Petőfi Népe, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-13 / 11. szám

1978. Január 13. • PETŐFI NÉPE • S ■ ■ Oregvédelem N em olyan régen úgy adó­dott, hogy rövid Időre vendége lehettem egy magára maradt idős bácsinak. Akarva se tudnám elfelejteni azt az igyekezetét, ahogy jócskán meg- kurtult mozgási képességével, asztmás mellkasával serénykedett a hamvadó parazsú tűzhely mel­lett. Valamikor, erős férfi ko­rában, a szomszédos hegyet apasztotta, s a finoman szitáló porral szívta tüdejébe a leve­gőt. Gondját most a szomszédasz- szony gyermekgondozási segé­lyen levő lánya viseli — mintha az öreg lenne a má­sik gyereke. Jobban telik így a magányban mindig ugyanazt az arcát mutató idő. Kerül az asz­talra ebéd, s mi kell más egy lassan mindennel leszámoló em­bernek? — gyakran vacsorára is marad néhány falat. A gondozásért, hivatalos nevén házi szociális gondozásért, hét­száz forintot kap a fiatalasszony: jól jön kiegészítésnek a gyes mellé. Csakhogy egykettőre el­szalad az a harminchat hónap, s a környéken nincs asszony, aki az emlékei, régi levelei, ki­tüntetései között matató bácsi­két majd ellássa. Nem az aka­rat hiányzik az öregből, az erő hagyta cserben. Még annyi sem maradt mutatóban, hogy elvigye valamikor szilaj lábait az oly­annyira imádott patak partjára, vagy a boltba. pi Ml lesz vele? Ml lesz a mun­káséletük végére megrokkant, társtalanul maradt többi öreg­gel? Akik ott hasaltak a lövész­árkokban két világháborúban, erejük megfeszítésével dolgoz­tak, kuporgattak, gyerekeket ne­veltek — mi lesz velük? TV/Ii lesz velük? — kérdezem. Pedig tudom a leckét: „társadalmi gondoskodással kell bearanyozni öreg napjaikat”. Valamennyi tanácskozásnak, amely a szociális^ gondoskodás hogyanjait vitatja meg, ez a summázata. A tapasztalatok azonban lomha igyekezetről árul­kodnak. Legbeváltabb forma az öregek napközi otthona. Beke­rülni azonban a legtöbb helyen semmivel nem könnyebb, mint például az orvostudományi egye­temre. S akkor még nincs, aki megtisztítsa ünnepek előtt az egyedül élő öregek ablakát, fel­vágja a fát, behordja az utcáról a vizet, koccintson születésna­pon, ünnepkor. Arról nem be­szélve, hogy vasár- és ünnepna­pokon az öregek napközije Is szünetel, márpedig akkor is kel­lene a főtt étel. A házi szociális gondoskodás is lényegében gyerekcipőben to­pog. Megszállott vagy kevésbé megszállott szervező gondozónők — fizetésük nem különösen ma­gas, pedig jó néhányuknak tíz falu öregjei miatt fáj a fejük — járnak házról házra, s próbál­ják rábírni a jóságos szomszédo­kat, hogy ugyan nyitnák már rá az ajtót Józsi bácsira vagy Er­zsiké nénire, aki olyan egyedül él. Még fizet is érte a tanács. Aztán ha ráállnák: vagy kijön­nek egymással, vagy nem. A gondozást s a vele járó terje­delmes adminisztrációt többnyire olyanok vállalják, akik még — úgy ahogy — bírják magukat: ám hamarosan nekik is jól jön­ne majd egy kis segítség. Leg­inkább a pénzért teszik, a mellé­kesért a napi egyszeri látogatást. Így az esetek többségében éppen a legválságosabb pillanatokban nincs senki az öregek mellett. A z öregvédélem, kisipari ** módszerrel nem oldódik meg, csak elszánt, következetes, szervezett társadalmi összefo­gással. A brigádok többnyire hú­zódoznak az ilyen jellegű felada­toktól, legfeljebb egy-egy akci­ót; festést, tüzelőlehordást, ka­rácsonyi ajándékozást vállalnak magukra. S ki ne feledjem* évente egyszer, öregek napján fehér asztal mellé invitálják az egykori szakikat az üzembe. Az öregek meg ott ülnek megillető- dötten, s zavartan kémlelik, ki hiányzik megint a tavaly még ittlevők közül... K öztudott, mennyi és mi-v lyen sok fajta teher nyomja a vállunkat. De ezek között az öregekkel való törődés semmivel sem kevésbé fontos, mint például a már gyakorlat­ban is polgárjogot nyert gyer­mek- és ifjúságvédelem. Az esetlegesség a szociális gondozás­ban éppen, olyan ártalmas, mint­ha a beteg hetente csak egyszer kapná meg a felgyógyulásához naponta nélkülözhetetlen gyógy­szert. Vagyis az öregvédelem folyamatos — divatos szóhaszná­lattal élve — állandó tennivaló. Lelkiismeretünk, s az a tény, hogy előbb-utóbb valamennyien gondozásra szorulhatunk, diktál­ja ezt. Még akkor is, ha az öre­gek olykor rigolyásak, gyanak­vók, s bizony nem fogadják el bárkitől az ételt, a jó szót. K. P. „LŐCS HELYETT HÁMFA...” Kocsis Pál életrajza Felsrófolt érdeklődéssel olvas, tam a „homok óriását” bemutató, a napokban megjelent életrajzi regényt. A szerző Illés Sándor, otthonos a homokvilágban, több­ször járt Katonatelepen, ahol új zamatú szőlőfürtök légiója, bő­termő tőkék sokasága tanúsítja Kocsis Pál Kossuth-díjas szőlő­nemesítő tehetségét, szorgalmát. Mikor, hol? Az első lapoknál hamuba poty- ityant a pecsenye, elszálltak re­ményeim, láttam: kocsin jöttem, gyalog megyek, nem erre vártam, A bevezető a környezetet, a sa. játos kecskeméti viszonyokat, életformát érzékeltetni szándéko­zó fejezetet ellepték a hibák, mint a téli földeket a varjak. A szerző, sajnos, unos-utalan keveri az adót a porcióval, fehé­ret a feketével, keveri a külön­böző időben történt eseményeket. Mosolyognánk helyenként mulat­ságos megállapításain, ha nem riasztana, hogy másutt forrásmű­nek tekintik ezt a kiadványt, az Illés Sándor-féle állapotrajzot. Néhány hiba. találomra. Kocsis Pál gyerekkorában a 16—17, századból idevarázsolt tőzsérek „mint felhőt vihar előtt” hömpölygetik naponta a falkát (a marhakereskedők?), meg a gu­lyát? Az ezernyi állat meg sem áll Triesztig, Klagenfurtig?... Akokriban még vágyálom volt az évi egymillió kosaras alma. és barackexport, (1893-ban — pél­dául — összesen 56 ezer mázsa gyümölcsöt szállítottak külföldre.) Ingyen, pénzért ? Nem a várost szélesítették, a főteret; Lestár Péter és nem Ka. da kezdeményezte a városrende­zési terveket, a színház és a vá­rosháza építését; a vásárra haj­tották az állatokat és nem a piac­ra: Kecskemét Nagy Lajos király uralkodásakor izmosodott város­sá, Illés Sándor szerint a honfog. lalás korában, ráadásul az esz­mei — tehát a város birtokát egy tenyérnyivel sem növelő — föl­desúri megváltakozással sem kap. fák meg a .szabad királyt város jogait; Kecskemét azért lett a „diadalmas belterjesség” példája, mert itt régóta földhöz juttatták a kétkezieket és nem bérbe adták, mint az ország többi részében: a tekintetes tanács egyetlen birto­kost sem ajándékozott homok- pusztával (lett is volna (ribillió), fizettek érte, ki többet, ki keve. sebbet. Katona Zslgmond például holdanként 20 „sájnforintot"; A homok óriása szerzője úgy véli, hogy a városban urak éltek, kint a szegények. Erdei Ferenccel tar­tok ez ügyben, az itteni, a kivált­ságokat elvető polgár-paraszti társadalom országunkban egye­dülálló teljesítményeit hangsú­lyozta; a református templomot I. Lipót és nem Ferencz József idején építették ... A hibáknál is kedvetlenítőbb. hogy az olvasó a feltétlenül szükségesnél kevesebbet tud meg a szőlő, és gyümölcstermesztés főbb korszakairól, indítékairól. Csak az árnyalt történelmi, tár­sadalmi, gazdasági körülmények ismeretében szólhatunk érdemle­gesen Kocsis Pálról és a többi je­lesről. Mellékesen említődik a ti. loxeravész, noha akkor mentette át a homok a felgyűlt tapaszta­latokat a jövőnek. ; Fiataloknak ? Felnőtteknek ? A homok óriása című életrajzi regény is azt sejteti, hogy az iro­dalomban kockázatosabb a ke­resztezés, mint a kertészetben. Kinek is szánták ezt a köny­vel'.’ Leginkább az érdeklődő if­júságnak ajánlanám, Kocsis Pál munkássága meggyőzően blzo. nyitja, hogy milyen sokat tehet a céllal dolgozó ember, (Lelkesí­tőén nőtt Kocsis Pál a tornyosuló bajok fölé,) A sikerült, szép le­írások révén némi betekintést kaphatnak a nemesítő munkájá. ba, érdekesek a Füri József kitű­nő dolgozatának felhasználásával készült fajtaismertetések. Feltételes módot használtam, mert az ifjak kezébe se szívesen adnám. Nekik — mint a Katona­telepen csak egyszer-kétszer (!) megforduló — Kodály Zoltán megkövetelte, csak a legjobb való. A Pali bácsitól idegen ér­zelgős. patetikus lírizálások he­lyett, szívesen olvasnának még többet egy-egy új fajta kialakulá­sáról. a nemesítő hétköznapjairól. Azt a Kocsis Pált hiányolom, aki mezítláb, kukoricát morzsolva fői gadtg az Aranyhomok antológia egyik szerkesztőjét, és keresetlen szavakkal írta le élete folyását a kiadvány számára, aki pillanatok alatt megtalálta a közös hangot író—olvasó—kutató találkozóra Katonatelepre látogató Veres Pé­terrel. aki akkor sem vetette el hitét az új rendben, amikor fél­teit, a közösbe bevitt termő gyü­mölcsösét tűzifaként látta viszont; aki bölcs ember lévén, tudta; nemcsak az időjárás viszontagsá­gaival kell megküzdenie, , az ér- tetlenékkel is. örüljünk, bánkódjunk? Szinte hallom a rosszallást; mit akadékoskodik a könyvbí­ráló? örülhetne, hogy a tekinté­lyes szerző fáradozásai révén sok ezren ismerkedhetnek a homok egyik óriásával, Végtére áradó szeretettel szól a kertté szelídített homokról, sok hasznost is tartal­maz a könyv, kedvet csinál a sző­lészet mesterségéhez, művészeté­hez, érdekes visszaemlékezéseket közöl. Valóban örömre hangol, hogy a Mezőgazdasági Könyvkiadó vállalkozott Kocsis Pál életmű­vének bemutatására. Köszönet a gondolatért, a törekvésért, de túl vagyunk azokon az Időkön, ami­kor a nemes szándék feledteti a kivitelezés gyengéit, felszínessé­geit, amikor a figyelemtől meg­hatódva elhallgattuk a „rólunk" szóló művek fogyatékosságait. A kiadvány így sem haszonta­lan, de úgy jártunk vele, mint az egyszeri úrréti parasztember, ki gyönyörű nyárfatörzset adott a bognárnak kocsirúd- és lőcskészí­tés céljából. Mi történt, ml nem, ki tudja, a lényeg az. csupán egy-két kisebb „kocsialkatrészt” kapott vissza. Elszomorodva né­zegette, sajnálta az értékes nyers­anyagot és bosszúsan hümmö- gött: lőcs helyett hámfa. Heltal Nándor Látogatóban az akasztói úttörőcsapatnál Akasztón, könnyű megtalálni az iskolát: a takarosán körbekerített épület külső oldalára bordásfalat szereltek, szellemesen megoldva ezzel a tornaterem hiányát. A tizennégy rajba tömörült négyszáztíz kisdobos és úttörő ve. zetője Pelsőczy Gyula. Vele be­szélgetünk —, a tanítás végezté­vel a gyerekek hazamentek már. Az akasztói csapat tagjai híresek munkaszeretetükről, arról, hogy nagyon szeretik a nyári táborozá­sokat. Az elmúlt nyáron dolgoz­tak a helyi szakszövetkezetben lü napiig —, százan-százhúszan — majd a konzervgyár telepén „al- máztak”. A pénzből, amit mun­kájukkal kerestek, jutott a ci- gánd'i táborozásra. Nagyszerű él­mény volt valamennyiüknek a nyolcnapos kirándulás, ahova négy úttörőt jutalomképpen vitt el a csapat vezetősége. Ottjártuk- kor megkeresték — és megtalál­ták — a kapcsolatot a Borsod- Abaúj megyei úttörőkkel, Igazi barátságok is kialakultak ilyen­formán. Joggal büszkék arra is. hogy csapatukból minden nyolcadi­kos továbbtanul! Mindig jól sze­repelnek a járási és megyei ta­nulmányi versenyeken, legutóbb Fehér Zoltán az országos verse­nyen harmadik helyen végzett, élővilágból. Ez olyan 'nagyszerű eredmény, amit most is — igaz, pár éve történt — példaként em­legetnek, szeretnének Zolihoz ha­sonlót elérni az akasztói úttörők! Szeretik az Idegen nyelvet, ezt bizonyítja, hogy hatvanén rend­szeres levelező partnerrel —, ese^ tenként többel — dicsekedhetnek.1 A történelemmel foglalkozók — szaktanáraik segítségével és út­mutatásai alapján — kiderítették különös hangzású községük nevé­nek eredetét. Azt, hogy az okle­velekben már az 1200-as éveikben Okusztó-ként említett zsellérfa.; lu a kalocsai érsekséghez tartó-; zott, mocsaras, lápos terület volt Gyakran kellett itt a szekereket ki-„okusztani”. Természetesen a mozgalmi esz-, tendőt ők Is pontosan úgy szer­vezik, élik, ahogyan a megye többi csapatánál. A különbségeké ről kívánunk csupán szólni, és semmiképpen nem hagyhatjuk ki a január 22-én Akasztón sorra k&j rtilő, a népi hangszereket meg­szólaltató kisdobosok és úttörők találkozóját. A citerások, furulyá- sok, dudások és a többiek, mind- mind ott lesznek, bemutatják tu­dásuk legjavát. A találkozó leg-j főbb célja, hogy a szakértő taná­rokból álló bírálók tanácsait, út­mutatását meghallgatva tovább léphessenek, képezhessék magu­kat akár egymagukban szerepel­nek, akár csoportosan. Ezekben a napokban már ja­vában folyik az előkészület a nagy napra, amikor az egész me­gyéből Akasztóra Indulnak az if­jú muzsikusok. A bemutatóról, a fellépők sike­réről számot akarunk mi is adni, hogy még többen kedvet kapja­nak ehhez a hagyományokat ápo­ló szép, úttörőhöz méltó foglala­tossághoz. Űttörő-rejtvényfejtőknek Ügy látjuk, örültetek a rejt­vénynek. hiszen sok megfejtés ér­kezett hozzánk. A jutnlmskat fo­lyamatosan pos­tázzuk/ (A helye* megfejtés: Ane­roid, manométer, fajsúly, nyomás, hleront, lebeg.) Most hasonló ke­resztrejtvényt közlünk, a meg­fejtéseket levele­zőlapon kérjük beküldeni — ju­talmat Ismét min­denki kan. A kö­vetkező héten kezdődik az a többfordulós fej­törő amiről az slmúlt héten szól­tunk. Vízszintesen; 1. \ telefonközpont feltalálója. 11. Európa és Afrika közötti szoros nevének rövidítése, 12. Álmosan tátog. 13. Kínul Dolltlkus volt (. . .-ce Tung). 14. T. F. 17, A fordítottja rostnövény. 18. Vulkán Szi­cíliában. 21. A föld kése. 22. Hegyek — orosz nyelven. 23. A mollbdén vegyjele. 24. Angol fizikus, az. Induk­ció felfedezője. 27. V. G. 28. Mágne­sek egyik vége. 2B. Szolmtzáclós hang. 31. Értékes bunda alapanyaga. 32. A körvonal része. 33. A fény kísérője rövldebb alakban. 35. Nagyhatalom. 38. Göngyöleg. 38. N. K. I. 39. Női név. 42. Heves megye székhelye. 44. Francia város. 40. Aramjárta tekercs. Függőlegesen; 2. Beszélő kutya. 3. Jeruzsálem hegye. 4. Körülbelül. B. Nem használ, sőtl 6. Relé — magya­rul, 7. Község a Mezőföldön. 3. Régi római pénz. 9, Frédi házőrzője, ll. Minden jelentős munka megkezdése előtt szükséges . . . elkészítése. 13. A távbeszélő hangadója. 15. A kis Fe­renc labdát továbbit. 18. Emeletről lekéret, de furcsán. 18. A függ. 1S.\ anyaga. 20. Forrása a Nap, Izzó lám­pa. stb.1 22. Tésztát készíttet. 28. Vi­lágos angol sör. 28. A. L. G. 30. A Himnusz zeneszerzője. 32. Idegen női név. 34. R-el a végén Afrika egyik folyója, 37. Az Abel-trllógla írójának utóneve (Tamási...) 39. Ld. függ B.! 40. Fölé ellentéte. 43. EEEEEEE. 45. Fordított kettősbetű. Beküldendő: Vízszintes l. 24, 4L Függ. 0, 13. 18. í ÍÍ&ÍSÍ^ ‘iViVi Vi'iVi iVsViViW •»*•*•*•*• WWKWíWiWS •Xw!1 íííííftWí ívM'!* | 1 VÉGH ANTAL JÉGZAJLÁS (REGÉNY) (3.) Harmincpengős egyházi ösztöndíjjal 1938-ban beiratkozott a debreceni egyetemre. Első éve tanít Szatmáron, abban a gimnáziumban, amelyikben érettségizett. Zsuzska Érdy Józsefnek, A Vármegye Közjóléti Szövetkezet tisztviselőjének egyetlen gyermeke. Négy évvel fiatalabb, mint Bálint. Tizennyolc éves korában férjhez ment, egy év múlva gyereket szült. Zsuzska, vagyis akkor még Zsuzsi, tizennégy éves volt, amikor egy vasárnap délután Csákék hárman jöttek hozzájuk vendégségbe: Berci, el­sőéves teológus volt a harmadik. A következő szabad vasárnap ők mentek láto­gatóba, és ez így történt hónapról hónapra. Ami­kor Zsuzska betöltötte a tizennyolcadik évet, Ber­ci elvette feleségül. Akkor csókolta meg őt elő­ször, amikor a menyasszonya lett. És most itt ül a pádon, Bálint mellett. A park néptelen. Mostanában meggondolja min­denki, hogy utazzon-e. Zsuzska is meggondolta. Az állomáson tegnup még tizenhat vágányra fut­hattak be u vonatok, reggel négy ép vágány volt, valószínű, hogy nemsokára egy se lesz, ezt min­denki sejti, Zsuzska Is ezért választotta a mai na­pot. A férjének azt mondta: — Tegnap bombázták Szatmárt; meg kellene néznem, vajon anyáéknak nem lett-e bajuk. Szombaton és vusárnap nem bombáznak soha, az ünnepeket kihagyják az angolok Is, az oroszok is. Az angolok vasárnap nem érnek rá bombázni, templomba mennek, de mit csinálnak az oroszok? Bálint ritkán megy haza — templomba nem jár —, sokáig azt se tudta, hogy ki a szamosházi pap. Zsuzska Szamosházára ment férjhez. A férj szü­lei szatmáriak — most is itt laknak a városban. Csak az hiányzik, hogy meglássa őket valaki... Kiszámították, hány percet maradhatnak még itt: Zsuzska az anyjának azt fogja mondani: a második vonattal jött. (5.) Bálint és Zsuzska még nincs egy éve, hogy is­merik egymást. Bálint egy szombat délután haza­utazott a szüleihez. Vasárnap este jött vissza. Sza- mosházának két megállója van: a felső, az az állomás: az alsó csak egy régi, kimustrált vasúti kocsi, ott jegyet se adnak. Bálint mindig a ker­ten járt, ott rövldebb az út a megállóhoz. Hozott könyvet az útra. A harmadik oldal után, ahogy felnézett, meg­állapította, hogy ő egy nagy ló... Olvas, ahelyett, hogy ezt a lányt nézegetné, aki vele szemben ül. A lány csak szatmári lehet! Ilyen arcú lányok ott vannak; szőkék, kék szeműek. Az a jó a szat­mári lányokban, hogy egy szóra tudnak nevetni. — Szatmárra, ugye? — Nem! Bikszádfürdő... — Azt mondják, ott még a szatmáriaktól Is szeb­bek a lányok! Nem mutatott hajlandóságot a beszélgetésre... „Okosabb, ha olvasok! Semmi striclskedés!" — Én csak Szatmárlg megyek! „Jó lenne, ha azt mondanád, de kár!" A lány nem mondott semmit, még jobban behú­zódott a sarokba, álmosnak látszott, . — És még ma vissza Is jön? — Ma? Éjszaka lesz, mire Máramarosszlgetre érek! / „Oh. te kis szélhámos, az előbb Blkszádfürdőt mondtál.. Bálint nem figyelmeztette. Beérkezett a vonat Szatmárra. A lány — még meg se állt a szerelvény -- ki- ment a fülkéből. ( Bálint megnézte. Se a máramarosszlgetl, se a blkszádi vonatra nem szállt fel. Elindult szépen az Attila utcán, befelé a városba. „Mégis csak szatmári vagy, te kis aranyos!” Utánasietett, nem szólt, mellé ért. Mentek egy­más mellett. — Mit akar? Én asszony vagyok! Hagyjon bé­kén! A szamosházi pap felesége vagyok! • — Én pedig Járó Bálint, gimnáziumi tanár! Já­ró László, szamosházi kerékgyártó fia! Járó Sán­dor presbiter unokaöccse. Nem hiszi? Azt mond­ják, jobban hasonlítok a nagybátyámra, mint az apámra. Nézzen meg! — Már megnéztem! Megálltak, kezet fogtak. — Olyan furcsa, hogy otthon még nem találkoz­tunk! De hát a férjemet ismeri | személyesen is, nem? Megismerkedhettünk volna másutt is. Per­sze, maga ritkán jár haza, és ml sem régen va­gyunk Szamosházán! Elértek a Teleki utca sarkáig. —■ Huszonkettő! — Elkísérhetem? így megy maga Bikszádfür- dőre meg Máramarosszigetre? Egymásra néztek, és mintha régi gyerekkorból való barátság lenne köztük,' elkezdtek nevetni. Már esteledett, amikd'r befordultak a Teleki ut­cába. Sokkal lassabban mentek végig az úton, mint máskor, ha egyedül jártuk erre. A Zsuzskáék házánál két bejárat van! Egyik az utca felől, másik a kertről, fi/, kerti bejárat mesz- szebb esik. meg kell kerülni a házsort. Zsuzska lánykorában mindig azon járt haza, ott sötét volt, belül a kerítés mellett lehetett csókolóz- nl, nem láttak oda apáék a házból, se, a járókelők az utcáról. Mlótu asszony, soha nem ment a kerti kapun. „Már rég haza kellett volna érnem, Mit mondok anyáéknak. hol voltam eddig, hacsak azt nem, hogy a késői vonattal Jöttem be, de ahhoz még korán van!" Bálint a kapuig kísérte. Megálltak a kerítés mellett, aztán egy hirtelen mozdulattal megcsó­kolta Zsuzskát. , — Maga nem normális! — Azt mondták az egyetemen, hogy vannak nor­málisak, normálison aluliak és normálison felüll­ek! Engem az utóbbi csoportba sorolt Karácsony professzor úr... — Én is szerettem volna pszichológiát tanulni... Az elsőt követő csókok éppen olyanok voltak, mint régen, amikor Zsuzska gimnazistákkal csóko- lózott. „Ügy csókol meg, mint egy szerelmes gimnazis­ta! Ma este... de aztán, soha többet! Olyan korán férjhez mentem! Többet nem találkozhatok velel Gyermekem van és férjem. Csak ez az egy es­te...” (6.) Bálintnak másnap délelőtt rossz hangulata volt.' Délre jókedvre derült. „Nincs semmi baj. Hisz Zsuzskát én akkor Iá-; tóm, amikor akarom. Vasárnap hazamegyek!" Haza is ment. „ — A tanító úr fjéig prédikálni — mondta az édes« anyja —, a tlszteletes úrnak megjött a behívója. A szülei nem tudták, hogy Bálint és Zsuzska is­merik egymást. A tlszteles asszonyt szerették.1 Anya mondta is egyszer templomból ki Jövet: — de szép ez a tlszteletes asszony, olyan finomlelkű. Szat: márra való, és milyen fiatal! Mint egy gyereklányI Pedig már van egy picije. Ilyen lány kellene Bá­lintnak, nemhogy észrevette volna Szatmáron! De nem vesz ő észre senkit. Itthon se megy sehova, a könyveket falja, pedig most már nem Is lenne muszáj. Kitanult. Doktorálhat Is, ha akar. Bálint vasárnap este nem ment vissza Szatmár­ra. Sötétedéskor azt mondta, meglátogatja Soós keresztapáékat. Valaki ment előtte az úton. Egy nő... Fején ken­dő, felgyürt kabátgallér, tejesedény a kezében. Szépen lép.,. — De hisz ez Zsuzska! — Bálint!,., Engedd el a kezem. Akárki meg­láthat bennünket! Az utcáról bementek a parókia udvarára, on­nan a kertbe, összeölelkeztek, (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents