Petőfi Népe, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
VI UV I I. Ő I) l! S . IRODALOM MŰVÉSZ E I A tanulóifjúság közművelődése Egyes pedagógusok körében nem aratott osztatlan elismerést Szent-Györgyi Albert emlékezetes tv-szereplése. Már ami az oktatással, neveléssel volt kapcsolatos. Ugyanis a lexikális tudás helyett a gondolkozási készségnek, az ízlésnevelésnek a fontosságát hangsúlyozta. •Még sok-sok vitára, küzdelemre lesz szükség, amíg valamennyi tantestület elfogadja, hogy teljes embert nem lehet a tanterv- keretek közé zárt oktatással nevelni. Igenis szükség van az iskolán belüli és kívüli közművelődésre. Nem lógás, ha a tanulókat elviszik a filmvetítésre, a gyermekelőadásra, a múzeumba, a könyvtárakba. Természetesen akkor, ha tudatosan előkészítik, utána esetleg tanári vezetéssel megbeszélik. Szinte hallom az ellenvetéseket. Igen ám, de a tanóra az tanóra, a szorgalmi idő az szorgalmi idő. Ehhez csak annyit: ha jól csinálják, nem a lógás, a császkálás lesz a lényeg, hanem az élmény. Mindenki, aki hosszú éveket töltött iskolapadban, tudja, hány érdektelen tanóra hullott ki az emlékezetéből, ugyanakkor menynyi minden ragadt meg egy-egy jól sikerült kiránduláson vagy színielőadáson. Szó sincs arról, mintha szembe akarnánk állítani az oktatást a közművelődéssel. Csak az ellen a merev szemlélet ellen küzdünk, ami holmi felesleges dísznek vagy iskola presztízsszerző lehetőségének tekinti — nem pedig az esztétikai nevelés eszközének! — a SIMÁI MIHÁLY: kórusokat, a kamarazenekarokat, a diákszínjátszást, a versmondást. Az új tantervekbe, illetve nevelési tervekbe — helyesen — már bekerültek az említett köz- művelődési elvárásók. Bizonyára elősegítik majd a szemléletváltozás meggyorsulását is. Az iskolavezetés eddig is támogatta — nem egyszer elvtelenül, valóban a gyerekek tanulmányi előmenetelének kárára — a felkészülést a különféle versenyekre. Ha bejön a jó helyezés, .^mennybe megy” az illető művészeti csoport. Ha nem örülnek az élvonalba, fagyos csend fogadja őket. Senkit, vagy alig valakit érdekel, mennyit csiszolódtak szellemiekben, ízlésben, mondjuk a helikoni játékokon szereplők. Ha pedig netán az iskolán, kívül — mondjuk, a művelődési házba „csábítják” a diákgyerekeket, gyakran inkább tantestületi gáncsoskodásra, mintsem támogatásra számíthatnak. Szereplésük a versenycentrikus logika szerint nem az iskola, hanem a művelődési ház hírnevét öregbíti. Akkor meg minek engedjük a mi gyerekeinket ott „terhelni”. Az, hogy esetleg közösséget, örömöt, művészi élményt kaphatnak a diákok — nem fontos? Ezen a ponton jutottunk el a lényeghez. A korszerű nevelő iskola csak gyermek-, csak diák- központú lehet! Sohasem intézménycentrikus. Az iskolán belüli és kívüli ifjúsági közművelődés harmonikus fejlődése csak a régi merevségek feloldása árán képzelhető el. H. Gy. Éjszaka Mikor nem látja az éjjeliőr az alacsony állványok a csöbilincsből kiszabadítják elzsibbadt tagjaikat ellökik magukat a földtől új magasságokra feszül föl egy buzgóbb akarat ............ le'tnriem iW ttíuUi.......... mikor nein, látja az éjjeliőr re dőzve homlokukon a habarcsot vakolókanálért nyúlnak az épülő falak dörmögni kezd a betonkeverő gyötrelmes centrifugális erő forgatja egyre a tízemeletes gondokat üres telkeken megköt a jövő mikor nem látja az éjjeliőr a magányos toronydaru az ég mélyén új csillag után kutat X RAFF AI SAROLTA: A hóra kint, a hóra bent Már csontszikár az életünk. Ördög-elűző gótika. Ördögszánkáztató jegek gyűlnek mellem halmaira. A hóra kint, a hóra bent figyelmes hajnal földereng. Már csontszikár, már csontkemény, már ördögűzött gótika. Lábam nyomában: nem lehet, szememen ködpillák foga. Most élesül, most fémesül, . lám tűhegyes, lám összezár. Lábam előtt a nem lehet, mögöttem: mégiscsak muszáj. A hóra kint, a hóra kint lágy pihehad neszez megint. Holt fák szakálla most ered, percegni indul csöndesen. Szárnyatlan lesz a tél, szívem, másfélét nem élsz már te sem. A semmit vágyni: nagy dolog. S hogy katedrális-magasan: se szeretet, se gyűlölet — eljégvirágzunk nyomtalan. S a hóra kint, a hóra bent figyelmes hajnal földereng. Elébe állni: már minek! Nyitott szívvel: én senkinek. Révész Napsugár rajzai Tanulmánykötet Kodály Zoltán emlékére Kodály Zoltán születésének 95. évfordulójára a közelmúltban két kiadvány látott napvilágot. A Magyar zenetörténeti tanulmányok Kodály Zoltán emlékére című kötetet Bónis Ferenc szerkesztette és a Zeneműkiadó Vállalat adta ki. A Kodály mű- dalait tartalmazó lemezalbumot pedig Mátyás János szerkesztésében és zenei vezetésével a Hanglemezgyártó Vállalat bocsátotta útjára. A könyv és a lemezalbum is jelentős eseménye a zenei életnek. Külön érdemük, hogy nemcsak a zenei szák- emberek szűk körének érdeklődésére tarthatnak számot, hanem az irodalormbarátök és a zenekedvelők széles táborának is élményt ígérnek. A zenetörténeti tanulmányikötet — a sorozat hagyományainak megfelelően — egyrészt olyan írásokat tartalmaz, amelyek Kodály Zoltán életével és művészetével foglalkoznak; másrészt a magyar zenetörténet más korszakaival kapcsolatos témákat tárgyalnak. Mindkét részben találunk a stíluselemzés körébe tartozó írásokat és történeti szempontból értékes dokumentumokat. A tanulmánykötet élén Illyés Gyula szép versét hasonmáskiadásban olvashatjuk: „Bevezetés egy Kodály-bangversenyhez”. A verset először maga a költő mondta el a zeneszerző 80. születésnapjának kecskeméti ünnepségén. A Kodály-kutatás szempontjából mérföldkőnek kell tekintenünk Űjfalussy József Kodály és Debussy című értekezését, Eősze László formai kérdésekkel foglalkozó írását, vagy Vargyas Lajosnak a népzene és a Kodály-művek rejtett belső kapcsolatát vizsgáló tanulmányát. Bónis Ferenc régi korok nyomait kutatja Kodály zenéjében, összefoglaló jellegű .tanulmányából különösen figyelemre méltó a Psalmus Hungaricus híres főtémájának dallam- rokonait bemutató rész. A szerző érdekes megállapítást tesz: ahogy Kecskeméti Végh Mihály a versfőkbe belerejtette nevének betűit, ugyanúgy rejtette Kodály az LV. zsoltár genfi dallamának egyes hangjait a főtéma ütemkezdő hangjaiba. Lendvai Ernő a relatív szolmizáció zenetudományi hasznosítását elemzi. Nincs arra lehetőségünk, hogy a könyv minden tanulmányát bemutassuk, de a dokumentum-közlésekre külön is felhívjuk a figyelmet. A kötet szerkesztője tíz Kodály-írás, illetve nyilatkozat szövegét adja közre. A Mester ezekben a cikkekben is érdekesen, a rá jellemző gazdagsággal nyilatkozik meg zenetörténeti, pedagógiai (testnevelési!) kérdésekről. útiélményekről (Szovjetunió, Olaszország). Ugyancsak Bónis Ferenc mutatja be Rácz Aladár, a világhírű cimbalomművész életét, külön fejezetet szentelve Kodállyal folytatott levelezésének. A húszas-harmincas évek zenei élete és a Kodály muzsikája iránt érdeklődők számára egyaránt gazdag ismeretek forrása Rudolf Klein és Breuer János írása. Demény János egyrészt a könyvművész Kner Imre családjához, illetve az Ady-kutató Földessy Gyulához írott Kodály-levelek közreadásával, másrészt Bartók Béla és Balázs Béla kapcsolatát új olÉva Andor Attila Fulop István Gáti József Cre3or Boldizsár Keonch Kolos Kovats Györsy Melis Sylvia Söss Sándor SOljóm Nößy Ilona Tokod y Lóránt SzUcs Ipianol SONGS FOR VOICE AND PIANO dalról bemutató dokumentumok elemzésével szerepel a tanulmánykötetben. A könyv második részében olvashatunk cikkeket a régi, Mátyás király kora előtti magyar orgonákról Szigeti Kilián, illetve a XVI. század magyar hangszeres zenéjének emlékeiről Benkő Dániel tollából. Egy ismeretlen Liszt-művet mutat be Hamburger Klára. A darab a szegedi árvíz után készült átirat, amelyet a zeneszerző a sokat szenvedett város tiszteletére készített. A századfordiuló kulturális és zenei élete több írásban is elénk tárul. Olvasmányként is érdekesek a Függelékben közölt két emlékirat: Popperné Lukács Mid (a filozófus Lukács György testvére) és Gyergyai Albert cikkei. Köztudott, hogy Kodály első alkotói periódusában milyen nagy szerepe volt a daloknak. A most megjelent hanglemezen jeles művészek tolmácsolásában a ritkán hallható művekről kapunk megbízható képet. Andor Éva, Melis György, Gregor József, Keonch Boldizsár és mások Szűcs Lóránt zongorakíséretével tárják elénk e remekművek hallatlanul gazdag világát. A lemezen szép és értékes szövegek csendülnek fel. Az Énekszó népköltészeti verseit Berzsenyi, Kölcsey, Ady, Balázs Béla és más szerzők költeményei követik. A dallamok tökéletesen simulnak a versekhez, a kíséret a tartalomhoz, a hangulathoz. Remélhető, hogy e lemez is hozzájárul e nagy jelentőségű művek népszerűsítéséhez, az előadók körében pedig a magyar daléneklési stílus csiszolásához. Ittzés Mihály Csónakok. • Füvek. Olykor megpróbálok visz- sza emlékezni első érintkezéseimre a világgal, aizzal a reménnyel próbálok emlékezni rá, hoei’ ez JURIJ BONDAREV: A sztyepp a boldog csodálkozások, a kusza elragadtatás és az első szerelem naiv idejébe röpíthet vissza, s felidézheti azt, amit később, már érett emberként, sohasem érez. tem ilyen tisztán és élesen. Hány éves koronából vannak az első emlékeim? És hol lehetett ez? Az Urálban, az oreniburgi sztyeppén? Amikor apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tudták pontosan emlékezetembe idézni réges-régi gyermekkorom részleteit. Akár így volt, akár úgy, sok évvel később értettem meg, hogy a legnagyobb boldogság pillanata, amelyet a tudat elkapott és mintegy megállított — ez a tovatűnt pillanat csodatevő érintkezése volt a jelennel, az örökre elveszítené az örökkévalóság igazi szépségével, a gyermekié a felnőttel. mint ahogyan a pompás álom egyesül a valósággal. Viszont első érzésem talán elődeim, őseim vérének homályos felbuzdulása, a vér szava volt, amely több évszázaddal visszavitt, az áttelepülés korába, amikor éjjelente vad, rabló szél száguldozott a sztyeppék fölött, csapkodta, tépdeste a füvet a kékesszürke holdfényben, s a poros utakon haladó sok szekér csikorgása a tücskök ősi ciripelésével keveredett. amelyeknek kísérőzenéje roppant térségeket töltött be. s nappal a tájat addig perzselte a gonosz nap. míg izzóan száraz lett a lószaggal átjárt levegő? Az első. amire emlékszem — egy párás üde kora reggel, a harmattól roskadozó, haragosan zöld fű, s egy magas folyópart, ahol valószínűleg éjszakai átkelés után pihentünk meg. Ott; ülök a fűben, valami jó szagú, meleg, puha holmiba, valószínűleg báránybőrbundába bugyolálva, ott ülök fivéreim és nővéreim szorosan körém verődött csapatában, mellettünk pedig, szintén valami sötét ruhába bugyolálva (csak falusi fejkendőjére emlékszem világosan) egy szelíd, csöndes, kellemes, egyszerű nagyanyó ül. Kissé fölénk hajol, mintha régóta melengetne és vé-, delmezne testével a hajnali hidegtől, ezt teljesen világosan látom és érzem — és ml valamennyien megbűvölten bámuljuk a túlsó parton a fű közül felkelő hatalmas, égvörös napkorongot, amely valószínűtlenül lángol, sugárpermetet hint a szemünkbe, s visszatükröződik a víz rózsás mozdulatlanságában, és mi valamennyien boldog szótlanságban, a várakozás titkos, szertartásos örömében olvadunk egybe a nap reggeli melegével, amelyet már érzünk a névtelen, sztyeppel folyó harmattól nedves partján. És csodák csodája — mint a moziban, vagy álomban, magas dombot, füveit, folyót Iáitok, fölötte a napot, és magunkat azon a dombon^ valamennyiünket, bal. ró] jobbra hajolva, sötét csapatunkat a hajnali hűvösségben báránybőrbundába burkolózva, és azt a nagyanyót vagy dédanyót fölénk magasodva — mintegy kívülállóként látom, de egyetlen arcra sem emlékszem. Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — nem is arcot, hanem jóságos foltot érzékelem, és védett gyermeknek gondolom magam, meg furcsa, meghatott szeretetet érzek a nagyanyó és a folyóparton feltáruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválaszthatatlan a később sosem látott nagyanyó vagy déd- anyó jóságos arcától... Amikor pedig a félébrenlét-fél- álom e parányi szilánkja lágy ölelésű, kimondhatatlanul nyugodt boldogságot érzek, mintha a világ nyájas jósága tárult volna föl előttem, abban a pillanatban, amikor a fű közül felkelt a nap — amellyel már találkoztunk, amelyet már láttunk valahol, amikor sokáig utaztunk valahová. De hová? Kétszeresen furcsa: emlékszem az útszakaszok megvilágítására szagára, emlékszem, mennyi idő alatt tettük meg, és arra, ahogyan vártam a lassú közeledést egy sosem látott és ismeretlen szépséghez, az ígéret földjéhez. És emlékezetem zugaiból előbukkan egy szürke, esős nap, egy nagy, fehér ház a széles folyón átívelő rév közelében, s a folyón túl, a dombon, valamilyen elmosódó körvonalú város tűnik fel, templomokkal és kertekkel, ahol a tárgyakat nem lehet határozottan, pontosan kivenni — mégis nagy város. Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e vagy mellette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhányást, a faragott ablaktokokat és a paták által kitaposott utat, amely a háztól a folyóhoz vezet, és érzem az eső susogását és várom, hogy mindjárt hívjanak, körülöttem pedig a nyirkos levegőben lovak, szerszámok, trágya és kenyér meleg szaga — ezek a csodálatos szagok, amelyek olyan örökkévalóak, akár az élet. meg a mozgás, mindmáig gyötrően nyugtalanítanak. De miért él ez bennem, városi emberben? Megint csak elődeim vérének felbuzdulása? Már felnőtt koromban megkérdeztem anyámtól, mikor volt az a nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pedig azt felelte, hogy akkor én még nem is voltam a világon. Helyesebben szólva — nekem úgy tűnik —, ő nem emlékezett arra a napra, ahogyan az apám sem emlékezett egy olyan éjszakára, samely örökre megmaradt az emlékezetemben. A szekéren feküdtem a sötétben, a jó szagú szénán, melynek olyan fűszeres, mézédes illata volt, hogy kóválygott a fejem, s vele együtt kóválygott a csillagos, sötét égbolt is, s az ég félelmetesen óriási meg egyben közeli volt, amilyen csak az éjszakai sztyeppén lehet, szemem előtt szúrósan viliództak, mozogtak, izzottak és titokzatosan átrendeződtek a csillagzatok, magasban tündöklő fehér füstként áradt a két ágra vált Tejút; valami ijesztő, boldog és érthetetlen történt a sötét égi magasságban... De idelent a szekerünk lassan dülöngélt a sztyeppel úton, s én elragadtatástól elszoruló szívvel szinte ég és föld között lebegtem. Kimondhatatlan elragadtatást keltett bennem az is, hogy a világmindenségnek oda- fönt kitárulkozó egész fekete, csillagos térségét és a fekete nyári sztyeppét fémes tücsök- cirpelés töltötte be: féktelen, szenvedélyes, pillanatra sem szűnő ének, és nekem úgy tűnt, mintha a szikrázó Tejút fenséges csillogása ezüstösen fúródna a fülembe... Énalattam csupán földi módon dülöngélt, csikorgóit és ütemesen haladt a szekér, a por lassan rátelepedett a kerekekre, az odalent cammogó láthatatlan lovak halk, nedves prüszkölése hallatszott, széna és kellemes lószag érződött. Ezek a megszokott hangok és szagok visszatérítettek a földre, ugyanakkor azonban nem tudtam elszakadni a megmagyarázhatatlan csillagtitkaival magába szívó égtől, s miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetetlen, gyönyörűséges világ miatt. „Én mindenkit szeretek — gondoltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben.” Azután megmozdult mellettem az apám, hallottam álmos kráko- gását, éreztem dohányának, ruhájának ismerős és fanyar szagát — alakja homályosan feke- téllett —, felült a szénán, körülnézett, a halványan fehérlő útra pillantott, óvatosan felvette a puskát, és könnyed vaskoppa- nással elhúzta a závárt, kivette a tárat és újra bekattintotta, s kabátja ujjával megtörülte a töltényeket. Azután fojtott hangon azt mondta anyámnak, hogy előttünk egy kozákfalu van, és ott rendbontás is előfordul: három nappal ezelőtt megöltek valakit. Én mozdulatlanná dermedtem, lehunytam a szememet. Csak évekkel^íftésőbb fejeztem ki szavakkal 'a megbomlott egyensúlynak azt a pillanatát, s akkor megkérdeztem apámtól, hogy ölt-e valaha is embert? És hogyan. történt? És szörnyű dolog-e megölni valakit? És miért kell ölni? Huszonegy éves koromban, amikor , a" háborúból hazajöttem, már nem tettem fel apámnak ezt a kérdést. De többé sohasem váltam any- nyira eggyé az éggel, nem éreztem olyan elragadtatást minden létező Iránt, mint akkor gyermekkoromban. Gellért György fordítósa Németh Endre rajza I