Petőfi Népe, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-06 / 5. szám
1978 január 6. • PETŐFI NÉPE • .7 A távbeszélődíjszabás módosításáról Annak az előfizetőnek, aki a telefonállomás üzembe helyezésére 1977. december 31-ig értesítést kapott — a felszerelés időpontjától függetlenül — nem kell fizetnie belépési díjat — hangzik a posta-vezérigazgató nemrégen kiadott utasítása, amely részletesen intézkedik a távbeszélő díjszabás módosításáról. A telefonellátottság javítása, a hálózatfejlesztés gyorsítása érdekében — mint ismeretes — a kormány határozatára a közlekedés- és postaügyi miniszter január 1-től bevezette a belépési díjat (beruházási hozzájárulást), s egyúttal felemelte a közületek alközponti berendezéseinek előfizetési díját is. A Magyar Közlöny 95 számában megjelent miniszteri rendelet szerint az új telefonállomás felszereléséért a közületeknek főállomásonként 30 ezer forint, ikerállomásként 20 ezer forintba magánszemélyeknek ugyanezért hatezer, illetve négyezer forint belépési díjat is kell fizetniök. A belépési díjat nemcsak az új állomások felszereléséért, hanem házon kívüli áthelyezésükért is meg kell fizetni, s nemcsak annak, aki ezentúl kéri az áthelyezést, hanem aki már korábban kérte, de csak ezután szerelik fel részére az állomást. Nem kérhet a posta a házon kívüli áthelyezésért belépési díjat, ha a telefont a régivel azonos elosztón, azonos érpáron és változatlan kapcsolási számmal helyezik át. Amennyiben a posta az állomás üzembe helyezésétől számított 5 éven belül az előfizető kérésére ikerállomást főállomássá alakít át. akkor az előírt belépési díj különbözetét. vagyis kétezer forintot kell fizetni: Ha viszont meghatározott időn belül főállomást alakítanak át ikerállomássá. akkor — amennyiben a dijat korábban kifizették — a beruházási hozzájárulás különbözetét visszatérítik az előfizetőnek. Ha a posta az áthelyezéskor közérdekből. postai, műszaki, vagy forgalmi okokból alakít át fő- és ikerállomást, akkor belépési díjkülönbözetet nem számol fék de nem is térít vissza. Amennyiben közületi telefon- állomást magánelőfizető kap meg, a közületnek nem jár a belépé- sidíj-különbözet; az új előfizetőnek nem kell hozzájárulást fizetnie. Meghatározott eseteket kivéve kötelező a belépési díj a telefonállomás átírásáért is. Nem szabad belépési díjat szedni úgynevezett kötelező átírás esetén, vagyis akkor, ha a telefonállomást közületről — kö- zületre: elhalt előfizetőről a vele közös háztartásban élt özvegyére, élettársára, más családtagjára. vagy szerződés alapján az eltartóra; az előfizetőről a vele közös háztartásban élő családtagjára; házasság felbomlásakor az előfizetőről a lakásban maradt házastársra írják át. Ugyancsak mentes a díjfizetés alól a lakáscserekor a két érdekelt előfizető. Ha a posta az állomás üzemeltetését szolgálati okból, közérdekből, vagy az előfizető kérdésére előreláthatólag egy évnél hosszabb ideig szünetelteti, akkor a belépési díjat visszatérítik. Természetesen, ha ismét üzembe helyezik az állomást, a beruházási hozzájárulást újból meg kell fizetni. Visszafizetik a belépési díjat akkor is, ha az előfizetői jogviszonyt a felszereléstől számított öt éven belül maga az előfizető mondja fel. Amennyiben a jogviszonyt az előfizetőnek felróható oikökból a posta szünteti meg. belépési díj nem téríthető vissza. Akinek az előfizetői jogviszonya 2 hónap díjtartozás miatt megszűnik, s azt méltányosságból helyreállítják az állomást belépési díj nélkül kapcsolják vissza a forgalomba. Ameny- nyiben azonban az állomást már leszerelték, méltányosságból is csak akkor állítható vissza a jogviszony, ha az előfizető a díjtartozáson és a szerelési díjon felül a belépési díjat is megfizette. (MTI) FILMJEGYZETEK Bombasiker Mel Brooks, a nálunk kevéssé ismert amerikai színész úgyis, mint rendező és úgy is, mint főszereplő érdekes vállalkozásba kezdett, amikor nálunk Bombasiker címmel játszott filmjét megalkotta. A film eredeti címe: Némafilm, tehát tulajdonképpen a műfaj meghatározása szempontjából közelebb áll a valósághoz. A nézők ugyanis némafilmet látnak, a legmodernebb színes technikával. Közben fülsiketítő fúvószene hallatszik a mozivászon mögül, amiből a tájékozatlan nézők nem tudhatják, hogy tulajdonképpen a korai némafilmekhez alkalmazott helyi zongorakíséretet van hivatja helyettesíteni. A fiatalabb, korú mozilátogatók, de még az edzettebb, idősebb korosztályhoz tartozók is, az első negyedórában meghökkenve tapasztalják, hogy a szereplők hangja nem hallatszik, bár láthatóan hitelesen mozgatják a szájukat. Közben lassacskán feloldódik a té- tovaság. Mire az utolsó jelenetek leperegnek, már mindenki világosan megért mindent a filmen, sőt talán az a gondolata is támadhat, hogy a film szerzőinek — valamiféle filmtörténeti archívumot helyettesítendő — az volt a célja, hogy megismertesse a mai nézővel, hogy milyen sablonokat, kommersz forgásokat alkalmazott a hőskor kezdetén a némafilm. Másrészt pedig talán azért is szánta rá magát a rendező-főszereplő e film elkészítésére, hogy a mozizás hajnalán alkalmazott sablonokkal a mostani szériafilmek nagyonis azonos hangszerelésű, olcsó fogásait, nevetséges naivitásait figurázza ki. Lehet egy harmadik indítékot is feltételezni. Nevezetesen azt, hogy messzemenő. hitelességgel meg akarta mutatni az alkotó, milyen is volt a némafilm színészi játékmódszereinek legtöbbje, hogyan kellett küszködnie a színésznek, hogy eltúlzott mozgással, mimikával, naiv szemforgatással tudtára adja a nézőnek, hogy az általa megszemélyesített szereplő most milyen érzelmi állapotban van. Egy bizonyos, a Hollywoodban lejátszódó naiv mese kapcsán a tengeren túl nagy sztárnak számító művészeket is láthattunk egy-egy pillanatra, néha elképesztően nevetséges szituációkban. Csak sajnálni tudtuk, hogy nem szólalhatott meg elsősorban a ragyogó mozgáskultúrájú Lisa Minelli — hogy a nagy sztárok közül csak egyetlen nevet említsünk. Nem árt hozzátenni a nézők tájékoztatása céljából, hogy a filmben bemutatott játékstílus a legősibb időszakban volt divatos, később a némafilm nagy sztárjai ma is elfogadható és művészileg magas színvonalú játékstílust képviseltek, illetve alakítottak ki. A film három főszereplőjét mutatja be a Bombasiker című amerikai filmalkotás egyik fotója. A csillagszemű Több mint két évtizede kedvelt olvasmánya — különösen az ifjabb olvasóknak — Kolozsvári- Grandpierre Emil meseszerű kalandregénye, a Csillagszemű. A fordulatos cselekményű, sok jellegzetes figurát felvonultató történet szinte önként kínálkozik a megfilmesítéshez. Ügy tudjuk, szóba is került az elmúlt években, hogy a televízió sorozatfilmet készít belőle. Most a mozivásznon láthatják viszont az idősebb és ifjabb olvasók a furfangos, kedves Csillagszemű kalandjait, aki némi furfanggal, alaposan móresre tanítja a nagyhatalmú várurat, a kegyetlen hadvezéreket, az ábrázolt kor megannyi főszereplőjét. A film címe is utal rá, hogy a rokonszenves pásztorfiúnak az egyik legfőbb vonzóereje éppen az, hogy csillagszemű, a nézése olyan, amely szinte csodaté'telre képes. Markos Miklós filmjében azonban puszta név, nem pedig a varázsos képesség jelzője a cím. A Csillagszeműt egy egyébként rendkívül rokonszenves, fiatal csehszlovák színész, Juraj Dirdiak alakítja, elismerésre méltó lelkesedéssel, de vagy a forgatókönyv hibájából, vagy egyéb okokból nem érvényesül Grandpierre Emil mulatságos és jellegzetes leleménye, az, hogy a főszereplő „csillagszemű”. Ez lenne persze a legkisebb hiba, de sajnos, a bonyolult történetből kiragadott cselekményszálak nem eléggé lendületes bonyolítása következtében imitt-amott unalomba fullad a film és Markos Miklós rendezőnek nem mindig sikerül átmentenie a filmvászonra azt a jellegzetes és magas színvonalú ábrázolási technikát, melyet Kolozsvári-Grandpierre képvisel a magyar irodalomban. A film jóval kevesebbet mond, mint a regény. Még akkor is, ha a népes szereplőgárdában kipróbált tehetségeket vonultat fel a rendező: Madaras József alakítja az ellenszenvesen gyáva püspököt, s a kissé vékonydongájú Dégi István a rettenthetetlen páncélos lovagot. Rajta kívül jelen van a történetben Bánhidy László, Molnár Tibor, Schubert Éva, Oszter Sándor, Bordán Irén is, de sajnos képességeik, ábrázoló művészetük bemutatására nem sok alkalmuk adódik. Cs. L. Szervezettebb munka, több építőanyag — Az építőipar számára 1978-ban némileg új helyzetet teremt a beruházások túlzottan felgyorsult ütemének a kormány által elhatározott mérséklése. Némelyek attól tartanak, hogy emiatt az építővállalatoknak nem lesz elég munkájuk, s a dolgozók egy részét nem tudják majd megfelelően foglalkoztatni. Államtitkár elvtárs, hogyan ítéli meg a kilátásokat? — Az említett intézkedések az igények és a lehetőségek közötti összhang és egyensúly helyreállítását, az V. ötéves terv alapvető építési, fejlesztési céljainak elérését szolgálják. Nem jelentenek tehát a néhány év előttihez hasonló beruházási stoppot, még kevésbé a beruházások kényszerű leállítását, „befagyasztását”. Az igények és a kivitelező kapacitások összhangjának hiánya, párosulva az előkészítés 1977-ben is tapasztalható fogyatékosságaival, rendkívüli módon megnehezíti az építőipar egyenletes ütemű, tervszerű munkáját, szétforgácsolja erőit, eszközeit. Ezért az építőiparnak is érdeke a feszültségek enyhítése, a vállalati fejlesztési pénzforrások tervezett csökkentése, a nagyberuházások indításának korlátozása, a kivitelezés kezdésének megszigorítása. Így több lehetőség lesz arra, hogy az építőipar termelési kapacitásait elsősorban a folyamatban levő beruházások gyorsabb befejezésére, összpontosítsa, javítsa a kivitelezés szervezettségét és gazdaságosságát. A helyzet azonban bonyolult és ellentmondásos. A beruházások ütemének erőteljes mérséklése ugyanis átmenetileg lassítja az építési tevékenység fejlődésének lendületét és helyenként megnehezíti a termelési kapacitások kihasználását, a megfelelő foglalkoztatást. A helyzetnek ez a „kétarcúsága” távolról sem jelenti azt, hogy az építőknek nem lesz elég dolguk. 1978-ban 4—5 százalékkal több építési-szerelési munkát kell elvégezniük, ami akkor is igen jelentős feladat, ha tudjuk, hogy 1977-ben az ágazat termelése hét százalékkal növekedett. Ebben az évben a többi között 10 nagy beruházás befejezése hárul az építőkre és 90 ezer új lakást kell felépíteniük. Koncentrálás 41 nagyberuházásra — Az igények és az építési lehetőségek közötti feszültség főleg a fővárosban és a nagyobb ipari településeken hátráltatja a beruházások hatékony megvalósítását. Milyen javulás várható e tekintetben 1978-ban? — Az ágazat feladatainak meghatározásánál, a kivitelező vállalatokkal már szeptemberben megtartott tervkonzultációkon eleve abból indultunk ki, hogy a fizetőképes beruházási kereslet mérséklődő növekedésén belül az építési igény főleg Budapesten, valamint Komárom és Borsod megyében az átlagosnál gyorsabban nő. Ennek megfelelően az építési feladatokat és a kapacitásokat területileg és időben is összehangolva az erőket koncentrálni lehet a lakásépítésre, az 1978-ban folyamatban levő 41 nagyberuházásra, köztük a már említett 10 beruházás befejezésére, amelyek közül háromnak a tervezett befejezési időpontja 1977, illetve 1976 volt. Dr. Szabó János építésügyi államtitkár nyilatkozata A rugalmas alkalmazkodást a változó igényekhez segíti az _ is, hogy a feladatokat népgazdasági, társadalmi fontosságuk szerint mindenütt rangsorolják, s a kivitelezés programját az építő vállalatok és a beruházók együttműködési megállapodásokban rögzítik. Ez a beruházási munkák nagy részénél már megtörtént, de a végrehajtás folyamán az igényeket és a lehetőségeket helyileg részletesen is egyeztetni kell. Különös gondot kell fordítani a gazdaságos export árualapokat bővítő beruházások építési munkáira, az élelmiszeripari, valamint az egészségügyi és kulturális beruházásokra, mivel jelenleg ez utóbbiaknál mutatkozik a legnagyobb elmaradás. Az érdekeltek szorosabb együttműködése és a jobb kooperáció lehetővé teszi a korszerű építőipari kapacitások optimális kihasználását. Még egy megjegyzés: köztudott, hogy a beruházási gyakorlatra általában a rosssz, a kapkodó előkészítés nyomja rá a bélyegét. Nos, a jelenlegi helyzetben mód nyílik az eredetileg 1978. évi kezdésre tervezett, de későbbre halasztott beruházások jobb előkészítésére, a gyorsabb, szervezettebb kivitelezés feltételeinek megteremtésére. ... és a lakásépítésre — A lakásépítési feladatok nem csökkennek, itt tehát nem várható az előkészítés javulása, az idén is tapasztalt év végi rohammunka megszűnése? — A kapacitások koncentrálása valamivel kedvezőbb feltételeket teremt az 1978. évi lakás- építési feladatok teljesítésére. Budapesten például, de más nagyvárosokban is lehetőség lesz arra, hogy az új beruházások számának csökkenése miatt kevésbé igénybe vett mélyépítő kapacitások átcsoportosításával meggyorsítsák a lakásberuházások előkészítését, az építési területek közművesítését. Viszont általában nem várható a feszültségek csökkenése a szak- és szerelőipari munkáknál — a festésnél, a gáz-, víz- és fűtésszerelésnél és így tovább —, mivel ezeket az egyébként is szűk kapacitásokat a jövő évben mindenütt erősen igénybe veszi a folyamatban levő beruházások gyorsabb ütemű befejezése. Négymilliárd forint korszerűsítésre, gépekre — Mi lesz a sorsa annak a négymilliárd forintnak, amit a kormány biztosított az építőipar terven felüli fejlesztésére? — Ennek az összegnek voltaképpen az a rendeltetése, hogy az építőipar technikai bázisának fejlesztésével ellensúlyozni tudja a létszám növekedés elmaradása miatti teljesítmény hiányt, hogy gyorsabb ütemben folytatódjék a munkaigényes, korszerűtlen építési technológiák felváltása, Illetve átalakítása modern nagyipari, szerelő jellegű tevékenységgé. A házgyári építés hatékonyságának növelése végett például korszerűsítenünk kell a sok tekintetben elmaradott közmű- és mélyépítést, meg kell valósítanunk az építkezések előkészítésének és befejező technológiai folyamatainak átfogó, a munkatermelékenységének növekedését meggyorsító komplex gépesítését. A szóban forgó négymilliárd forint több mint hetven százaléka a kivitelező vállalatok gépvásárlásaihoz nyújt segítséget. Az így megvalósuló fejlesztések azonban gyakorlatilag csak az 1979-es évben bővítik az építőipari kapacitásokat. A pályázatok elbírálásánál előnyben részesítettük a két vagy több vállalat által megvalósítandó közös fejlesztéseket és elutasítottuk az olyan elképzeléseket, amelyek egymástól különálló, párhuzamos, épp ezért részben kihasználatlan kapacitások létrehozását eredményeznék. A cél tehát a szemlélet megváltoztatása, s az olyan követendő példák gyarapítása, mint amilyenek Bács, vagy Veszprém megyében találhatók, ahol a minisztériumi, a tanácsi és a szövetkezeti építőipari szervezetek a közös erőből megvalósított — vagy így tervezett — központi telepek és a közösen vásárolt nagy teljesítményű gépek célszerű és gazdaságos üzemeltetését közösen és összehangoltan oldják meg. Létszám és termelékenység — Lesz-e elég építőanyag? — A legfontosabb építőanyagokból a hazai termelés és az import kielégíti az állami, szövetkezeti, valamint a lakossági szükségleteket. A terv, a beruházások mérséklődésével összhangban, az 1977. évinél kisebb mértékben irányozza elő az építőanyag-ipar termelésének növelését. Igen fontos, hogy a vállalatok az eddiginél rugalmasabban igazodjanak a felhasználók differenciáltan növekvő szükségleteihez, eszerint szervezzék a termelési kapacitások kihasználását, a készletezést, az értékesítést, a gazdálkodást. Továbbá az is, hogy folytassák, illetve gyorsítsák a termelési szerkezet korszerűsítését, a tervidőszak végén várható ismét fellendülő kereslet kielégítését segítő nagyszabású rekonstrukciós fejlesztéseket. Visszatérve az építőiparra: 1977-ben az ágazat létszáma a számításoktól eltérően nem nőtt, hanem valamelyest csökkent. Ez arra figyelmeztet, hogy 1978-ban a foglalkoztatottság szempontjából is bonyolultabb helyzetben az eddiginél nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk a munka termelékenységének, hatékonyságának növelésére, hiszen a létszám növekedésére egyre kevésbé számíthatunk. Ezért igen fontos, hogy a vállalatok átgondolt intézkedéseket tegyenek a meglevő munkaerő hatékony foglalkoztatására, a létszám stabilizálására, a fegyelem és a szervezettség javítására — fejezte be nyilatkozatát dr. Szabó János, építési és városfejlesztési minisztériumi államtitkár. O. I. Tente baba, tente A vállalati pártszervezet titkára az ajtónyitásra sem hagyta abba az újságolvasást. Szinte dacos, ám ugyanakkor ernyedt arckifejezéssel csüggött a szétnyitott lapok fölött. i,Ó, be jót olvashat, ó be szerencsés ember, aki ilyen önfeledten tud belemerülni szellemi élvezetbe!” — futott át rajtam a gondolat. S kicsinyég meg is restelltem magam; hát illik ilyenkor valakit megzavarni?’ De már nem hátrálhattam, hiszen mégiscsak bévül voltam a küszöbön. Éppen kitartós lélegzetet vettem, hogy ha szükséges, akár többszöri krákogásra is felhasználhassam, midőn iszonyatos sejtés hasított belém. Nem telepatikus megérzésből, hanem egy picinyke valóságos jelzés hatására, A széthajtott lap tudniillik olyat csörrent az olvasó — helyesebben „olvasó” — elvtárs kezében, mintha el akarta volna tépni a papirost. Ez a hang pedig „sajtót” tartó ujjai- nak görcsös megrángásából kifolyólag keletkezett a lapon. Most már nem fért hozzá kétség: elaludt rajta szegény elvtárs. A „szegény” jelző — hamarosan kiderült — jogos bizalommal előlegeztem. Az összetett folyamat következtében azon nyomban öntudatra ébredt a párttitkár, és mint aki tökéletesen látott, hallott eddig is mindent, — tehát ottlétemről is tudott — magától értetődően bökött orrával az üzemi újság irányába. Mert az volt a szentem. — Most mondd meg, szinte elaludtam ezeken az időszakos értékelő cikkeken. Egyik — a minden földi valóságtól szublimált, azaz az élettől misztikusan elvonatkoztatott gazdasági mutatókat önti körül mondatpanelekkel. A másik meg a létező összes előregyártott fráziselemet felsorakoztatja a szocialista munkaverseny „jelenlegi állásának” alátámasztására, hogy az utolsó bekezdésbe bedobjon három-négy globális adatot... Pedig legalább egy éve rágjuk a cikket író felelősök fülét, hogy hagyják már az ezerszer elismételt sablonszövegeket. írják meg a tényeket a maguk hétköznapi, de agitatív erejű egyszerűségükben ... — Hogy minek kell minden — munkaversenyről szóló írásban Ádámnál kezdeni, levezetni a brigádmozgalom történetét, eldarálni a füstlemez lapossá koptatott alapelveket a verseny értelméről, jelentőségéről! Nem arról van szó, hogy időnként — pél- dálu egy-egy évfordulóhoz kapcsolódó, vagy speciális irányultsággal folyó munkaverseny startjánál — ne foglalkozzunk elvileg is a versennyel. Sőt — ilyenkor azért is szükséges, mert valami újat tudunk nyújtani a verseny tartalmához. Természetesen mód van annak kifejtésére, hogy a versengés, a képességek, energiák összevetése a legújabb cél eléréséért — ismét elősegíti a változtatást. Akik bekapcsolódnak, újból ráadnak valami pluszt — éppen azért is, mert a szocialista cím jegyében teszik. Ezzel a többlettel, hogy tudniillik a megszokotton felül is hozzájárulnak a körülöttünk levő világ átalakításához, — önmaguk is megváltoznak. Nem azok, akik tegnap, egy évvel azelőtt voltak, hiszen másként maradt volna minden a régiben... De amikor a legeslegelőször, brossurából bemagolt általánosságok kísérik ennek a törekvésnek akár újságbeli, akár értekezleti méltatását — a meggyőző és mindig bőséggel rendelkezésre álló tények ismertetése nélkül, hát az nem serkent a versenyre, hanem egyenesen lebeszél róla. A párttitkár eddig is meg- megzörrentette a még mindig két kézre fogott üzemi lapot, de most már rá is csapott egy ünnepélyeset. — Elaltat, na! — mondjuk ki kendőzetlenül. S dőlt az elvtársból a jogos méltatlankodás. Csak úgy kapásból rakosgatta perceken át az üzemben versenyző szocialista brigádok teljesítmény-adatait. No, nemcsak számokat, hanem hozzátéve azokat a sajátos vonásokat, elemeket, körülmények adta különbözőségeket, amelyek az adott kollektívára jellemzőek... Most már nekem is illett hozzászólni. — D? miért nincs ezekből legalább három konkrét példa abban a versenycikkben? — No majd megkérdezzük a cikkíró versenyfelelőst. Bizisten kiborulok neki; hogy ha csak ennyire becsülnék az erőfeszítéseimet — szocialista brigádtag létemre, — meggondolnám, ver- senyezzek-e máskor. Ha versenyez az ember, úgy természetes, hogy tudja, hol tartanak a versenytársak. Ha ezt fél évig, pláne egy évig „titokban tartják”, akiknek pedig ez volna a dolga, — az csak vaktában zajló valami. Mert, hogy nem verseny, az biztos... De az is biztos, hogy ilyen — általánosságokból álló „versenyértékelést” a jövőben nem tesznek az üzemi lapba! Beszélgettünk egy sort a másik „értékelésről” is. Aközben ugrott fej hirtelen ötlettől indíttatva a párttitkár, s elkezdett keresgélni az üzemi újság lefűzött példányai közt. Percek múlva elébem tett három lapot. Az előző év „hasonló időszakából” való számokat. — Olvasd csak! — Terítette ki elébem őket, mint a kártyákat. — Ugyancsak időszaki számadások — ugyanerről a témáról. Elég, ha csak két-három bekezdést olvasol el mindegyiknek az elején, vagy a cikkek megfelelően azonos helyén... Segített a párttitkár is. Látván, hogy némán mozog a szám széle, csatlakozott hozzám a böngészésben. Annyira szinkronba jöttünk, hogy úgyszólván kívülről, s fennhangon fújtuk a harmadik újságnál. Szóról szóra ugyanaz volt a szövegük, csak az adatokat kellett évenként „behelyettesíteni”. Később egyszerre ébredtünk is. Tudniillik mind a ketten elaludtunk az unalmas refrénszólamokon ... Hiszen hatásuk attól is messze elmaradt, midőn még arra a szövegre szenderültünk álomba, hogy „Tente baba, tente ...” Az sokkal-sokkal édesebb volt. Tóth István
