Petőfi Népe, 1977. december (32. évfolyam, 282-308. szám)

1977-12-20 / 298. szám

1977. december 20. • I’ETÖFI NLFI ** ’

BESZÉLGETÉS A JÖVŐ VÁROSÁRÓL, MŰVÉSZETÉRŐL

Látogatás a szülővárosban

• Nicolas Schöffer (középen) barátok társaságában a kalocsai főutcán.

OÍVASÓMAPLÓ

— A reneszánszig ugyanazok festettek, szobrászkodtak, építettek, várost rendeztek: nem volt különbség a művészi funkciókban. A francia forradalom után hatalomra került, mindent napi gazdaságossági szempontból tekintő, áruként kezelő burzsoá társadalom különítette el a művészi ágakat. Létrejött a kereskedelmi festészet, a kereskedelmi szobrászat, a kereskedelmi építőművészet. Rosszízű és tudatlan — tisztelet a kivételnek — képkereskedőknek, művészettörténészeknek, múzeumigazgatóknak, kritikusoknak dolgoztak az elveszett harmónia kimunkálása helyett.

A kalocsai központi cukrászdában találkoztam az újszerű, olykor szokatlan, egy-egy szempontot néha talán túlzottan érvényesítő, s így szükségszerűen sommás művészetfilozófiai nézeteit szenvedélyesen kifejtő Nicolas Schöfferrel. Négy évtizede elkerült szülővárosából. A művészetében oly nagy szerepet játszó idő itt sem múlt nyomtalanul. Hiába kereste gyermekkori pajtása édesapjának drogériáját. Elszállt, eltűnt, akárcsak a hajdani elemi iskola, mások lakják a hajdani otthont, gyönyörű múzeummá vált a paprikamalom. Igen, „az ember lassan emlékmúzeum lesz", de ez a világhírű ember hetedik évtizedében is a holnap felől nézi a jelent.

— A művész ma, különösen szocialista országokban nem lehet fűszerkereskedő, eladásra spekuláló ügyeskedő. Fő feladata a szociokulturális aktivitás.

A művész kapja vissza régi státusát a világban! Magam is ezen fáradozom. A legfontosabb: sikerült a kereskedelem csapdáit elkerülnöm, megőriztem a magam szabadságát. Semmire sem jut, aki szüntelenül azon gondolkozik, hogy kinek tetszik, vagy nem tetszik valami, tetszik-e valakinek. Csak azzal törődhet, hogy segítse a társadalom, a környezet, az ember összhangját. Ez a mi szerepünk.

Nem én mondtam ki először, hogy a tudomány és a technológia fantasztikus gyors előrehaladásakor nem állhat meg a művészet.

Az én alapanyagom nem a beton, a márvány, a kő, haném az idő, a tér, a. fény. Ugyanúgy formálhatók, mint a „hagyományos” anyagok. Sokat foglalkoztam alkalmazásuk lehetőségeivel, talán Magyarországon is olvastak erről néhányan. Mire se mennénk kibernetika, „elektronikus vésők” nélkül. A drótok, a vaskés elkészítése előtt a szobrászok csak lágyabb anyagokkal dolgozhattak: Praxitelés, Phedias márvánnyal!

Amikor a várostervezésről beszél, még nagyobb nyomatékot ad kijelentéseinek. Érzékeltetni igyekszik: elsivatagosodik a lét, ha nem sikerül megteremteni az ember korszerű művi környezetét.

Schöffer születésekor minden hatodik ember lakott városban, ma a népesség 39 százaléka. A növekedés üteme az össznépesség gyarapodásának több mint kétszerese.

— Főleg a várostervezésben szeretném egységesíteni a reneszánsz óta szétváló művészeti ágakat. Nem vagyok sem szobrász, sem festő, sem építész. Egy-egy lakóterület „életre szervezését” vélem a legfontosabbnak, ha úgy tetszik művészetnek tekintem az urbanisztikát, A szervezett környezet: műalkotás. Általa tűnik el jelenlegi környezetünk számtalan vizuális, éghajlati, hangos stb. torzulása.

Mit tehet a várostervező? Mindenek előtt a tér-, fény-, klíma- és hangviszonyokat tanulmányozza. összhangba hozatalukra törekszik. Ezt követően megtervezi a különböző energiák útvonalát, rendszerét.

Felfogásom szerint a jövőben megkülönböztetünk technikai, esztétikai és szociális jellegű városokat, más csoportosításban a munka, a pihenés és a szórakoztatás helyeit.

A város csak úgy tarthatja magát egyensúlyban, csak úgy működhet, ha tud létezésének lényeges folyamatairól. Az ember a szemével, fülével, bőrével stb. érzékel, a nagy települések, metropolisok kibernetikus irányítórendszerrel észlelik, dolgozzák fel a külső és belső eseményeket. Szinte élő organizmusként viselkedik, alkalmazkodik a váratlan eseményekhez, a „megzavarásokhoz” csak így adhát új információkat.

A nagyvárosok lakói már ma is érzik a zajártalomból, a zsúfolt közlekedésből, a környezetszenyeződésből adódó olykor kínos gondokat.

Mint a csigához a ház, úgy hozzátartozik a jövő emberéhez a technika. A mikrofonok, fotocellák, különféle szerkezetek az emberi létezés, a kultúra, a természet részeivé válnak. Ezek mérik, szabályozzák a klimatikus viszonyokat, a közlekedés irányát, ritmusát, a fényerősséget, a zajokat, jelzik a fontosabb eseményeket.

Nicolas Schöffer fáradhatatlan kísérletező, sokoldalú művész. Egyik-másik újítását, leleményét már hasznosítja a televíziózás. Dolgozott Béjarttal, különleges

operáját Hamburgban játszották. Mozgó, hangot és fényt kibocsátó szobrai (tornyai) jó néhány helyen hirdetik az elektronika térhódítását. Megvalósításra vár a francia főváros új jelképének is szánt 370 méter magas kibernetikus tornya.

Régóta foglalkozik a lakások korszerűsítésével. Húsz esztendeje mutatták be első kísérleti házát. Azóta kidolgozta a mozgatható, praktikus, esztétikus, futószalagon gyártható lakásbelsőket.

— Az építésügyi miniszter hívott Magyarországra, ötvenezer lakás készül évente, talán együttműködhetnék a magyar hatóságokkal, iparral. Elhoztam az általam kidolgozott technológia dokumentációját, most tanulmányozzák.

Azért is jöttem örömmel, mert meglátogathattam Kalocsát. Geri István tanácselnök és néhány régi barátom társaságában sok szépet láttam. A világon mindenütt megállná a helyét a csodálatos művelődési központ. Nemcsak magyar közkincs a tányérfestő műhely.

Sétáimon láthattam, hogy ifjúságom yárosa a múlté. A mostani igazi szocialista település. Felemeli a lakókat: a művelődési központot, múzeumot ad és nem csárdákat. Ne higgyék, hogy udvariaskodom. Távol áll tőlem a patriótaság.

Szívesen fölajánlom a szülővárosomban tervezett múzeum részére mozgó szerkezeteim, dokumentációm, kibernetikus alkotásaira egy részét.

Néhányan utópiának minősítik munkásságát, terveit. Gondoljanak arra, hogy még az autó is ritka vendég volt a kisvárosban, amikor a most felbukkanó gyerekkori baráttal együtt játszottak Kalocsán. Ma már?

Alig ötven év múltán, holnap ilyenkor már párizsi otthonában nézi a világ minden részéből származó képtudósításokat. Ki gondolt ifjúságunk idején a technika ilyen gyors előretörésére. Annyi bizonyos, hogy ez a ritka eredetiségű alkotó a jövőformálók közé tartozik.

Heltai Nándor

A kerámia tegnap és ma

Az agyagművesség az emberiség egyik legősibb mestersége. Az agyag megmunkálhatóságát — feltehetően — a földművelés ismertette meg az emberrel. A napsugár melege és a tűz használata pedig arra tanította, hogy agyagból készült edényeit igyekezzék maradandóvá formálni. S miután a kézzel való alakítás nehéz volt, ez a forma, majd a korong „feltalálására” késztette. Régészeti leletek tanúsága szerint már időszámításunk előtt négyezerben dolgoztak kézi fazekas koronggal!

Az agyagművesség a görögöknél emelkedett művészi színvonalra. Az ókori Athén egyik városnegyedét Kerameikosznak hív. ták, ott voltak a fazekasok műhelyei. Innen származik tehát a mai kerámia elnevezés.

Azokat a mestereket — magyar szóhasználattal élve —, akik főként főzőedényeket gyártottak, fazekasoknak nevezték; a mázas, díszített tálak, tányérok készítőit tálasoknak,. míg a korsók, köcsögök mestereit korsósoknak nevezték. Rajtuk kívül voltak még kályhások, akik a kályhaszemeket korongolták, vagy formába ( préselték a gyönyörű csempéket.

Maga a munkafolyamat az agyagműveseknél mindenütt egy. forma volt és maradt. A forma, a díszítés táji ■ és egyéni jellege azonban országonként, vidékenként, műhelyenként változott.

Az agyagművesség szerszámai: a súlyok, a szelő, a lapitka, a vizestál, a réz. és fakés, a lyuggató kés, az íróka, a festéköntő kanál.

A műhely közepén ált a tipró, távolabb az agyag, az ablaknál a korong, mellette a gyúrófa. Átel. lenben a mázőrlő, valamint a szárító, másik helviségben pedig a kemence. A legfontosabb munkaeszköz. a korong apáról fiúra öröklődött, s az agyagműves nemzedékek egész sorát szolgálta végig.

Az emberi civilizáció hajnalán született ősi ipar ma reneszánszát éli.

• Neves csehszlovák népművész tálait díszíti. (MTI Külföldi Képszolgálat — KS.)

A KOSSUTH Könyvkiadó a téli könyvhét előtt Kádár János új kötetével örvendeztette meg a politikai irodalom, a történettudomány iránt érdeklődő olvasókat. A kötet egész történelmi korszakot ölel át. Azok, akik a könyv bevezetését képező első beszéd elhangzása idején, tehát 1957 márciusában születtek, ma felnőtt fiatalemberek. A könyv címe: ^Internacionalizmus, szolidaritás, szocialista hazafiság” — világosan mutatja a válogatás jellegét, azt a félreismerhetetlen szándékot, hogy Kádár János beszédeinek, cikkeinek, a róla készült, s nagyrészt külföldi lapokban megjelent interjú-szövegeknek a segítségével világítson rá a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom eltelt két évtizedének politikai történetére, annak legfőbb ideológiai mondanivalójára.

Egészen nyilvánvaló, hogy a kötetben idézett beszédrészletek, cikkek egy adott konkrét politikai helyzet elemzését tartalmazzák, igyekeztek eligazítást nyújtani az adott történeti-politikai szituációk megértéséhez azok számára, akik tudatosan politizálva ismerni, érteni akarják mindennapjaink eseményeit, pártunk, társadalmunk legfőbb célkitűzéseit. Rendkívül érdekes azonban, hogy bár a könyv húsz esztendővel ezelőtt megírt beszédrészletei elsősorban az adott korszaknak szólnak, mégis minden mondat, minden megállapítás ma is érvényes, minden elemzés beilleszthető napjaink mostani történéseinek folyamataiba.

A könyv a Moszkvában rendezett szovjet—magyar barátsági nagygyűlésen elmondott beszéd egyik részletével indul. Majd egy Pravda-cikket közöl, mely a Szovjetunió szerepét tárgyalja az 1957-ben aktuális nemzetközi munkásmozgalmi problémák alakulásában. Közöl a kötet központi bizottsági beszámoló-részletet a párt VII. konreszszusáról. Majd néhány nemzetközileg is ismert nyugati publicista, újságíró egy-egy adott korra nagyon jellemző interjújának szövegét ismerteti teljes részletességgel, melyet Kádár Já-. nossal készített, s amelyek tengerentúli vagy európai nagy nyugati napilapokban jelentek meg.

KÁDÁR ELVTÁRS kötetének egyes anyagaiból nagyon nehéz lenne különválasztani a részleteket, amelyek a címben is jelzett internacionalizmus, vagy a szolidaritás, a szocialista hazafiság téméját külön-külön tárgyalnák. A párt első titkárának minden megnyilatkozása olyan, melyben ezek a fogalmak szoros egységben jelentkeznek. Pártunk megalakulásának 50 évfordulóján elhangzott beszéd például rendkívül érdekes elemzését tartalmazza a nemzeti és nemzetközi érdekek egységének, dialektikus összetartozásának. Azt mondja: „Semmiféle vélt, vagy valóságos nemzeti érdeket nem lehet a nemzetközi érdek rovására érvényesíteni.” Majd hozzáteszi: „ha a szocialista közösség általános érdekét megsértik, annak végső soron a nemzeti érdek is csak

kárát látja.” A nemzeti és nemzetközi érdekek egységének rendkívül jellemző vonásaként több helyen is utalnak az elhangzott beszédek, megnyilatkozások a magyar—szovjet kapcsolatokra.

Tárgyalják e kapcsolatok legszélesebb vonatkozásait, részleteit, alapvető mondanivalóját. Igen jellemző megfogalmazása a kérdésnek az a tíz évvel napjaink előtt megjelent cikk, melyben Kádár elvtárs azóta is gyakran idézett sorokban foglalja össze a lényeget: ..Elveink és pártunk forradalmi tapasztalatai alapján valljuk, hogy a Szovjetunióhoz fűződő viszony mindenkor a legfontosabb és legbiztosabb próbaköve volt minden politikai irányzatnak és mindenkeléit a proletár internacionalizmusnak ... mi nem ismerünk szovjetellenes marxizmus— leninizmust, szovjetellenes kommunizmust.” Hozzá sem kell tennünk, hogy ezek a megállapítások, mind formájukban, mind lényegüket tekintve ma is csorbítatlanul érvényesek. Ezek a gondolatok visszhangzanak azokban a cikkrészletekben, beszédekben is, amelyek már az 1970 utáni évek tennivalóit, problémáit tükrözik.

A KÖNYV igen érdekes részletei azok az interjúk, melyeket a nemzetközi újságíró társadalom jól ismert alakjai készítettek pártunk első titkárával. 1962 decemberében André Wurmser, a L’Humanité tudósítója készített interjút Kádár elvtárssal. Négy év múlva az UPI amerikai hírügynökség állandó moszkvai tudósítója folytatott beszélgetést. Majd néhány évvel később az Olasz Kommunista Párt lapja különtudósítójának nyilatkozott Kádár János. Ezek a beszélgetések, meg a többiek is, melyek a kötetben szerepelnek, rendkívül érdekes, az akkori napi politikai problémákra utaló személyes megjegyzéseket is tartalmaznak, melyek rávilágítanak a választ adó határozott internacionalista elkötelezettségére, tisztánlátására és sokoldalú tájékozottságára, Igen fontos részlete a Kádár elvtárs beszédeit tartalmazó lététnek az a jónéhány cikk, an 'ly a lenini típusú párt jelle ' ségeivel foglalkozik. Kádár társ világosan leszögezi: „A párttal szembeni követelmény, hogy a marxizmust élő tudományként kezelje, alkotó módon alkalmazza, ne silánvítsa dogmává, mindig hátban nézzen szernl .■ új helyzet új kérdéseivel, új feladataival, és találja meg azokra a marxista megoldást. A párt nem tudja betölteni küldetését, ha önmagába zárkózik, elszakad a tömegektől. Erejét a tömegekkel való szoros kapcsolata, öszszeforrottsága biztosítja.”

HÜSZ ESZTENDŐ nem jelentéktelen időszak, sem a magyar, sem az európai történelemben, éppen ezért igen tanulságosak, értékesek azok a gondolatok, melyeket a szocialista hazafiságról, a magyar kommunisták történelmi tapasztalatairól, a lenini elvek érvényesülésének módszereiről, lehetőségeiről mond egy tapasztalt, harcokban edzett kommunista vezető.

Cs. L.

mssm

(18.) — Kapta ezt a levelet. Meg kellene kérdezni az öregtől, hogy honnan jött, ki volt a feladó. — ajánlotta Miska, de ezt a javaslatot el is vetették, hiszen Csóti bácsi nem valószínű, hogy tudja ki a feladó. Mégis ott töprengtek a portásfülke előtt, hogy hátha kideríthetik. Bent csengett a telefon. Az öreg felvette és hangosan beleszólt:

— Tessék, porta! — majd hallgatás következett, az öreg többször a fiúkra nézett.

— Igen, itthon van. Jó, rendben. Fél négyre. Persze, megmondjuk neki. Viszontlátásra — s letette a kagylót.

— A dékáni hivatalból keresték a Kiss Gergelyt. Mondják meg neki, hogy fél négyre menjen be. Beszélni akarnak vele.

Hivatalos ügyben — szólt ki a kisablakon Csóti bácsi.

— Mi a fenét akarhatnak tőle?

— Lehet, hogy Rákosi-ösztöndíjat kap. Csak ez lehet a dologban — vélekedtek a kis ablak előtt, aztán az ebédet elhalasztva fölszaladtak a szobába, hogy szóljanak Gergelynek. A fiú magába roskadva ült az asztalnál.

— Éppen téged keresünk! — lépett oda Bandi, aki úgy mondta a7. előbbi szavakat, mintha már égen-földön keresték volna Gergelyt.

— Jól tudjátok, hogy itt vagyok. Mi van?

— Telefonáltak a dékániból, hogy fél négyre menj be. Beszélni akarnak veled.

— Velem?

— Biztosan Rákosi-ösztöndijat kapsz. Megpályáztad?

— Nem. Nem is tudom pontosan. hogy mi az és hogyan lehet megpályázni. Szóval üzentek.

— Igen. Az öreg Csóti beszélt valakivel, ő kért meg bennünket. hogy adjuk át az üzenetet. Hány óra? — nézett körül Bandi, de senkinek nem volt órája. Pásztor már szaladt is a szomszéd szobába nagy izgalommal, noha mindannyian tudták, hogy legfeljebb ha fél kettő lehet.

— Háromnegyed kettő lesz öt perc múlva! — jött vissza Pásztor.

— Adjatok egy cigit! — nézett körül Gergely. Hárman is nyújtották a Tervet, aztán tüzet adtak a fiúnak. Feltűnt Gergelynek ez a túlzott gondoskodás. Feltűnt és jólesett.

— Kösz! Nagyon rendesek

vagytok — mondta Gergely és valóban úgy érzete, önzetlen jóbarátok ezek a fiúk, akik még a gondolatát is lesik. Nem érdemlik azt, hogy durván, otrombán beszéljen akármelyikkel is. Lementek ebédelni. A menzán nem fogadták túl nagy lelkesedéssel őket, majdnem elkéstek. Kettőig lehet ebédelni és ekkor már csak három perc hiányzott a záróráig.

Három óra után indult el Gergely az egyetemre. Útközben sok minden eszébe jutott. Hátha tényleg nagyobb ösztöndíjat adnak. Esetleg javasolják, hogy pályázza meg a Rákosl-ösztöndíjat. Nem lenne rossz egy kicsit több pénz. Nyolcszáz forint havonta. Még az öregeknek is tudna küldeni belőle. Legalább négyszázat. Vagy mondjuk hármat.

A többiek a szobában izgatotton ^keresték a levelet, ami anynyira’ felkavarta Gergelyt.

— Ez volt az! — emelte le a fehér, összegyűrt borítékot Plszátyel Gergely emeletes ágyáról.

— Igen, ez az! De szerintem disznóság volna elolvasni. Levéltitok is van a világon. Ez magánügy, akármi van benne — szólt közbe Csutor Miska és kivette a levelet Piszátyel kezéből, aki már-már hajlandó lett volna felolvasni.

— Miért? Legalább megtudnánk, hogy mi van. Csak úgy segíthetünk. ha tudjuk miről van szó — érvelt Piszátyel.

— Hogy Is hívnak téged? — kérdezte Pásztor Plszátyeltől.

— Miért, mi köze ennek ehhez?

— Ha jól tudom nem te vagy

Kiss Gergely. Márpedig a levél arra a névre jött. Egyszerű tehát, csak azt illeti, akinek a neve a borítékon szerepel.

— 'Legalább azt nézzük meg honnan jött! — javasolta most Miska és a kezében levő borítékról elolvasta Gergely szülőfalujának a nevét.

— Lehet, hogy baj van otthon!

— Ö mondta, hogy nincs baj!

— Sőt azt is mondta, hogy most minden megoldódott.

— Biztosan arról a gimnazistáról van szó, akivel levelezett. Akkor pedig nem nagy ügy,

— De tudjátok, hogy Gergely mennyire mellre szívja az ilyen ügyeket. A múltkor is majdnem megsértődött, amiért ribizlinek tituláltam azt a tejivós lányt.

— Tegyétek vissza az ágyra! — rendelkezett Bandi és Miska a levelet föltette Gergely ágyára, mintha hozzá sem nyúltak volna. Mindenki megnyugodott. Piszátyel is megkönnyebbült, hogy nem nézte meg, mi van a levélben. Valóban jobb így. Hátha egyszerűen csak az otthoni kislány okoskodik.

XII.

A7 egyetem bejáratánál már égett a villany. A portás valami könyvet olvasott a meleg fülkében. a folyosón tanársegédek, harmad-, negyedévesek jöttek, mentek, beszélgettek. A dékáni hivatal az első emeleten volt. Gergely megállt az ajtó előtt, de semmi zajt, beszélgetést nem hallott bentről. Kopogtatott.

— Igen — hallotta Rózsika néni hangját bentről. A szemüveges, kontyos asszony, a nagyon pontosan és fegyelmezetten dolgozó Rózsika néni tulajdonképpen öreglány volt, de mindenki nénizte, s ő emiatt nem szólt. Népszerű volt mind a hallgatók, ni'nt pedig az egyetem előadói között. Szerették kevés beszéde, kedvessége miatt.

— Csókolom Rózsika néni! Telefonáltak, hogy jöjjek be fél négyre, beszélni akarnak velem.

— Igen tudok róla, foglaljon helyet. Azonnal szólok a dékán elvtársnak, hogy megérkezett — és Rózsika néni finoman kopogtatva benyitott a dékáni szobába. Gergely a falon szemben levő nagy ingaóráról látta, hogy fél négy lesz három perc múlva.

— Egy kicsit tessék várni! — jött ki Rózsika, s Gergely kabátját levetve újságokat nézegetett a mély bőrfotelban. Az antik óra diszkréten kongatta a felet. Gergely egy pillanatra felnézett az újságból, de semmi jel nem mutatott arra, hogy itt őt várják. Rózsika rezzenéstelen arccal dolgozott, a dékáni szobában csak a csönd áradt a párnázott ajtón át. Néhány másodperc múlva azonban a folyosóra nyíló ajtón belépett egy fiatalember.

— Jó napot kívánok! — köszönt Rózsikénak. Gergelyt figyelemre sem méltatva.

— Jó napot kívánok Szelei elvtárs. Tessék befáradni, a dékán elvtórs már várja.

Szelei elvtárs kopogtatás nélkül ment be a dékánhoz. Nem sokkal ezután beszélgetés hallatszott ki nagyon halkan, érteni semmit nem lehetett, inkább csak

sejtette az ember, hogy bent beszélgetés folyik.

— Jöjjön be! — nézett ki az ajtón, szavait Gergelyhez intézve a -testes, szemüveges, erősen kopaszodó dékán, s az ajtót szélesebbre tárva maga előtt engedte be a fiút.

— Jó napot kívánok! — állt meg a fiú a hatalmas szoba közepén, a süppedő szőnyegen, majd amikor látta, hogy az egyik fotelben Zsiklai ül, oda köszönt neki is: — Szervusz!

Nem fogadta senki a köszönését.

A dékán a még üresen álló negyedik fotelre mutatott, hogy oda üljön le Gergely. Leült és kérdő tekintettel nézett körül. De egyiknek sem találkozott a tekintetével. A dékán bemutatta a Gergely számára ismeretlen embert: — Egyébként Szalai Gáspár, a városi DISZ-bizottság munkatársa! Hát akkor azt ajánlom, hogy kezdje el Zsiklai elvtárs — fordult a dékán Zsiklaihoz és cigarettára gyújtott. Gergely zavartan ült a helyén, nem értette miről van szó. mi ez a fagyos fogadtatás, mire megy a játék.

— Igen, kezdjük el! — sóhajtott színpadiasán Zsiklai és a fotelban hanyatt dőlve, ujjait öszszekulcsolva Gergely mellett messze elnézett, valahová a tömött könyvespolcok felé.

— Talán ismertetném előszóra feljegyzést, amit a dékán elvtárs is. Szalai elvtórs is ismer — és Zsiklai kezébe vette az asztalon fekvő gépelt papírt, hogy felolvassa.

(Folytatása következik.)

Kádár János új kötete