Petőfi Népe, 1978. június (33. évfolyam, 127-151. szám)

1978-06-25 / 147. szám

MŰVELŐDÉS

IRODALOM

MŰVÉSZÉT

Nyári tárlat Kecskeméten

Talányok a művészetben

Sok érdeklődő volt Jelen a múlt vasárnap Kecskeméten, a Megyei Művelődési Központban megnyílt tárlaton. A kíváncsiság részben a kiállítást megnyitó neves művészettörténésznek, Supka Magdolnának szólt; részben pedig a művészeknek, akiktől a közönség a fokozatos fejlődésen túl valami újat, érdekeset, az eddigi' eredményeknél, többet is remiéit.

A remények nem mindenkor válnak valóra. Ennek a gondolatnak a súlyával szemlélődtünk magunk Is. A bizony elég szerény szobor- és grafikai termés mellett a festészeti anyag határozza meg a bemutató „arcát”. S ez a régen ismert, a megszokott; vagyis a némiképpen leegyszerűsített. Olyan elemeit látjuk a közös 'bemutatkozásnak, amelyek az alföldi festészet nyomvonalához közelebb esnek: tanyákat, állatokat, tocsogókat, fákat, vizeket, szárazulatokat, meg hangulatokat, különböző építményeket. Sötét, olykor teljesen színtelen 'hátterekből világos foltok ugranakelő; olykor ismiert színkontrasztok, s harmóniák szólnak hozzánk, mint a tizenkilencedik század mestereinek műveiről, csak éppen váz• Bozsó János: Istálló (olaj).

• Szabó László: Összetartozás (márvány).

latosabban, hevenyészettebben, mintha az elmúlt idők gondolatai a ma világába kényszerültek volna. így az érzések sokszor érzelmesekké, a gondolatok pedig ’ a kiteljesedés helyett semmitmondókká devalválódnak.

A hagyományos alföldi festészet folytatójaként áll előttünk Chiovlni Ferenc. Kiállított festményein — régebbi munkáihoz képest — az oldottság jelent festői gazdagodást, ami mögött kitapintható a szigorú rendbe kényszerült, tehát átgondolt szerkezet. A rendező Jól illesztette egymás mellé a hasonló talajból felnőtt műveket: Bozsó*János horizontja így kerül Baranyó Sándor figurái mellé; de Jól egészíti ki a sort Weintráger Adolf és Sáros András egy-két képe is. Közöttük elsősorban a temperamentum különbözősége ad bizonyos változatosságot. Welntrágernél a grafikai elemek, Baranyónál a mármár túlméretezett foltok, Bozsónál az „alla prima” festésmódnak köszönhető szuggesztivitás. Sárosnál a „natura" túlbecsült értéke jelent egyéni hangot az említett Iskolában.

Amikor — szellemi rokonságuk révén — ennek a sornak a végén Göldner Tibor és Bényi László képeit említjük, felmerül bennünk óhatatlanul az a kérdés, amelyet immár művészkörökben negatív válasszal lezártnak tekintenek: „Alkalmas-e a festészetnek ez az útja a továbblépésre?”

A nyári tárlatnak volt néhány szép meglepetése számunkra. B. Mikii Ferenc kiemelkedő művekkel szerepel a bemutatón, amelyeken az atmoszférikus festészet — amelynek csúcsa a magyarok közül Egry művészetével mérhető — a konstruktivizmus eredményeivel gazdagodva ölt sajátos arcot. Fazekas Magdolna és Meggyes László rendkívül érzékeny festményei arról győznek meg bennünket, hogy az elhivatottság, az alaposság és a színvonal a piktúrában édestestvérekké válhatnak egymással — amihez a kötöttség merészebb feloldozását kívánjuk e két igényes művésznek. Bokros László „Csontváry emlékére” című munkája színvonalával, s aZ egész tárlattól való különbözőségével nyújt érdekes színfoltot. Az együttesben még Kovács László útja Is figyelemre méltó; ő bizonyára Nagy Istvánt választaná mesterének.

Az előző években látott középmagyarországi képzőművészeti kiállításokra mindig erős grafikai és szobrászati anyag' volt jellemző. Ügy tűnik, most e művészeti ágak művelői sem „összpontosi-. tottak” különösebben erre a tárlatra. Néhány tanulmányi Jellegű munka említése és a „leltári felsorolás” kívánkozna még toliunk hegyére, melyek az „eredmény" láttán bizony' megkérdőjeleznék e nyári tárlatok rendezésének indokoltságát.

