Petőfi Népe, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-31 / 126. szám

1978. május 31. • PETŐFI NÉPE • * Munkások az iskolapadban Szűkül-e a szakadék a szellemi és a fizikai munka között? Milyen lesz a holnap embere? Milyen munkásokra van szüksége egy gyorsan fejlődő társadalomnak? A tények azt mutatják, hogy jó néhány Iparágban elmosódóban van a ’szellemi és a fizikai mun­ka alsó-felső régiói közötti kü­lönbség, s a holnap embere, mun­kása; művelt, magasan képzett szakember, aki képes ismere­teit, tudását réndszeresen meg­újítani, bővíteni. Az az igazság, hogy. ebben a holnapban félláb­bal már benne vagyunk. Sokan tudják, érzik ezt, azt szoktuk mondani „tanuló nemzet” lettünk, hiszen minden évben ezrek és ez­rek ülnek be az iskolapadba, hogy felnőtt fejjel tanuljanak, pedig erre még sok helyütt nem annyi­ra a közvetlen hatások, követel­mények szorítják őket, hanem a jóértelemben vett hiúság és az egyéni előrelátás. □ □ □ Egy idősebb miskolci. gyári munkás ezt mondta: „Én már nagyon szégyelltem, amikor valahol megkérdezték, mi a foglalkozásom, mindig azt kel­lett mondanom, hogy segédmun­kás. Ezért beiratkoztam általá­nos iskolába, a fiammal egyszerre jártuk a nyolcadikat, ő rendesen, nappalin, ár meg kihelyezett osz­tályban, itt a gyárban. Utána megszereztem a betonelemgyártó szakmunkás képesítést.” Nagyon sokan vannak azonban, akik nem jutnak el idáig, mert a tanulás közvetlen hasznát alig látják, s a holnapra még nem gondolnak, Nehéz a tanulási ked­vet fölébreszteni puszta meggyő­zéssel, ha a döntő tényező, a kör­nyezet, a munkahely igény- és követelményrendszere sokszor társadalmi céljainkkal ellentéte­sen hat. Hazánkban még mindig közel egymillió ember anyagmoz­gatással foglalkozik, s vannak Iparágak, amelyek a munka je­lenlegi színvonalából és termé­szetéből következően segéd- és betanított munkások sokaságát igénylik, Bár többnyire szakmun­kásokban sem dúskálnak a ter­melőüzemek, mégis az egyik „hiánycikk” a képzetlen, aki azon­ban a szakmunkásoknál többet akar keresni, s akivel csínján kell bánni, mert különben meg­sértődik, és egy házzal odébb áll. □ □ □ Ezek a tényezők is hozzájárul­hatnak ahhoz, hogy a tanuló em­bernek, a tanulásnak valójában nincsen annyi tekintélye, elő­nye, rangja, amennyi megilletné. Kiindulásul Idézzük fel a legutób­bi népszámlálás adatait: a felnőtt lakosság BS százaléka nem vé­gezte el az általános iskola nyolc osztályát, Sok kedvezmény, tár- < sadalmi ösztönzés ég támogatás hatására javult a helyzet, de elé­gedettek korántsem lehettünk, A legfrissebb adatok alapján meg­állapítható, hogy az 1970-ben is- kolavégzetlen, IS—44 éves kor­osztályokhoz tartozó (1708 074) és a 45 évinél Idősebbek (432118) száma napjainkig összesen körül­belül 130—140 ezerrel apadt. Ennyien szereztek közülük álta­lános iskolai bizonyítványt. Saj­nálatos módon „újratermelődés” is van: egy-egy korosztály 8—10 százaléka úgy lép ki az életbe, hogy nem fejezte be általános is­kolai tanulmányait, Ez évente te­kintélyes mértékben rontja a fel­nőttképzésben elért eredményein­ket, ^ Érdemes el-elgondolkozni a nagyarányú lemorzsolódáson is. A hatvanas évek elején, 1983—64- ben 110 ezernél többen jelentkez­tek — főleg munkások, kisebb részben mezőgazdasági dolgozók — az általános iskola esti és le­velező tagozataira, a bizonyít­ványt szerzők száma viszont a 40 ezret sem érte el. S ez máig ta­nulási „csúcsnak” tekinthető, mert azóta — kivéve a szakmunkás­bizonyítvány elérését általános is­kolai végzettséghez kötő rendelet megjelenését _ követő egy-két év­ben — e két tanulási formán egy­re kevesebb a hallgató. Az utób­bi két évet összehasonlítva: a csökkenés mintegy hatezer. Ebben az évben a jelentkezők száma — nem végleges adatok szerint — alig haladta meg a 16 ezret, ör­vendetesen sokan tanulnak és ké­szülnek fel a vizsgákra a hetve­nes évek elején bevezetett mun­kástovábbképző tanfolyamokon, de itt is lassú visszaesés tapasz­talható, s ötven százalék körüli — ahogyan estin és levelezőn — a lemorzsolódás. □ □ □ Miképpen lehetne elérni, hogy az alapműveltséget életéhez és munkájához minden ember nél­külözhetetlennek érezze? Jó és hatékony propagandára feltétle­nül szükség van, de prédikációk­kal, „ráígérgetéssel” nem sokra megyünk. Egy gazdasági vezető biztatta így nemrégen a KBSZ-ta- nácskozás fiataljait: „Tanuljatok, mert ti lesztek a holnap vezetői, s erre időben fel kell készülnö­tök I" A válasz: érdektelen hall­gatás, ami érthető, hiszen a ta­pasztalat ellentmond az ígéretnek, ezért nem is lelkesíthet, a mon­dat legfeljebb így igaz: „ Közül e- tek kerülnek ki...” A szakmun­kástanulók helyzetének országos szociológiai felmérése is azt mu­tatja, hogy a holnapi munkásfia­talok a közép- vagy felső szintű vezetésbe való eljutást szír te valószerűtlennek érzik”, A szakemberek azt mondják, hogy a műveltségi szint általános emeléséért legtöbbet az általános Iskolában lehetne tenni: lefaragni az említett 8—10 százalékból leg­alább négyet-ötöt, hogy minél ke­vesebb legyen az „elveszett” ta­nuló, Ezzel egyidejűleg még na­gyobb arányban kellene rávezetni o tanulásra a negyvenöt évnél fiatalabb korosztályúakat, akik könnyen belátják, mint jelent a tudás, ha a társadalmi óhaj és a munkahelyi feltételek követelmé­nyek nagyobb összhangját fokoza­tosan sikerül megteremteni. —s —r • Egy kevéske kikapcsolódásért a szép környezetben jólesik a Játék. • örül az Intézmény „gépesíté­sének” Kiss Pilné, a klub­könyvtár vezetője. 9 Kiss Pál iskolaigazgató, aki klubot is vezet. (Pásztor Zoltán felvételei) Figyeljünk Kaskantyúra! Sajnos, mostanában is el-el- hangzik még a panasz, hogy nem eléggé látogatottak a falu­si művelődési intézmények. Emellett még azt is felemlítik nemegyszer, hogy „kevés a pér.z”, meg hogy az egykori „nagyteremszemlelet” miatt nem eléggé korszerű a művelő­dés háza. Nos, Kaskantyún nem hallunk ilyesféle panaszokat. Sőt. lEzernégyszáz-egyméhány lelket számlál ez a rokonszenves, kicsi falu. Földrajzilag bizony eléggé eldugott helyen van. azt is ír­hatnánk. hogy az .Isten háta mögött”, ha a pantalamítotit uta­kon nem száguldanának Immár rendire a buszok és a gépkocsik. Kaskantyú is benne van háit az „élet forgatagában” — s erre a megállapításira jutunk akkor is, lm a művelődés megváltozott Viszonyait vizsgáljuk. A Petőfi nevét viselő klub­könyvtár összesen tizennégy he­lyiségből áll. A célszerűség s az élet mindennapi feladatai alakí­tották vonzóvá, kellemessé és sokféle közös tevékenységire al­kalmassá. Az előcsarnokban tük­rös oszlopok, képeik, kényelmes ülőhelyek, asztalok. CsdXlárok, szép virágok, zöld növények: öröm körüflméznd. Belépünk az egyik terembe: itt Írásvetítő, lemezjátszó, mag­nó, televízió. Tovább megyünk a parányi klubszobába. Legalább húszféle lapot, folyóiratot lá­tunk. Hangulatos színek — és tisztaság, mint mindenütt. Innen nyílik a könyvtár, benne négy­ezer kötet. (Háromszáz beiratko­zott olvasójuk van.) Zongora — és televízió itt is. Csak nézi az ember: így is le­het? Hát még amikor a szép és vonzó színházterembe lépünk I Aztán egy úgynevezett próba­szoba. ahol saját készítésű bá­bok vannak a falakon, tucatjá­val ... Felerősödik bennünk egy önmagunknak is. másoknak is szánt biztatás: figyeljünk Kas­kantyúra. Érdemes. Van itt klub. népdalkor, tan­folyam, irodalmi színpad. Ren­deznek bálát, műsoros estet, ta­lálkozót. Vendégül látnak időn­ként írót, művészt, politikust. S tegyük hozzá: e rokonszenves és szembetűnően fejlődő, szépülő, egészséges légkörű kiesd község­ben az átlagosnál jóval többet költenek közművelődésre, a kul­turált szórakozásra. Segítségükre van ebben a helybeid Homok- gyöngye Szakszövetkezet is. Gyü­mölcsöző, jó kapcsolat alakult ki köztük, haszna nyilvánvaló és jól látható. Kik azok, akik ilyen nagyszer rű körülményeiket képesek te­remteni Kaskjantyún az itt élő emberek állandó művelődéséhez? Róluk külön is érdemes szólni. Különösen a hozzáértésük, lel­kesedésük és kedvességük miatt. Kiss Pálné a klubkönyvtár ve­zetője. Egyben ő irányítja a mo­zit, és a TIT helyi csoportját is. Szenvedélyes kézimunkázó, és minden iránt rajong ami szép, értékes, hasznos. A férje, Kiss Pál az iskola igazgatója. Emel­lett klubot és szakkört vezet, és tagja a megyei klubtanácsnak. Közösségi emberek. Mint Je­lei ty Mária, Zsikla Irén és Ju- rtnák Tamásné pedagógusok is, akik szakkört, művészeti csopor­tot vezetnek. Vagy mint Benkó Györgyné takarítónő — tavaly .Kiváló Dolgozó” kitüntetést ka­pott —, akinek gondos kezenyo- ma mindenütt látszik az épület­ben. (Figyeljünk hát Kaskantyúra. mint Jászszentlászflóra is példá­ul. Mert vannak kisközségek, ahol képesek nemcsak elfogad­ható — de vonzó, nagyszerű — körülményeket is teremteni a lakosság számára. Összefogással, szívvel-lélekkel végzett munká­val. Varga Mihály­Gazdag könyvheti választék A május 26-tól június 3-ig tar­tó könyvhét alkalmából mintegy másfél száz müvet jelentettek meg a kiadók, amelyek között a vers* kedvelőktől a lexikonokra vadá­szókig a 'képzőművészet barátai­tól a történelmi, politikai érdek­lődésű vásárlókig mindenki ta­lálhat valami kedvére valót. Akik évről évre megvásárolják az „Írószemmel", a „Körkép”, a „Rivalda" és a „Szép versek” címmel megjelenő antológiákat azok az Idán ie gyarapíthatják egy-egy példánnyal a gyűjtemé­nyüket. A versbarátok a bőség zavará­val küszködhetnek az ünnepi könyvsátrak ellőtt: Benjámin Lászlónak, Csorba Győzőnek, Somlyó Györgynek, Szécsi Mar• gitnak és Vihar Bélának élet­művet vagy nagyobb korszakot átfogó verses kötetei jelentek meg. Mellettük van a mad iro­dalom egyik legkiemelkedőbb költőjének, a nemrég elhunyt Nagy Lászlónak az utolsó ver- seskötete la, „Jönnek értem a harangok" címmel. Sokan kere­sik Váci Mihály „Utazás Bürök- ronéziában" című művét is, amelynek egyik érdekessége, hogy a költő saját illusztrációival je­lent meg. Számos kiadvány várja azo­kat la. akiket az élet közvetle­nebb, szodográíus jellegű feltér- képezéae-bemutatása érdekel el­sősorban. Ezeknek a sorából ki­emelkedik a „Magyar Krónika" cimű antológia, amely többek között Nemeskürty István „Re­quiem egy hadseregért", Csoóri Sándor „Tudósítás a toronyból" és Csák Gyula ,.Mélytengeri áramlás" című alkotásait tartal­mazza. A szépirodalmi művek között találjuk Balázs József új regé­nyét, „Szeretők és szerelmesek" címmel, amelyben egv kisvárosi gyártelepijéé tudati hatását ku­tatja, a formáló konfliktusait mutatja be. Oj kötetekkel je­lentkezett többek között Gál* góezi Erzsébet, Qyurkó László, Illés Endre, Mocsár Gábor és Moldova György. A történelem eseményei iránt érdeklődők nagy érdeklődéssel fogadták Rákóczi Ferenc Összes müveinek első kötetét Táncsics Mihály „Életpályám" című, re­mekműnek számító önéletrajzát, és Károlyi Mihály JBU. illúziók nélkül” című művét amely szin­te nélkülözhetetlen forrásmű azok számára, akik hazánk újkori tör­ténelmiében akarnak tájékozódni. IILM JEGYZET Fogat fogért Hubert Corn­field, a nálunk is jól ismert francia film­rendező ez al­kalommal a bűnügyi vígjá­ték műfajába kalandozott el Fogat fogért című filmjével. Egy igen közepes képességű de- tektivfelügyelő Korzika szigetén, a vérbosszú valamikori romanti­kus helyszínén nyomozni kezd egyik kollégájának halála körűl- tnsnvsi kiderítésében, A detek­tívet családostól kiirtotta az egész bandára való géppisztolyos me­rénylő. Sajnos, hitelt érdemlő ta­núi nincsenek az esetnek, csak egy ijedt öregasszony és két kis­gyerek nézi végig a vérgőzös csa- lidirtást. A detektív felügy elő mégis azt tapasztalja a nyomo­zás közben, hogy amikor közelebb kerül egyik, vagy másik tettes személyéhez, a géppisztolyos ban­da tagjait sorra elteszi láb alól valaki. Nyilván vérbosszúról van szó itt is. A mesét nem érdemes tovább követni, mert a film Ízlésesen, mértéktartóan, mindip és újabb izgalmakat keresve úgyis elmesé­li ennek a szellemes, francia film- vígjátéknak a sztoriját. Az ötle­tes és mulatságos játék szereplői a helyükön vannak, a fordulatok jó ritmusban követik egymást. Hubert Cornfield — bár végig komolyan veszi a mese fordula­tait, egyúttal arra is figyelmez­teti a nézőt, hogy az esetet nem kell túlságosan komolyan venni, a film nem egyéb könnyű, nyári szórakozásnál. Cs. L. TÓTH BÉLA: Legendák a lóról (13.) Siettem elszámolni ma­gammal, vigasztalódva, hogy de ' hiszen, akár csak egy hónappal ezelőtt is milyen szívesen odaad­tam volna a fejem, hogy ne érez­zeni lassan pusztító bánatbajo­mat. Most meg, ni, hamarosan vé­ge is lesz minden céltalan bo­lyongásomnak! Ezek fölrántanak engem olyan magasra, hogy a ka­kas nem eszi ki kezemből a ke­nyeret, annyi bizonyos. De nem az udvar felé kanyarodunk, ha­nem akkora várterembe, hogy abban egy század katona svarum- lénlába állhat. Teli asztalok végén ül Marsigli, megismerném száz agárképű közül. Ahogy belépek, rám mered.-- Ki vagy te? — kérdi latinul. Deákul tudtam a dalmata rú­gott baráttól. Néha hónapokat kint bandázott velünk a ménesek körül, mikor nagyon'Unta-az éle­tét. Ilyenkor tanitgatott bennün­ket, LetapicSkolt sárlábakon ir­tunk, olvastunk. Tudtunk rajta mindent mondani, csak éppen káromkodni nem lehetett olyan jóízűen vele, mint magyarul. Mert néha estek olyan bajok, vasvlllát köpködtünk mérgünkben. Na, szólít Marsigli, mondjam, hogy kerültek hozzám a papírok? Mondom, a peregi pusztán talál­tam az odaérkezésem napján. Hogy a betyárokkal találkoztam, arról nem volt kedvem szólni. Mert ha Marsigli is megharag­szik, hát éngem nem ment meg az életnek Immáron semmi. Magafeledten, fönnhangon mor­fondírozott, az ujjain számolva a történések napjait, hogy az ellen­séges török hadak nem ismerhetik még ezeket a tervezményeket. Ezen aztán föl is vidámodott, rögvest megkérdezte, mit kívánok szolgálataimért. Mondom én ép­pen hogy semmit, van élésem tisztességes. Ezt szerfölött furcsállta. Hátha valami kitanított spion vagyok, aki azért hozta vissza a lekoplro- zott tervet, hogy a keresztesek majd e szerint indítják Temes­vár megvételét, s a törökök tud­ják az ellenszerét. Két sikertelen visszavételi csatározást már el­szenvedtek az évtizedek során, hát nem akarnak harmadszor is csak holmi zslványl akciók miatt vereséget vállalni. X A körülötte álló nehézrangúak figyelték minden rezdülését. A szájuk is mozgott, annyira vele éreztek. Súgtak is neki valamit. Megállt, állát vakarászva elgon­dolkozott, igent intett a fejével. Szemmel való beszédüket nem értettem volna, ha be nem lép erre két piros ruhás kinvallató, de egyenesen nekem állnak, rak­ják kezeimre az ujjszorítót, Csak hírből hallottam effélékről, de hát senki nem mondta ezt az isme­retséget valami vldémftónak. Nem szorítottak a piros ruhások, pis­logtak, mint pásztorkutyák a gaz­dára. — Ki vagy te? — kérdezte val­lató hangion Marsigli. — A Csanádi káptalan csikó­számadója, szolgálatára I Ismer­het az úr, tavalyelőtt ott egyen­lődön Kászon basával a várban, napokig élte házainkat, engem is lepingált a bőrdudával, hosszú furulyával, csak emlékezzen rája! Nagy örömmel ismert meg. Megpuszilt, Tapogatott, hohót Nincs velem a dudám?, mert de szívesen meghallgatná. És a ter­vek előkerülésének is szívből örült, csak azt csudálta, hogy nem kívánok érte semmit. Pedig mint látszik, az életemmel ját­szottam. Hadivilág ez. Minden olyan sebesen megfordulhat ben­ne, hogy azt jóvá a teremtő se teheti. Még szerencse, hogy a Csanádi törököknél együtt üldö­géltünk néhány órát, míg lepin­gált, én meg gyönyörűséges szép szomorú dallamokat tutulgattam neki, ílgy örült ezen Marsigli, vé- konyclmpájú orra remegni kez­dett. Idomított szolgaszemélyzete tudta, mi következik ilyenkor. Hordták a tálas sülteket, borokat, török üdítőket, Én meg pottyan- tam egyik meglepetésből a má­sikba. Eszünk, iszunk, seggreve- rőcskét ugyan nem játszottunk, hanem azt mondja, legyek néki az adjutánsa! Éppen ilyen embe­rekre lesz néki szükségei De megkövettem szépen, ennyi ki tanulmány osodott embere kö­zött nem érnék én néki annyit se mint 'karikás ustoron a nyak­sallang. Csikópásztor voltam, an­nak is kell maradjak! Nem esett az nehezére, bár váltig emelte a rangom, hogy strázsamesterré tesz, de ha cse- kéjlem, lehetek óbester, lehetek tán még várkapitány is! 19. Nem is tudom, mit ettünk hir­telen hamarjában, früstöket-e vagy ebédet, igaz, uraknál mindig készen van a sistergő étel, a la­koma, akár az akasztófa. Csak elég az az egyhez, mire megbé­kéltünk az éhünkkel, hát elké­szült a sorsom felüli döntés is. Hogy legyek az ő lógenerálisa. Járhatok csikósgúnyában, a ke­zemre bíz kilencezer lovat, hoz­závaló emberrel, takarmánnyal. De azokat olyan katonák alá való harci lovaknak kell kiképeznem, hogy azzal a világ végezetéhez el tehessen jutni. Tagadó okom le­hetett volna, hogy én nem va­gyok ám a magam ura! Én a gvardián jobbágya vagyok, az ó legelőire hogy Is vállalhatnék ennyi jószágot össze? Aztán ta­gadhattam volna amiatt is, hogy katonákat küld oda. De hiszen én messziről se szerettem látni a kardosokat. Csőcselék népség. Egymást se értik. Ott vannak a 'hirtelen* haragú francia páncélos urak, a fegyverrel született poro­szok, a tüzes rácok, zsombékoló tótok, vitézkedő spanyolok, lantot verő taljánok, kegyvesztett törö­kök, baromtalan székelyek, kötél­lel fogott magyarok. Ezek keze által sereglovakat‘okítani? Sok tün.ekedni való időm nem’ akadt, Marsigli úgy parolázott el tőlem, hogy amit mondott, meg­mondott. Menjek csak vissza egy kalauzzal a szálláshelyemre, az majd vezeti visszajötte után a többit. A gvardián miatt se fáj­jon a fejem, mert annak van ez a lómanőver olyan érdekében, mint a keresztes hadaknak, hisz álta­luk nyeri vissza Csanád is egy­kori mivoltának fényét. Ha nem hoz győzelmet a keresztesek csa­pata az ozmánság fölött, hát El­zevir Jakab is eheti tovább az alsóváros! ferencesek kegyelem­kenyerét. Visszalüktetek egy magyar ka­lauzzal a peregi pusztákba, telik egy nap a másik után, magamban vagyok. Már azt hittem, tán meg­változtatta nézetét a gróf, ami nem baj, hiszen eddig is kenyeret ettem, tán kijut ezután is, ami nekem kell. Hanem így a napokig való dé- vánkozásom egyik esthajnalán csak fölnyerit az én Basám, vág- dossa a fülét előre-hátra, súgta, hogy jönnek. Én le is feküdtem, el is aludtam, mert a Basa sza­vában az is benne volt, hogy odébb vannak ám még, de mesz­szire. Hajnalban aztán hallom az ökrös szekerek csöngőinek sza­vát. Délre odaértek a málhák, szé­násszekér épp száz, abrakos meg ölven, tizenkét váltókocsin jöttek az iparok, nyergesek, kovácsok, felcserek, húsz szekéren a sáto­rok, harmincon a szakácsok, ke- nyérsütögetők. A lovak is jöttek olyan hullámverésekben, ahogy árvízkor támad a Tisza, ha a szél is segít neki. Két hét eltellett, mire ezt a rengeteg lóságot, ha­dinépet elraktuk a pusztában. Pe­regtél északra, a kígyóst legelők szittyósaira tettük a betegeket, idébb a fiasokat. Magunk körül a remondákat, amiket idomitásra szántunk, Makó felüli oldalakra a csikóméneseket, abból is volt öt csorda. Azokon túl a monyasmé- neseket, két teljes négyszázas lett ki belőlük. Utánuk a volt csata­lovak csapatait, aztán a szűzmé- nesek következtek Rákos alatt. Én kétannyi lótól sem irtóztam volna annyira, mint a kísérő katona­ságtól. Az is kitett 350 embert, szakácsostóL kenyérsütéstől, mes­terestül. Alig egy hét alatt nagyon megváltozott a félelmem felőlük. A tábormester egy morva ember, bizonyos Korbász Stefán neveze­tű, kapitány rangú. Tartott olyan rendet, a szedelék nép szelíden polygott keze alatt, akár ősszel a légy. A törzs hat sátorban itt lakott a peregi magasullatokon, a többi mind a szolgálati helye szerint kijelölt téren. De reggelente, ha vasvllla esett Is, szigorú parancs­osztások estek. (Folytatjuk.) • A detektfvfelUgyeld é* » nénikéje,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents