Petőfi Népe, 1977. december (32. évfolyam, 282-308. szám)

1977-12-04 / 285. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰ VÉS Z JET Negyven éve halt meg a nagy proletárköltő Fehér sugárzás JÓZSEF ATTILA: Talán eltűnök hirtelen Talán eltűnök hirtelen akár az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom. Már bimbós gyermek-testemet szem-maró füstön szárítottam. Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam. Korán vájta belém fogát a vágy. mely idegenbe tévedt. Most rezge megbánás fog át: várhattam volna még tiz évet. Dacból sem fogtam fel soha értelmét az anyai szónak. Majd árva lettem, mostoha s kiröhögtem az oktatómat. Ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek. Alkotók, műhelyek, kapcsolatok Valljuk be, időnként elő-elöbukkan még a íÜddfűnkbári', felrémlik bennünk azoknak az esztendőknek az emléke, amikor a vidéken élő értelmiségi — különö­sen a művész, az alko­tó — ember számára nyomasztó volt a tudat, a tény, hogy a főváros­tól távol él. „Távol a tűztől’’ — amint mon­dogatták akkoriban meglehetősen sokan. Hogyne, hiszen a fővárostól való távoliét megannyi jó lehetőségtől fosztotta meg a vidéki embert. Most a sokféle hátrány közül csak egyet emelünk ki. Azt, hogy a vidéki városokban legtöbbször hiá­nyoztak a megfelelő műhelyek, alkotó közösségek. Jellemző volt sokáig, hogy egy-egy vidéki művész, többnyire törekvő értelmiségi „magányos farkasként" élte életét, nemes szándékokkal, szép ter­vekkel gazdag — ám a megvalósítás lehetőségeinek hiányában még­is szegényes — életét. Ne folytassuk. Siessünk inkább kijelenteni, nem kevés örömmel, hogy ma már messze van mögöttünk ez az időszak. Olyannyira, megváltoztak a dolgok, a körülmények, hogy hirtelenjében alig győz­nénk felsorolni a bizonyító példákat. Nem is törekszünk erre; csu­pán néhány lényeges változásra igyekszünk felhívni a figyelmet. Azzal kezdjük, ami már eléggé köztudott: hogy immár vannak, léteznek és cselekvőén működnek, hatnak a szellemi műhelyek, a legjobb értelemben vett alkotói csoportosulások, közösségek. Hogy csak Kecskemétet hozzuk fel példának: néhány év óta megjelenik itt országos folyóirat, létrejött a tűzzománcművé­szeti alkotótábor, a Kodály nevét viselő zene­­pedagógiai intézet, a kerámiastúdió. Sőt. nemré­giben az építészek művészeti csoportja is megala­kult. Amikor elvégeztem a főiskolát, éreztem, nekem vissza kell men­nem a falumba, hogy ott eljus­sak a dolgok igazi megismeré­séhez. Fölvetődött a kérdés, mit csinálsz? Hát festek: festem az életet — mondtam. Az élet igen sokszínű és nagyon komor és ko­moly. Piros, kék, barna, fekete, zöld . .. hát ilyen az élet. Én ezt színekben tudom kifejezni leg­inkább. Na, de mi az, ami a tiéd, a te színed? — kérdeztem magamtól. Hát nekem a fehér. Mindig a fehéret tettem olyan helyre, ahol a legtöbb értéket éreztem.. Miért a fehéret? A gya­korlat közben kaptam meg a fe­leletet, a munka folyamán. Ha forgatok egy színes koron­got, melyen vannak pirosak, zöl­dek, feketék és barnák, minél jobban forgatom, minél jobban aktivizálom, annál világosabb képet kapok. És ha a leggyor­sabban forgatom, akkor fehéret kapok és még fehérebbet. Tehát minél nagyobb az akció, a for­gás, a mozgás, annál világosabb a kép. — Amit elmondott, az számom­ra az ön életelvét fejezi ki, amely hasonlít erre az örvény­re, aktivitásra. Es érdekes mó­don, vagy talán törvényszerűen ez a mozgás élete csúcspontján gyorsult fel, Amikor szinte min­den színről lemondott, s csak egyetlen szint látott, már akkor ez összefüggött ezzel a lelki centrifugális erővel, ami egy élet tapasztalata, summázata is lehet. — Igen, mivel nem lehet a végén kezdeni. Van a dolgoknak kezdete és vége. Jóllehet, látens állapotban, a fehér szín volt a kedvenc színem mindig. Dehát kellett egy folyamatnak végbe­menni, amíg eljutottam a fehér­hez. — Megrendítöek a főiskolás években készített szénrajzai. Azt is tudjuk, hogy ezekben az években hallgatási fogadalmat tett. Tarkovszkij Andrej Rubl­­jov című filmjében Rubljov is hallgatási fogadalmat tesz, látva Táj (felső kép). Munka (alsó kép). — ön visszavonult attól az életformától, amit a főiskolai végzettsége lehetővé tett volna. Hogyan tudott megbirkózni az­zal a feladattal, hogy egyszerre részévé váljon egy paraszti élet­formának és ugyanakkor egy más minőségű életet is építsen mel­lette? — Ez nagyon könnyen ment. Hiszen a paraszti világból jöt­tem, s volt egy bizonyos gyakor­latom is az életben. Eszem ágá­ban sem volt, hogy fölülről néz­zem a dolgokat, hanem hogy jobban közelebb tudjak férkőzni embertársaimhoz. Amit Vaszary mondott egyszer: „A tehetség az vap, de az antennának nyitva kel* lenni minden irányba. Ez emberi követelmény, mert a te­hetség önmagában nem elég.” Azt, hogy az én antennám meny­nyire volt nyitva minden irány­ba', azt most le lehet mérni munkásságomban, mely tanulsá­— Csontváry a grandiózus., reprezentatív tájban kereste az ember nagyságát, az emberhez méltó képet. Ami nála a tájban megtalált emberi monumentali­tás, önnél ez a „reprezentatív minőség" a fehér szín. — Vagyis a cél. Három elem­­kell ahhoz, három komponenst, hogy maradandót alkossunk, érté­keset, ne haszontalant. Első az analitika, az elemzés. Ez meg­ment bennünket a félreismerés­től. Ha megvan bennünk az analitika szomja, akkor előbb­­utóbb eljutunk a megismeréshez, és ez nagyon fontos. Mert a dol­gok lehetnek ilyenek, olyanok, de olyannak kell megismernem őket, amilyenek. Mert ha nemi így történik, akkor mindig újra kell kezdeni, tehát melléfogtam. — A második a humánum, az emberség. Miért? Hogy ne alkos. sak, ne csináljak semmit öncé­lúan. Ez nemcsak a művészetek­re, de minden emberi tevékeny­ségre vonatkozik. A harmadik pedig, hogy aktív legyek. Ami az egyhelyben topogástól ment meg. Ez szükséges ahhoz, ami ben­nünk él, azt vigyük és fejlesz­­szük. Ahogy József Attila mon­dotta: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől vi­lágít agyunk. Tehát fényről van szó, izzás­ról, sugárzásról. És a ma embe­rének éppen erre van szüksége. Tulajdonképpen ez a legminő­ségibb fegyver. A fehér vissza­veri még a fényt is: „íme az önzetlen emberek találkozása: ne adjál nekem semmit, mert hát én is adni akarok”. Ennek a sugárzásnak szét kell oszlani oda, ahol igénylik azt, és ezt igényli a ma embere. — Örök valóság ez, csak ki kell hámozni. És ma, amikor sö­tét erők is léteznek még, ezzel a fegyverrel kell küzdenünk. Mert ez az emberiség egyik leg­hatásosabb fegyvere: a fehér és világos sugárzás. Csáky L. György Negyven évvel ezelőtt, 1937. december 3-án halt meg — 32 éves korában — József Attila, a nagy forradalmi költő, a magyar Urának Petőfi és Ady mellett legkimagaslóbb alakja. Apja szappanfőző munkás volt. anyja Szabadszállásról a fővá­rosba került cselédlány: „a város peremén”, a Ferencvárosban él­tek és dolgoztak. Attila három­éves volt, amikor apja elhagyta családját és Romániába költö­zött. Anyja attól fogva emberfe­letti küzdelemmel tartotta el há­rom gyermekét. A kis Attila két évig lelencgyerek volt Öcsödön, majd a külvárosi proletárgyere­kek nehéz életét élte; közben el­végezte az elemi iskolát és a polgári három osztályát. Imádá­­sig szeretett édesanyja, a „Ma­ma” 1919 decemberében rákban meghalt. Ekkor Attilát sógora és gyámja, Makai Ödön vette ma­gához és Makón helyezte el in­ternátusbán. A fiatal József At­tila itt járta a gimnázium első osztályait; első verseskötetét (Szépség koldusa, 1922) is itt és Kiszomboron írta. s Juhász Gyu­la előszavával adták ki Szege­den. Hányatott, nehéz élete volt; öngyilkossági kísérlete miatt már korábban el kellett hagynia a gimnáziumot, s magántanulóként érettségizett Budapesten. Közben a bíróság már perbe fogta Láza­dó Krisztus című verséért, Tisz­ta szívvel című verse miatt pe­dig eltanácsolták a szegedi egye­temről. 1929-ben jelent meg har­madik kötete, a Nincsen apóm. se anyám. Ezekben az években ért lázadóból forradalmárrá, bár már korábban is volt kapcsolata a munkásmozgalommal. Harco­san forradalmi verseskötetét (Döntsd a tőkét) a rendőrség el­kobozta. A harmincas években egészségi állapota mindinkább megromlott, s egyre több időt töltött kórházban: 1937. decem­ber 3-án Balatonszárszón a vo­nat elé vetette magát Az évforduló alkalmával kö­zöljük a költő egyik utolsó ver­sét. Beszélgetés Tóth Menyhérttel A Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola kiállítást rendezett a Bács-Kiskun megyei születésű Tóth Menyhértnek. A hetvenes évek nagy fölfedezettjét a Műcsarnokban rendezett 1976-os életmű-kiállítása egyszerre a kortárs magyar festészet kivételes alakjává emelte. Művei rövid időn belül a világ szinte minden tájára eljutottak, Mexikótól Indiáig. Néhány éve a fővárosban él. Mint elmondotta, leginkább még­is Miskén érzi otthon magát. Jelenleg több hónapja dolgozik falujá­ban, megkezdett, nagyobb méretű kompozícióit szeretné befejezni, közben nemrég előkerült szobrait önteti bronzba. Kecskeméti kiállítása alkalmából folytattunk beszélgetést az idős mesterrel. • Egy részlet a tárlatról. gos számomra. Ezen múlik mun­den. Amikor visszakerültem Miskére, láttam, milyen kincses­­bánya ez a hely a magamfajta ember számára. És akkor nagyon otthon éreztem magam. — A harminc művét bemutató tárlat szinte valamennyi fonto­sabb korszakából ad ízelítőt, a főiskolás évektől a legutóbbi fe­hér korszakáig, amelyben alko­tó pályájának szintézisét adja. Hogyan jutott el a fehér színig, ehhez a legvégletesebb kifejezé­sig, megőrizve benne korábbi ké­peinek fölfokozott szenvedélyes­ségét, tragikomikus látomásossá­gát? — Ez számomra lényegbevá­gó kérdés; már a főiskola kez­detén éreztem, hogy ez élet és halál kérdése. Nekem tudnom kell, hogy mit csinálok, és mi­ért. Évek kellettek, amíg meg­feleltem magamnak ezekre a kérdésekre. az élet sötétségét és drámáját; s válasza: a némasága önkéntes száműzetés. — .Nálam sem egy szeszély vagy hangulat szülötte volt a hallgatás. Úgy éreztem, hogy hallgatnom kell; mert egyesek, olyan kérdéseket tettek fel, ami elilen tiltakozott a bensőm. Éreztem, nem felelhetek ezekre a szavakra. Ügy látszik, a lé­nyegre akartam rádöbbenni, azért kellett hallgatnom. Faggyúenergia- válság Mit is jelent ez tulajdonképpen? Túlzás nélkül elsősorban azt, hogy ez a tény valósággal csalo­gatja, vonzza, csábítja a művészeket, hogy ide jöj­jenek, hogy itt letelepedjenek. Ma már a példák — nevek — tucatjait sorolhatnánk fel ezzel kap­csolatban, szerencsére. Hogyne jönnének, miért ne kívánkoznának az alkotók a régebben pejoratív csengésű „vidéki" városba, amikor annak megszé­pült falai között kifejezhetik önmagukat, kibon­takoztathatják tehetségüket, rálelhetnek legigazibb önmagukra a rendszeres alkotómunka által. Ami mondanivalónk tulajdonképpeni lényegét il­leti: a „vidéki" jelzőt egyre inkább levetkőző, anyagiakban és szellemiekben egyaránt gyarapodó városban az alkotóműhelyek, s azok szorgos tagjai keresik — és meg is találják — az egymáshoz ve­zető utat. Erre is néhány példát, csupán a leg­utóbbi hónapok történéseiből. A tűzzománcművé­szeti tábor alkotóinak munkásságát nemes célzat­tal és eredményesen befolyásolják az építészek. Festők, grafikusok kapnak ihletet az itt élő köl­tők alkotásaitól. Zenészek működnék közre képző­­művészeti kiállítások megnyitóin. A város régebbi építészeti emlékeinek az újba, a modernbe való át­mentését célzó nagyszerű törekvéseknek iparmű­vészek és grafikusok a közreműködői többek között. Irodalmi, zenei és képzőművészeti vonatkozású műsorokkal igyekeznek elősegíteni a közművelő­dési formák gazdagítását, a komplexitás elvének gyakorlati megvalósítását. És ezzel még korántsem mondtunk el mindent, amit a műhelyek egymásra hatásáról, gyümölcsöző kapcsolatairól elmondhatnánk. Hiszen alig telik el hét, hogy valahonnan ne hallanánk hírt arról: az alkotók — bárha más-más csoporthoz, szellemi műhelyhez tartoznak is — valamilyen közös meg­mozdulásban vesznek részt. Vagy közösen kezde­nek valamely alkotás létrehozásához. V. M. Atomkorszak ide — atomkorszak oda.- egyben-másban azért ma sincs új a nap alatt. Itt van például a világító energiával való takarékos­ság. Csak azt ne higgyük mór, hogy ez korunk hóklija! Spórolni kellett a világolással már a XVIII. szá­zad végén is. Honnét tudom? Akkor élt újságíró kollégám, akarom mondani krónikás atyámfia hagy­ta írásban, hogy például II. Józsefet, vagy ahogyan jobban ismerik őt, a kalapos királyt is kihozta a sodrából a kancelláriákon elfogyasztott, azaz elége­tett teméntelen gyertya költsége. Uccu. félretette hát legsürgősebb szakdolgozatát, a türelmi ren­deletet — és az annak szellemét meghazudtoló tü­relmetlenséggel diktálta külön rendeletét. Csak úgy pörcögött, csikart a libatoll-gépírnok szerszáma a papiroson, oly heves tempóban kellett követnie a kalapos főnök utasításait. Miszerint: kinek-kinek kutya kötelessége, nyil­vántartásba venni, hogy gyertyafény mellett mi­kor, meddig dolgozott hivatalában. (Ez viszont je­lenléti ív felfektetését is feltételezi.) Ám ha az akkor; árviszonyokba helyezkedve mérlegeljük II. József döntését, el kell ismernünk, hogy alapos oka volt a pazarló kancelláriák ránc­­baszedésére. A gyertya anno dacumal legalább olyan fényűzési cikk volt. mint manapság — mond­juk — a népszerűén nájlonnak tisztelt neoncső. A mai fényreklámot szintúgy a gazdagok — válla­latok. Váci utcai maszekok, föszervek — enged­hetik meg maguknak — miként a gyertya volt an­nak idején az udvarházak, nemesi kúriák, várkas­télyok. császári udvarok kiváltsága. Ott is csupán azokban a helyiségekben, ahol az úr, a parancsoló lakott. Na meg az íródeák — több vonatkozásban hasonló volt őkelme korunk újságírójához — aki verte annyira fogához a gyertyát a maga kis kala­máris illatú kancelláriájában. No és ki ne felejtsük a kivételezettek sorából a civis urakat, a szabad királyi városok jómódú atyáit. Az igényesebbek közülük is gyertyázhattak, pláne, ha tudtak írni­­olvasni. De hogy valaki saját gyertyája mellett tömhet­te volt estebédjét a gallérja mögé, ahhoz, mondom, igen tehetősnek kellett lennie. Dokumentálják ezt is. Imént a XVIII. század végére hivatkoztunk. Nos kérem, akkor is még 27—28 krajcárba került egy font, azaz fél kiló gyertya (ami körülbelül há­romnegyed méteres szál lehetett. Ugyanakkor a ma sem potom árú disznóhús fontja 10 krajcár, a marhahúsé 9, a bárányé meg a birkáé 6 krajcár volt. S hogy az árak rendszabályozása sem Csikós- Nagy Béla kezdeményezése, azt is krónikás eleink leplezik le. A gyertya alapanyagának, a faggyúnak az arát ugyanis a városatyák határozták meg az­­időtt. És amiképpen ma is nemegyszer zsémbel­­nek termelők az anyagárak felszökkenése miatt, a gyertyakészítők azonképpen gyakorta tiltakoztak az alapanyagköltségek emelkedése okán. Persze — meggyőző érvekért akkor se mentek a szom­szédba az illetékesek. „Olcsón akarnak élni majszt­­ram-uramék? Olcsó húst akarnak enni? - Már pedig hogy is ne akarnának, ugye... Hót az más­képp nem megy. csak ha felverjük a faggyú árát.” Elgondolható, hogy sűrűn vegzálták. háborgatták nyaggatták más kézműiparosok céhei a gyertyaké­szítőket az áremelések miatt. Hiszen ők állandó fo­gyasztók voltak. Szamos kézműves műhelyben haj­nali két-húrom órakor kezdődött a munka és el­tartott esti 6—7 óráig. Ennek a lfl órának jelentős részét — kivált télvíz idején, gyertya világa — no meg mécsvilág — mellett dolgozták le. A mes­ter zsebe bizony megkoplalta a [okozott energiafo­gyasztást. A minőségi Követelmények is arra szorítottak egyes szakmákat, hogy kikezdjék a regulaként megkövetelt munkaidőt. Erről tanúskodik Pachner Ignác papírkészítő 'mester alázatos kérelme az uralkodóhoz: ■.A gyertya vagy mécses imbolygó fényénél még egy becsületes, gyakorlott papírkészítö sem tud egyenletes lapot képezni, különösen nem sokáig, és ugyancsak a rossz világítás miatt a rongyváloga­tásnál is sok a selejt, éppen ezért elegendő. ha csak reggel hatkor kezdik meg a munkát.” A legjobb indulat mellett sem tételezhetjük félj hogy a kalapos király őfelsége országló ügyekkel terhelt koponyáját hozta mozgásba az alázatos ké­relem. Nyilván a mindenható kancellária intézke­dett — lehet, hogy még begyében volt a király gyertyatakarékossági rendeleté — csak, elég az hozzá: helyt adtak Ignác mester legalázatosabb ké­relmének. Attól —, 1790-től — kezdődően a papír­iparban bevezették a napi 12 órás munkaidőt. Nos, szóval: akkoriban faggyúenergia-krízisek idegesítették a világot, ma olajenergia-válságok befolyásolták a vérnyomást. Az idő tájt a magistrá­­tus meghatározta a faggyú árát — manapság ren­dezzük a villanyárakat. Tény, hogy minél kevesebb lett a munkaidő a papíriparban, antul iszonytatóbb tömegben lepi el életünket a papír. Na. hogy a világítás is csak ja­vult azóta. S ugye, ha még mindig a gyertyavilág­­nál tartanánk, ennek a cikknek se volna értel­me... Kérdés: villanyfénynél van-e? V

Next

/
Thumbnails
Contents