Petőfi Népe, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-11 / 109. szám

1978. május 11. • PETŐFI NÉPE • S Téglagyári asszonyok SZERETEM a tévé-híradót. Nemcsak arra ad módot, hogy megtudjam ki utazik és érkezik Ferihegyre, de arra Is, hogy ml történik a nagyvilágban és benne a nekem nagy, a világnak kicsi or­szágomban. Sőt, igen gyakran ar­ra is, hogy a hírek láttán, hallatán eltűnődjek olyas dolgokon, ame­lyeken tűnődni a tévé-híradó nélT kül eszembe se jutott volna. Itt van például minap is: Ördögboty- tyán. Ha jól emlékszem a névre, akkor innen szólt a híradó egyik kis riportja, beszámolván arról, hogy az itteni ósdi,'elavult tégla­gyár mellett — ma még nem he­lyett, csak mellett — ott dolgozik már az új, a modern, az olasz gé­pekkel, millió téglát előállító gyár. A képernyőn megjelent ama ré­gi téglagyár amely alig változott az elmúlt évtizedek alatt, s amely így tökéletesen egybeesett a ben. nem az egykori téglagyárakról ki­alakított képpel. Természetesen asszonyok tolták az istenverte ne­héz csilléket a kikopott vassíne­ken, még csikorogni is hallani vél­tem, amint a rozsdás korongon át­fordítják a rakott csillét a száritó felé. A szuggesztlv képek és a szuggesztlv szöveg nyomán még agyonstrapált, vlsszeres lábaikat is láttam, amint a napi nyolc-tíz ki. lométernek éppen a híradóra eső részét araszolták a megrakott csil­lék mögött. Szlnlgaz: embertelen munka. Es végképpen nem asszonyt, női munka. Örvendezve néztem hát tovább a híradó riportját, amint a néző szemeként bekukkant az új gyár­ba. ahol minden gép már automa­tika. elektromos a targonca, ahol a termelés tízszerese az iménti niunkahelyének, de százszorosán könnyebb és tisztább a munka. Ez igen, mondtam magamban, ez már nőnek, asszonynak is való. Egyet­len nőt sem láttam itt. Amerre a kamera fordult, ahová eljutott, ahol bármit is mutatott, férfiakat láttam dolgozni. Néhányat csupán. Életerős, fiatal férfiakat, akik va­lóságos eleganciával és szó szerint is játszi könnyedséggel végezték munkájukat. A riport már elhangzott, de kép­zeletemben újra és újra a tégla­gyári kockák peregtek. Es méltat­lankodtam. Legalább egy szót, egy megjegyzést miért is nem szentelt annak, amiért én most méltatlan­kodó vagyok: a nők maradnak a férfinak is igen nehéz fizikai mun­kánál, mig az életerős fiatal fér­fiak a kisujjukkal dolgoznak jó­formán. Miért beszélünk annyit a női egyenjogúságról, hiszen van rá törvényünk, van miatta és érte po­litikánk, csakhogy a mindennapi életben még távol állunk attól, hogy mindez valósággá váljék. SZIDTAM a gyárat, ahol úgy korszerűsítenek, hogy a legnehe­zebb munkát végző nőkre nem gondolnak. Szidtam a riportert, hogy miért kell pont ilyen példát felhoznia? Szegény, meggyötört, korán öregedett asszonyok I Míg a férfiak a korszerű, könnyű, auto- matlkán... Au tómat lkán? Igen. Mégpedig olasz gépsoron. Százmillióba kerül, működtetésé­hez elég két-három ember és... De milyen két-három ember? Olyan, akire rá lehet bízni az effajta drága gépet, aki ért a tech. nikéhoz, aki számára a technika egyfajta élet, és magatartásfor­ma ... > Dehát azok a téglagyári asszo­nyok, akik tizenöt, vagy húsz esz­tendeje, gyakorlatilag a segéd­munka szintjén, kínlódták, szen­vedték, dolgozták végig fél életü­ket, azok az asszonyok mit tudná­nak kezdeni egy ilyen gépsorral? Hiszen semmi szaktudásuk nincs, legalábbis olyan értelemben, aho­gyan azt manapság szakértelem­nek tartjuk. A targoncavezetéshez vizsga kell. De, aki ötven felé halad, s mindig gyalog járt, az már nem képes megtanulni a targoncaveze­tés szabályait sem. Üdülést tudunk adni, féláru jegyet is a gyorsvo­nathoz, orvosi ellátást is /ingyen, mosógépet Is. meg televíziót is. de a nehéz fizikai munka terhétől megszabadítani nem tudjuk őket. fis ezért több, mint elgondolkod­tató, hogy évről évre újraterme­lődnek a voltaképpen semmihez sem értő és érteni nem is akaró nőgenerációk, akikről néhány év múlva ismét készülhet a tévéri­port: végzik a munka nehezét, míg a könnyebbjét a férfiak, korszerű géppel. Az egyenjogúsági szerző­dések nem a gépek, a munkapa­dok mellett köttetnek. „Asszonyok, lányok ne hagyjátok magatokat”. Mit érnek önmagukban a jelsza­vak, ha nincs mögöttük a tanulás akarata és a tudás beteljesülése? A TÉGLAGYÁRI asszonyok, hogy Ilyenek maradtak, nem ml vagyunk a felelősek. A múlt. Es a mai huszonévesekért? A jelen? Gy. G. • Cs. Pata] Mihály panno-vázlata jól kifejezi, hogy a munkáséletről szerzett közvetlen élmény mennyire gazdagíthatja az aktuális politikai mondanivaló modern kifejezését. Munkások között Kiállítás Nagykőrös történetéről A nagykőrösi Arany János Múzeumban április 28-án meg­nyílt az új, korszerű komplex állandó kiállítás, amely a „Hej Nagykőrös híres város” nevet viseli. A „Hej, Nagykőrös hires vá­ros” állandó kiállítás a jelleg­zetes alföldi mezővárosi fejlődést mutatja be a honfoglalás korától napjainkig. Kőrös mezővárosi fejlődésének kezdetei a XIII— XIV. századokra esik. Ebben az Időszakban pusztultak el a Kőrös környéki apró falvak (Alap, Gör- söd, Tölgy stb.), amelyek népes­sége és határa Kőrös lélekszámút és határterületét gyarapította. A kiállításnak erre az Időszakára vonatkozó részében igen értékes lehet a homolytájai honfoglalás­kori slrlelet, a kora Árpád-kori eszközleletek, a pótharaszti kincs­leletek, valamint a nemzetközileg is számon tartott ludasi körme­neti kereszt. Okleveles emlék először 1368- ban említi „oppidum”-nak Nagy­kőröst. A mezővárosi fejlődésiben a XVI. század hozott nagy válto­zást. Kőrös is török fennhatóság alá került, azonban mentesült a közvetlen török megszállástól. Mint kincstári birtokhoz tartozó helység, súlyos adózással függet­lenítette magát a törököktől. A magyar földesurak 1541 után el­menekültek a városból, így Nagy­kőrös népe viszonylag független maradhatott tőlük, annál is in­kább, mert részükre is megfizet­ték az egyes földesúri birtokok után eső járandóságot. A külön­böző adónemekből összetevődő adózás szükségszerűen megköve­telte a város anyagi képességének növekedését, ami tulajdonképpen a mezőváros fejlett gazdasági szervezetét hívta életre. A gaz­dasági potencia, valamint a szá­mottevő belső társadalmi szerve­zettség (az önkormányzat) alkot­ták a mezőváros lényegét. Nagykőrös erős autonóm szer­vezettsége képes volt önállóságát megőrizni a XVIII. században is, amikor — a török uralmat köve­tően — földesural gyakorlatban is birtokba akarták venni körösi jószágaikat. Ez a törekvésük meghiúsult, nem hasíthatták ki maguknak a jobbágytelkeket, a szabad mezővárosi paraszti kö­zösséget nem süllyeszthették visz- sza a jobbágyság állapotába. A mezőváros és a földesurak szük­ségszerűen szembekerültek egy­mással, s különösen nagy ellen­tét támadt a városi nemesség és a mezővárosi közösség között. A helybéli nemesek akarták Kőrös szerzeményeit semmissé nyilvá­nítani (amit a földesuraitól tör­tént megváltakozás útján elért), hivatkozva az „lncapacitas” tör­vényre, amely szerint nemtelen ember nemesi jószágot nem vá­sárolhat meg. A nemesekkel folytatott harc Nagykőrös mezővárosát a de­mokratikus eszmék bajnokává avatta. Nagykőrös jóval megelőz­ve az 1848-as eseményeket, tör­vényesen. is megvívta független­ségi harcát, sfkraszállt a nemesi kiváltságok eltörléséért, s a ne­mesi vármegye létét vitatta, amely fő fészke volt a nemesi hatalomnak, ennek következtében pedig a fejlődés gátjává vált. Nem csoda hát, hogy a magist­rate nagy örömmel üdvözölte 1848. március 17-én a Pestentör- ténteket, az ott támadt „oly nagy­szerű mozgalmat”. A város a szabadságharcban is híven kiállt a szabadság, á füg­getlenség és az egyenlőség esz­méje mellett. Nemzetőrök har­coltak Szenttamáson, Ozoránálés Isaszegen. A város huszárkaszár­nyájában (jelenleg a múzeum épülete) kezdték 1848 őszén tobo­rozni a 16. Károlyi honvéd hu­szárezredet, majd pedig Lenkey ezredes vezetésével a 13. Hunya­di honvéd huszárezredet. Nagykőrös erős mezővárosi szervezettségének és anyagi erős­ségének következtében képes volt függetlenségét megőrizni az ön­kényuralom ideje alatt is. A gim­náziumába meghívatta a kor je­les tudósait tanítani, aikik közül többen a 48-as szereplésük miatt a Bach-korszak feketelistáján sze­repeltek. Szilágyi Sándor, Sala­mon Ferenc történészek a körösi években kutatták a török-kori dokumentumokat, s írták meg a törökkori okmánytárat. Közébük került Arany János 1851-ben, biz­tos kenyérhez és nyugodt élet­körülmények közé jutva ezáltal. A polihisztor (fizikus-kémikus, filozófus) Mentovich Ferenc ön­zetlen, baráti segltőkészsége kö­vetkeztében latint és magyar Iro­dalmat taníthatott a körösi gim­náziumban. Tanári munkája igen magas mércével értékelhető. Rendszeresen irt óravázlatot, di­ákjai az általa összeállított Iro­dalomtörténetet tanulták (Petőfi Sándor is szerepelt benne), s sarkallta Őket a szép írásra is; a vers-zsengéket gondos türelem­mel javította. A körösi kilenc esztendő költői munkásságának jelentős szakasza. Több kisebb költeménye (Bajusz, Fülemlle Stb.), s nagyobbak is születtek itt, mint a Nagyidal cigányok, vala­mint a Toldi egy része. Nagyon nagy jelentőségűek azonban a balladái. Nem múlt el nyomtala­nul a tudós társak működésének hatása, a történész Szilágyi, Szl- lády és Salamon működése. Arany sorra írta a szebbnél szebb bal­ladákat (Mátyás anyja, V. László, Ágnes asszony, Hídavatás, Walesi bárdok stb.) Az 1850-es években Nagykőrös egyik legjelentősebb szellemi köz­pontja volt Magyarországnak. Mindez természetesen a mezővá­rosi fejlettség állapotából fakad­hatott, amely .megalapozhatta a szellemi virágkort. A XIX. szá­zad második felében, a kiegyezés után ez á mezővárosi fejlődés stagnált, majd az I. világháborút, (illetve az annexlót) követően a hanyatlás szakasza következett be. A mezőváros a régi szerve­zettségében és az új megválto­zott körülmények között már nem volt képes fejlődni. A kapitaliz­mus ellentmondásai a város ke­retei között is jelentkeztek. A húszas-harmincas években a gyümölcs-zöldség termelés és ki­vitel terén nagy erőfeszítéseket tettek, azonban végleges megol­dást az sem eredményezett. Nagykőrös 1944. november 2-án szabadult fel A kibontakozó szo­cialista fejlődés alapvetően fel­számolta a korábbi ellentéteket: nagyipari létesítmények épültek és bővült termelésük (a Konzerv­gyár mellett a TRAKIS, NEFAG, Tejüzem stb.), a mezőgazdaság korszerű nagyüzemi keretek kö­zött valósíthatta meg az áruter­melést. Minderről szemléletes képet ad az érdeklődőknek a kiállítás. Ábrázolható-e a gyár, a mun­ka gépesített folyamata napja­inkban is művészi módon, hite­lesen és sematizmus nélkül? Van­nak-e a munkásosztálynak „pasz­tellszínei”, szolgálhatnak-e izgal­mas. modern témával a szövő­nők, szerelők és a lakatosok? Megfontolandó és Időszerű kér­dések. Ma már túl vagyunk az ötvenes évek képzőművészetének Iránytteremtő, de a szocialista realizmus modorosságaitól sem mentes korszakán, amikor az al­kotók arccal a gyárak felé for­dultak, ecsetjüket vasporba már­tották. a munkásokat „vasba öl­töztették", monumentális hősök­nek mintázták. IE1 kell ismerni, hogy ennek a képzőművészeti fejezetnek is voltak sugárzóan fényes, mara­dandó értékűvé fogalmazott lap­jai, de tucatjával készültek, erő-- szakoltan „vonalas” művek is. Ezeknél sem a témaválasztás volt az elhibázott. Ahol szürkévé fa­kult az őszinteség, sablonfigurá­vá laposodott az ember, ott a festőknek sem volt igazi élmé­nyük és nem volt igazi monda­nivalójuk. Akkor Is, ma is a belső élmé­nyek, az alkotók és a „modellek” bensőségesebb, élőbb kapcsolatá­nak hiánya nehezítette, illetve nehezíti a munkának és a mun­kásnak életteljesebb, emberibb ábrázolását. Ezzel még mindig adós festészetünk. Történnek ugyan kísérletek, de a festők, grafikusok nagy része változat­lanul kívül reked a gyárkapun. CELLDÖMÖLKI FAFARAGÓ A Ság-hegy lábánál, Cell- dömölkön élő Németh Gyula az elmúlt év­ben elnyerte fafaragásaival a Népművészet Ifjú Mestere címet. • Jobb oldali kép:- az Ifjú mester, munka közben. • Az alsó ké­pen: alkotásai­nak legszebb darabjai. (MTI-fotó — Rózsás Sándor felvételei — KS.) Leginkább a kémények látványa, a csarnokok „rajzos” szerkezete fogja meg a képzeletét, a mun­kások megjelenítésében pedig még mindig kísért a múlt. An­nak is az az ága. amelyik vagy emlékművet mintáz a munkás­ról. vagy úgy állítja elénk, mint­ha még valahol a múlt század­ban verné a vasat, tíz körmével kaparná a szenet, emelgetné a súlyos ládákat. A mi világunk dolgozó embere egyikre sem hasonlít Megválto­zott és folytonosan változik. Ala­kul a munkája, az életmódja, a célja, a gondolatai és a vágyai. Csak az tudja, hogy milyenek a mai munkások, aki ismeri őket Nem filmekből, könyvekből, kí­vülállóként. Hogy az alkotóknak mennyire szükséges és hasznos az élet- és munkaközelség, ezt egy érdekes kiállítás tanúsította Szegeden, a Juhász Gyula Műve­lődési Központban, öt képzőmű­vész alkotásai kaptak nyilvános­ságot. Mindi az ötöt szocialista szerződés fűzi a város külön­böző üzeméhez. Nem Szeged az első. ahol a vá­rosi pártbizottság és a városi ta­nács kezdeményezésére kapcsolat létesült a gyárak és a festők kö­zött. De amit a szegediek elértek, azzal még kevesen dicsekedhet­nek. Két éve kötötték meg a szerződést és máris jelentős ered­mények születtek. A bemutatott képeken látszik, hogy készítőik friss élményekkel telítődtek, ben­ne élnék a mindennaipok valósá­gában és miközben őket megújít­ja a környezet, visszahatnak rá ők is. Előadásokat tartanak a szo­cialista brigádoknak. Művészet- történetről, képekről, szobrokról, saját munkásságukról. Sűrűn elő­fordul, hogy a brigádok saját mű­termében keresik fel festőművé­szüket, aki tőlük merít ihletet és akitől ők megtanulják, hogyan kell eligazodni a stílusok, irány­zatok. műalkotások között. Munkások között élni és alkot­ni nemcsak a tartalom és a for­ma megújulásának lehetőségét je­lenti, hanem azt is. hogy meg­találja egymást a kép alkotója és a nézője. Felismerik, hogy a cél­jaik közösek, mindketten a tár­sadalom formálásán, jobbításán dolgoznak, csak a munkás a tár­sadalom boldogulásához nélkülöz­hetetlen javakat teremti meg. a művész pedig éhhez a munkához ad hitet és lendületet Így tudják egymás munkáját megérteni és értékelni. A Szegedi Ruhagyár ebédlőjét, tanácskozótermét, az általuk pat­ronált Zombori László képei dí­szítik. Így vall erről: „Úgy gon­dolom, hogy bár az üzemek a termelőmunka helyszínel — még­is egyre több olyan gyári környe­zet álakul ki, ahol a képzőművé­szeti alkotások jelenléte ma már nem luxus. Egy üzem gazdasági, szociális, kulturális szintjét az ott megjelent képzőművészeti alko­tások is tükrözhetik. Jó dolog, hogy erre már néhány szegedi üzem felfigyelt.” Ezt a mi üzemeink is megte­hetnék. Vadas Zsuzsa A bohémek gondjai a művelődési központban avagy: mire nem használható egy színházterem?... „Szegedi bohémek Kecskemé­ten” — ezt a címet viselte lap­társunk, a Délmagyarország egyik cikke, amelynek szerzője a Sze­gedi Nemzeti Színház operatár­sulatának vendégszerepléséről tu­dósította az olvasókat. Amint ezt mi is megírtuk, a tiszaparti vá­rosból érkezett vendégek a Me­gyei Művelődési Központ zsúfolá­sig megtelt színháztermében tar­tották meg Puccini: Bohémélet című népszerű operájának be­mutatóját, s arattak megérdemelt sikert. A szereplőket, közreműködőket hosszasan megtapsolta a közön­ség, s a külső jelek arra mutat­tak, hogy zavartalan körülmé­nyek között hangzottak el a ki­tűnő olasz komponista közismert dallamai, áriái. Az említett cikk szerzője azon­ban őszintéit megírja a vélemé­nyét, s nem udvariaskodlk a ven­déglátás „adottságainak” érzékel­tetésével sem. Elmondja, hogy bizony a színpad alig-allg alkal­mas operaelőadások megrendezé­sére. A játéktér alá hosszad be­nyúlik a szokatlanul mély zene­kari árok, s ez bizony nehézkes­sé teszi a produkció művészi irá­nyítója, a karmester és az éne­kesek közötti kapcsolatot. De, idézzük a szakvéleményt: „... A karmesterből semmit sem lát a közönség, kellemetle­nebb viszont, hogy a szólisták csak akkor, ha természetellenes módon, a feje fölött dirigál, ilyen­kor pedig óhatatlanul a zenekar­ral veszíti el a kontaktusát Egy­szóval a vezénylőnek akrobatikus kívánalmakat támaszt a színhely, nyújtózkodhatott Is eleget Pál Tamás: ennek tudható be min­den bizonnyal, ha az első felvo­nás még hellyel-közzel zötyögött." A Megyei Művelődési Központ színpada és az Orchester, a zene­kari árok tehát rosszul megter­vezett feladatát csak üggyel-baj- jal látja el. Ám, hogy mindezt szóvá tesszük, azt az is indokolja, hogy nemcsak az operaelőadások, hanem az intézmény nagytermé­ben rendezett énekkari hangver­senyek közreműködői sem tud­nak zavartalan művészi produk­ciót létrehozni. A színpad hátte­rébe álló kórusok hangzásából ugyanis igen sokat elnyel a ma­gas zsinórpadlás és az énekkari tagok joggal panaszkodnak arról, hogy egyszerűen nem hallják egy­mást. A produkciók ezért sokszor szétesővé válnak. Hátul nem, de a függöny előtt, elől sem állhat a kórus; ott ugyanis részint kevés a hely, ré­szint pedig ismét a zenekari árok teszi lehetetlenné a közös ének­lést. Az énekkarok minősítő hang­versenyeinek lényeges akadálya ez a tény. De még van egyéb kö­vetkezményé is. A Magyar Rádió például ezért nem készít hangfelvételeket a művelődési központ színházter­mében. fis erre a célra alkalma­tos egyéb kecskeméti termek hiá­nyában ezért nem szólalhatnak meg a városi és környékbeli énekkarok a kóruspódium nép­szerű műsorában. A művelődési központ színház- termének, illetve színpadának tervezési hibái, akusztikai és funkcionális problémái már évek óta ismeretesek. Megoldás hiá­nyában egyre inkább akadályaivá lesznek a nagyterem ésszerű ki­használásának. Érdemes lenne te­hát fontolóra venni a legfonto­sabb tennivalók sorát és mielőbb Intézkedni is, hogy az operaelő­adások, vagy énekkari hangver­senyek ne hagyjanak kellemetlen emlékeket a résztvevőkben. P. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents