Petőfi Népe, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-30 / 281. szám

1977. november 30. • PETŐFI NÉPE • 5 Az érett férfikor gondjai Beszélgetés Szokolay Sándor zeneszerzővel — Már az érett íérfikor gondjai nehezednek rám. Mindez azonban nem jelent számomra lelassuló tempót, hiszen forrongó alkat va­gyok. Csakhogy nem szeretek elő­le rohanni, és nem is igazodom az ügyeletes divathoz. Olyan idő­ket élünk, amikor a feltűnő új­donságok követelményként je­lentkeznek, de én nyugodtan, rá­érősen teszem a dolgomat. Nem vagyok semmiféle válságban. — Termékeny szerzőnek vallja magát? — Az az érzésem, ha nem is voltam gráfomén zeneszerző, elég sokat alkottam. Kicsit azzal is vádolnak, főleg a kritikusok, hogy műveim odakentek. Gyakran rám fogják, hogy freskószerű, vagy éppen pátoszos drámai zene jel­lemzi munkáimat. Ezt a beskatu­lyázást nem vállalom. Csak a tel­jes életmű után lehet majd meg­ítélni. — Mennyire vezeti az ösztönös- ség, vagy éppen a tudatosság munka közben? — Férfikorban jóval nagyobb gond a kiszűrés szükségessége. Felmérni: mi az, amit nem lehet megvalósítani. A mű, amely a kezemből kikerül, önmagát írja, de egyúttal engem is formál. Fia­talkorom lázas és kereső időszak volt, az ösztönös erők diktáltak, de a sarkukban mindig ott vol­tak a tudatos erők is. A zene a leganyagtalanabb művészet. Az ösztönösség és a tudatosság csak együtt létezhet. Elutasítom az ösztönösség vádját. Majd’ húsz­esztendős pályámon megtanul­tam, hogy az ösztönösség elviszi az alkotót. — Azért az új keresésétől bizo­nyára nem zárkózik el? — Engem nem a formai ele­mek, de a hangzók érdekelnek. Olyan korban élünk, amikor a fiataloknak újítaniuk kell. Nem szeretnék semmiféle szakállas, retrográd álláspontot képviselni, de hadd tegyem hozzá: félek a minden áron való újítástól. Én nem arra figyelek, mint sokan, ami divatos. Nem akarom kiszol­gálni a közönséget, de avantgárd se akarok lenni. — Kapcsolata a közönséggel? — Régebben természetes volt a zenész és a közönség kapcsola­ta. Számomra ez életgond. Az el­múlt években gyakorta találkoz­tam a közönséggel Pesten is, vi­déken is, zeneiskolákban, műve­lődési házakban, ifjú zenebarátok klubjaiban, kollégiumokban. Kö­tetlen zenei estéken. Ezeken a ta­lálkozókon beszélgettünk. Egy­fajta iskola ez, amelyen adok is, kapok is. S mindez majd látha­tatlanul beépül egyik-másik ze­nei munkámba. S nem utolsósor­ban átfogó képet kapok a műve­lődésről, kultúrpolitikánkról. — Nemcsak zeneszerző, de kar­mester is­Évek óta vállalkozom már di­rigálásra. A Dürer-évfordulón az Apokalipszis ihletére írt zenémet és legalább száz tv-, rádió- és filmzene felvételeit én vezényel­tem. Miért? A közönséggel való szorosabb kontaktus megterem­téséért. Érzem, hogy a zenei mű­vek megírásával a mű nem fe­jeződik be. így keresem az össze­tett művészetet. — A zenealkotás társadalmi fe­lelősségvállalás is? — Korunkban az összefogás speciális kérdés. Az egész világ alkotóművészeinek összefogásáról van szó. Én sem tekintem művé­szetemet egyéni sikernek. Kol­lektív törekvéseket kell szolgál­nia. Ezt egyre inkább érzem. Életem és munkám értéktelennek tudnám, ha nem állna teljesen az ember szolgálatába. Aranyat érek-e, vagy göcsörtös faág va­gyok? Majd az idő dönti el. — Sokféle zenei műfajt mű­vel? — Elsősorban operaszerzőnek vallom magam. Sokan számonké- rik tőlem, miért nem írom már a következő operámat. Csakhogy a huszonnégy órás napjaim kez­denek rövidülni. Időre van szük­ségem, hogy alkothassak. S ma már egyre jobban a teljességet keresem. Nem véletlenül fordul­tam a színház felé. Ügy vélem, ha lesz életművem, akkor ennek az lesz a titka, hogy a zenei mű­vek sokoldalú életrekeltésére tö­rekszem. — Milyen körülmények között tud leginkább komponálni, és ki­nek írja zenéit? — Teliholdkor tudók igazán dolgozni. De nem hiszek az ihlet- várás romantikájában. Munka közben jön meg az ihlet. Én erő­feszítéseket teszek az ihletért. Munka előtt órákon át játszom Bachot, vagy Mozartot. Abból merítek, ami megfoghatatlan, ami befejezett. S aztán minden egy­szerre indul be: a szív, az agy, a kéz, a hangulatok, s látomások és a formai elképzelések. Képte­len vagyok a fiókom számára komponálni. A hangok nem ön- maguktól jutnak eszembe. Ope­ráim nagy részét és kantátáimat is névreszólóan írtam. — És a holnapok tervei? — Évek óta célom a nagyze­nekari concerto megírása. Igaz, ma már lassabban komponálok, mint korábban. De nem szándé­kozom túlhordani a bennem levő zenei gondolatokat. Csupán meg­érlelem őket. Egyre nagyobb ugyanis a szigorúság bennem, s ez az ösztönös anyag megkötését bi­zonyítja. Sz. B. KÖNíVEKRÖJ^ijl;';. Kővágó László: Kisebbség - nemzetiség A nemzeti kisebbségek történe­tének és jogi problémáinak ma már könyvtári irodalma van. Mégis fontos mű Kővágó Lászlóé, mert népszerűén, biztos tudásra támaszkodva írt erről a sokakat érdekelhető témáról. A kisebbségi sors — írja a szer­ző — a történelem során sokszor túlnőtt egy-egy állam határain, mint jogi és mint politikai kér­dés, számtalanszor került a nem­zetközi tárgyalások, konferenciák asztalára. Helyzetük s az ebből eredő sérelmek izzó tűzfészkei voltak a világnak. Tudósok soka­sága vitatkozott már eddig a nem­zeti, kisebbségi és nemzetiségi kér­désekről. A polgári társadalom- tudósok között ma is vannak olya­nok, akik bizonyos értelemben torzan és nemzeti szempontból akarják a történelmet nézni, s egyesek azt állítják, hogy régeb­ben a magyarság egésze elnyomó volt a nemzetiségiekkel szemben, mások viszont az elnyomást mint történelmi tényt tagadják. A marxista történetírás nem mentegetheti az urakodó osztályok kizsákmányoló, nemzeti elnyomó politikáját, mint ahogy ezt a na­cionalista történetírás tette. De helytelen és történelmietlen vol­na, ha valamilyen sajátos „kol­lektív bűntudat” alakulna ki ben­nünk a nemzetiségi kérdés törté­netét tanulmányozva. Ezt is az osztályharc szempontjából kell vizsgálni, s ezen az alapon lehe­tetlen azt állítani, hogy a magyar uralkodó osztály csak más nem­zetiségű jobbágyokat nyomott el, s a magyarokat nem. Kővágó László, amikor a kisebbség—nem­zetiség múltjáról, s jelenéről ír, sok olyan tényt tár fel szemléle­tes és tanulságos módon, amely­ben az emberi és a nemzeti, az egyéni és közösségi egymásba fo­nódik. S mindezek azt bizonyít­ják többek között, hogy pártunk nemzetiségi politikája megfelel a lenini elveknek. A kisebbségek társadalomba il­leszkedésének formái és jogi biz­tosítékai című fejezetben a szer­ző érzékletesen kifejti pártunk nemzetiségi politikáját. Szól arról is, hogy a szocialista Magyaror­szág társadalmi-politikai életében miként teremtünk a nemzetisé­geknek beilleszkedési lehetőséget — többek között a nemzetiségi óvodák, iskolák, népi együttesek fenntartásával. Értelmezi a szerző a nemzetiség és kisebbség fogalmát, s e fogal­mak magyarországi történeti ala­kulását. ír a nyelvi, az etnikai, a nemzeti, a vallási, az őslakos, a törzsi, a bevándorolt és a ven­dégmunkás kisebbségről, valamint ezek típusairól. Mi a hazai nem­zetiségeinket — délszlávokat, né­meteket, románokat és szlováko­kat — nemzeti kisebbségeknek tekintjük, s ezen egy-egy saját ál­lamisággal bíró nemzetnek a más országban élő részeit értjük — olvashatjuk az elgondolkoztató tanulmányban. Kővágó részt vett az ENSZ fő­tikára által 1974 nyarán a ju­goszláviai Ohridban összehívott szemináriumon. Ez a szeminárium a mintegy harminc — különböző ■társadalmi rendszerű — állam képviselőinek közreműködésével kiegészítette az ott jelenlevők is­mereteit a kisebbségi kérdés mai helyzetéről. A szeminárium vitái­ról, a tisztázott és a még vitatott kérdésekről részletesen tájékoztat bennünket a szerző, aki a beve­zetőben ezt írta: „... remélem, hogy az olvasó hasznos olvasni­valót vehet a kezébe, amely'tud újat mondani a kisebbségi kér­désről, az ezzel kapcsolatos né­zetekről, és maguknak a kisebb­ségeknek a jelenlegi helyzetéről.” Komáromi Attila Sportolók a művelődési házban A kultúra fogalmát az embe­reik többsége szellemi természe­tűnek tartja csupán pedig ez a kifejezés már az ókori görögök gondolkodásában is összetettebb jelentést hordozott, mint nap­jainkban. A harmonikusan fej­lett, „kulturált” ember eszmé­nyéhez éppen úgy hozzá tarto­zott a filozófiai, világnézeti kér­désekben való jártasság, mint a tevékeny sportolás, rendszeres testedzés. Nem vált el élesen egymástól szellemi és fizikai „torna”, a természetes életmód iránti igény mindkettőt magába foglalta. Napjainkban ugyan sok szó esik a testi kultúráról, az egész­séges életmódról, de a tornater­mek és a közművelődési intéz­mények helyiségei csaknem min­denütt messze találhatók egymás­tól ... Más-más csoportok láto­gatják egyiket is, másikat is. Alig-alig működik hazánkban olyan művelődési intézmény, könyvtár, vagy mozi, amelynek közvetlen közelében, netán ugyanabban az épületben a test­edzésére is lehetőség adódna. Megindult ugyan — a szükség kényszerűségéből — egy folyamat, amelynek eredményeként köze­lebb került egymáshoz közműve­lődési intézmény és iskola test­kultúra vonatkozásában is; sok­felé — tornaterem hiányában — a művelődési házak nagytermé­ben tartják meg a testnevelési órákat... Várat még magára azonban az, hogy a kulturális in­tézményekben tervszerűen foglal­kozzanak a felnőttek testi erőn­létének, az emberek egészséges mozgásigényének kielégítésével. n □ □ Kecelen, a községi művelődési házban sikeres kísérletet tett az öntevékeny alapon szerveződő testedző közösség — önvédelmi klub — létrehozására. Pólyák Jó­Jön a télapó, minden jelmez elfogyott • A Jelmezké­szítő és -Köl­csönző Vállalat valamennyi tél­apójelmezét ki­bérelték már a vállalatok és az áruházak. Meg­jelentek a fő­város utcáin és áruházaiban a reklámtélapók. (MTI-fotó: Németh Ferenc felvétele—KS) » • „Az önvédelmi klub minden különösebb szervezés nélkül jött létre a művelődési házban.. .* (Tóth Sándor felvétele) zsef, aki az intézmény vezetése mellett maga is a japán eredetű karate sport tevékeny művelője: fekete öves mester. — Az edzett ifjúság mozgalom célkitűzéseinek jegyében tavaly októberben alakítottuk meg a klubot — magyarázta beszélge­tésünk alkalmával. — A félszáz fiatalt egyesítő csoport minden különösebb szervezési előkészítés nélkül jött létre. A megalakulás tervezett időpontját egyszerűen közöltük a művelődési ház ren­dezvényei között, s az adott na­pon a helyiségben alig-alig fértek be az érdeklődők: tizenkét-hu- szonöt év közötti fiúk, fiatalem­berek. A községben nincs túlságo­san sok lehetőség a sportra, a fiatalok a focin, vagy a kézilab­dán kívül mást nemigen tudnak csinálni. Az önvédelem „divatja” viszont megmozgatta a fantáziá­jukat, s idővel, a tehetségeseb­bekből, megalakítottuk a csel­gáncs szakosztályt. Ez természe­tesen nem jelentett senki számá­ra kötelező kényszert a verseny­zésre ... A fiatalok maguk teremtették meg a sportolás feltételeit. A melegítők, súlyzók, cipők beszer­zését „önerőből” oldották meg; nyolc napon át dolgoztak közö­sen a Szőlőfürt Szakszövetkezet­ben. A nem könnyű erdőirtás erősítette izmaikat, az összegyűlt pénzt pedig felszerelés vásárlásá­ra fordították. — Az öntevékeny közösség ma már rendezettebb körülmények között működik — magyarázta Pólyák József. — A szövetkezet anyagilag és erkölcsileg egyaránt támogat bennünket, s az edzése­ket is at általános iskola torna­termében tartjuk. A társadalmi megbecsülést maguk a fiatalok érdemelték ki. Nyáron a Balaton mellett töltöttünk egy hetet, ám ott sem pihentünk; az úttörőcsa­pat táborhelyét készítettük el a gyerekek számára. Sokat tevé­kenykednek a cselgáncsosok a művelődési házban is, ők alkotják például a bálok rendezői karát és gyakorta végeznek más társa­dalmi munkát. Azt tapasztalom, hogy a rendszeres testedzéshez szokott fiataloknak megváltozik a gondolkodása. Életmódjuk fegyel­mezettebb, akaratrejük és kitar­tásuk növekszik, és talán hatáso­sabban lehet őket bevonni a közművelődés különböző formái­ba is. P. M. i. Reggel fél nyolckor érkezett a Városba. Az éjszakai utazástól, az álmosságtól szinte félrészegen tántorgott le a vonatról, maga mellett vonszolva a hatalmas, madzaggal átkötött bőröndöt. Szeptemberi reggel volt, a nap még javában melegített, mégis úgy érezte, fázik. A súlyos bő­rönd nem jelentett különösebb tértiét a fiúnak, aki kiskorától hozzá edződött a cipekedéshez, s ettől karja, dereka, válla ke­mény lett, minit a szíjakból font korbács, mint a megázott Istráng. Az állomás előtt egy kis ut­cán áthaladva, a tömeggel együtt B villamosmegállóhoz ért, de nem szállt fel. Kómótosan megindult a hosszú, egyenes úton, nézelő­dött az ismeretlen környezetben, s bár a bőröndöt egyre nehezebb­nek érezte, örült, hogy a gyalog­lást Választotta. Egy várost, egy falut csakis gyalogosan bejárva lehet megismerni. Itt is minden ház rhásród, másként beszélt. A faldíszek, kapuk, kilincsek, kerí­tések, ablakok, csatornák, A há­ború nyomai még néhány tűzfa­lon meglátszottak: géppisztoly- sorozat pörsenései, deszkával, vagy hevenyészve téglával bera­kott ablakok. Mire végig ért az úton, fáradt­sága. álmossága elmúlt. Már nem didergett a rövid ujjú kék ing­ben, s amikor egy kirakat üve­gébe« megpillantotta magát, még mosolygott is. Elégedett volt a tükörképpel. A kirakatüvegről egy középtermetű, rövid hajú, barna arcú fiatalember nézett rá. Fölemelte a bőröndöt, de még mindig a tükörképet nézte. Meglepődve fedezte fel karizma­it. Zavarta, hogy az emberek tel­jes közönnyel mennek el mellet­te. A faluban, maid középiskolás karában a kisvárosban nem ezt szokta meg. Fülében zengett any­ja intelme: — Fiam! A bőrönd a két sze­med, mert ha ellopják, vagy el­veszíted valahol, úgy maradsz, mint az ujjam. Abban van min­dened. Valóban, a bőröndben volt mindene: egy lepedőből varrt fe­hér ing, három fekete ki ott ga­tya. egy pár újra talpaltatott ma­gasszárú cipő, egy pulóver, sap­ka, s egy szürke mintás öltöny. És persze könyvek, bizonyítvá­nyok, ennivaló, Az egyik cipőben háromszáz forint, amit elrejtett a fölé dugott néhány zsebkendő. Elhatározta, hogy senkitől nem kérdezősködik. A cím a zsebében levő papíron volt. Betartja az intelmet: csakis rendőrtől tudako­zódik. Kiért egy térre. Platánfák, pi­ros, sárga és kék padok. Egy öregember locsolta a gyepet, a virágokat, a szökőkutak elporladt vizén szivárvány. Merev, vizes szobrok, vadgalambok. cinkék, verebek. Középkorú férfi atléta­trikóban kalapban, krisztusbocs- korban kaszálta a nedves füvet. Az ismerős illat betöltötte a te­ret. Leült egy sárga padra. Pirosra akart, de az csurom víz. Kinyi­totta a bőröndöt és evett. A hi­deg sültcsirke, a puha kenyér fe­jedelmi volt. Otthon ilyet csak ünnepen esznek. De most itt a sárga pádon, a környezet és a csirkecomb csakugyan ünnepet éreztetett vele. Pedig hétköznap volt. Otthon a faluban és itt a városban, itt a téren is. Otthon mindenki dolgozik. Húzzuk az igát, fiam — ahogyan anyja szokta mondani. Itt sétálnak, új­ságot böngésznek. Ügy érezte naplopók ezek, akik fagylaltot nyalnak, diskurálnak a padokon, sétálnak, kirakatokat bámulnak. A fagylaltos közönyösen állt az újságosbódé mellett egy hatal­mas fa árnyékában, nem is törő­dött az emberekkel, sapkáját ma­gasan hátra tolva egy képeslap­ba merült. Körülnézett, hová dobhatná a csontot. Kicsit oldalt egy kutya ült és mereven figyelte minden mozdulatát. A lerágott csontokat óvatosan a pad mögé csúsztatta. A kutya szinte hason csúszva kö­zelítette meg az ennivalót, s far­kát mind jobban csóválta, aho­gyan közeledett a pádhoz. Visszapakolt a bőröndbe, új­ra átkötötte a madzaggal, mert á zárban nem bízott. Bizonyta­lankodó tekintettel körülnézett, s elindult a nagy sárga épület elé, ahol egy rendőr állt szétveitett lábakkal. Köszönt. A rendőr fog­hegyről odavetett egy jónapotot, sapkáját kicsit feljebb tolta, hogy lásson is, körülnézett, aztán vet­te szemügyre a fiút, aki egy cí­met mondott. — Aztán mit akar maga ott? — Hát oda kell mennem. Itt a papír — átnyújtotta a zsebéből gyűrötten előhalászott papírt a rendőrnek. — Az más! — mondta a rend­őr, miután elolvasta. Elmagya­rázta, hogyan talál oda. Nem volt ez nagy magyarázat, mert az ut­ca ebbe a térbe futott. Tizenöt perc múlva ott állt a háromemeletes, szürke épület előtt. A keményfából készült ka­pu üvegeit vasrács védte, a nagy résiki lines vakítóan ragyogott. A kapu másodpercenként nyílt. Za­varban volt, Nem azért, mintha a ki-be szaladgáló fiúk talán úri gyerekek lettek volna, legalábbis a ruházatuk nem arról tanúsko­dott. Hasonlónak Ítélte azokat. Viszont az Ismeretlen, idegen környezet, az először látott em­berek mindig zavarba hozták. Ki­út azonban nem volt, nem is akart ő sem mást, mint ide jön­ni. Elolvasta a fekete táblán le­vő aranyszínű betűket: Egyete­mi diákotthon... és belépett. A nagy előcsarnokban végképp elbizonytalanodott. De oldalt ki­nyílt egy kis ablak, szemüveges, bajuszos öreg hajolt ki rajta. — Tessék idefáradni! A hangsúly, a megszólítás ne­ki eddig csak regényekből volt ismert. „Odafáradt”, elővette a papírt és benyújtottá az abla­kon. — Egy pillanat, kérem, azon­nal meglesz! — válaszolta a por­tás, és ujját egy hosszú névsoron lassan húzta lefelé. Egyszeresek megállt. — Kiss Gergely? Igen. itt van. Első emelet százharminahárom. Nyolcágyas szoba, hárman már megérkeztek. Tessék fölmenni és érezze jól magát nálunk. •Elindult a lépcsőn. Mosolygott, Eddig mindenki tegezte. Most pedig így tessék, úgy tessék, érezze pól magát. Visszanyerte önbizalmát. A 133-as szoba aj­taján már határozottan lépett be. Senki nem volt ott. Letette a bőröndöt, körülnézett. Tágas szoba, utcára néző ablakok. Há­rom ágy már foglalt volt. Eme­leti ágyat választott. Kipakolt a bőröndből a közeli szekrénybe, nadrágját a szék karjára tette, rá az inget és lefeküdt. Most a tiszta, jószagú ágyban érezte, mennyire fáradt. A szürke pok­rócot egészen az áliáig húzta. Még hallott egy ajtócsapódást valahol a folyosón, telefon csen­gett, a portán, lent az utcán pe­dig éktelen csikorgással villamos kanyarodott. Nem vette észre, mikor aludt el... II. A következő napokban meg­kezdődtek az előadások. A szo­batársak igyekeztek egymás mel­lé ülni a teremben, bár azon túl, hogy szobatársak voltak, kellett némi szimpátia is, amit ránézés­re, egy-két szóra vagy érzett az ember, vagy nem. Az előadói te­remben a 133-as szoba lakói kö­zül négyen már az első napok­ban egyértelműen összetartottak: Kiss Gergely, Karancsi Andrási, Csutor Mihály és Szűcs Péter. Valamennyien paraszt gyerekek, kivéve a hosszú, sovány Csutort, akinek az apja gyárban dolgo­zott. A fiúk csalódtak, amikor be­ültek az előadói terembe. Más­ként képzelték el az egyetemet. Itt agyonhasznált bútorok, pisz­kos falak, kopár, légyszaros ab­lakok voltak és a padlóból olaj­szagú bűz áradt. A professzoro­kat, az egyetemi tanárokat pe­dig különleges lényeknek gonr dolták, s némán, kérdő tekintet­tel néztek egymásra, amikor fel­lépett a katedrára a kishivatal- nok külsejű, borotválatlan tan­székvezető, aki olcsó cigarettát szívott, nikotintól sárga ujjai re­megtek és egy percig sem tudott egy helyben maradni. A padso­rok előtt sétálva Kant filozófiá­járól beszélt, anélkül, hogy könyvbe, jegyzetbe, papírra né­zett volna. Amikor befejezte, megállt középen, újabb cigaret­tára gyújtott és megkérdezte: (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents