Petőfi Népe, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-06 / 262. szám

• • PETŐFI N£PE t 1971, november 6. Lenin főhadiszállásán # Lenin Gorkijjal, Nalbadjan festménye. „... VOLT EGY ” Korabeli tudósítás Petrográdból • V. Saerov festménye. így látták a kortársak címmel Igen tanulságos dokumeníuimkö- tetet Jelentetett meg a Kossuth Könyvkiadó Remete László út­baigazító jegyzeteivel. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 80. évfordulója tiszteletére má­sodik, bővített formájában lá­tott napvilágot a gazdag gyűjte­mény. Érthető mód oh legtöbb­ször Lenin neve, a proletariátus hatalomátvételét megálmodó-ter­vező nagy stratéga és taktikus alakja tűnik fel a kortársak kö­zül a kötet lapjain. Néhány jel­legzetesen korfestő cikkből nyúj­tunk most át olvasóinknak egy idézet-csokrot. Bár úgynevezett hírlapi ka­csákat is felröppentett a sajtó a Lenin személye és élete iránti érdeklődés kielégítésére — mint például azt, hogy egy ideig Bu­dapesten lakott a József főher­ceg, majd az Orient szállodá­ban, s közel állt hozzá az anar­chista Batthyány Ervin gróf — az írások zöme megpróbálja élénk varázsolni külső megjelené­sét, s forradalmi elhivatottságát. „Aki a középmagas, kissé hajlott, széles, kissé sárgás arcú, villogó mongol szemű embert még a múlt héten Zürich utcáin látta, amint kopottas felöltőjé­ben, hóna alatt könyvtekerccsel ballagott a Zentralbibliothek fe­lé, aligha merte volna benne Oroszország jövendő miniszterel­nökét sejteni — jegyzi meg dr. Czobor Péter, zürichi tudósító. Az Aradi Közlöny tudósítója sze­rint: „Ha az embert Lenin dél­után három órára magához ren­deli, akkor bizonyos, hogy csak éjjel 11 órakor kerül arra sor, hogy beszélhessen vele, mert időközben ötször-hatszior is el­hívják sürgős tanácskozásra ... Lenin egyszerű ébédjét és vacso­ráját, valamint üdítő teáját az irodájában költi el, azonban a legelismerésre méltóbb módon, a legbehatóbban és változatlan sze­retetreméltósággal vizsgálja meg ez a túlontúl megterhelt férfiú a legkisebb kérelmezőnek az ügyét, hogy tettel és tanáccsal segítsen rajta.” Sch. Gorelick, aki érezhető el­lenszenvet táplált a bolsevikok- kal szemben, szintén személyisé­gének a hatása alá került, ami­kor Lenin Montreux-ben elő­adást tartott még 1914-ben, „a háborúról és a szociáldemokrá­cia kötelességeiről”: „Savonarola- szerű jelenséget várt a képzele­tem — s a San Marcos-i barát helyett elég jó indulatú kinézé­sű, negyven évet betöltött férfit láttam az emelvény felé halad­ni. Lassán járt, s közönyös jóin­dulat volt szintén abban a moz­dulatban, amellyel kezet szorított politikai barátaival, s azokkal is, akiket nem sorolhatott közéjük, merem állítani, hogy még ellen­lábasai számára is volt egy mo­solya ... Lassan, csendesen, a hatáskeresés nyoma nélkül, pusz­tán érvelésnek erejével a legsú­lyosabb csapásokat mérte a je­lenlegi rezsimre, és árulónak bé­lyegezte mindazokat a szocialis­tákat, akik őszerinte elfeledték az Internacionálé valódi küldeté. sét.” A kormánypárti Félegyházi Közlönyben is megjelent egy Lenin-portré, 1918. január 6-án: „Nem tudunk Leninről semmi különöset, de azt látjuk, hogy értékes, egész ember... Merész kézzel nyúlt bele a diplomáciai szövevények darázsifészkébe, és a nagy cél, a béke érdekében tudta mellőzni a bevett és meg­rögzött diplomáciai formákat... Ha csak annak a száznyolcvan­millió embernek szerezte meg egyelőre a békét, amely Orosz­ország alattvalója, már nagy és világtörténelmi munkát végzett” H. F. 0.. nm»«< 0«*« I enTSa. I ****"££2/1«—»' 1917. október 25-én (november 7-én) győzött a szocialista forra­dalom. A világtörténelmi jelen­tőségű esemény fejleményedről — bár jelentős késéseikkel — a ma­gyarországi újságok is közöltek híreket, cikkeket amelyeket rend­szerint külföldi lapokból vettek át A korabeli sajtódokumentu­mok között találtunk egy érdekes és jellemző tudósítást amely a forradalom győzelme utáni han­gulatról szól, és Lenin vezető szerepére utal. Az újságcikkre nem országos vagy nagyvárosi lapban, hanem a mai Bács-Kis- kun megyéhez tartozó Kisfcun- rnajsa hetilapjában, a KUN-MAJ- SÁ-ban bukkantunk rá. A kis vasárnapi újság 1917. évi, XX. év­folyamának november 25-1 szá­méban kezdték folytatásokban kö­zölni, ezzel a címmel: Lenin fő­hadiszállásán. A helyszíni élmény alapján íródott tudósítást — a Nagy Októberre emlékezvén — továbbadjuk a mai olvasóknak. A szövegből vett alcímekkel a KUN-MAJSA folytatásait jelez­zük, zárójelben pedig néhány megjegyzést iktattunk be: Tömeg zsibong a palota körül Az oroszországi forradalom ki­törésekor Lenin a bolsevik! ek vezére, táboikarával egyszerűen birtokba vette Kzsezsinszkaja táncosnőnek, az excár (II. Mik­lós cár) barátnőjének palotáját. A palota a széles Ka menne Osztrovon van, tőszomszédságá­ban a palotákkal övezett Névá- nak s közvetlenül mellette emel­kedik az a mecset, amelyet Oroszország mohamedánjai épí­tettek, a gránitból épült csoda­mű, gyönyörű égszínkék kupo­lákkal, amelyek valami színes, orientáló környezetet adnak a szép táncosnő otthonának. Egyébként inkább párisias kül­sejű a palota, amelynek kapujá­hoz egy kertszerű udvaron ke­resztül jut az ember. A ház előtti kertet magas kőfal és egy igen szolid kapu zárja el az ut­cától s az egésznek a hatása fe­lettébb intim, mint ahogy illik is tulajdonképpen, hogy avatatlan szemek ne dugják oda az orru­kat, ahol „le re s’amus” (a ki­rály szeretkezik). A kapu felé 'közeledünk, ame­lyen át a cár kocsija szokott volt befordulni még nem is olyan ré­gen. Most nappal és éjjel állan­dóan az emberek százai álldo­gálnak itten, munkások, fejken­dős asszonyok kosárral a kar­jukon, katonák, diákok s mind beszél és gesztikulál egy nagy zsibongás káoszában. Nagy kínnal keresztültörjük magunkat a tömegen és a kapu­hoz érünk, ahol egy katona nagy nyugalommal cigarettázik. A vál­lára vetett puska meg van tölt­ve s a felfűzött szurony nagyon barátságtalan látvány. Ez a ka­puőr bizony cseppet sem biza­lomgerjesztő, de azért bátorság! Próbáljuk megszólítani és kérjük meg, hogy engedjen be. A virágokat mindennap megöntözik Érdemesnek se tartja válaszol­ni. Arcunkba fújja a füstöt és a fejét rázza. Kis vártatva egy altiszt érkezik, aki akadálytala­nul halad át a kapun. Az utol­só pillanatban megragadjuk a kabátja szélét és megkérjük, hogy néhány külföldi újságíró­nak legyen segítségére, hogy be­juthassanak. Kicsit habozik, de aztán meggondolja magát és egy­szerűen magával visz bennünket. Belépünk a kapun, végig me­gyünk a kertudvaron, amelynek végében széles garage látható. Néhány lépcsőfokon kell fel­mennünk és eljutunk a palota hail-jába, egy oszlopokon nyug­vó fehér márványcsarnokba. Kö­rös-körül csupa lakkozott, sárga­rézveretű ajtók. Az altiszt, aki vezet 'bennünket egész otthonosan érzi Itt magát. Követjük őt és egy szalonba jutunk. A bútorok a legfinomabb rózsafából valók, a falakon selyem kárpit és né­hány szép festmény lóg a falon. Egy nagy ablak mellett zongora áll,.egy katona letelepszik eléje, sáros csizmáival nyomogatja a pedált és mutató ujjával játszik a billentyűkön. Nem valami el­ragadó zene, nem is éppen diszk­rét, de illik a társasághoz, amely itt a szalonban összegyűlt. Egy gyönyörű asztal fölött, amely gondosan le van takarva terítő­vei, egy hosszúhajú, kopott ru­hájú fiatalember körmöl. Óriási nyakkendő van rajta. Két 'katona ráhasal az asztalra s úgy bámul­ják, hogy micsoda sebességgel re­pül a toll a papiroson. Egyik sa­rokban egy díványon gondokba ráncolt homlokkal egy idősebb ember ül. újságot olvas és időn­ként leharap egy-egy darabot a kezében tartott almából. Miféle lap van a kezében? A „Pravda”. Milyen különösen hat az orosz ifjú szocialisták lapja ebben a házban és ebben a szalonban. Tovább megyünk és senkitől figyelemre sem méltatva; egy nagy üvegajtón át a narancs­házba érürtk, ahol meglepetéssel vesszük észre, hogy ebben a házban, ahol minden a fejetete- jére van állítva, a virágokat mégis mindennap megöntözik. A második emeleten egy sze­müveges fiatal embert találunk, ákii élesen szemügyre vesz min­ket, aztán megkérdezi, hogy kik vagyunk és kit keresünk. Meg­mondjuk hogy külföldi újságírók vagyunk. Jó, jó, de milyen la­poktól? Azt Is megmondjuk. De a szemüveges fiatalember arra is kíváncsi, hogy szocialista lapok-e ezek? Hát ezt nem mertük állí­tani, s a szemüveges egyszerre csodálatosan meghidegült, pa­naszkodott, hogy sok a dolga és nem ér rá rendelkezésünkre áll­ni. Vérvörös papírra manifesztumokat kopogtatnak Lenin és híved táboroznak a palotában. Az autók lenn az ud­varon a forradalom céljaira szol­gálnak, a zeneszalonban levő személyek a bolsevikiek közpon­ti bizottságához tartoznak, a szemüveges fiatalember titkár, a lakosztályokban pedig nem a szép .táncosnő és fejedelmi vér­ből származó fia laknak most, hanem Lenin, a forradalom feje, aki a saját céljaira 'bátran és el­szántan birtokba vette ezt a vé­letlenül épp rendelkezésre álló házat. Az ifjú Szergejevics svéd rendszerű tornaszobájában fiatal lányok ülnek írógépjük előtt és vérvörös papíron manifesztumo­kat (kiáltványokat) kopogtatnak. Egy vörösszakállas emberke egy kicsi, sovány, ideges gépírókis­asszonynak díictál olyan stentori hangon, mintha legalábbis egy tízezer főnyi nagygyűlésen szó­nokolna. A szomszéd szobában, amely egész berendezéséből, óriási tük­reiből következtetve öltöző szo­ba lehetett, fiatal gyerekek röp­iratokat csomagolnak nagy buz- gósággal. Végigjártuk az egész házat abban a reményben, hogy valahol mégiscsak ráakadunk Leninre. De nem találtuk sehol. Újra bementünk tehát a titkár­hoz és megkérdeztük tőle. hol találhatjuk a főnökét? — Nem hiszem, hogy fogadná önöket! — hangzott a válasz. — Miért nem? — Borzasztó sók a dolga. — Ügy. Hát mi dolga van? — kérdezte közülünk egy hollandi újságíró meggondolatlanul. — Hogy mi dolga van? — fe­lelt a titkár. .— Az ég szerelmé­re, hiszen mindent ő csinál! Ügy hatott rá a kérdés, mint­ha olyasmit kérdeztünk volnál hogy mi szerepe van egy motor­nak egy autón... Meg volt sértve és megvetően hátat fordított nekünk. Eddig a tudósít*«. Végül Is nem derül ki belőle egyértelműen, hogy valóban Lenin és • bolsevik pért fő­hadiszállásán — a Szmolnljban — Jirt-e az újságíró, vagy a párt által „birtokba vett" más palotában. Ea azonban mit sem von le a cikk érté­kéből. Ig.v gondolhatták ezt a KUN- MAJSA néhai gazdái Is — dr. Kisjá- czl Szeless Ödön és Sasvári Sándor felelős szerkesztő és kiadótulajdonos —, akik szükségesnek tartották, hogy a lehetőségekhez képest a forradalmi eseményekről Is tájékoztassák olva­sóikat. Az ő érdemük, hogy az olvas­mányos helyszíni tudósítást most kHz- readhattuk. R. M. XvXrXwv.vMwXvXvXvXvXXXvXvXvXvwXvXvWvXvi-X'XvW VALENT YIN KAT AJ EV: Az álom Életünk egyharmada álom. ^ Ám a tudomány máig tem határozta meg pontosan, mi az álom. Egy régi enciklopédiában ezt olvastam: „Az álom közvetlen okát nem tudjuk; ezen a téren egyelőre feltevésekkel kell beér­nünk.” Már-már félretettem a vaskos kötetet; a dolog lényegéről nem mondott semmit. Hanem a cikk végén egyszerre fölfedeztem ezt a bájos mondatot: ,,Az álmot a művészetben jelképesen emberi alakban ábrázolják, vállán pil­leszárnyakkal, kezében mákvi- tággal” Ezek a kedves, egyszerű sorok megragadták képzeletemet. S most elmondok egy történe­tet az álomról. Megérdemli, hogy fennmaradjon. 1?zerkilencszáztizenkllsnc jú- lius 30-án a Vörös Had. sereg megtépázott csapatai kiürí­tették Caricint, s megkezdték visszavonulásukat észak felé. Üt­jük negyvenöt napig tartott. A parancsnokságnak egyetlen harc- képes egysége volt, Szemjon Mi- hajlovics Bugyonnij hadteste, bt és fél ezer ember. Az ellenséghez képest jelentéktelen erő. Bugyonnij a parancshoz híven az óriási túlerővel szemben is fedezte a hadsereg visszavonulá­sát, és magára vonta az ellenség minden támadását. Küzdelme úgyszólván egyetlen nagy ütközet volt, több mint tíz napon és éjszakán át, kurta pi­henőkkel, úgyhogy a katonák sem enni, sem inni, sem aludni, sem mosakodni nem tudtak. Ah­hoz sem jutottak hozzá, hogy lovaikat megpihentessék. Szokatlanul forró nyár volt. A harcok aránylag szűk terepen folytak: a két nagy folyam, a Volga és a Don között, mégis előfordult, hogy a katonák nap­hosszat egyetlen kortyot sem it­tak. Nem térhettek el a kitűzött iránytól. A víz drágább volt a kenyérnél. Az idő pedig — az idő még a víznél is drágább volt. A visszavonulás kezdetén há­rom nap alatt húsz támadás érte őket. Húsz kemény támadás! A katonák verekedtek; kiszá­radt torkukból már csak tago­latlan hörgés szakadt ki. Lovas­rohamok, , közelharcok, villanó szablyák, elkínzott, poros, verej- tékes arcok — és néma ajkak. Mint egy vad látomás... De a szomjúsághoz, némaság, hoz, éhséghez és forrósághoz ha­marosan újabb gyötrelen társult: az álmosság. Küldönc érkezik, átadja a je­lentést, lefordul a nyergéből és lova előtt álomba merül. Aztán a támadás véget ért. A katonák fáradtan dülöngél­tek lovukon. Pillájuk mint az ólom. Esteledett. A szemek lassan lecsukódtak. A szívre súlyosan tódult a vér, lomhán meg sűrűsödött, s egy­szerre elakadtak a mozdulatok, lehulltak a fáradt karok, megla­zult az ujjak szorítása, lecsuklot- tak a fejek, s a sapkák a hom­lokba csúsztak. 'T'ikkadt éjszaka ereszkedett -* az öí és fél ezer katonára. Mint az inga, billentek ide-oda a nyeregben. Az ezredparancsnokok Bugyon- nijhoz ügettek. — Mindenki aludjon — mond­ta Bugyonnij. — Mindenki — ismételte nyomatékosan. — De parancsnok elvtárs,.T Mégis... Talán őrszemet... — Mindenki aludjon. — Parancsnok elvtárs... Hát akkor ki fog... — En — mondta Bugyonnij egy­szerűen. Kabátja ujját felhajtotta, karját kissé fölemelte, és megnéz­te, hány óra. A mutatók foszforos fénnyel világítottak. — Mindenki aludjon — ren­delkezett, vidáman fölemelve hangját. — Kivétel nélkül min­denki! Az egész hadtest. Ponto­san kétszáznegyven percet adok a pihenésre. Nem így mondta: négy órát. Négy óra: ez túl kevés lett vol­na. Hanem kétszáznegyven perc: ez más, ennél többet igazán nem adhatott. — Ti pedig ne törődjetek sem­mivel — tette hozzá. — Majd én vigyázok. Vállalom a felelőssé­get. Kétszáznegyven percet adok, egyetlen minutával se többet. Re­volverlövés lesz majd a jel: ak­kor aztán talpra! Pisztolyára csapott, s óvatosan megérintette Kazbeknek, rozs. dásszínü doni lovának verejték, tői nyirkos lágyékát. Vgyetlen katona őrizte az E* egész hadtest álmát. Ma­ga a parancsnok. Vakmerő meg. szegése a rendtartásnak! De más megoldás nem volt. Egy minden­kiért és mindenki egyért. Ez a forradalom vastörvénye. Az öt és fél ezer harcos egyet­len mozdulattal dőlt végig a tisz­tás dús füvén, éppen csak le. rogytak a lovuk mellé, kezükben a kantárral. Némelyiknek még maradt annyi ereje, hogy ki­pányvázza lovát és feje alá húzza a nyergét; aztán nyomban elaludt. Bugyonnij lassan körüljárta a tábort. Nyomában segédtisztje, a tizenhét éves Grisa Kovaljov. Barna képű legényke, alig bír. ta már a kínos küzdelmet, mind. untalan elbóbiskolt, aztán fel­riadt, föl-fölkapta a fejét, majd hagyta, hadd rántsa mellére az ólmos fáradtság. Így járták keresztül-kasul a tábort, a hadtestparancsnok meg a segédtisztje — két őr, öt és fél ezer alvó fölött. Szemjon Mihajlovics akkoriban még szinte fiatalember volt, szá­raz, csontos képű, napszítta bő. rü, lógó bajuszos fekete férfi — akár egy keménykötésű paraszt. Veikéit a hold, s 6 a teljes * fényben sorra ismerte fel a katonáit. Felismerte Őket és elmosolyodott, mint apa az alvó fia bölcsője fölött. Lám, ez itt Grisa Waldmann, a rőt bajszú óriás. Hanyatt he. ver a fűben, feje alatt a nyereg, mázsás öklében pisztolyát szó. rongatja, roppant melle, akár a láda. Szabályosan emelkedik és süllyed, szemközt a csillagokkal, a földrengető horkolás ütemére, még a bozót is beleremeg ebbe a horkolásba! Másik keze a föl. dön, szinte markában tartja a földet — hát próbáld elvenni Grisa Waldmanntól! Amott meg, mint akit fejbe vertek, lvan Belenykij, a doni kozák hever. Haja a szemébe lóg, oldalán nem éles kozákszablya, hanem hatalmas, ódon kard: va­lami fegyverbolond földesúr há. zában szerezhette. Századokon át lógott dologtalanul a perzsaszó. nyegen, míg jött Ivan Belenykij, a doni kozák, elvette, kifente an­nak rendje-módja szerint, és most harcol vele a fehérek ellen. Az egész hadtestben nincs még egy olyan hosszú és erős kar, mint Bélenykijé. És Bugyonnij büszkén, szere, tettel mosolygott, amint ellépett vitéz katonája, Ivan Belenykij mellett. Nézi a nagy darab em­bert, ott hever mellette éles kardja, visszatükrözi a hold kék fényét. A sztyeppi éjszaka csillag­S* mutatói lassan haladtak előre. Hamarosan vége a pihe. nőnek. Kazbek egyszerre megtorpant. Bugyonnij felfigyelt. Megigazí­totta sapkáját, melyet féloldalt megvilágított a tábortűz lángja. Néhány lovas közeledett a lej. tón. Árnyékuk egymás után Jód. te el a holdat, Bugyonnij léleg­zetét visszafojtva nézte őket. A lovasok leereszkedtek a táborba. Az élen haladó megállította lo. vát és lehajolt. Előtte egy kato. na korábban felébredt, mint kel­lett volna, éppen a csizmáját húzta. A lovas kezében cigaretta. Rá akart gyújtani. Mellettük a tá­bortűz. — Hé! — kiáltotta. — Miféle tanya ez? Ad) tüzet! — Hát te ki vagy? — vágott vissza a katona. — Nem látod? A lovas előregörnyedt, vállát a katona orra elé tartotta. A holdfényben megcsillant ezredesi rangjelzése. A helyzet félreérthetetlen volt. Az ellenséges tiszti járőr a sötétben betévedt a pihenő vö­rös táborba, s azt hiszik, saját embereik között vannak. Tehát a fehéreknek itt kell lenniük a közelben. Nem lehet tovább vesz­tegetni az időt! Bugyonnij kilépett az árnyék- bál. Fölemelte pisztolyát. A baj. nal előtti csöndbe beledördült a lövés. Az ezredes lebukott nyer­géből. A katonák talpra ugrottaki A tiszti járőrt elfogták. — Lóra! — kiáltotta Bugyon- nij. Egyetlen perc és nyeregben üt az öt és fél ezer katona. Még egy perc: felkel a nap, s első su­garaiban gomolyogva csap föl a közeledő ellenséges lovasok nyo- mán a por. Szemjon Mihajlovics parancsol adott a felfejlődésre. A negyedik lovastüzér osztály három ütege megnyitotta a tüzet. Megkezdő­dött a harc. pgyszer eszébe juttatták Szemjon Mihajlovicsnak ezt az éjszakát. Eltűnődött, mo- solygott. — Bizony — mondta. — Ot és fél ezer ember. Egymás hegyén- hátán hevertek, úgy aludtak] mint a tej. Szinte egy ütemre. No, de volt is horkolás! Még a fák is beléremegtek! A falon lógó térkép felé hu­nyorított. — Még a fák is beléremegtekl — ismételte elégedetten. Bugyonnij dolgozószobájában ültünk. A Forradalmi Katonai Tanácsban. Odakint hullt a hó] Sűrűn, függönyösen — amolyan igazi moszkvai hó. S előttem egyszerre fölvillant egy kép. Sztyepp. Éjszaka. Hold- fény. Az alvó tábor. Bugyonnij, Kazbek lova hátán, s mögötte] a legyőzhetetlen álommal vias­kodva egy kócos, barna legény­ke, füle mögött egy marék fomy. nyadt mákvirág, s forró vállán csukott szárnyú pillangó szuny- nyad. Fordította: Gellért György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents