Petőfi Népe, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-14 / 62. szám
1918. március 14. • PETŐFI NEPE • I Kecskemét-monográfia? »Célja, értelme legyen az életünknek...” KELL-E LESZ-E MIKOR LESZ Kecskemét egykori történetírójának, Hor- nyik Jánosnak négykötetes műve — életének legnagyobb telj esi tménye-büszkesége — napjainkban keresett „cikk” az antikváriumokban. S a város jelene és múltja iránt érdeklődő ember, ha ismételten kézbeveszi a sokat idézett munka valamelyik kötetét, újra és újra azt kérdezi: miért nincsen még ma sem folytatás, harminc egynéhány esztendővel a felszabadulás után? Miért nem készül — legalább csírájában egyelőre — a tekintélyes Hornyik művének folytatása? Előzmények, biztatások Ugyanis a múlt századi tudós történetíró csak a tizennyolcadik századdal bezáróan irta meg a hírős város múltját. Nyilván abban reménykedett — tudunk róla, hogy így volt —, hogy az ő halála után valamikor akad bátor és hozzáértő vállalkozó, aki folytatója lesz az ő sok évig tartó, fáradságos munkájának. Azok a történészek, akik a magyar középkorról, a török időkről, a Rá- kóczi-szabadságharc sokat emlegetett időszakáról írnak tanulmányt, könyvet, sokszor őt' idézik, rá hivatkoznak, a kecskeméti Hornyik Jánosra. Kell-e, lehet-e ennél beszédesebb biztatás azoknak, akik a város történetét szeretnék már könyvalakban látni? Ide sorolhatók azok az egyes szakterületeken eddig napvilágot látott későbbi munkák is, amelyek hasznos segítséget nyújtanak majd a várostörténet monografikus — sokoldalú, átfogó, igényes — feldolgozásához. Hogy csak néhányat említsünk ezek közül: tanulmányok láttak napvilágot a kecskeméti színészetről, az itteni nyomdákról, a helyi sajtóról, a város felszabadításáról, a tizen- kilences eseményekről; elkészültek az egyes társadalmi szervezetek, kutatóintézetek, oktatási és egészségügyi intézmények évkönyvei; tanulmány jelent meg kötetben Katonáról, Kodályról, Mathiászról, Buday Dezsőről, Berkes Ferencről stb. E néhány példával, a teljesség igénye nélkül csupán jelezni kívántuk azt, hogy van már mire alapozni. Másutt lehet ? Az ember szíve gyorsabban kezd dobogni, amikor múzeumokban, levéltárakban, könyvtárakban és másutt nemrégiben napvilágot látott várostörténetek, tanulmánykötetek, monográfiák kerülnek a kezébe. Ha olvassa Szombathely, Mezőtúr és más városok történetét, de nemcsak a városokét, hanem az egyes községeket' is, mondjuk Dabasét,!" Paksét, s hogy. megyei példákat, is említsünk: Felsőszentivánét, Nagybaracskáét, Soltvaőkertét, Szalkszentmártonét stb., akikor ismételten elkezd gondolkozni azon, hogy Kecskeméten miért nem lehet? Vagy megfordítva: másutt miért tudják megcsinálni, hogy a helyitörténeti kutatást biztatva-támogatva a múltra, az elmúlt időszakok változásaira irányítják a figyelmet? Mostanában hallani többfelől Is egészséges kezdeményezésekről. Arról például, hogy Szegeden egy sok évre szóló kutatási programot készítettek el, amelynek keretében történészek, kutatók valóságos kis „hadserege” jött lendületbe, hogy valamikor lete- hessék az asztalra a közös vállalkozás nagy produktumát: Szeged város történetének marxista feldolgozását. Am ismét mondjunk közelebbi, megyénkben példát is. A bajai kezdeményezésre gondolunk. Arra, hogy a Sugo- vica-partl városban az Akadémiai Kiadó égisze alatt mintegy két tucat kutató kezdte meg a munkát a tervezett „Baja” című tanulmánykötet elkészítése érdekében. Több évig tartó közös vállalkozásról van szó, amelyet a városi tanács finanszíroz. Ezért kérdezzük hót ismételten: másutt lehet? Vannak-e szakemberek? A fentebb felsorolt előzmények is mutatták talán, hogy van a Kecskemét-monográfia megírásához, megszerkesztéséhez és kiadásához elegendő szakember. A nevek említése nélkül, íme, néhány példa erre vonatkozóan is: Kecskeméten és Bács-Kiskun- ban legalább tucatnyi olyantörténész és helytörténeti kutató tevékenykedik — nem is szólva az irodalom- és művészettörténészekről —, akikre joggal lehetne számítani az ilyesfajta nagyobb vállalkozások, elgondolások megvalósításában. S rajtuk kívül legalább ennyien — ha nem többen — vannak az olyanok, akik rendszeresen kutatnak, s kutatásaik részeredményeit időnként szakmai fórumokon publikálják. Tudomásunk van mezőgazdasági, ipartörténeti, művészettörténeti, néprajzi, településtörténeti stb., kutatásokról. Hát még, ha felemlítjük a Katona József Múzeum tudományos igényű, s értékű kiadványsorozatát, a Cuma- nia máris tekintélyes sorjázó köteteit, a levéltári kiadványokat, valamint a csak kéziratban meglevő — ám rendelkezésre álló — doktori, kandidátusi és egyéb disszertációkat! A kép így gyorsan biztatóra fordul. Mi hát a teendő? Kérdezheti ezek után bárki: ha ennyire biztató a helyzet, ha ennyiféle előzmény van. ha rendelkezésre állnak a szakemberek, akkpr miért késik mégis ennyi sok esztendőn ót a Kecskemét-monográfia megszületése? Miért akad el újra és újra az ilyen irányú kezdeményezés? Legyünk tárgyilagosak még a türelmetlenségünkben is. Sok-sok éven át másra kellett az erő és a pénz abban a városban, ahol a múltbéli mulasztásokat pótolni kellett, ahol a különféle egyenetlenségeket hogy úgymond „ki kellett simítani”. Igen ám. De ma már úgy gondoljuk, alapjában megvan a nagy vállalkozáshoz minden szükséges „kellék”; bizonyára még a pénz is előkerülne. ha végre történne valamilyen lényeges előrelépés ilyen tekintetben. Ügy véljük, hogy a szegedi, a bajai és az ezekhez hasonló kezdeményezés jó példa is lehetne arra. hogy miként kell a dologhoz igazán hozzákezdeni. A nemes cél érdekében tehát az alábbiakat látjuk szükségesnek: 1, Határozott formában, a szabályoknak megfelelően pénzügyi alapot létrehozni; 2. Megbízni egy arra alkalmas személyt, szakembert a nagy munka összefogására. irányítására; 3. Elkészíteni a több — öt? tíz? — évre szóló kutatási programot, megfelelő anyagi ösztönzési rendszerrel; 4. s a fentiek mellett folyamatosan gondoskodni a részleges — időközi — publikációs lehetőségekről. Ezek után legvégül az maradt még hátra, hogy összegezésül tömören választ adjunk önmagunknak a címben jelzett kérdésekre, valahogy így: Sokak kívánságára és még töbhek épülésére kell a Kecskemét-monográfia; s amennyiben a megrendelő — a mecénás — s a szakemberek érintett csoportja végre egymásra találva szót ért egymással, akkor a kitűzött határidőre elkészül majd az áhított kiadvány. Többek között a város megismertetése. a szülőföld megszerettetése, a hazafiság erősítése érdekében. Varga Mihály Összehúzott szemmel, szakszerűen vizsgólgatja magát a tükörben. Nem a tetszenivágyó nők mohó és sebezhető hiúságával, hunem a megírt szerepet önmagával kiegészítő színésznő tárgyilagosságával. A ruha, amit kiválaszt, a smink, a frizura hozzásegíti ahhoz, hogy belebújjon annak az asszonynak a bőrébe, aki az ő vonásait viseli majd, mégis tőle elkülönítve kel életre a forgatókönyv lapjairól, a visszapillantó tükrök minden felbontó és megsokszorosító díszletében, a stúdió lámpáinak éles, kíméletlen fényében. Pécsi Ildikónak nem ez az első találkozása Raffai Sarolta éleslátással, szenvedélyes kritikával ábrázolt nőtípusaival. A Kecskeméten bemutatott Vasderesben ő játszotta a tanácselnök feleségét — átütő sikerrel. Kettőjük ismeretsége, barátsága is ennek a darabnak köszönhető, — Egyik legnagyobb élményem volt a személyes találkozás, mivel müvei már korábban felkeltették az érdeklődésemet. Vannak írók, akiknek a jelenléte feszélyezi a színészt, Raffai nem ilyen. Hisz a színészben, elfogadja a javaslatait. Sokszor előfordul. hogy az író megsértődik, ha a szövegén változtatni akarnak. Ez az ellentmondás főként abból adódik, hogy a színész kénytelen önmagához igazítani az anyagot, másként idegenül lötyög rajta. Mi magunk vagyunk a saját munkaeszközeink olyanySÁRKÖZ MESTERE Nevét egyszerű névtábla hirdeti a házon, de aki megfordul Szekszárdon, nem feledkezik meg, az épülö-szépülő tolnai főváros látványosságai közepette sem, Steig István fazekasmesterről. Az egykori habánok leszármazottja, ma a Népművészet Mestere, gyermekként, apjától-nagyapjától tanulta mesterségét. A század húszas éveiben kezdett mesterségéhez, nevét ma már országszerte jól ismerik, jellegzetes sárközi mintái, zöldszinű kancsói, táljai legnagyobb élő népművészeink sorába emelik. 9 Halra: Steig István, a Népművészet Mestere legszebb munkáinak egyikével. • A Steig-gyűjtemény egy részlete. (Németh Ernő felvételei — KS.) nyira, hogy ha a darab szövete leválik rólunk, ezért is többnyire bennünket hibáztatnak. Ugyanez az íróra is érvényes, mert önmagát adja minden sorában. A Vasderest azért is szerettem, mert a próbákon élvezet volt együtt dolgozni az írónővel. Segített hozzáférni a figurához. A mostani feladat egészen más. A szegedi körzeti tévéstúdió Raffai Saroltáról készülő portréműsorában megelevenedő jelenet, egy olyan regényből kiragadott részlet, amely még nem hagyta el a nyomdát. A színésznőnek mindössze néhány oldalnyi gépelt szöveg állt a rendelkezésére, hogy felépítse a figurát. — Találgattam is, ki lehet ez az asszony? Egy jól kereső kisiparos, vagy orvos felesége, netán színésznő, aki a gondtalan élet kedvéért feladta a pályát? Végül is megtudtam, hogy egy vidéki múzeumigazgató felesége, de ez lényegében nem is fontos, alapjában véve egy olyan nőről van szó, akinek mindene megvan, csak az nem sikerül, ami miatt érdemes leélni egy életet. Az anyaság, a hivatás, vagy a nagy szerelem. Ezek nélkül üres az élet, zátonyra fut az anyagilag talán csábítóan előnyös házasság is. Hogyan sikerült megformálni ezl az egyéniségétől annyira különböző asszonyt, akitől csak annyit várnak, hogy csillogjon, szépítse magát? — Izgatott a sorsa, A feladat, hogy megmutassam: az ilyen kirakatbaba életmód zsákutcába vezet. Az anyaság, vagy a hivatás örömeiért nem kárpótol a luxuslakás és a divatos öltözködés. A női is ember, tehát arra született, hogy éljen mindazzal, amice hivatott, amire képes. Hogy saját magát vállalja akkor is. ha az nehezebb, küzdelmesebb. Szavait akár a saját sorsával is alátámaszathatná. Karrierje gyorsan ívelt fölfelé, szépsége mindenkit meghódított. Ünnepelték és a siker bűvöletében észre sem vette, hogy kicsúszik alóla a pálya. Másokat talán összeroppan- tott volna a kudarc, a mellőzés. Pécsi Ildikó felküzdötte magát a hullámvölgyből. Az igéző és könnyelmű csitrl eltűnt, érett és átütő erejű színésznő lépett a közönség elé. — Kecskemét azért is kedves a szívemnek, mert a városnak köszönhetem színészi újjászületésemet. Itt kaptam először lehetőséget rá, hogy 'bebizonyítsam: alkalmas vagyok egy 3 felvonásos darab végigjátszására. Ez nagy erőt adott és elindított azon az úton, amely — most már tudom — nagyon sok áldozattal, lemondással és megfeszített munkával van kikövezve. Talán szükségem is volt arra a leckére, amit kaptam, másként lehet, hogy sem a színészi alkotómunka szépségét, felelősségét, sem a családi élet boldogságát nem sikerült volna megtalálnom. A kecskeméti színháztól nehezen vált meg. Döntésében az is közrejátszott, hogy úgy érezte: kisfiának szüksége van az anyai nevelésre. Büszkén újságolja, hogy Csaba nemrég ötöst kapott, olyan szépen szavalt egy Petőfi verset, — Kell ennél nagyobb öröm? Szerintem, ez is hozzátartozik ahhoz, hogy az ember nyugodtan, lelkiismeretesen tudjon dolgozni, mindent kihozzon egy szerepből, amit csak lehet. Sokat dolgozik. A Radnóti Irodalmi Színpadon önfeledten énekel és itáncol, a Volt egyszer egy kabaré című műsorban. A Madách Színházban, Psota Irénnel felváltva játssza a" Hamlet any- ' jának szerepét. A Tháliában két darabra Is meghívták. A Bal négyes páholyban Blaha Lujzát, a Tótékban, az övéit ködösként védelmező, a családot szárnyal alá menekítő Tótnét. „Az a legfontosabb — mondta, — hogy célja, értelme legyen az életünknek.” Neki, sikerült megtalálni. Vadas Zsuzsa XíöX'X'X-X'Xk-XiXÍ'N-XíX-NvX'XvN’N'X’X'N’H'I-X'X'X'X'X-X'N-XWX'X-XWX MOLNÁR ZOLTÁN: . Eljegyzés KISREGÉNY (11.) Apa egy icipicit csudálkozott, de aztán egészen jónak találta az ötletet Arra gondolt, hogy akárhol is volna az az eljegyzés, az ő helyzete, mint elvált apáé, mindenképpen eleve tartalmaz egy kis feszélyező tényezőt. De éppen a csónakházban ez a mli- nimumra csökken, sőt a helyzet még át is billen valahogy az ő oldalára, mert ott ő van leginkább otthon az összes esetleges jelenlevő közül, Gittát magát is beleértve. — Katikám, ha neked megfelel, én ennek csak örülök. Én Lajosnál otthon vagyok. Kicsit önkéntelenül meg is veregette a Lajos bácsi lapockáját, szeretettel, természetes mozdulattal Kati agyán átvillant egy pillanatra, hogy vajon Anyu meggondolta-e ezt elég alaposan. Számolt-e ezzel, hogy ott Inkább Apa lesz otthon. És vajon menynyire jön itt egyáltalán számításba az otthoni pálya előnye? Mint a sportban? Vagy itt nem jelent semmit? Anyu persze mindenütt feltalálja magát. ő meg odabújt Lajos bácsihoz, s a másik lapockáját k-is- lányosan, hízelgőén megsimogatta. Maga sem tudta, hogy a mozdulata önkéntelen-e, vagy tudatos: talán így akarta kiegyenlíteni a baráti lapockavere- getést. Lajos bácsi ugye mindenképpen fontos személy lesz az egész dologban. — Azt hiszem, ennek az eljegyzésnek Lajos bácsi lesz a lehető legjobb házigazdája. Egy kissé túlzottnak is érezve a szeretet megnyilvánulásait, Lajos bácsi gyakorlati dolgokra próbált rátérni: — Gondolom, főzök egy ki* birkapörköltet. Vagy halászlé jobb lenne? — Ezt én nem is tudom... hát... Apa tényleg eléggé tanácstalannak látszott. Kati gyorsan a segítségére sietett. — Azt hiszem, az ilyeneket majd inkább Anyuval kellene megbeszélni, Lajos bácsi. — Na, anyád is csak halogatja. Ilyesmit nem lehet az utolsó pillanatra hagyni... — Szólok neki, jó? Megmondom: a kérdés döntésre érett! Fel is ugrott, talán, hogy nagyobb nyomatékot adjon kijelentésének, de talán azért, hogy félbeszakítsa az ilyen részletekbe való esetleges belemerülést. Elsétált a könyvespolc mellett az ablakig, kipillantott, visszafordult, s akkor akadt meg a tekintete a szoba egyetlen képén, mely a belépő elől szinte rejtve volt, a könyvespolc ablak felőli oldalán, csak innen visszafordulva lehetett látni. Fényképnagyítás, egyszerű nyersfa keretben. Mikor meglátta, már tudta is, ki van a képen. Fiatal lány volt, talán vele egykorú, zártnyakú blúzban, egyszínűben, kissé giccses egyszál virággal; nem volt szép, csak tiszta, okos tekintetű, biztosan a szemébe szeretett bele Lajos bácsi, a magas homlokába; volt benne valami mosolynélküli derű. Nem néztek hátra, s Kati zavartalanul tanulmányozhatta a halott asszony leánykori képét. Azt talán meg lehet belőle érteni, hogy Lajos bácsinak, amilyen már akkor is lehetett, éppen ez a kissé apáca-nyugalmú nő kellhetett, a három évtizedes furcsa hűséget, azt nem lehetett a fénykép alapján felfogni. 12. Apa szólalt meg, kezében még mindig a feketés csészével —, hogy ihatja hidegen azt a kávét? — anélkül, hogy megfordulna: — Én tulajdonképpen még alig ismerem ezt a ... Tibort. — Most legalább majd találkozol vele... egy egész napon át... Ugye azt már elmondtam, hogy csak ideiglenesen van abban a gyári laborban ... Nagyon tehetségesnek tartják, el fogják vinni kutatóintézetbe. Komolyan, én is azt hiszem, valami nagyon nagy tudós lesz. Aranyos pofa. Nem, Lajos bácsi? — De igen, hogyne... — hagyta jóvá Lajos bácsi. Aztán még hozzátette: — persze, így szemre apád is látta, én azt hiszem, azt másképpen gondolta, hogy nem ismeri eléggé. — Persze, persze, értem én, Hát majd beszélgess vele, Apa! Ott a csónakházbam ugye, mindenre lesz alkalom. Apának, bár megfogalmazatla- nul, valami olyasmi jutott az eszébe, hogy valamikor egy leány, de még egy fiú is megkérdezte volna a szülei véleményét a házassága előtt, vagy éppen a beleegyezésüket kellett kérni. Vagy még azelőtt, amikor a szülők választottak. ö maga is, ugye. a szülei mélységes egyetértésével vette el annak idején Gittát. De mi haszna, léhet mondani, mégsem volt rajta istenáldás, azon a házasságon. Klárival meg ugye sikerült. Sikerült? Nem igen szokott ezen töprengeni. Csak most itt hármasban, éppen a lánya házassága előtt. Talán óvni kellene, nehogy elhamarkodja. De van-e neki erre jogi vagy erkölcsi alapja? Megint egyszer Kati kapta fel a fejét: — Természetesen Apa, azt nem is kell mondani, Klári nénit is, természetesen, Anyu a lelkemre kötötte, hogy külön említsem meg, bár egészen feleslegesen, hogy azt ugye úgy vesszük... de hát ezt azt hiszem, mondani sem kell... Nem volt éppen ragyogó szónoklat; le is ült rögtön zavarában. de most nem oda Lajos bácsi mellé, hanem egyenesen szembe velük. Apa homlokán mintha egy kis felhő suhant volna át. Bánat? Felelősség? Lelkilsmeretfurdalás? De megnyugtatóan mondta: — Hogyne, persze, nagyon fog örülni. Minek is fog örülni? Lajos bácsi meg szokta érezni, hogy mások min töprengenek; hallgatott. Visszarakott mindent a tálcára; egy kicsit mintha ó is zavarban lett volna; kivitte a feketés készletet a konyhába. Kati fejében is megfordult: lehet, hogy Apa és az ő Klárikája között ;em minden tökéletes... * Kati, bár maradt benne egy kis nyugtalanság, ment nem értette az apjárfak és talán Lajos bácsinak is a beszélgetés végén mutatkozó elmélázását, voltaképpen tele volt diadalérzettel, ö most már aztán rniwdent elvégzett. Beszélt Tiborral, Tibor közvetítésével elintézte Tibor szüleit is, s főképpen immár beszélt Apával is; ez látszott a legnehezebbnek. De ő ugye ügyesen, szinte zseniálisan előadta, amit kellett; semmi ellenállás. Most azt nem tudta, hogy rögtön elszámoljon-e diadaláról Anyunak, vagy várja meg, amíg megkérdezi, s aztán csak úgy flegmán vesse oda, hogy természetesen ő elvégezte, amit elvállalt. Melyik lesz a hatásosabb? Hamar rájött, hogy a hatásosabb — és persze a fullánkosabb — az utóbbi lenne, de kérdés, meg tudja-e állni, hogy rögtön el ne mondja, amint találkoznak. De nem kellett eldöntenie. Anyu rögtön látta rajta, mikor belépett, hogy valami történt vele, valami van a begyében, s meg is kérdezte, de csak úgy, mintha megszokásból kérdezné: — Mi újság? Ekkor Kati még könnyedén azt mondta, semmi. Szokvány üres kérdés, szokvány üres válasz. De Gitta tudta, hogy ez a semmi nem jelent semmit; efelől még nagyon sok is lehet. Gondolta, legjobb, ha belevág a kö- zeplbe, s egyenesen megkérdezte: — Beszéltél apáddal? Katit ez azért meglepte, mintha Anyu csak úgy egyszerűen belelátna a fejébe; de most már ráváltott arra, amit elhatározott, a fullánkra, s olyan természetesen, . ami a természetesnél is sokkal természetesebb, már egy kis csodálkozó hangsúlyt is adva bele, kurtán közölte: — Persze, hiszen megígértem ' — Szörnyeteg vagy, szörnyeteg, 'bizonyisten! — nevetett Anyu. Leültette magával szemben, és töviről hegyire el kellett mondania az egészet, hogyan szervezte meg, hogyan találkoztak. — Lajos bácsinál, igazán? — És hogy viselkedett apád? — Nem fanyalgott-e? — Hozza-e a Klaáárikáját? — Remélem, a klapecökat otthonhagyják... szóval arról 'nem volt szó... mert Kláritól kitelik, hogy jön az egész sleppel, már csak bosszantásból is... Hát Lajos bácsi? Kávét főzött, igazán? Valami évszázados süteményt nem kotort elő?... Hogy birkát vagy halat? Nahát ettől meg kell halni! Nem is tudom, hogy a röhögéstől-e vagy a sírástól? (Folytatása következik.)
