Petőfi Népe, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

M 11 V i; LÖD i; S . IRODALOM

A természet közelében

Klossy Irén grafikái

Klossy Irén hamar felismerte ösztöneinek romantikus természeteszméjét. Érzelmeinek, vágyainak tükrözését az atmoszférikus, lüktető tájban, a dombívek és völgyek bensőséges világában, az erdők szövevény-zuhatagáEan, a madarak örvénylésében.

Mindig a közvetlen látványvalóságból indul belső világának mélyebb rétegei felé. Művei megőrzik tematikai tárgyiasságukat. Sohasem válik végletesen elvonttá, vagy szürreálisán átértelmezetté.

Szenvedélyének mágneses erőterében rendeződnek szubjektív alakzatokká a fák, bokrok, sziklák, fiegy- vonulatok.

Klossy Irén ugyanarra a tájra talál rá Szász- Svájcban, mint az Alföld lankáin. Szinte egyetlen tájat ismétel egyre gazdagabban, végtelenné tágítva az emberi idő határait Föld, levegő-ég, viz, növényi burjánzások; a természet elemi világa tárul fel rajzain. Eszköze a rajz; a tus vagy a fadúc- lenyomatok feketéje.

Fametszetei drámaibbak rajzainál, s szimbolikus erejűek. A „Magyar tájak” metszetsorozatában a sorsszerűéig, a lét elemi küzdelme kap megrázó kifejezést. A szél átlós irányú sodrásában, törzsüket meg nem hajlító, oszloppá kopaszodott fák koronái kapaszkodnak össze kiszolgáltatottan. Rajzaiban az elhalkuló, majd íeldUbörgő morajlás munkál. Madárkavargásai néha játékos arabeszkekké, máskor si- kltó-zuhogó, tompán puffanó zuhanássá fokozódnak. Képei erős hanghatást váltanak ki. Zajok, zörejek, suttogások, vlsszhang- tükröződések, a képi csönd fölerősödő hangasszociációl.

Igényesen kivitelezett katalógu- sa nemcsak szépen válogatott tizenegy grafikáját mutatja be, arányosan elosztott önvallomásszövege számot ad hitvallásáról, művészt világképéről, természetszeretetéről, a művészet értelméről is. Katalógusa azt az ötletet sugallja, hogy arra biztassuk, rajzolja meg „természetrajz- könyvét", s találjunk hozzá kiadót, s müveit kézbe vehessük, a csendes szemlélődés óráiban olvashassuk.

(Klossy Irén művel a legutóbbi sikeres félegyházi tárlat után jelenleg a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola bemutatótermében láthatók, melyet egy mai képzőművészeket megismertető kiállltássorozat keretében rendeztek meg.)

Csáky L. György

t Fölfelé. • Bslklák.

SZOMRAKY

Végül

Végül is az esti csatangolások jelentik csak a maradandóságot és mert sehová sem vezetnek visszatér és rimvénül a kezdet.

Elért mit néha magaménak láttam akkor is a hűség állapotában.

De mi marad most azonos magával, valósággá lényegül a látszat.

A szeretet örökre elhagyottan vacog a szerelmes sóhajokban.

De mi lehet még ellentéte másnak:

hiúságból hajt ki az

alázat.

A kapualjak üresedő csöndje mintha már vissza se köszönne. Mert az Eoy a sorsom be nem tölti jobb ha kifut belőle a többi.

_ . .. ____ l... ..rvjjHk-g'

.

".7. fa* ^7

• Bőssé János váxlatfIlletékéi.

LAZAR TIBOR:

Lakótelepen

Lakótelepen koekaketrecek gyerektlsrlied kosod és vlssed üvesvtsyorral lends as ablak élis panelbUIncsbea hogyha hagynak

a hói előtt pléh-taikölée visit erkélyen pelenka ssáritkoslk boltban torbanállnak polcon kenyér Itt vagyok mohé vad város egyél

>eit>

VICENTE ALE1XANDRE:

A levegő

A tengernél még több a levegő, csodálatosabb és nyugodt. Niptelen fényességek vigyásója. Talán a Földnek kérge egyszer megértett téged, Halandó, s a lég tagadja, hogy melledben élt. Halhatatlanul, gondolattalan, de felragyog.

A tenger

KI mondja, hogy sóhajt a tenger, a szerelem ajkai szomorúak?

Zöldelljen fénnyel telítetten, glória, glória a magasságban, s a tengerben aranyi 0, pompás fény, tölti meg, dalold a tenger legfényesebb korszakátl Amott, időtlenül

fényeket visszaverve él a tenger, egy halhatatlan istennek szivei

Fordította: Antalfy István

Vicenta Alelxsndre, as ltn. évi Irodalmi Nobel-dfias spanyol kélto.

• Boros Hona: Anya gyermekével (faliiextll).

