Petőfi Népe, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-26 / 73. szám
M Ű V E L Ő DÉS • IRODALOM MŰVÉSZÉT A sokféle nemzetiség egymásraha- tása teremtette meg tájunk rendkívül színes népszokásait. Az egyes ünnepkörök közül is talán a legtarkább képet húsvét szokásai mutatják. Külön figyelemre méltó, hogy ezek megváltozott vagy módosult formában ma is élnek. Szokás például a virágvasárnapi barkaszentelés. Számos községben uz öregek esznek is belőle egy-két szemet, hogy betegek ne legyenek. Nemrégiben még Hercegszántón a szerb és sokác lányok virágvasárnap hajnalán, napfölkelte előtt összegyűltek, énekeltek, s eljárták a cvéti kólót. Hiedelmük az volt. hogy az erdőket benépesítő viták (tündérek) ezen a napon elhagyják rejtekhelyüket és halandótól nem hallható dudaszó mellett táncolnak, vigadnak. Az ő beszédük az erdő zúgása, a vizek csobogása, a füvek és virágok illata pedig a leheletük. A vilovnyák (azaz burokban születettek) még láthatják és hallhatják is bűvös-bájos játékukat. A nagyhetet mindenki családja körében töltötte. Minden nehezebb munka megszűnt, s a legszigorúbb' böjthöz alkalmazkodtak. Nugycsütörtöktől kenyéren és vízen éltek. Még hal sem került az asztalra. A Bácskában ma is elterjedt szokás a Pilátus- verés. Nemcsak a falvakban, de Baján is. Amikor a pap imakönyvével megüti az oltár lépcsőjét. a hívek,-főként a gyerekek botokkal ütik. rugdossák a padokat, A népi szólások szerint a harangok Rómába mennek. Ha a kereplők megszólalnak nagypénteken, uz udvart szokás felseperni. s csengettyűvel körülszaladni, hajtogatván: Kígyók, békák elmenjetek, ide aztán ne jöjjetek! Dávodon a nők hajukból vágnak le egy darabot, nagypénteken és a kereszt körül szétszórják, hogy aztán nagyobbat nőj jön! Ha ezen a napon esik az eső, akkor abban az esztendőben a Húsvéti szokások a Bácskában és a Duna mentén gyümölcs férges lesz, azt tartják. Még ma is sokan esküsznek erre a népi megfigyelésre. A Duna menti községekben a süldőlányok nagypénteken fűzfa alatt mosdanak és fésülködnek, hogy szépek legyenek, ne szep- lősödjenek és a hajuk dúsra nőjön. Szeremlén a halászok nagypénteken hajnalban a Duna partjára hasalva szapallyal csendesen ütögetik a vizet, hogy egész éven át eredményesen halászhassanak. A Baja környéki falvakban nagyszombaton egy veder vizet öntenek a tetőre és a fák alját elseprik. hogy a ház le ne égjen, s a fák szép gyümölcsöt hozzanak. A délszláv lakosság takarításba kezd. a konyhában pedig megkezdődik a sütés-főzés. A hírnes és piros tojást este főzik meg. Akkor kerülhet csak meleg étel az asztalra. Rendesen báránypörkölt és a sonka csánk- ja. Újabban halászlé is. A Bácskában és a Duna menti falvakban a hímes tojások, piros tojások készítése még ma is divatos. Készítésük módja a viaszkodás. A húsvéti piros tojás írása nagy esemény a szerb, bunye- vác. de sokác lányok körében is. A szívük választottjának szánt tojásról el marad hatatlanok az egymásba fonódó szivek, csóko- lózó galambok, s az összefogott kezek. Sajnos, ma már nem lehet Látni a csodálatosan szép hercegszántói díszes tojásokat. Ezeket kifújták, rá ragasztott színes papirmozaikkal tarkították, majd arany- és ezüstszálakkal s szalagokkal' díszítették. Buján húsvét előtti hetekben még 20—29 évvel ezelőtt is készült a ,.«arena jabuka" és ,.po- merancsa”. Alvégi asszonyok korommal feketített viaszba már- togatták írókésüket — a kisicát —, és csodálatos virágokat, állatokat rajzoltak az almára, narancsra. Ez volt az öntöző legények ajándéka, akik ezért egész évben táncba kísérték a leányt, s a Szent Antal napi búcsún selyemkendővel, papuccsal viszonozták a húsvéti kedvességét. A gyermekek, akik nagyszombaton fészket készítenek, az ünnep első napjának reggelén sietve öltöztek, s futottak a nyulak fészkéhez. Piros tojás, cukor, csokoládé várt itt rájuk. Néhány évtized óta nyuszi, bárány, kis- cslbe csokoládéfigurák vannak divatban, csakúgy, mint a játék, könyv stb. ajándékozása. Nincs kivétel magyar, szerb, bu- nyevác, sokác, német, tót és székely községek és családok között. A legnépszerűbb húsvéti szokás a locsolás, az öntözködés. Akit húsvétikor meglocsolnak, ártatlan és tiszta lesz minden hibától; így tartja a bácskai néphit. A magyarlakta községekben a legutóbbi időkig a loesolkodás nyersebb formája dívott. A zeneszóval érkező legények a kúthoz vonszolták a leányokat, és három-négy vödör vízzel locsolták meg. Köszönetképpen kocsonya, sonka, kalács, pálinka került az asztalra, és piros tojást is kaptak. A legények a kapott piros tojásokat elrejtették. Idők múltával aztán előkeresték. Volt, amelyik már sárgult, halványult, biztos jeleként unnak, hogy szerelmi búban, sírva festették. Következőleg. akitől kapta, őt leghívebben szereti. A piros tojás így nemritkán siettette a menyegzőt, A locsolkodó gyerekek pénzt, tojást kaptak. Ezekkel „tucáz- tuk", azaz filléreseket vagdostak bele. • A rákövetkező napon a lányok visszaadhatták a kölcsönt. Jaj volt annak a legénynek, aki a lányok kezébe került. Vájúba+ fektették és ott. öntözték meg. Ma már u szagos víz is idejét múlta. Falun, városon egyaránt a kölni, parfüm járja. A locsolko- dási szokás azonbun tovább él. Felvidéki István löd riS U >171 JlOV Ui fc'.álj.'í A Felvértezve a pálya küszöbén Emlékképek két évvel ezelőttről. A Színművészeti Főiskola egyik osztályában Vámos László tanítványul vizsgáznak. Éppen Lope de Vega Hős faluját adják elő. A színpadra rövid hajú, törékeny kislány toppan be, s Luurencla összes sérelmét, megalázott- ságát olvassa kínja okozóinak fejére. Elfojtott hangon de oly erővel, hogy körülötte reszket a levegő Is. A nézőtéren ott ül az egykori Góz Jóska, és sok nagy szerep életre keltője: Szirtes Ádám. Színésznő lányával ismerkedik. A kislány azóta „felnőtt", rövidesen diplomásként indulhat a közönség meghódítására. Kifejező, barátságosan meleg szemek, szigorúan hátrasimított hai. jellegzetesen „szlrteságis” mosoly. Arca, alakja a filmvászonról már Ismerős. , — A pályaválasztásban menynyire meghatározó, ha valaki neves művész lányának születik? — Csak annyira, mint például egy orvoscsaládiban. Otthon állandóan ez a beszédtéma. Végül a gyerek felteszi magában a kérdést: mi lenne, ha én is ezt a mesterséget választanám? — Aki nem ilyen helyről kerül a pályára, esetleg hajlamos lesz arra, hogy valamifajta álomvilágnak képzelje a színészetet, rózsaszín ködbe burkolja. Nem ismervén a buktatókat a taps, a hírnév vonzásába kerüljön. — Ettől én szerencsére megmenekültem. Elég sokszor láthattam apám önmardosását. Azért mégsem gondoltam, hogy ilyen nehézségek várnak majd rám. A vágy, a belülről jövő akarat, elnyomta kételyeimet, borúlátásomat. — Térjünk rá a filmszerepekre. Az Egy