Goór Imre

KONSZTANTYIN VAN SEN KIN:

Születésnapi beszélgetés

Weöres Sándorral* Ismét

— Sohasem készültem költőnek. Inkább technikusnak, matematikusnak, ügyvédnek vagy éppen fizikusnak. A költői mesterséget gyerekkori, pólyáékor! gügyögésekkel kezdtem, ami különben is minden gyerekben megtalálható. Három-négy éves koromban tanultam meg a nagybetűket. Ritmusos sorokat jegyezgettem, amelyeket én találtam ki. Mindez megmaradt későbbre is.

— Miként találkozott akkor az irodalommal?

— Ügy, hogy a különböző szándékaim cserbenhagytak. Még annyit sem érhettem el, hogy egy kis vidéki lapnál riporter legyek. Akármihez fogtam mindig, minden kútba esett. Hogy elkeseredtem volna? Mindezeket külsőségéé dolgoknak tartottam. Az irodalmon kívül minden pályán kudarcok értek, de valójában nem ráztak meg. S ha mégis elkedvetlenedtem valamiért, mindig hazatérhettem a szüléimhez. Az irogatás így lett életem állandó szükségletévé. Aztán Rákosiék időjén, amikor verseim nem jelenhettek meg, sok fordítást kaptam. Bármily furcsán hangzik, így lettem műfordítói Az irodalmi pályám Is ebben az időszakban kezdődött el. Abban a csöndben és kirekesztettségben tudtam megírni a hosszabb kompozícióimat: Mária mennybemenetelé^, a Medeat, az Orbls Pictust, Az elveszített napernyőt... Sohasem születtek volna meg ezek az ötszáz soros vagy annál is hosszabb versek, ha ezek a körülmények nincsenek.

— On rendkívül termékeny író és fordító.

— Nyilván alkati dolog könnyen vagy nehezen írni. Nem mindig dolgozom. Vannak és voltak nehezebb dolgaim, amelyeken évekig, sőt évtizedekig vesződtem. Viszont akadtak olyanok, amelyek percek alatt készültek el.

— Ügy tűnik kiegyensúlyozott ember.

— Mindig is az voltam. Soha semmitől sem borultam ki hosszabb időre. Vastagabb idegrendszerem van mint a legtöbb költőfélének. Előnye: a kedély meglehetős stabilitása. Hátránya: az irodalmi alkotásoknak előfeltételük az érzékenység. Hiányzik nálam az Arany Jáhos-i „túlérző fáj világ”. Ami van helyette az egészen más. Én nem vagyok költői alkat. Inkább matematikus vagy éppen filozófus vagyok. Egzakt ember. A belső harmónia nagyon jó, .csak éppen .kérdéses, hogy hol és mivel fizet meg érte az ember.

— A hatodik évtizede után is változatlan munkatempót diktál?

— A korral feltétlenül együtt jár bizonyos kopás. Munkaeredményeim azért mér korántsem olyanok mint mon3iuk tíz vagy húsz évvel ezelőtt.-rr< Ezt megcáfolom — szól közbe Károlyi Amy, a feleséi!. — Két esztendő alatt írta meg a „Három veréb hat szemmel”-t, ami hallatlan nagy tel•Júnlua 22-én volt SS éves Weöres Sándoi

jesítmény. Az irodalomtörténészek tanácstalanul állnak e vállalkozás nagysága előtt.

— Igen, de ez másfajta munka — veszi vissza a szót Weöres Sándor. — Nem alkotó munka. Inkább értékelő, gyűjtögető tevékenység. Ha az ember saját verset ír, tetszése szerint íantáziálhat. Egy-egy régi vers kiválasztásánál viszont ez nincs. Legfeljebb a választás szabadsága. Különben sem egyedül végeztem el ezt az óriási munkát.

— Mennyire képes megőrizni a költő fiatalkori frisseségét, rugalmasságát?

— összetalálkozom olykor bizony nehezebb feladatokkal is, amelyeket húsz vagy harminc évvel ezelőtt sokkal könnyebben oldottam volna meg. A tizenhat vagy tizennyolc éves koromban írt verseim frlsseségét aligha sikerül ma felidéznem. Sőt, már jóval előbb, mondjuk huszonöt éves fejjel sem sikerülhetett megjelenítenem azt a régi fiatal hevületet, rugalmasságot. Nem mindenkinél van ez így. Évszázadok óta rejtély, hogy Platón dialógusait milyen sorrendben irta. Sokan törik ezen még ma is a fejüket ..

— Általában mivel tölti napjait?

— Majdnem mindig adódik valami elfoglaltság. Irodalomtörténész társaim jönnek hozzám gyakran. Fordítók és nyelvészek is bekopogtatnak. A barátok és az ismerősök sűrűn látogatnak. Eléggé feldarabolódik a napom. Ezért inkább éjjel írok. Tömérdek feladat áll még előttem. Saját munkák és feldolgozások. A „Három veréb hat szemmel” sok olyan régi magyar költőt felszínre hozott, akiknek a műveit rendezni és kiadni kell. Ilyenek Kalmár György. Apaffyné fejedelemasszony, Kovái Ilona, Lázár János. Valamennyien kitűnő és ma is olvasható. aktuális költők. Meg kell menteni őket á feledéstől. Sok nagy értékű, kiadott vagy azóta elsüllyesztett költői írás. S ott vannak még saját írásaim is. Lehetőleg szép verseket akarok írni, amikor majd maguktól kikívánkoznak.

Ssémann Béla

Weöres Sándor:

Vásári népballada

Tiszabecsnél vagyon egy borkápolna,

Plangár CsÖpi volt annak a góréja,

Plangár CsÖpi ha föltürte ingujját, három manus kiköpködte a fogát.

Asztalok közt jár a szép missz Ramóna, szölke álom a fején a paróka, szeme köré kék karika pingálva, abból pillog a sok részeg pofára.

Fáró Lajos leült a plüss fotelbe, missz Ramónát csak igen nézegette.

Mondta CsÖpi: Ne tátsd a szád, te Lajos, ez a kastély úgyis ölég huzatos.

Missz Ramónát illetőleg valahol majd erkölcsi segítséget is kapói, nem akarok neked sokat mesélni, mert te aztat úgyse szokod kibírni. —

Fáró Lajost elvitték a műtőbe, három fehér magántanár varrta be,

Fáró Lajost addig-addig mütötték, hogy a vágyát egészen lehűtötték.

Viszik Csöpit Szentesre a táblára, missz Ramóna gondulkodik magába:

Az egyiknek állkapcája odalett, a másikért nem adnék egy verebet.

Ismét, ismét mellettem ülsz, ismét érzem kezed!

...De a távoli semmibe réved tekinteted.

„Hol vagy most? Hol jársz?"

— kérdezem.

De semmit sem felelsz.

„Ki van veled?"

— nem válaszolsz. Fájdalmas ez a perc.

fis hiába kiáltalak.

Bolyong a képzelet.

Mint egy eltévedt repülő az őserdő felett...

(Antalfy István fordítása)

Hozhatta a társadalmi tudat fejlődése, hogy a kultúra szférájában rendre visszatérő fogalmainkról felismertük: időszerű kiterjeszteni azoknak nomenklatúráit vailami általánosabb, kollektivebb tartalmú meghatározottságig így emelte anyanyelvűnk szinte legyezőszerűen a gondolkodás fogalmi kategóriáját a közgondolkodáséba, a szellemét a közszellembe, így válhatott — lassacskán a (köz) napi szóhasználatban is már — a művelődésből közművelődés, az oktatásból közoktatás stlb.

Jórészt hasonló fogalomtágulás eredménye, ha adott művészeti teljesítmények mérlegelésekor közérthetőségről beszélünk. Legtöbbször, sajnos, csak elvétve, hiszen az esztétikai megközelítés általában rangon alul keeeli, a hétköznapi pedig szemérmesen eltitkolja, hogy valamely alkotás közérthető, vagy sem, azaz érthető-e a nagyközönség számára, avagy birtokba vételéhez nehezen adja meg magát. A műelemzés rendszerint nem érzi föladatának, hogy az átlagolvasó (néző, hallgató) kapacitására, legalább mint részleges szempontra Is, hagyatkozzék — az átlagolvasó (néző, hallgató) pedig szégyenérzetből, vagy mázos sznobizmussal félretolja, odahagyja, amit non ért szívesebben letagadja, semmint szembe nézhe vele, s a tanácstalanságát megvallaná. Egyszerűen nem sikkes valamit nem érteni; így hát csillogó ruhát láttat a parvenű káprázat akkor is, ha a király meztelen.

□ □ □

Nincs abban semmi röstellni való, ha bevalljuk: „igen sok igényes, iskolázott, érdeklődő olvasó kínlódik ma is, szembekerülve Thomas Mann Doktor Faustusával, Joyce, Proust művei,vel”, vagy „sok múltbeli érték befogadása problematikus, ám menynyivel inkább az igen sok kortárs műé”, s hogy „gyakorta hallani, nem értem Juhász Ferenc, Pilinszky több versét, Mándy Iván szépprózáját, Páskándi Géza drámáját és így tovább”. Frappánsak a példák, célratartóak, hiszen az irodalom első vonalából ki ragadottak. A tudatosított talány ugyanis nem talány többé, amennyiben lehet rágódni, töprengeni a megoldáson, még akkor is, ha az nem olyan gyors és kézenfekvő; Ha'~tudom, hogy mások se értenek valamit, amelynek pedig az értéke evidens, majd csak tesz azért a kollektív bölcsesség, hogy közeledjenek a mű és a befogadás ollószárai.

Régi bölcsesség: előbb fölismerni, kiváltani kell az ellentmondásokat, hogy tompithatóak, megszüntethetők legyenek. És még nincs is szó a képzőművészeti, sőt a zenei közérthetőségről, nóta bene gyanítom, itt keményebb fába vágna a fejsze. Laikus közelítéssel tudniillik a szépirodalom érthetősége természetesnek látszik. Aki ismeri az ábécét, tud olvasni, elóbb-utóbb (magyarázó szövegekkel, segítséggel) majd csak megért egy verset vagy regényt. Hanem a képzőművészet és a zene ábécéjét mennyivel kevesebben Ismerik; ezen alkotásoknak jószerivel nincsenek olyan fogódzói, mint a betűk, szavak, mondatok, Illetve ezeknek a „fogódzói”, a muzsika és a képzőművészet ábécét, kevésbé közismertek. Mai irodalmi művek elemzése az esztétikával vasba öltözött tudós analizátoroknak is „rázós”: értékük az Idővel alakul ki, s egy-egy adott mű elhelyezéséhez tudvalévőén a kortársi vonulat minél teljesebb fölszaporodása sem árt. Hát még a mai festészetben (szobrászatban, Iparművészeiben), vagy a kor zeneművészetében, ahol tetten érni a megszüntetve megőrzés dialektikáját, s ezáltal elhelyezni valamely alkotást az esztétika mérlegén, éppoly kockázatos vállalkozás, mint lemérni pusztán a közönséghatását, közérthetőségét.

□ I □

A helyzetet bonyolítja, hogy az alkotás, a produktum is visszaélhet a közérthetőséggél, Ilyen folyamat tetszik föl a giccsben, amely szirupos felszínességével kelleti magét, a látvány mákonyával siet gyorsan meghódítani a befogadót. Ez a visszaélés elrettentő példája. Akadnak azonban manipulációs módszerek is, amikor például a realizmusnál vonjál* meg a közérthetőség szélső határait, azt privilegizálva, egyszersmind szembeállítva a modern művészeti törekvésekkel — mint érthetetlen, zűrzavaros képződményekkel. Ezért illékony igyekezet módjuk a vásárhelyi festészetet pusztán közérthetőségével, realisztikus hagyománytiszteleté okán fölülbecsülnl —, miként alábecsülni is az, holmi korszerűtlen jelenségként, realizmusát. De számos példa bizonyítja: a befogadásnak azt a természetét, hogy szégyelld, elhallgatja az ember, amit nem ért, kihasználhatja, meglovagolhatja a művészi koncepció gyegesége is. így születnek különféle esztétikai maszlagok, amivel nem tud mit kezdeni a közönség; hogy göncnek érzi magán, röstelli, inkább hallgat rőia, s messzi ívben elkerüli. Félreértés ne essék, az interpretáció szabadsága több mint lehetőség A teremtő és újjáteremtő művészet legbecsesebb igénye és adománya, ám ha a produktumnak csekély a művészi hitele, mit sem ér a célzatos belemagyafázás.

□ □ □

A kiragadott példák persze esetlegesek. Tetszés szerint vitathatók, vagy szaporíthatók. Maga a közérthetőség sem holmi steril esztétikai kategória; társadalmi szinten mindig egy adott közösség értelmi-érzelmi állapotának függvénye. Ehhez szabad tehát igazítani az elvárások szempontjait is, mindkét ólairól, a közlőéről és a befogadóéról egyaránt.

N. J.

BÓLYA PÉTER:

Ásatás

, .Egészséges emberek társaságára vágyom”, gondolta Kerekes, „ha egyáltalán vannak ilyenek”. — Nincsenek — dünnyögte Széky, a másik betegszállító, azelőtt gróf, most részeges eltartott, hiszen az ezer forintos kórházi fizetés semmire nem volt elegendő, főképp nem a napi tíz pálinkára, amelyet Széky magába döntött.

— Nos? — kérdezte Széky.

— Semmi — mondta Kerekes.

A reumaosztály előterében ültek, fél négy volt, már elvégezték a napi teendőket, várták a „fájrontot”.

És lám, a főnővér dugta ki a fejét a főnővéni ajtón.

— Ferenc, Lacika! — süvöltötte.

— Jelen — mondta Széky.

— Itt — jelentkezett Kerekes.

— A telepfelügyelő hivatja magukat. •

A telepfelügyelő: Vak Béla. Széky nevezte el így, fél szeme miatt. (A másikat a fronton hagyta, katonatiszt korában.)

— Uraim — mondta Kerekeséknek —, holnap negyven mázsa mész érkezik a konyha tatarozásához. A gödröt önök fogják megásni az udvar szabad sarkában. Végeztem.

Elfordult.

— Nos? — kérdezte Széky.

— Semmi — mondta Kerekes.

Áaót, lapátot fogtak, kivonultak az udvarra.

— Mikor is kezdődik a hivatalos tél? — kérdezte Széky.

(ősz volt, barna, szagos idő. Kerekes a következő őszt várta, amikor elpályázik a Fürdőkórházból, egyetemi polgár lesz. — „Én is jártam egyetemre — mondta egyszer Széky —, de abbahagytam a vadászatok miatt”)

— Idefigyelj, Kerék — mondta a gróf, és ásóját a földbe vágta.

— Mekkora gödör kell negyven mázsa mésznek?

— Nagy — mondta Kerekes.

— Ez Igaz — mondta Széky elgondolkozva. — Ha nagyobb gödröt ásunk, abból nem lehet baj.

Ástak. Keményen, izzadva. Még szerencse, hogy néha keresztüllibegett egy-egy nővér az udvaron, fityulával vagy anélkül, lobogó, őszi hajjal, földlgérő maladopóban... — Elég — nyögte Széky, leült a gödör szélére.

— Méltatlan munka ez a kublkolás.

A platánok halk susogásba kezdtek, s hamarosan a szél is megérkezett a kórházudvarra.

— Nos? — mondta Széky.

— Semmi.

Kerekes belerúgott a földkupacba.

— Odanézz — lökte meg Széky t.

Egy barnásszinű bordacsont fordult ki a földből.

— Lócsont — mondta Széky.

— Itt állomásozott valamelyik tüzérosztag, talán éppen Vak Béla századosé;

— Embercsont — vélte Kerekes.

Lemászott a gödörbe, ásni kezdett. Csont, csont, csont, végiül előkerült a koponya - is.

— Ember — mondta Széky.

— Volt — mondta Kerekes. — Összerakjuk?

— Nincs meg mind.

Ültek a gödör szélén.

— Ki lehetett? — mondta Kerekes.

— Katona.

— Á. Meztelen volt, semmi ruha körülötte.

— Régi katona. Végvári vitéz, a ruháját ellopták a törökök.

— Szerintem áldozat

— Hm — dünnyögte Széky. — Minden halott áldozat\végül is.

— Megölték, elásták.

— Rémeket látsz. Illetve csontokat látsz, és mivel fiatal vagy, be vagy szarva.

— Most mit csinálunk?

— Semmit Elássuk a gödör alján.

— Azt nem lehet Szólni kell valakinek.

— Minek?

Hátha...

— Idefigyelj, Kerék, bárhol ásni kezdesz, előbb-utóbb. talál« néhány csontot Nem olyan nagy ez a földgolyó, és mindig sok ember élt rajta. Visszaássuéc.

Visszaásták, másnap föléje került a negyven mázsa mész.

Kerekes nemsokára eltűnt a fürdökórháaból, de még sokáig érezte, hogy csontokon jár. Székyvel nem találkozott többé, mert a gróf meghalt, mielőtt a tél beállt volna.