok, események, technikai-tudományos vívmányok közegében arra kényszerül az ember, hogy szüntelenül hajszolja magát — vagy szűkítse érdeklődési körét, hogy ne érezze lemaradottságát.

De ellenpontként ezért fordulunk megújult nosztalgiával a természet és a természetesség felé'; ezért vonzanak a szabad természet, a kertészkedés, a kis falusi házak, a gyerekrajzok, a naiv művészet, a népművészet megnyilvánulásai.

* MEMMEKAZEFEL1

MIStFfc ® & ;

A fővároshoz közel esik Galgamácsa. Földrajzi közelsége azonban nem bolygatta meg az ott élők világát. Látnivalóan nem élnek elmaradott módon: életük modernizálódott, építkeznek. De a Galga völgye hűséges tegnapjaihoz is — ami, sajnos, nem mondható el minden fejlődő vidékről —, becsben tartja, megőrzi és továbbadja mindazt, amit a nép tehetsége hozott létre.

Galgamácsán született, ott vált világhírűvé, ott él ma Is Dudás Juló. Hírét sokan hallották, de azt már kevesebben tudják, mennyire sókoldalú; dehát őrá nem is illik ez a kifejezés, anynylra magától értetődő, elválaszthatatlan tevékenysége a rajzolás, festés, írás, kórusvezetés, a táncegyüttessel való foglalkozás, a dalolás.

Fiatal lány korában népi együttest alakított falujában, s aligha véletlen, Inkább ennek egyenes folytatása, hogy az effajta tévéműsorok Indulásakor olyan emlékezetesen szerepelt a galgamácsal együttes. Ma pedig ott található a zenemflboltok polcain a negyvenperces Hungaroton lemez: „Sej, Galgamácsa eszembe se Jutna”— énekli Dudás Júló. a mácsal felnőttek és gyerekek kórusával. „Songs of Juli Dudás Vunkó” — olvasható a szép színes borítón (az angol mellett oroszul, németül Is). Dalok a farsangról, a böjtről, a tavaszról, nyárról, őszről, télről, rajta Dudás Juló rajzainak reprodukciói, és fotók: Kodály és Juló lüS3-ban — a nagy zenetudós már korán felfigyelt rá —, Juló munka közben, családja körében, egy szép faragott kapu a faluban.

Sokat foglalkozott művészeté-,

vei Moldován Domokos Is, aki mint fotóművész és mint filmrendező a néphagyományok, a néphit és hiedelmek felé fordult érdeklődésével; filmjei, kiállításai, publikációi, s a nemrég elkészült lemez szerkesztése: mind elkötelezettségét szemléltetik. Nemrég film készült Dudás Jutóról. Mostanában már nehezére esik, hogy „Idegenforgalmi szenzációként” szerepeljen — mondja. És Igaza van. Hiszen nem ő maga a látnivaló, hanem mindaz, amit teremt S ahhoz háborítatlan nyugalomra van szüksége, mert Juló rajzait képeit békés, gyermekien tiszta, zavartalan figyelem jellemzi, s ha van mit csodálni mindabban, amit Dudás Juló ad a világnak, hát éppen ez a csodálatraméltó. Sosem tűzött ki maga élé külön célokat, nem akart feltűnni, nem

vágyott elismerésre, pénzre, csak énekelt rajzolt írt, a munka öröméért; s azért hogy el ne tűnjön nyomtalanul mindaz, amit a Galga völgyében élő nép évszázadokon át létrehozott.

Dudás Julót nem zavarta meg a hírnév. Es nincs nagyobb dolog, mint amikor egy — nincs rá lgazabb szó — naiv művész megőrzi eredeti, tiszta, gyermeki látás- és életmódját. „

Ország-világ gyönyörködött már munkáiban. A megyei tanács nemrégiben megvásárolt Galgamácsán egy régi parasztházatj amelyet azért hoztak rendbe, hogy azok is láthassák Dudás Jua ló képeit akik eddig csak hírből Ismerték a Galga völgyét és fáradthatatlanul munkálkodó szülöttét.

P. G.

Emlékezés az első iskolára

egyvenhárom esztendővel ezelőtt, szeptember

1-én apám szokatlanul korán keltett fel. Fülembe súgott néhány bűvös szót, amitől én úgy talpra szökkentem, mintha gumilabdából gyúrt volna össze a teremtő nagy természet. Jó apám szavai varázserővel hatottak rám, ám mégis valami eddig nem tapasztalt, szokatlanul furcsa, szorongó vibrálást éreztem abban a pillanatban. Pedig ő csak ennyit mondott: „Ugorját fiam — megyünk az iskolába”.

Azt a reggelt sohasem felejtem el, s bár a többesszámban kiejtett „megyünk" szó némi bátorítást adott, mégis: amig magamra öltöttem az elkészített ünneplő ruhát, elgondolkoztam nagykomolyan. Hát bizony, valóság lett most, amiről eddig csak beszéltek nekem nap mint nap.

Eljött az idő: menni kell iskolába. Nincs meghátrálás, visszaút. Csak egy út van, ami a Csillag utcai házunktól a „Fehér iskoláig" vezet, és az nyílegyenes.

Elindultunk hát kézenfogva apámmal, de nem 0 fogta az én kezemet, hanem én az övét. S ez természetes is volt, hiszen én jól tudtam az utat az iskoláig, bátyámat sokszor elkísértem oda, titokban. Amikor apámmal betértünk útközben a sarki Mráz szatócshoz, ahol egy igazi tábla tejcsokoládét kaptam három fillérért, némi bátorságféle szállott belém. Apám meg csak ennyit mondott: „Ez most neked dukál fiam, bátyáid is megkapták elsős korukban.”

Aztán, amikor gyorsan odaértünk a nagy, fehérre meszelt iskolához és átléptük a kisajtó küszöbét, elém tárult a hatalmas udvar. Bevallom, belémnyilallott valami eddig nem tapasztalt, furcsa érzés. Hiszen az udvar óriási volt, én meg bizony igen aprócska legény, és már apám is elengedte a kezemet, mert azt akarta, ne vegye észre őt a tanítónő; ne lássa, hogy ő vezetett el a tudomány „tündérpalotájába".

Az osztályteremben alig bíytam /elocsúdni a látványtól: hiszen már „telt ház" fogadott, mire odaértem, de a többi kis szeplős, szőke, barna buksifejű ifjú társam, éppenúgy meg volt illetődve, mint jómagam. Helyet foglaltam az utolsó padban, ahol még hely volt. Am alighogy végigjárattam a szememet a tengersok képen, rajzon, térképen, máris nyílt az ajtó, és mint egy váratlan jelenés, ott állott előttünk egy fiatal, szép, kedves arcú tanítónő; Piroska néni.

Bejött, megállt. Nekünk meg fel kellett állnunk és illendőképpen köszönteni őt. A köszönésnek szánt

„kezitcsókolom" valahogy úgy hangzott, mint egy fegyverropogás. Vagyis külön-külön tizedmásodpercenként egy-egy, összesen harminckét „kezitcsókolom” hangzott el. Amikor végre leültünk, 0 elkezdte a tanítást, az igazi első, valódi leckeórát. Beszélt, beszélt, mi meg úgy hallgattuk, mint otthon a kályha melegénél nagyanyánk meséjét. Még az óra végét jelző csengetést sem hallottuk meg. Pedig a „harang" hangja egy egyszerű ekevas és egy hosszabb vasdarab összeütögetésétöl származott. Az öreg pedellus találmánya a nagy eperfára volt felakasztva.

non

Negyvenhárom hosszú esztendő múlott el a fehér iskolai napok óta. Világégés tengernyi szenvedéssel, halálsikoly, baj, kín, gyötrelem, meg soksok betegség. Es aztán öröm is. Később mutattam hétéves lányomnak — hatvankilenc nyarán — egy hetipiaci napon azt a helyet, ahol a padom álott egykor, meg a katedra helyét, ahol Seres Piroska néni ült és magyarázta a kis és nagy „bé” betűt meg az egyszeregyet. Lányom, igaz, kissé furcsán

nézett rám. Érthető, mert azon a helyen most éppen egy tejeskofa árul De nekem az a hely most is szent. Mondtam a lányomnak: itt bizony sok tízezer gyerek tanult régebben. El is határoztam aztán, hogy összegyűjtöm mindazokat a volt elsős osztálytársakat, akikkel együtt jártam. Am hiába vettem elő legjobb emlékezőtehetségemet, csak két név jutott eszembe. Rájuk határozottan emlékeztem még. De nem lett a titokban megtervezett „Piroska néni"-látogatásból semmi, mert az egyik volt padtárs már tizenöt éve kint fekszik az alsó temetőben, a másik meg ötvenhatban disszidált.

Elmaradt hát a gyönyörű, nagy virágcsokor átadása. Egyedül hogyan mentem volna harmincegy társam nevében?

Piroska néni, már túl az arany- meg a vasdiplomán, még fiatalosan végig-végigsétál a főutcán, de alig van olyan fiatal, aki ma már ismerné. De mi, régi tanítványai messziről megismerjük és kalapot is emelünk neki. Es gondolatban megköszönjük mindazt, amit értünk tett.

Hogy szigorú volt hozzánk, hogy elviselhessünk majd nehézséget, nélkülözést, háborút. Hogy jóban, rosszban cselekedni tudó, családapa, nagyapa váljék később belőlünk.

Piroska nénit még sokszor szeretném látni, amint hű társával: öreg sétabotjával végigsétál a Kossuth Lajos utca platánfái alatt.

Móczár Sándor