erkölcsös éjszaka villanásnyi kis cselédlánya után o Csillagszemű lányalakja már főszerepnek mondható. — Viszonylag könnyű dolgom Volt Anyácskával Mert mit is kellett e lányban megformálnom? A szépségét, a fiatalságát. Nem a szabályos arcra, a tökéletes alakra gondolok. Sokkal inkább arra a vonzerőre, belső sugárzásra, mely a néző i számára szimpatikussá teszi ezt a pásztorlánykát, igazolja tisztaságát, lelkének gazdagságát, — A Kecskeméti Katona József Színházban Ruszt József nemrégiben állította színpadra Shakespeare művét, a Peric- lest, s az egyik főszerepre vendégként, Szirtes Ágit hívta meg. — Marina félig gyerek, félig nő. De ereje van, amivel távoltartja, lerázza magáról a mocskot, a szennyet. Éppen ezért az emberek tehetetlenek vele szem• Szirtes Ági, a Csillagszemű című filmben. (Endrényi Egon felvétele) ben. Erejét a hitéből meríti, és abból, hogy mosolyog. — Sikerült az első bevetés? — Néhol még pontatlan vagyok. Eddig a filmet kedveltem, de amióta a színházzal találkoztam .,. — Pillanatnyilag mégis a film a „főszereplő” életében. Sik Ferenc irányításával készül a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Móricz Zsigmond-re- gény filmadaptációja. Pólika szerepét — számos próbafelvétel után — Szirtes Ágira osztotta ki. — Pólika — úgy vélem — minden szempontból partnere Balázsnak. Ugyanolyan vérbő; életet, muzsikát, játékosságot szerető ember. Elkeseredett pillanatainak ábrázolása mellett ezeket a vonásokat is szeretném belopni a filmbe. — A filmek, a színházi fellépés kóstoló volt a jövőből. Milyen érzésekkel lép majd ki Szirtes Ági, diplomásként, a főiskola kapuján? — Ez engem is foglalkoztat. Mert amíg itt vagyok, véd az„fh” a nevem mögött. Elnézőbb a közönség is. Azt mondja: tehetséges. de... Am utána nincs védettség, nekem kell felvérteznem magam. Ezt pedig csak úgy tehetem meg, ha azt a bizonyos kötőszót kiiktatóim, megsemmisítem. Magyarul, megoldom a feladataimat. Valószínűleg vidékre szerződöm — dolgozni akarok. T. A. »»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»1«»»»»»»»»»»»? • Czene Béla: Falusi emberek APRILY LAJOS: Nyírfa voltam Azt álmodtam, hogy nyír vagyok s ezüst kéreg borítja testem, tövemnél forrás-ér gagyog, levelem a fényben feresztem. Csúcs-ágamon rigó fütyül, erőm feszül a mély gyökérben, s finomlombos gallyamba gyűl — s kérgem alatt zsong-zsong a vérem. Egy karcsú kéz hajlik felém s a kérget késsel megcsapolja s forrást buggyant a kés helyén, minthogyha bor kútfője volna. Sebemből friss öröm fogan: szép. szomjas száj csókolja nedvem. S éjjel suhogok boldogan egy vad tavaszi fergetegben. GYÁRFÁS ENDRE: A tavasz két pillanata 1. Feltartott kezekkel áll a templom, a fák fehér kendőt lobogtatnak, a folyó szétterpeszti dermedt ujjait, de odalenn már aknáit érleli a talajban a tavasz, gyújtózsinór-gyökereken fut a láng, s a petében, ikrában, tojásban élesre állítódik az élet. nr-ii-m ?n,«■■■,<,■ • *-»•« •• -*■ 2, Ma reggel kirobbantak mind: fehéren feszítették ki szirmukat a szélben, s lobogtak át a látható időn. A kelyhük mint a gondolat parázslóit, és — tettre gyűlni! — mind gyümölcsre vágyott: kisütni bélyegét a kék időn. ZALÁN TIBOR: Anti-Cantata profana Vadaknak szólott keserű szóval, vérbefúlt torokkal öértük kiáltott, vadaknak szólott verdeső szívvel, fájó emberhangon hozzájuk sikoltott. Alit a nagy erdőben, csillagtalan térben, de nem vált szarvassá, agancsos szép vaddá. Ekkor megértett mindent, meglátott, többet nem szólott, többet nem kiáltott. Mert nem keresték, mert nem hívták, mert ha kopogtatott be nem bocsátották, .magányára maradt, örökös hiányra, rászögezte sorsa önmaga húsára, és már nem adódott innia sem másból: csak hűvös forrásból, csak tiszta forrásból. Visszajöttél... Minden búcsú egy kis halál — mondják a franciák, s igazuk van. És ez a kis halál ugyanúgy végleges és megmásíthatatlan, mint bármi más az életben. Arra azonban nincs közmondás, hogy jelent-e valamit, és ha igen, mit jelent a visszatérés. Visszatérés oda, ahonnét kiszakadt az ember, ahonnét erőszakkal tépte ki magát, vagy — mert ilyen is előfordult —, kitaszították: elment innét ezért vagy azért; az asz- szony után futva, a férfi elől menekülve, vastagabb boríték vagy nagyobb erkölcsi megbecsülés reményében; bűneinek tetthelyét, sikertelenségének színpadát látva a városban. A városban — amit nem az utak pókhálójának közeit kitöltő házak és háztömbök jelentenek; nem. Igaz, ha szép magyar nyelvünkön kimondjuk a szót: „város”, lelkűnkben visszacseng az ősi „váras” — azaz várfallal elkerített erősség —, ahol biztonságban tudhatjuk magunkat. De meg- érezzük azonnal mögötte a latin „civitás"-t, s a belőle származott cité. city szavakat, amelyek lényegében mind ugyanazt jelentik: az együtt élő polgárok — a városlakók összességét. Es ez most talán a fontosabb ... Mert gondolj csak az elsüllyedt. a homokba temetett, a földrengés- és szökőár-sújtottá városokra: nem az a szívszo- rító bennük, hogy romosak, hogy üszkösek; nem. Az ember hiányzik belőlük. S gondolj a háború-pusztitotta városokra, ahol kő kövön nem maradt — gondolj Budapestre, esetleg Varsóra —; életben maradtak, felocsúdtak halálos ájulásukból és újjászülettek. Üjjászülte őket az oda visszatérő ember életereje. A régi emlékeket, kedvesed vagy a magad lábnyomát persze ne keresd a poros aszfalton — aki három vagy tizenhárom év múltán visszajöttél —, hiába is keresnéd. S a régi szombatok-vasárnapok hangulatát se keresd, amikor a mozi után. a Fodor-cukrászda fagylaltjával a Rákóczi utcán ballagtál. a lányok után forgolódva. Ne keresd ifjú éveidet, régvolt magadat se — mi haszna volna? Nem ezért jöttél vissza, hogy hajdani emlékekből illúzió-fátylat szőjj magadnak. A realitás mindig győz, még a legszebb illúziók felett is; ne áltasd hát magadat. Tudod, hogy miért jöttél vissza, és ne restelld bevallani: visszajöttél, mert a köldökzsinór, ami ideköt, elsza- klthatatlannak bizonyult. Más házakat, más utcákat látsz, más emberekkel találkozol, mégis: ugyanaz a város ez, mint az, melyet itthagytál; megpróbáltál itthagyni. Ugyanaz — bár idősebben, bölcsebben, megfontoltabban. Akárcsak te. S akárcsak te, számtalan kedves, régi emléket őriz, de nem horgonyoz le mellettük — él. Azzal, aki ide született, aki ide jött és itt is maradt. És azzal — veled —, aki visszajött a városba... K. J. Mama Azelőtt soha nem szólította és nem nevezte így senki. Valamikor a gyerekek anyunak, majd — amikor megjöttek az első unokák — nagymamának szólították. Aztán egyszerre csak „mama" lett. Talán a lányok kezdték el, s végül mindenki így mondta. Haja előbb hófehér lett, aztán sárgulni kezdett. Amennyivel több idő múlt el, annyival kisebb lett ő maga, és annyival soványabb. Amit azelőtt soha nem tett: órákon át üldögélt tétlenül a sarokban, a cserépkályha mellett. Különösen alkonyattájt. — Látom, megint ottmaradt az ebéd... hozzá se nyúltál... — hangzott el ezeken a kora esti találkozásokon, amikor hazajött a fia. — Nem ízlett, vagy nem szereted .. . ? Persze, nem valami híresek ezek a vendéglői ebédek... De frissen talán meg lehetne enni... — Igazán, nem kívánom... Nem vagyok éhes. Higgyetek nekem ... — Mindent elhiszek, mama, de ezt nem. — Otthon se szoktam... csak alig valamit... A fia hangja kérlelő volt: — Pedig azzal nem teszel jót, ha nem eszel... vagy minket sajnálsz...? Tudta, hogy fájdalmat okoz vele. De kimondta. Szorongatta, kínozta ez az állandó koplalás, hogy fogy, napról napra. — Nem is vagyok jól. Ügy hasogat a reuma, a lábam fáj, meg a váltam, meg a derekam... Meg minden... — Orvoshoz kellene menned ... (Ezt is könnyű mondani. Erezte a sutaságot, hiszen nem elmennie kellene, hanem elvinni őt, vagy elhívni az orvost. De ki ér ma rá erre ... ? Azt is érezte, hogy áltatja önmagát. Mi az, hogy az ember nem ér rá ilyesmire? Ezek a fájdalmak azoknak az időknek az emlékei, amikor miatta is éjszakázott a hideg szobában, fel-alá, fel-alá.) — Majd otthon elmegyek... „Majd otthon...” — ezek a szavak a látogatás rövidségét mutatták, s ha nem is szándékkal, de azt bizonyították, hogy ez csak ideiglenes állapot. Jól érzi itt magát, annyira szeretik, és annyira szereti őket, mégis .., Egész nap egyedül a lakásban, senki nincs itthon, a gyerekek a sötétedéskor jönnek haza, s ők még később ... — De elhívhatom én is az orvost. Holnap elhivom. Jó, mama? — Nem kell. Itt úgyse tudják, hogy mi a bajom. Az orvosnő ismer engem, és tudja, hogy milyen orvosság kell nekem ... meg fürdőjegyet is akarok kérni tőle. — Főzök egy jó kis feketét... — Nem kérek. Miattam ne... — Nem, nem miattad. Tudod, hogy én nagy kávés vagyok. Csak te is kapsz. (Jó lett volna egy kicsit beszélgetni. Ez a két hét, amit itt töltött náluk, gyorsan elszaladt. Mennyi mindent tervezett előre, s valójában semmi sem lett az egészből. Hogy majd elmennek ide, meg oda, sétálnak a főutcán, szép lassan, egy-egy cukrászdát is meglátogatnak... De csak a rövid esti együttlétek, a televízió és az állandó futás és türelmetlenség, idegesség lett belőle. Ha valamit mesélni kezdett, már tudták, hogy mi lesz a vége; minden történet, minden mondat ismerős volt. Ezek a történetek, ezek a mondatok jártak-kering- tek ott, ahol valamikor álmok, tervezgetések, okost és szép gondolatok lakoztak. A betegség a reuma, a fájós lábak és vállak. a hasogató fájdalmak... és a tehetetlenség, hogy ezen nem lehet segíteni. És az a sírdomb a debreceni temetőben. Most ezek voltak csupán.) „Végül is. akár így, akár úgy, magára marad az ember...” — gondolta. Micsoda végtelen szeretet kötötte és köti össze őket, mégis... Nézte a szófián, törékeny kis alakot a kályha mellett. „Anyu... nagymama ... mama ..odavan, visszavonhatatlanul, odavan, ami elmúlt. — Tudod mit, anyu ... menjünk el mégis inkább a cukrászdába. Száz lépés az egész. Felveszed a kabátot és mehetünk. Lehet, hogy útközben összetalálkozunk a gyerekekkel... És ekkor a pici, megsárgult hajú asszony engedelmesen, mintha parancsot kapott volna — de látszott, hogy fájdalommal —, felállt a fotelből, és nyúlt a pulóvere után... Antalfy István