Hetvenöt éve született Rideg Sándor

Rideg Sándor nagy utat tett meg, amig eljutott a pusztai cselédsorsból a munkásság és a parasztság életének hiteles írói ábrázolásáig. „Abból a világból, ahonnan jöttem, még senki sem jutott olyan messzire, amint nekem sikerült, és ha visszanézek f az út hosszúságára, őazintén csodálkozom azon, hogy élek, örülni azonban már Igen régen elfelejtettem. Kenyeremben mindig sok

I

s volt a só, boromban túlságosan sok volt az üröm. Minden tájon Idegen is szegény Jövevénynek számítottam, akivel nem érdemes gondolni sem.” — írja az író önéletrajzi vallomásában.

1903. február 21-én született Törteién. Fiatal éveiben cseléd volt, azonban apjához hasonlóan hamarosan fellázadt a puszták

I mindenható ural, cselédet botozó ispánjai, kerülői ellen. 1919-ben apjával együtt vöröskatonának állt, a Tanácsköztársaság bukása után Budapestre ment gyári munkásnak, s a felszabadulásig fizikai munkával keres, te kenyerét. Bekapcsolódott a munkásmozgalomba, i illegális munkásságáért perbe fogták, többször börtönbe zárták, a háború utolsó időszakában koncentrációs táborba hurcolták.

írói pályáját a Népszavában kezdte, tagja lett a 40-es években működő munkásírók csoportjának, akik a munkásélet tényszerű ábrázolását tűzték ki célul. írói alapélménye a pusztai cselédség és a városba szakadt S7egényparasztaág gyötrelmei megaláztatásának és kiszolgáltatottságának érzése volt, és a szabadulási vágy, a kltörnlakarás ebből a bekeritettségből. Írásaiban hiteles ábrázolását adja a kegyetlen világ ellen céltalanul lázadó vagy a társadalom perifériáján reménytelenül tengődő embereknek.

Egyidőbcn — éveken keresztül — szoros szálakkal kötődött Kecskeméthez és Bács-Klskunhoz. Barátai és tisztelői között mindig örömmel és Jó érzéssel vett részt a találkozásokon, összejöveteleken. Egyik ifjúkori harcostársa különösen ide kötötte őt, a hírős városhoz. Meghitt beszélgetéseken sokszor idézték vissza maguk elé a múltat. Rideg Sándor Jó kedélye, páratlan humora az ilyen esetekben is Jelen volt. Akik személyesen is Ismerték, azok — mint a művelt — soha nem tudják elfelejteni. Regényei — Indul a bakterház, Tűzpróba, Daruszegi vasárnapok, Sámson stb. — és kitűnő novellái egyaránt méltán avatják őt legjobb íróink közé. Elénk mesélőkedv, szines nyelvezet, vérbő humora jellemzi művelt, és minden sorát áthatja szocialista hite, elkötelezettsége. Írói munkásságáért jogosan érdemelte ki a Kosauth-dijat.

1966-ban halt meg Budapesten.

H

átával a szélhordta háku- paonak támaszkodva, magányosan ácsorgóit Leho- ta háza, s hallgatta a szél gur- guilázó ugatását, mely a tél fehér lován rohangált összevissza a pusztaságban.

A hideg keresztül fúrta magát a ház falán, a zajtalanul topogott az ágyban fekvők takaróján. Nem lehet tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban kakas. A házban nem ketyegeltt óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába.

Lehota Abel begörbült vállal méregette végig a szobát, a kinézett az ablakon, melynek üveglapjára pákmerd őt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott; a kilincs és az ajtó repedése, a a cseréppel fedett tető. A sárosát- lan padlásról lehangzott a kut- lászó szél dobbanása, amint dön gve nekicsapód ott a homlok- deszkázatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél itt henter- gatt volna a szoba deszkából ácsolt bútorai között, ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hideg volt bent, mint künn juhszélen.

A szürke árnyékkal függönyö- asött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehötáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a levegőből áradó álmos álmosságban, mimt aki egyik ájulásból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lázadott:-- Miért nem vagy Te olyan ember, mint más? — kérdezte aztán ezredszer, mióta együtt érezték ínségüket. — Mások segítenek magukon... Én szerezzek neked gazdát?! Várod, hogy megdögöljek az ágyban kőik estül...

•Azután példákat mondott másokról, és az istent emlegette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegítette. S valóban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóhajának lehelete.

— Mit akarsz velünk? — kérdezte esengőn, mintha az istennel beszélne.

Lehota azótlanul állt a Jégvirágtól megvakult ablak előtt, szeme sarkában, mint letör Hihetetlen pecsét világított a ború, mély annyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi önvád. EdRIDEG SÁNDOR:

Irtás szélén

dig mindennap ott álldogált az emberplacon, és nem kellett senkinek se ő, se más.

— Fogadjon meg, hűséges embere leszek I — künyörgött legutóbb egy nagyparasztnak, a az röhögött, mintha valami Jó tréfát hallott volna:

— Ügyéé I Ilyenkor minnyájen azt mongyátokl Szátokba folyik a viz, ml?... Majd szállók...

Talán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogy cuclit rághattak volna belől« a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt Itt ae Isten, ae Szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Abel felett az ég. Azon gondolkodott, ml lehet rettenetesebb, az éhség-e vagy a hideg?

— Meg kék fördetni a gyereket — nyögte az asszony,

— Megfürdetjük — Ígérte Lehota A hangja úgy csengett, mint a hamispénz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A széleapoíájú hosszú- nyelőt akasztotta karjára, és indult kifelé. Szemhunyorltásig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elborító fehérségén. A közeli rét befagyott tócsái felett téli madarak felhőztek, olykor sdkongva csaptak az ég felé.

M

intha eltaszították volna úgy Indult el a süppedő földeken keresztül a messze sötétlő erdő felé.

Az ég kalapja nevetségesen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér flnhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél.

Lehota izzadtam lépett át a bodzával szegélyezett erdő árkán.

A széltől vert erdő riogatva zúgott. Az órláa fák gallya úgy kelepek, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti kerepelő. Azután pillanatig tartó csönd lett.

Az irtás szélén arasznyi vastag akácot szemelt ki Lehota, tövétől elkotorta a kacatot, s lecsapott fejszéjével. Az erdő recsegve visszhangzott, mintha segítségért kiáltott volna. Volt ebben a haragban valami rémületkeltő. Lehota kezében megállt

a fejsze, hosszú percekig hallgatózott. A fák zúgása véglgbor- zongott a havas erdőm. Lehotának úgy rémlett, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Abell... S egyszerre, megroppant háta mögött a gally. Nem volt ideje, hogy eldobja fejszéjét, és futásnak eredjen.

A

z új erdőőr, a romlott ember — Így nevezték a környékem — barátságosan nevető arccal puskára támaszkodva állt Lehota alőtt, becsukott féltzemmel hosszan nézte a megriadt Lehot&t, és megszólalt:

— Fényes nappal?... Vagy talán verebet akartál fogni az orroddal? Ide art a szerszámot, és gyössz velem!...

A puskás válla klszéleeült, hangjából megmásíthatatlan keménység áradt. Blórebotlott frissen fényezett csizmájával néhány lépést, és kifejtette Lehota markából a fejszét.

— Aztán nehogy nekilódulj — szólt —, mert beléd eresztek. No, mehetünk.

— Hová? — szorult ki Lehota torkán a hang, a ez arca sár- azlnüvé vált. Mély Ijedelem szántott végig a testén, előre-hátra tántorgott, a hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rosszhírű Ida- istene, és talán megverjék.

— írja föl . a nevem! Lehota Abel vagyok. Házam van a bogárzó mellett. Mindenki ismer a környéken. ,

— Csak semmi oifra f... —

mondta a puskás. — A felügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent. 0 még nem ismer téged... Lehota szálfának dőlve nyöszörgőd, térde Ingadozott. Bizonyossággal tudta, hogy nem megy be a romlott emberrel. — Családos ember vagyok... Megfizetem a büntetéspénzt — mondotta...

— No, aló előttem, ha már Ábel vagy... Fene szép neved van! Lehota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva tolta maga előtt.

— Nem megyek! Érti? — kiáltotta Lehota. — Éa ml Jogon tegez engem?

Minden elszántsága a szemébe olvadt föl, fagyos könnye végigfolyt berefcválatian, szegletes

arcán, szűkölt, mint a farkas- verembe esett eb, s minduntalan kitépte magát kísérgetőJe keze közül.

Az erdőőr szája körül fekete csikóikban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskája csövét Lehota arcába. A szája catkorgott, mintha kavicsot rágott volna:

— Az anyád szentsége!... £g- rengetójlt a zslvány fajodnak!...

Megtaazítoitta Lehotát és az Inába rúgott. Lehota fölhempe- redstt, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát, aki puskát szorongatott a kezében. Most csak a fejszéje nyelét szerette volna még egyezer megmarkolni.

A puskás lehajolt, hogy felemelje emberét. Lehota egyetlen szorítással lerántotta magához a gallyaik közé. Félig megfagyott ujjait a izemébe véste, fogával rágta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a belelt döngette. Hemperegtek a hóban fuldokolva.

Egymás torkát szorongatták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosán loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltak. Lehota már kezébe kaparintotta baltáját egy szúrás árán, azután újabb szúrásokat kapott, az utolsót, a legmélyebbet már nem érezte... A fölötte zúgó erdő egyetlen plros- ságban lobbant föl a szeme előtt. Teljes erejéből elkölteni akart, de mm fért ki hang a torkán, i könyökéről a hátára zuhant. Feküdt az Irtózatosan hidegre változott havas földön mozdulatlanul, mintha sohasem lett volna Ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafatban lógott, ki a kapcája, mint valami óriási varangy kitaposott bele.

A

z erdőőr dülöngve töröl- gette meg bevérzett arcát, s megnézte zsebóráját: éppen kilencet mutatott. Mintegy fél percig bámulta a mozdulatlanul fekvő . Lehotát, s mintha megrémült volna tőle, elsietett, hogy tisztázza magát ott, ahol kéül, mielőtt minden nyomot el

nem lep a hó...

• *

A messzeségbe nyúló erdő felett havas szél ceatározott a fellegekkel. A százados tölgyek búgó torokkal, roppanva sóhajtottak. S lent « fehér folyondárral díszített bokrok között, láb- ujjhegyen bujkált a csend...