Petőfi Népe, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-19 / 43. szám
MŰVE L O I) ÉS . IRODALOM . MUV E S Z E T Színház és közönség Ne higgyük, hogy a színház is a közönség egy- másrautalása lényegében azonos az irodalom is az olvasóközönség egymásratalálásával. Az élő színház ugyanis nem pusztán a drámaíróé, hanem legalább annyira a rendezőé, a színészeké és a közönségé is, S teljesen más hatásmechanizmussal hozza létre a stmmi egyébhez nem hasonlítható atmoszférát: a szemünk láttára, fülünk hallatára élövé váló mü és a közönség együttes szándékából megszülető esztétikai élményt. Egy jó színházi este valamennyiünk közös alkotása. Ha van értő közönség. Mindenütt akadnak üres székek, széksorok egy- egv bérleti előadáson. Pesten, a vidéki városok színházaiban és azokban a helységekben, ahol nine* kőszinház, csak „tájolás". Magától értetődik, hogy „közönség" általában nem létezik. Gyakran előfordulhat, hogy ugyanazt a produkciót egyik este lelkesedéssel, a másikon tartózkodó hűvösséggel fogadják. A színész nagyon jól dudja, hogy minden egyes előadáson meg kell küzdenie a közönségért, és ez hol sikerül, hol nem. A baj ott kezdődik, ha nincsen közönség, illetve ha a kétszáz, háromszáz, négyszáz személyes színházterem húsz, harminc, negyven nézővel pironkodik színpad előtt. Es ez, ha nem is általános, de nagyon gyakori Jelenség. Az ország minden színházának, városi és községi művelődési házának igazgatója bizonyíthatja. Világos, hogy ez az első kérdés: kell-e egyáItalában a színház. Ha az ember az üresen tátongó széksorokat nézi. akkor hajlamos nemet mondani, i mindjárt hozzátenni: „Hát ennyire gazdagok azért nem vagyunk; mert igaz ugyan, hogy szocialista társadalmunkban a kultúra nem áru, s ha csak százan nézik meg az előadást, már az is hasznos, node... Az állam minden színházjegy eladási árához hozzáteszi a kétszeresét, hogy egyáltalában legyen, lehessen színház. Megéri? Nem lenne okosabb a kultúra más területein, hasznosabban felhasználni ezeket az anyagi lehetőségeket? Hát ha nem kell a színház, akkor..." Mire azonban tddiff jutunk a gondolattal, halljuk a művelődési ház vezetőjének megnyugtató szavát: „Minden jegyet eladtunk, anyagi szempontból teljesen rendben van a dolog." Am azután csendes kétségbeeséssel hozzáteszi: „Csakhogy azért ez na- gyon-nagyon elkeserítő." Az emberek manapság már nem sajnálják azt a húsz-harminc forintot, ha közönségszervezőt, a brigádvezetőt, a szakszervezeti kultúrost a szó szoros értelmében „le akarják rázni magukról”; megveszik a jegyet, és ámen. Hogy még el is menjenek? Túl sokat kívánnak tőlük! uk megtették a megukét, pénzt áldoztak a kultúra oltárán. Méginkább Így van ez ott, ahol kampányszerűen indítanak „teltház-akciót", s egy egész üzem vagy üzemrész megvásárol száz, százötven, kétszáz jegyet, jutalomként kiosztja a dolgozók között — s az előadáson ott vannak tizen—húszán. A pénztár ablakán meg ott függ a tábla: „Minden jegy elkelt"; s nem kap jegyet az, aki magától, szervezés és aqitálás nélkül csakugyan meg akarta volna nézni a darabot. Azt hiszem, nem tévedek: az ilyen tömeges szervezés, az ilyen kampányszerű agitáció helyett ezerszer többet érne az egyedi jegyárusítás, két-négy- hat jegy eladásának megszervezése és az egyéni agitáció. Hogy minél többen magukévá tegyék, megértsék, amit Gábor Miklós irt Tollal című könyvében: „A dráma hősét... az teszi érdekessé, hogy én, a néző, rajta keresztül a világot látom". A vasúti kocsi fülkéjében kejten ülnek. Az apát régóta Ismerem. Abból az Időből, amikor kevés volt a gondolkodási Idő, és Kraut Imrét egy négyrét hajtott pecsétes igazolvánnyal falura küldték: — Ahol a front elvonult, ki kell osztani a földet. Az a fontos, hogy a földet mielőbb kiosszátok, és induljon meg a munka... Most a tájat nézegeti a vonatablakból. Azt a tájat, amelyik ez idő tájt minden évben ugyanazt mutatja magából a sárga tarlókat a permettől kéklő szőlőt, a dű- lőutak fel-fel'habzó porát. A vonat a pálya teherbíró képessége miatt az egész vonalon csökken-« tett sebességgel halad, a súlyos motorkocsi üres a szerelvény elején. Elfogni egyetlen pillanatot, amelyben benne van mindaz, ami azóta történt? Régi jegyzeteimet nézegetem, ami még nem kallódott el... Csetény? 1950? Vagy 1958? Nem tudom eldönteni, sebtében írtam. A templom előtt odajött hozzám egy fiatalasszony. Izzott a gyűlölettől: — Legjobban az fájt nekünk, amikor az a másik újságíró a gyerekeinkről írt, hogy mákhéjlevessel altatjuk őket. Mit gondol?... Másik jegyzet: dunántúli falu. A hídnál a festőművész egy öregasszony fejét rajzolja. Autóbusz kanyarodik el, az öregasszony utána fordul: — Azt mondtuk, minek Ide a busz, hiszen azelőtt csak le a cipőt, aztán befutottunk a városba, ma pedig négy járatunk van. A téesz-brlgádvezető délután kivitt a présházba. Ivás közben arról faggattam, hogy milyen volt az élete negyvenöt előtt. Azt felelte: — Ügy emlékszem, hogy nagyon sokat fáztam. Mindig hideg volt.., Néhány évvel később ugyanazon a tájon: a püspök azt kérte a megye vezetőitől, hogy szeretné meglátogatni az egyik termelőszövetkezetet, amelynek a földje valamikor az ő körzetéhez tartozott. Lehetővé tették. A fekete autó begördült a téesz udvarára. A tagság megszokta a fekete autókat, a püspököt leültették az irodában, kezeltek vele, és elmondták, hogy azóta ml történt velük. A beszélgetést egy pohár borral zárták le. A püspök hazafelé egész úton értetlenül gondolt vissza a látogatásra: — Ezek az emberek húsz éve még a kastély gyepjére se mertek lépni... Háromszáz kilométerrel távolabb: egy kucs- más, vastagon öltözött ember lép elő a jegyzeteimből. Vadonatúj háza előtt ácsorog, az építkezés befejeződött. Dicsérem a házát, valóban szép és tágas. A kucs- más ember a szomszéd házra pillant: Annak már antennája is van... A menetrend szerint még van Idő az érkezésig. A fiú tizenhat éves lehet, esetleg tizenhét. Feje fölött a csomagtartóban tömött hátizsák. Nyílt, csaknem éles pillantással tekint ki az ablakon, majd karjait összefűzve szemét lehunyva, fejét az ülés támlájának dönti, mint akinek semmi se köti le a figyelmét. Olvasni nincs türelme. A tájat ismeri. Pillanatnyilag az foglalkoztatja, hogy megvannak-e még a kút mögöt a színes kerti díszgömbök. Thiery Árpád: Nyolcszí íz szó családra ?ény Az apa visszagondol a tavalyi utazásra. Hazafelé a felesége a piros bortól kissé bódultán az ölébe hajtotta a fejét, s azt mondta: — Novemberben, ha majd feljönnek hozzánk látogatóba, veszek ajándékba nekik egy szárítót a fürdőszobájukba, amit fölszerelhetnek a falra ... Az idén már csak ketten utaznak, az asszony márciusban meghalt. 12 óna Mihály már egy órája ° az állomáson várakozik. Kalapban, ünneplő ruhában van. Fekete gyászszalag a karján, mintha a pesti asszonyban a saját családtagját gyászolná. Reggel úgy tervezte, hogy a fiúkat is kihozza a vendégek elé, végül másként határozott: a gyerekek maradjanak otthon, segítsenek az anyjuknak, a legkisebb pedig, aki levélben blclkllesavarokat kért a pesti barátjától, fejezze be a kisnyúl ketrecét, mire megjönnek az állomásról. Nem türelmetlen, mégis elég gyakran kimegy a sínek közé, az agyagos partfalak felől várja a vonatot, de hiába hallgatózik: a Diesel-motor dübörgését még nem hallani. Visszamegy a váróterem hűvösébe, A blondellkere- tes tükörbe pillantva, mely mintha egyszerre csak az emlékek kútjává változna, saját régi alakja tűnik föl, s Kraut Imréé, ahogy feltűrt ingujjban áll a kovácsműhely előtt; egv perccel előbb érkezett a falu főtere felől, ahol a falujárók leállították a teherautójukat. Krautot körülveszik a parasztok. — Rossz a vetőgépünk, nem lehet vele rendesen dolgozni. Hiába kaptuk a földet — hangzik a panasz, nyomában helyeslő morgás támad. Kraut hatalmas, szőrös karjával csöndet int. — Kijövünk és megjavítjuk — válaszolja határozottan. — Az eke is rossz. — Azt is megjavítjuk. Bóna Mihály közelebb furako- dik, hogy minden szót pontosan értsen. — A lovak a körmükön Járnak! — kiált közbe. — Annyi baj legyen, majd megpatkoljuk a lovakat — fordul hozzá Kraut Imre. — A csizmánknak nincs talpa. — Hozunk .magunkkal suszterokat is... V raut hó- napokon át minden vasárnap eljött a falujárókkal. Gépet javítottak, szekeret, csizmát, kutat, szerszámokat. A vége felé, amikor a falujárókmár agyre ritkábban jöttek, Róna Mihály meghívta Krautot vendégségbe: jöjjön el hozzá a családjával. — Nincs még családom — válaszolta Kraut. — Akikor jöjjön most egyedül, és később, hu majd lesz család, akkor azokat is elhozza magával. — Mi, gyári munkások — magyarázta Kraut az első vendégségben —, nagyon Jól tudjuk, hogy parasztnak lenni ugyanolyan mesterség, mint teszem azt, lakatosnak lenni. Mi nem csúfoljuk a parasztot, hogy földesztergályos. Ml mindent nagyon jól tudunk, ha a nagygazdák szerint mi nem is vagyunk Intelligensek. De tegyük csak fel a kérdést, hogy ki segít a parasztnak? ők vagy mi? Mert ml segítünk. A múlt vasárnap panaszkodtak az újgazdák, hogy szereztek egy cséplőgépet, de nincs hozzá csapágy. Most hoztunk csapágyat... Azóta Kraut Imre minden évben legalább egyszer, a nyári szabadság ideje alatt, ellátogat a családjával Bóna Mihályékhoz, akik rendszerint a téli hónapokban, disznóölés táján viszonozzák a látogatást Pesten. A fiú az órájára pillant;,, menetrend szerint negyedóra múlva megérkeznek. Az ő szemében a két család barátsága » az ükapáig nyúlik vissza, vagy még annál is régebbi időkbe, s ő már úgy tudja, hogy az ember életét nemcsak a folyamatos és fegyelmezett szolgálat tölti be, és a boldogulás fogalmába már nemcsak a jobb ebédek és a szebb ruha tartozik. Révész Napsugár: Két tanya A szolnoki művésztelep Február 16-án nyílt meg a Magyar Nemzeti Galéria várbeli épületében a 75 éves Szolnoki Művésztelep jubiláns kiállítása. A legrégibb magyar művésztelep történetének eddigi legteljesebb krónikája, összefoglaló-értékelő feldolgozása a közelmúltban jelent meg. Egri Mária könyve — mely a Szolnok megyei Tanács támogatásával, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata gondozásában látott napvilágot —, olyan dokumentum, amely helytörténeti és műtörténeti követelményeknek egyaránt megfelel. Gondos forráskritika, körültekintő, alapos kutató-feltáró munka eredménye a kötetbe foglalt nagy tanulmány, melyet 24 színes, 60 fekete-fehér kép és bőséges jegyzetanyag egészít ki. A szerző bevallott szándéka szerint műve tartalmi és szerkezeti felépítésével hangsúlyosan kívánta kifejezésre juttatni azt a meggyőződését, hogy a Szolnok körül szerveződött alföldi művészet felülvizsgálatra szorul. Vagyis előítéletek nélküli, tárgyilagos, helylsmeretileg is pontos és konkrét elemzésre van szükség, olyanra, mint amilyet például Lyka Károly hagyott ránk örökül. Egyébként ő volt az, aki máig ható érvénnyel megfogalmazta a múlt század közepe óta Szolnokon megszakítás nélkül folyó képző- művészeti alkotómunka művészettörténet Heg Is jellemezhető értékét és fontosságát. □ □ □ Az 1902-ben alakult telep negyedszázados jubileumára készült emlékkönyvben így írt a kitűnő művészettörténész: „Szinte közhely ma már, hogy a szolnoki művésztelep fontos küLdetést vállalt és teljesített. Régem a Pettenkofen korszakban, a festők érdeklődése olyan elemekre Irányult, amelyek az akkori Szolnokon még a faluslasságot képviselték. Amióta a művésztelep fönnáll, a típusos szolnoki kép messze túlterjed a piac festői Intimitásain, apró epizód alakjain, cigányain, csirkés kofáin, s megnyitja nekünk a Nagy-Alföld széles látóhatárát. A sokáig ok nélkül elhanyagolt Nagy-Alföld a maga geológiai monumentalitásában, mint új festői érték vonul be Szolnokról művészetünk kincsesházába.” □ □ □ Egri Mária könyve voltaképpen ennek a folyamatnak előzményeit, alakulását írja le. „... a szolnoki művészet történetét nem az egyes művészek jelentőségével mérjük, hanem az Időben változó összetételű közösség tevékenységének szempontjából vizsgáljuk a különböző életművekben, élet- utakban a Szolnokon töltött időszak egyénenként változó jelentőségét.” Ez a kicsit leszűkített alapelv, hogy tehát mit jelenített a város, — előbb táji-környezeti adottságaival, majd a telep, az alkotómunka szervezett intézménye megteremtésével a képzőművészeknek, illetve a hazai képző- művészetnek, nos talán ez is oka amnak, hogy Egri Mária könyve túlságosan leíró jellegű, árnyalt műtörténeti elemzésekkel jószerével csak az utolsó fejezetben találkozhat aiz olvasó. Ez egyébként. vagyis a telep jelenlegi alkotóit bemutató rész, a kötet legvonzóbb, legsikerültebb fejezetei közé tartozik. □ □ □ Kétségtelen tény, hogy helytörténetet, azaz telep, és művészet- történetet egyszerre írni, sajátos és nehéz feladat, amit végül is a szerző jól oldott meg. A könyv meggyőzően bizonyítja, hogy a szolnoki telep, mint sajátosan szerveződött közösség, mivel és mennyiben járult hozzá a művek születéséhez, A telep elsősorban etikájával, a vizuális igazságok Iránti hűséggel, a meglátni és megláttatni tudás magas szakmai igényével, az alkotómunka megbecsülésével, a valóság mindenek feletti tiszteletével, benne van a művekben. Az esztétikum kifejlődésének, kifejeződésének útja- módja már heterogénebb képet mutat. De a változatok, esetlegességek, színvonalbeli különbségek ellenére is az összkép igaz módon. hitelesen vall arról a társadalomról és emberről, amely létfeltételei közé fogadta mindazt, amit mi ma szolnoki művésztelepnek, művészetnek nevezünk. Pálrétl Ágoston A jelenleg Debrecenben élő grafikusművész, Révész Napsugár néhány esztendőn keresztül Kecskeméten alkotta finomművű, ám kecsességében és törékenységében is erőteljes rajzait, metszeteit. A hirös város utcáit és a környező vidéket járva gyűjtötte rendre élményeit, hogy azután papírra vetve, lemezre vésve megszülessenek azok a rajzok, képek, amelyeken a llraiság és drámaiság egyaránt fellelhető. A művészt elsősorban az alföldi táj szépségei foglalkoztatják, a természet Jól látható és rejtett szépséget: a virágok, fák, levelek, bokrok', s mindenkor szívesen ábrázolja az árvaságra jutott tanyákat, a rétek, mezők apró csodáit, meg a madarakat, ahogy életet, mozgást visznek a mesz- sziről kihaltnak látszó vidék arculatára. Legújabb müvei közül ezúttal két grafikáját mutatjuk be olvasóinknak, azt a mesébe illő, ám mégis valóságos két tanyát a környezetével, amelyet az alkotói képzelet és lelemény tett számunkra széppé. íme, egy újabb bizonyítéka annak, hogy az az alkotó, akii szűkebb hazánk természeti szépségei ihletik egy ideig, nem lesz hűtlen a tájhoz-városhoz, ahol maradandó emlékű éveket töltött el. V. M. Tanya II. • Chlovini Ferenc: Hóolvadás. (A kép alkotója a legidősebb és legismertebb festő a Szolnoki Művésztelepen.) GÁL FARKAS: Elhaladsz mellettem Elhaladsz mellettem. Naponta melletted én Is elmegyek. Viselünk arcunkon közönyt, szemünkben jég-kereszteket Homlokunk hómező, szélszánkó, szélkorcsolya-pálya ahol körmeszakadt csorda robog az éhség tűzében fázva. Hajlott termeted — megfigyeltelek — mint a fák magánya, Árnyékod gyűrött jel a falakon, néma egyiptomi ábra. Csak a fagy kísér, csak az ordító tél, hogy keresztre feszítsen. Dérbimbós buzogánnyal vár, s letaglóz kapud előtt az Isten. Megindulnak, s rádlépnek a hegyek, ölébe ránt a tenger s leszel a parttalanság foglya. Az Idő már nem ereszt el... Mit akarsz hát, mit akarsz a közönnyel s én mit akarok? Térdelnek előttünk barbár éjszakák — legyünk irgalmasok... Ingem átvérzik, mikor melletted elhaladok. /
