Petőfi Népe, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-11 / 265. szám

1977. november 11. • PETŐFI NEPE © 5 BEMUTATÓ A KECSKEMÉTI KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZBAN Művészek a forradalomban Alékszandr Biok, a költő 1880-ban született és 1921-ben halt meg. Magasra Ívelt pályáját a szá­zadforduló divatos irodalma stílusirányzata, a szim­bolizmus vezéregyéniségéként kezdte és az 1917-es proletárforradalom lelkes híveként fejezte be. Sze­mélyisége, életműve sok tekintetben jól Réldázza az orosz értelmiség, illetve művészvilág és a szo­cialista forradalmi események bonyolult viszonyát, kölcsönhatását. A kecskeméti Katona József Színház jól vá­lasztott, amikor az Októberi Szocialista Forradalom 80. évfordulójának tiszteletére Biok életútját fel­dolgozó színművet, Alékszandr Síéin: Verzió című drámáját tűzte műsorára. A mű érzékletesen, hi­telesen mutatja be azokat a magyar közönség ál­tal kevéssé ismert orosz művészeket, akik bár kü­lönböző szellemi, filozófiai nézetekét vallottak a századfordulón, mégis egységesek voltak a cáriz­mus megdöntésének szükségességét illetően. A drá­ma ily módon az oroszországi forradalmi események egyik pétervári szellemi „kohójával” ismerteti meg a nézőket. A Verzió bemutatásával ugyan­akkor folytatódik a sor, amely Solohov Csendes Don-jának szín- reállításával kezdődött el Kecs­keméten; a társulat új gondola­tok felvetésével kísérli meg bő­víteni az ember és a társadalmi forradalom viszonyának hagyo­mányos ábrázolását. □ □ □ Képzeletbeli tájat, szimbolikus környezetet ábrázol a Katona Jó­zsef Színház nyitott színpadtere. A barlangszerű, tagolatlan fala­kat a háttérben vöröses szaka­dék töri át. A semmi, a túlvilág szimbolista tere ez, amelyben életre kel egy halott látomása önmagáról. A halott: Biok, aki halhatatlan költeményének a „Tizenketten” szereplői között, a költőtárs Majakovszkij nekrológ­jának idézetére pergeti végig életének eseményeit; a gondolko­dás gyötrő pokoljárását a forra­dalom tisztítótüzében. Ütjának fordulóit történelmi dátumok jelzik. A század végén feltűnt tehet­séges költőt, a „Versek a Szép­séges Hölgyről” című kötet szer­zőjét nem sok szál fűzi a társa­dalmi ellentmondásoktól feszülő Oroszországhoz. „A tömeg üvölt — hidegebb vagy mint a jég, a tömeg üvölt, én nem mozdulok” — írja. Az 1905-ös felkelés idején már részt vesz a tüntetésekben, „Ma­gam sem vettem észre, hogyan kerültem a felvonulás élére. És' eggyé váltam a tömeggel...” „Otthonosan érzem magam eb­ben a magányos szakadékban, amelynek neve: 1917 Petrograd.” 1918-ban születik meg a „Ti- zehketten”, s a következő évben fogalmazza meg nagyhatású jel­szavát: „A , forradalommal lépést tartsatok!” Életpályája csupán egy adott • A „Tizen­ketten” katonái. (Tóth Sándor felvételei.) lehetőség a kortársak által meg­tett szellemi utak közül. Az író jól példázza ezt néhány jelentős művószegyéniség megjelenítésé­vel is. Andrej Belij és Zinaida Gippiusz, a két költő a polgári forradalom győzelméig követik barátjukat Blokot, 1917 után vi­szont szembekerülnek vele és a bolsevikókkal. A futurista költő- fejedelem, Majakovszkij pedig épp ekkortájt ■ válik harcostársá­vá, s ugyancsak ebben az időiben mélyül el barátsága a kor jelen­tős színházszervező rendezőjével, VszeVolod Meyerholddal... A Harsányi Éva által fordított, sok apró epizódra tagolódó drá­ma konfliktusa jórészt nem a szereplők egymásközti ellentétén épül, hanem Bioik küldetése és a szerepre való alkalmatlanságának érzete között feszül. „Nem, soha nem lesz belőlem forradalmár. Nem azért, mert nem látom az értelmét, hanem egyszerűen a természetem -miatt” — mondja egyhelyütt. Milyen ismerősnek is tűnik számunkra ez a gondolat — más megfogalmazásban, Ba- hits; Jónás könyvéből: „Atya­fiáért számot ad a testvér, nincs mód nem menni, ahová te küld- tél” ... ______ □ □ □ Az előadást meghívott vendég­ként a szimferopoli Gorkij Szín­ház igazgató-főrendezője, Anato­lij Novikov rendezte, Ludmila Bojarszkaja díszlet- és jelmez- tervező közreműködésével. A Ver­zió nézői tehát nemcsak a szov­jet irodalomtörténet egyik fontos fejezetével ismerkedhetnek meg, hanem, képet alkothatnak a szov­jet színházművészet korszerű tö­rekvéseiről is. Biok a „régi letűnő Oroszor­szág utolsó költője, a proletár Oroszország első költője” — mondja Olga, a forradalmár lány az előadás utolsó percéiben. Ez a gondolat vezérli Novikov részleteiben pontosain kimunkált, igen kifejező, látványos és szug- gesztív rendezését. Pedig feladata rendkívül bo­nyolult volt. Dinamizmus és lát­ványosság, lírai hangulatok és nagyszabású tömegjelenetek drá­mai elemeit kellett gyors váltá­sokban és azonos stílusban meg­jelenítenie a színpadon. S hogy egységesítő törekvése sikerrel járt, az markáns rendezői egyé­niségéről és a társulat érett mű­vészi erejéről egyaránt tanúsko­dik. Néhány jelzésszerű kellék; író­asztal, fotel, kandalló és egy ke­rekeken gördülő, — hidat, eme­letet, emelvényt egyszerre meg­jeleníteni képes — vasváz segít­ségével a rendező és a díszlet- tervező el tudja hitetni a nézők­kel a dráma gyakorta váltakozó helyszíneinek valóságát. Ezek, akárcsak egy filmben, szinte a plánok logikája szerint követik egymást... Novikov a magyar színházi gyakorlatban ritkán lát­ható pontossággal, a mikro- és a makroi;észletekre egyaránt ügyelve munkálta ki a főszerep­lők beállításai mellett a, tizenkét vöröskatona mozgását. Szavalókó­rusuk, állandó jelenlétük a költő küldetésének eredendő sorsszerű­ségét és a háttérben zajló forra­dalmi eseményeket egyaránt ér­zékelteti. □ □ □ A kitűnő előadás nagy erénye az egységes színvonalú, csiszolt színészíi játék. Biok szerepét Trokán Péter vállalta, aki ismét bebizonyította, hogy alkalmas az összetett, bonyolult feladatok megoldására. Az alig felserdült fiatal költő naiv életszeretete, a történelem viharos eseményeitől megvirradt intellektus szorongá­sa, vagy az alkata ellenére for­radalmár szerepet vállalni kény­szerülő szellemi ember dilemmá­jának egymásból következő, il­letve egymást tagadni látszó egyéni arculatait is hitelesen és belső következetességgel tudta ér. zékeltetni. Élettársát, Mengyelejev, a ne­ves kémikus leányát, Ljubát Si­mon Éva alakította — elsősor­ban azokban a részékben meg­győzően, ahol az érzelmeinek vállalásában bizonytalankodó asz- szonyt formálta meg. Jó alakítást nyújtott Gumik Ilona is a köl­• A szimbolista költő szerepét Sára Bernadette alakítja. 9 Majakovszkij szerepében Csi­kós Gábor. • Biok és felesége. (Trokán Péter és Simon Éva.) tőhöz szenvedélyes érzelmekkel kötődő anya szerepében. Meglepő oldaláról mutatkozott be viszont Sára Bernadette, aki Zinaida Gippiusz szimbolista költőnő alakjában találóan és érzéklete­sen játszotta el ezt a kissé ér­zelgős, érdekesen dekadens sze­mélyiséget. Nem kevésbé volt ki­fejező Monyók Ildikó alakítása; Olgaként nőiséget és forradalmi elkötelezettséget, lírát és közös­ségi indulatot egyaránt éreztet­ni tudott. Csikós Gábor, a társulat új tagja jó képességű színészként mutatkozott be; Majakovszkijból, a „sárga ingét” levetett futurista költőiből erőteljes színpadi karak­tert formált. Hitelesnek tűnt He- tényi Pál is Mejerhold szerepé­ben, az Andrej Belijt alakító biz­tos fellépésű Áron László viszont egy kissé adós maradt Ljuba iránt érzett szenvedélyes érzel­meinek, illetve egyéni drámájá­nak elhiitetésével. A kisebb szerepek közül ki­emelkedett Lakky József a régi rendszer emberének sok egyéni ízzel megformált alakjában és Ribár Éva találó utcalány figu­rája. A Kékpillantásút és az Is­meretlen Hölgyet Balogh Rózsa, illetve Bölcsics Ágota, a Pópa szerepét pedig Gyulai Antal ját­szotta. Külön kell szólnunk a névtele­nekről, a Tizenkettő című vers szereplőiről. (György János, Hor­váth József, Juhász Tibor, Me- zey Lajos, Mózes István, Nedel- kovics Antal, Popov István, Rácz Gyula, Rácz Károly, Szénási Pál, Szikszói Gyula, Tóth István). A matrózok és vöröskatonák együt­tese igazi drámai feszültség és bonyolult jelentéstartalmak hor­dozója volt az előadásban, s nagy szerepet játszott annak si­kerében. Pavlovits Miklós JEGYZET Nyelvoktatás falun Sokat beszélünk a városok és falvak közötti különbsé­gek csökkenéséről, eltűnésé, ről. Örömünket, elégedet­lenségünket olykor sajnos, megcsappanja egy-egy ösz- szehasonlítás. Legutóbb a TIT Bács-Kis- kun megyei szervezetének idegennyelv-oktatási szak­osztálya gondolkodtatott el. Tájékoztatójuk szerint az elmúlt öt évben 170 nyelv­tanfolyamot szerveztek. Eb­ből kilencvenkettőt Kecske­méten, negyvennégyet Ba­ján, huszonhetet a többi városban, hetet a falvak­ban.. 1972 73-ban és az utána következő évadban egyetlen községben sem mutatkozott igény tanfolyam fenntartá­sára. 1974'75-ben négy he­lyen kezdték meg egyregy idegen nyelv elsajátítását. A legéletképesebbnek a la- josmizsei VÍZGÉP Vállalat­nál hirdetett bizonyult. Az­óta évente új kurzust kez­denek. Tavaly szerb-horvát nyelvet tanultak Herceg­szántón. Az idén Soltvad- kerten az angollal ismerke­dik egy csoport, az említett lajosmizseiek németre tér­tek át. Egy-két helyen még próbálkoznak. [Feltehetően néhány művelődési ház is szervez csoportos nyelvta­nulást. De ez mind kevés, nagyon kevés. Egyszerűen elképzelhetet­len, hogy Jánoshalmán, Bácsalmáson, Kunszentmik- lóson, Kecelen, Tiszakécs- kén, Mélykúton, Solton ne lenne 15—20 oroszul, ango­lul. vagy németül tanulni szándékozó ember. Nincs, aki „összeszervezze” őket? Egyre több külföldi uta­zik falvainkba, bővülnek a gazdasági, kereskedelmi, kulturális kapcsolatok. Sok­féle külföldi gépet használ­nak a nagyüzemekben, a könyvtárakban is bővül az idegen nyelvű választék. Mind gyakrabban ül autó­ba, vonatra, repülőre, világ­látásra a falusi ember is. Szívesen számolnánk be jó kezdeményezésekről, mert 1977-ben elfogadha­tatlan ekkora különbség fa­lu és város között. H. N. wmmmmwMmmmmmmmmmmmmmmmmmmMmmmmmMmm. A „rejtélyes költő” nyomában A Nemzeti (akkor még Pesti Magyar) Színház 1839. március 23-án mutatta be először a Bánk bánt. Nagy tetszést aratott, de so­kam nem tudták, ki is a szerző­je; ki az a bizonyos Katona Jó­zsef. Üj írónak gondolták, nem tudva, hogy a drámát már húsz éve írta, 1820-ban meg is jelen­tette, s hogy már csaknem tíz éve halott. Erdélyi János mondja el mindezt a Társalkodó című folyóirat 1840, április 22-i számá­ban, s felszólítja ugyanitt Katona ismerőseit, barátait, írják meg emlékeiket erről a méltatlanul el­feledett nagy íróról. „E részben Kecskemétről várhatni legtöbbet — folytatta Erdélyi —, hol a bol­dogult városi tisztséget viselt; iránta meg is szólíték egy fiatal ügyvédet, s fájlalva értém, hogy nevérül is alig ösunerik, mert — senki sem próféta önihazájában.” Katona azonban nemcsak „ön­hazájában” nem volt próféta, va­lójában az irodalom legbelsőbb berkeiben sem ismerték. Meghalt anélkül, hogy figyelem fordult volna felé. Ismeretes, hogy máig legkitűnőbb történelmi tragédi­ánk, a Bánk bán első kidolgozá­sát az erdélyi drámapályázat bí­rálói jelentésükben meg sem em­lítették. A cenzor ugyanennek a műnek átdolgozott szövegét 1819- ben nem engedte előadni, csak kinyomtatni; s mikor 1820 no­vemberében megjelent, semmi fi­gyelmet sem keltett. A kiadó, Trattner azt közölte a szerző­vel, hogy egy esztendő alatt 20 példányt sem adott el belőle. Amikor Katona 1820 novemberé­ben hazatért Kecskemétre, hogy elfoglalja a város alügyészi ál­lását, csak néhány gyengébb drá­májának színpadi sikerét hozhat­*188 évvel ezelfitt, e napon született Katona József, ta magával írói pályája emléké­ül. * Egyáltalán: félbehagyott vagy lezárt írói pályának tűnt-e ak­kor, 1820 végén vagy valamivel később, hivatali évei elsőiben a próbálkozásoknak az a sorozata, amelyekkel Katona lassanként felhagyott? Számottevő írói kap­csolatai, amelyek továbbra is ösz­tönözhették volna, nem voltak. A kecskeméti takácsmester Pesten jogászkodó fia irodalmi körökbe nem volt bejáratos. Nem jelent­kezett levéllel az írói rangokat utalványozó Kazinczynál; nem forgolódott a széphalmi mester pesti tanítványainak társaságá­ban. Nem jegyezték a nevét az irodalom „tőzsdéjén”; ha mégis említette valaki, legfeljebb úgy, mint Pápay Sámuel Kazinczyhoz intézett egyik levelében: „csupa kíváncsiságból, elolvasám a Bánk bánt is, a Tudom, Gyűjtemény­ben a Gramaturgiáról értekező Katonától, de bosszúsággal vetem el.” Már Kecskemétről, hivatal- nokoskodása első heteiben Ka­tona levelet írt Kisfaludy Károly- nak, amelyben ‘kérte: „Ha hírt hall Bánk bánról,... Barátom Uram írni ne terheltessék”. Nem tudunk róla. válaszolt-e Kisfa­ludy, a Bánk bán sikeréről sem­miképpen sem írhatott. Lassan félbehagyott próbálko­zásokról beszéltünk. Katonának a Bánk bán előtt írt legjobb drá­mái — részben a cenzúra tilalma miatt — nem kerültek színpadra. Az 1810-es évek második felében írt versei közül életében egyetlen egy jelent meg nyomtatásban, ta­nulmányai közül kettő. Néhány fordítás, átdolgozás a színpadon, egy vers az Aurórában, két cikk a Tudományos Gyűjteményben, s egy teljesen visszhangtalan ki­nyomtatott dráma — nagyon sze­rény termés ez ahhoz, hogy va­laki írónak tarthassa magát. Ha elfelejtjük egy pillanatra, amit az iskolában tanultunk Ka­tonáról, ha nem gondolunk arra, hogy az a bizonyos sikertelen dráma Trattner raktárában az azóta annyi dicsfénnyel övezett Bánk bán, kilátópontul 1830-at, Katona halálának évét választva különös perspektívaváltozást ész­lelhetünk: az író elhalványul a hivatalnok mögött, az első drá­maírói kísérletekkel összekapcso­lódó műkedvelő színészkedés meg el is tűnik, mint afféle megbánt ifjúkori kaland. Csányi János, Katona volt hivatali főnöke, aki Erdélyi föntebb idézett felhívá­sára megírta a költő első életraj­ziát. nyilván még Katonától nyert értesülés alapján 'határozottan ál­lította: „azon időszakban, midőn a serdülő magyar színész társa­ság ... Vida László fölügyelése alatt Pesten a Hacker-teremben adta mutatványait, mintegy 4 ‘hónapig rendező is volt; de a színészséget, ámbár erre a tisztelt úr sürgette, föl nem vállalta.” A nagy mű a hivatali millióban csupán úgy jelenik meg, mint egy derék tisztviselőnek „a Magyar Nyelv pallérozhatására törekedő ditséretes Igyekezete”, amiért — minthogy a drámát Kecskemét főbírójának és tanácsának aján­lotta — jutalmat érdemel: ki is utalnak számára 100 forintot a város ‘kasszájából. Jellemző az író tisztviselővé való átváltozására 1826-i színház- építési terve is. A drámaírás aka­dályairól szóló cikkében első he­lyen említette „a theatrum nem­lété”-! Szenvedélyesen szép sza­vakkal szólt itt a színházak hasz­náról s arról a méltatlanságról, hogy a magyar színészek széles e hazában nem találnak otthont maguknak. Az 1828-1 beadvány a színházépület „ügyében” már úgy fogalmaz, hogy a játékszín ugyan „nem valamely mindennapi szük- ség”, mégis jó lenne ilyet építe­ni, hiszen a színjátszókra kíván­csi közönség egyenesen az egész­ségét kockáztatja a szűkös, rossz levegőjű „zugokban”, ahol a Kecskemétre vetődő társulatok kénytelenek játszani. Ami az írónak nem sikerült, sikerült a jogásznak. Katona szü­lővárosában tekintélyes emberré vált. A szegény tákácsmester fia a város vezető tisztviselői közé emelkedett. Anyagi gondjai nem voltak. Szüleinek, akiken meleg szeretettel csüngött, nem okozott csalódást. Karacs Teréz emléke­zése -szerint, akinek családjánál Katona jogászkorában lakott, egyszer feldúltan, haragosan ál­lított be hozzájuk az idős Katona, hírét vévén, hogy komédiás lett a fia. Az öreget elvitték a szín­házba, s miután végignézte az előadást, amelyben a fia szere­pelt, megbékélten elismerte; „Szép, szép. Hol tanulta Jóska ezt? Látom, nem komédiás.” Mégis hozzátette: „De legyen ő csak kenyérkereső. Haza kell ne­ki jönni.” Hazament, s mint Csá- nyitól tudjuk, „minden megtaka­ríthatott keresményét szülei ter­heinek lerovására, s testvérei se­gítésökre fordította.” A csupán egy nemzedékikel ké­sőbbi, még kortársi emlékezések­re támaszkodó kecskeméti kuta­tó, Horváth Döme arról is tud, hogy Katona „a szegényekkel, amije volt, szívesen megosztá, ügyeiket díj nélkül elvállaló s lefolytatá.” A kecskeméti levél­tárban fellelhető ügyészi iratai­nak a hivatali „irály”-tól jóleső- en elütő magvas, szép stílusáról mindenki elismerően beszél, aki csak beléjük pillantott. „Ha a madár látja. hogy hasz­talan esik fütyörézése, élelméről gondolkozik, és — elhallgat”. Ak­kortájt írhatta le Katona ezt a sokat idézett mondatát, amikor hazatért Kecskemétre. Ilyen egy­szerű lehetett-e azonban számára az írói ambíció eltemetése, ily könnyen búcsúzott-e attól a sze­reptől, amelyet így jellemzett: „ez én magam vagyok, én, a XIII. században élő hatalmas Bánk, ki­nek tenyerére koronák tétettek le — én, Zách Felíoián, aki meg- fertőztetett magyar becsületéért egy királyi háznépet akar eltö­rölni.” Ezt is ő írta: „Lám, lám, milyen az író: halhatatlanságot adhat annak, aki megnyeri haj­landóságát. pedig sokszor magá­nak alig van egy gombostője.” Németh László egy Kecskemé­ten tartott előadásának címében „rejtélyes költő”-nek úevezte Katonát. Több tekintetben is az: nem utolsósorban rejtély, meg­nyugtatóan aligha feloldható ti­tok. ml zajlott a példás tisztvi­selő, a kecskeméti ügyész lelké­ben. Csányi így jellemezte: „visele­té, valamint társalkodása, s ba­rátsága, minden fesz nélküli, egyenes és természeti — a ke­vélységnek, pöffeszkedésnek s hí.- zelgésnek majd ellenképe, sokat beszélni éppen nem szeretett, ha­nem beszéde s valamely tárgy iránti nyilatkozása élénk, rsza- batos rövidségű (laconicus) el- annyira, hogy e szokásában .'szin­te szenvedélyesnek látszatok.” Hasonló vonásait emelte k.i fia- talabbkori ismerője, Déryné is: „Nagy különc, szörnyű komoly mindig s igen rövid beszédű. Egyszóval végzett minderet.” Te­gyük hozzá ehhez a két jellem­zéshez azt, amelyet Katona Bánk­ról adott: „Nemes méltóság, min­denben gyanakodó tekéntet, foj­tott tűz, mely minden p illanatban kitömi látszik, és mtinden kör- nyülállás azt árulja el, hogy min­denkor nagyobb indulat dühös- köddk belőlről.” A B ánk-jellem- zés, meggyőződésünk, szerint, a Katonáról adott jellemzések kul­csának tekinthető. Katona a szenvedély megrázó kitöréseit adta drámahősei ajká­ra. Saját fájdalma néma volt. Mi­kor Széppataki Róza, akibe ő is szerelmes volt, feleségül ment Déryhez, ennyit mondott: „Ezért nem felelt hát levelemre?... Sok szerencsét Déryhez!” Hogy mit érezhetett írói álmai tűntén, an­nak érzékeltetésére elegendő, hogy magáról mint „a hírnek se­reghajtó barátjá”ról beszélt, s hogy társai szórakoztatására írt tréfás vadásznaplójában így tré­fálkozott saját maga rovására: „Ennek megtételével tisztelettel jelentetik, hogy a szerencsétlen tarisznyájú nótárius a társaság­nak minden kincseivel elszökött, és többé nincsen, hagyván maga után egy megszomorodott és több siránkozó — semmit.” Életének utolsó éveiben állítólag egyre in­kább rászokott az italra, talán ez okozta korai halálát is. Ha mindez csupán feltételezés, ha Katona Kecskemét főügyésze­ként megtalálta volna nemcsak a viszonylagos jólétet, hanem lelke nyugalmát, az adott lehetőségek­kel megelégedő boldogságát is, sorsát mégis tragikusnak érez­nénk. Olyan ember szállt vele sírba, fiatalon, 39. évében, akinek alkotó pályája nemcsak kettétört, hanem elért eredménye felől sem szerezhetett semmi bizonyosságot. Gyakran idézzük beigazolódott jóslatát: „Vidságot és elégedést ön telkembe az az önkecsegtetés, hogy engem itt olvasni fognak akkor is, amidőn már ez a szó- bácska, melyben most ülök. por­hanyó düledékké válik, olvasni fognak azok. kik engemet soha­sem láttak, sohasem esmértek, és akiket én soha látni, soha es- mérni nem fogok.” Amikor meghalt, kevesebb volt a remény e jóslat teljesedésére, mint amikor papírra vetette. Orosz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents