Petőfi Népe, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-02 / 258. szám

1977. november 2. • PETŐFI NÉPE 0 5 Illyés Gyula hetvenöt éves 1902-ben, halottak napján szü­letett. Parasztszármazék, helye­sebben: uradalmi cselédek iva­déka. Tízéves koráig nagyobb faluban meg sem fordult, törek­vő nagyanyja jóvoltából viszont a kastély nevelőnőjétől francia szót tanulhatott. Megkockáztat­juk, hogy jelképet lássunk ebben az életrajzi tényben. Illyés min­dig két helyen tudott egyszerre otthon lenni: a társadalom leg­alacsonyabb régióiban, a szociális, nemzeti gondok sűrűjében és a magas kultúrában, az európai műveltség legfinnyásabb igényt is elismerésre késztető köreiben. Elvégezve a középiskolát, már egyetemre járt, amikor a húszas évek elején Párizsba került —, egyenesen a legmodernebb újítók, a szürrealisták csoportjába, ösz- szeismerkedett az avantgarde íróival, Aragonnal, Eluard-ral. Tzara-val, Bretonnal és mások­kal, dolgozott lapjaikba. Lelkes ifjú forradalmárként vetette ma­gát az avantgarde oly megejtő, mert szellemi szabadságot ígérő kniadjába. A magyar szürrealiz­mus egyik manifesztumát is ő fo­galmazta. Eljátszhatunk a gondo­lattal: lehetett volna francia író, hiszen a franciát második anya­nyelvként értette és szerette. írt verset francia nyelven is. Hogy miért nem ebbe az irány­ba kanyarodott élete, sőt az avant- garde-től is miért pártolt el. azt többször leírta. 1926-ban érte a sorsfordító élmény, amikor Pá­rizsból hazatérve ellátogatott szü­lőhelyére: „Magam Párizsból jöt­tem meg, Párizshoz szokott szem­mel, nyugat-európai igénnyel az tgazság és az irodalom iránt. Az én megdöbbenésem az volt, ami- kor szülőhelyemen, a pusztán kö­rültekintettem. Egyénileg nem vittem valami fájdalmas emléket innen, $ kint ez a fájdalom em- mint minden emlék — meg szépült is. De ez az új szem most osupa iizonyatot látott... Nem ismertem a hazámra ... Ak­kor nem tudtam, csak most visz- szakovetkeztetve merem kimon­dani akkori érzésemet, a döntő elhatározást: áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az iroda­lomban esedékes, hanem a társa­dalomban is. Sőt ott esedékes elő­ször és igazán." Ez a fölismerés szövi át erköl­csi parancsként egész pályáját, jelölve ki művei témavilágát, ha­tározza meg eszközkezelését, írá­sai hanghordozását. Illyés a „népi” irány egyik leg­ismertebb alkotója a két háború közötti időben. Ennek az irány­nak írói nagyrészt a dolgozó osz­tályokból léptek az irodalomba, s hívek maradtak származási réte­geik vágyaihoz és szelleméhez. Magyarországon az irodalom vál­lalta át magára mindannak a tár­sadalmi tennivalónak a nyilván­tartását, a gyógyítás módjainak megjelölésével egyetemben, amely egészségesen fejlődő nemzeteknél a társadalmi intézmények dolga. Szociális, demográfiai, szocioló­giai, politikai problémákkal vias­kodtak ezek az írók, a nemzet eleven lelkiismereteként; belőlük szerveződött össze az a nem-hi­vatalos demokratikus parlament, amely a nemzet jelenének és jö­vőjének dolgait megvitatta és mű­vekben az ország elé terjesztette. Illyés szíwel-lélekkel vett részt ebben a munkában, noha már a felszabadulás előtt kinőtt a moz­galom kereteiből. Külföldön is legismertebb műve, a Puszták népe megdöbbentő tényekkel zsú­folt helyzetképet rajzolt a szol­gasorban élő pusztai cselédek életéről. Sötét, reménytelen vilá­got fedezett fel: tárgya komor, a hang gyakran keserű; a könyv mégsem áraszt egyoldalú élet- szemléletet: nem elégedett mega leleplezéssel, a legmegdöbbentőbb helyzetjelentést is magas művészi igénnyel vetette papírra. A széles körű műveltség meg­szerzésére erkölcsi, eszmei indíté­kok. ösztönözték, Ezért forrt ösz- sze életművében a nemzeti „sors- problémák” vizsgálata az embe­rek, fajták, vallások testvériségé­nek és egyenlőségének eszméjé­vel, de a legtisztább művészi becsvággyal is. Két idézet megvi­lágítja, mi a tartalma ennek a humanista elkötelezettségű „euró­paiságnak”. 1942-ben kiadott fran­cia irodalmi antológiájának beve­zetőjét ezekkel a sorokkal zárta: „Hálánk jeléül szeretném felmu­tatni ezt a tisztelgés-gyűjteményt a francia népnek, sorsa nehéz pillanatában." Műfordítás-gyűjte­ményének előszavában pedig ezt írja: „Újkori művelődésünk sze­rencsés nemzeti hagyománya az az igény, hogy irodalmunk válto­zatlanul a világirodalom közleke­dő edényén legyen egy kis ág; akármilyen szerényen is, de an­nak állását jelezze!" Magyarság és Európa, haza és nagyvilág egysége Illyés élet­művének egyik legértékesebb esz­méje, legsugárzóbb gondolata. Óceánok című versében arról vall, hogy az emberiség közössé­gében keresi és találja meg a he­lyét; „Szűk magyar voltomnak s hazámnak (s éveimnek gátja kö­zött) tőled vár, népek óceánja, (új utat e szív, s ha bejárta) új kikötőt.” B. M. ívnóbi Ni, *» jkw’Artqeititdlösz I Eredeti szépségükben újjászületett prágai műemlékek A közelmúltban igen sok prágai építészeti műemlék született újjá eredeti szépségében. A legjelentő­sebb rekonstrukciók közé tartozik a Prágai Vár areáljának egyik épülete, a XII, századból származó Szent György kolostor. Felújított termeiben tavaly nyílt meg a Nemzeti Galéria régi cseh képző- művészeti gyűjteményének állan­dó kiállítása. A kiállítást egy év alatt több mint 270 000-ren tekin­tették meg. A nyilvánosság csodá­latát nemcsak a képek és szobrok, hanem az újjáépült múzeum pár­ját ritkító építőművészeti megol­dása is kiváltotta. Most folyik „A kőharanghoz” címzett Óváros téri ház rekonst­rukciója. A házat 1965-ig barokk épületnek tartották. De amikor a régi. málladozó vakolatot eltávo­lították, előbukkantak a ház hom­lokzatának gótikus ablakai, ame­lyekről eddig senkinek még csak fogalma sem volt. Sok éves tü­relmes kutatómunkával felfedték a félezer éves ház történetét. A műemlékvédelmi kutatók kiderí­tették, hogy 1678-ban a házat át­építették, s ekkor a kétemeletes házból háromemeletes lett. Az át­építés folyamán eltördelték a plasztikákat, de a széttört kő­anyagot felhasználták építőanyag­ként. Mintegy ötezer szobor és építészeti dísz részeit találták meg. Ezekből sikerült összeállíta­ni négy' szobor torzóját. Kettő közülük ülő férfi és női alakot, a másik kettő karddal, tőrrel és pajzzsal felszerelt páncélos lova­got ábrázol. Az ablakok közötti csúcsíves fülkék szobrai a XIV. századból, Luxemburgi János ki­rály uralkodása idejéből származ­nak. A ház belsejében nem csu­pán eredeti gótikus falfestménye­ket fedeztek fel, hanem két ká­polnát is. A műemlék felújítását 1973-ban kezdték meg. Egy év múlva Prá­ga látogatói „A kőharanghoz” címzett házat már eredeti gótikus pampájában csodálhatják meg. (BUDAPRESS— PRAGOPRESS) PÁNDI ILONA KÖNYVÉRŐL A haladó magyar értelmiség útja 1848-1948 Rendhagyó órák Ki ne emlékezne vissza kelle­mesen azokra az iskolai tanórák­ra, amelyek ilyen vagy olyan okok következtében különböztek a megszokottaktól... Amikor megszabadulva a hagyományos ismeretközléstől, no meg a felel- tetés rémképeitől, a tanulók va­lami újat, érdekeset. szokatlant tapasztalhattak — hogy ne mond­juk: tanulhattak. Az ilyen élmé­nyek érthető módon tartósan be­levésődnek a fiatalok tudatába. Ezekre a lélektani—tudati ha­táselemekre épül a TIT kecske­méti járási szervezetének mosta­nában szervezett nyitott, vagy más néven rendhagyó óráinak sorozata, amelyeken szaktanárok, öntevékeny művészeti csoportok tagjai vállalták el az előadók szerepét. A nyolcvanöt előadásból álló „formabontó” órák programjai Kerekegyházán kezdődtek el, majd Tiszakécskén, Lakiteleken és más községekben folytatódnak. A sorozat első részét az Októ­beri 'Szocialista Forradalom év­fordulójának szentelik. A tanu­lók megismerkednek a forrada­lom eseménytörténetével, illetve ennek irodalmi hatásával. Az előadók mellett diavetítések, rög­tönzött plakátkiállítások, sokszo­rosított propagandaanyag szol­gálja az elhangzottak elmélyíté­sét. Ezek a nyitott órák nem men­nek már újdonságszámba a Kecs­kemét környéki iskolákban. Leg­utóbb a magyar nyelv hete al­kalmából hangzottak el az ál­talános iskolások tudásához, fel­fogóképességéhez alkalmazkodó nyelvészeti előadások. A progra­mok sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy igen sok felnőtt érdeklődőt is vonzottak a fővárosból, illetve a megyeszék­helyről érkezett nyelvészek. Eze­ken az órákon szülők, felnőttek, esetleg tanárok is együtt hallgat­ták az ismeretlen előadókat, s ez a szokatlan közösség is hozzájá­rult a fiatalok érdeklődésének felébresztéséhez. Az Októberi Szocialista Forra­dalom tananyagának rendhagyó, ám annál hatásosabbnak ígérke­ző ismertetését követően a szer­vezők tovább folytatják az érde­kes kísérletet. November 22-től kezdődén az Ady-centenárium al­kalmából rendeznek a jól bevált módszerekhez hasonló jellegű nyi­tott tanórákat, szakköri foglalkozá­sokat, vetélkedőket a kecskemé­ti járásban. A TIT pedig szem­léltető anyagként a századfordu­ló korát, illetve a költőt bemu­tató fotókiállítást és plakátgyűj­teményt is eljuttat az iskolákba. Sok jó módszert alkalmaznak a rendhagyó órákon. Követendő példának ígérkezik a szovjet iro­dalom néhány orosz nyelven megtartott előadása, a történelmi és földrajzi kérdések sokoldalú­an szemléltetett tárgyalása. Ér­dekesek és átgondoltak azok a témák is, amelyek Ady jelentő­ségével ismertetik meg a gyere­keket. A tervek szerint előadá­sok hangzanak el. Ady forradal- ' miságáról, háborúellenességéről, Móriczhoz fűződő barátságáról, és érdekesnek ígérkezik a soro­zatot záró „A megzenésített Ady" című előadás is. P. M. A'NATOLE FRANCE azokra, akik egyoldalúan ismerték meg történelmüket, azt mondta, hogy rosszul emlékeznek a múltra, te­hát rosszul sejtik a jövőt. Történeti irodalmunkra több­ször is igaz volt ez a velős mon­dás. A felszabadulás után a tár­sadalomtudományok területén is súlyos örökséget vettünk át, hi­szen a reakciós kulturális poli­tika — a nacionalizmusra és a sovinizmusra építve — nagy tö­megeket tudott intézményi háló­zatán keresztül befolyásolni, és szolgálatába állította a történé­szek egy részét is. Mindez az öt­venes évek elején, amikor a szektás-dogmatikus politika a történelemtudományt a napi fel­adatok szempontjából ítélte meg, azt eredményezte, hogy múltunk­ból azt is haladásellenesnek mi­nősítették, ami nem volt az. Az ellenforradalom után az új, politikailag is jó légkörben is­mét fellángolt a nemzet és nem­zet múltja körüli vita, amelyben egyik jeles történészünk ezt ír­ta: „Ma és nálunk éppen arra van szükség hogy egyszerre le­gyünk önkritikusak és öntudato­sak, bírálók és megbecsülök, mind történelmi múltunkat, mind szocialista jelenünket — vagy eredményeinket és nem kis gondjainkat — Illetően. Ma és nálunk éppen arra van szükség, hogy a nemzeti öntudatot, a szo­cialista hazafiságot a nemzeti önismeret talaján formáljuk és fejlesszük.” Ebben a szellemiben íródott Pándi Ilona másfélszáz oldalas politikai esszékötete is. A szerző a már meglevő tudományos munkák eredményeire támasz­kodva rajzolja meg a magyar értelmiség élenjáró, a társadal­mi-politikai kérdésekre érzéke­nyen válaszoló és a helyes meg­oldást kereső részének útját. AZ ÉRTELMISÉG és a társa­dalom kölcsönös viszonyát, az értelmiség nagyon is összetett helyzetét a történelem tükrében villantja fel. Olyan „nehéz” kér­désekről is könnyed stílusban, mint az értelmiség, az önálló tár­sadalmi réteg kialakulása. Cáfol­ja azt a múlt században gyökere­ző, de napjainkban is újra éledő utópiát, miszerint csak az értel­miség hivatott a társadalom veze­tésére. Meggyőzően bizonyítja, hogy o ma értelmiségének nem csak eszmei síkon kell közeledni a szocializmushoz, hanem tettek­kel is. A második fejezetben a haladó és forradalmár fogalma­kat értelmezi. Történelmi példá­kat felhasználva tartalmilag tisz­tázza a haladás és elkötelezett­ség kifejezéseket, s e példák so­rán eljut „Petőfi Sándor, a cse­lekvő nagy forradalmár alakjá­hoz, ma is elevenen élő eszmény- képünkőz.” A bukott szabadságharc és for­radalom utáni időszak egyik jel­legzetes típusát, a nemesség ál­dozatkészségében erkölcsi idea­lizmussal bíró értelmiséget csak jelzésszerűen említi. A századfor­dulótól bonyolultabbá váló ma­gyar társadalmi felépítésben az állandóan növekvő és fejlődő szellemi foglalkozásúakról már részletesebb elemzést olvasha­tunk. Jelentős erővé fejlődött ez a réteg annak ellenére, hogy eszmerendszerük különféle volt. Az egységet alkalmi, vagy rövid ideig élő társaságok, a változta­tás igénye, másoknál a munkás- mozgalomhoz való közeledés je­lentették. Ezeknek a csoportok­nak mai elismerése nem zárja ki kritikájukat, korlátáik felmutatá­sát sem, amit Pándi Ilona meg is tesz. Az útkeresés jellemezte ezt az értelmiséget, akik közül a forradalom, a gyakorlati harcok hatására sokan eljutottak a marxizmusig is. Nem egy értel­miségi vállalt — ha nem is tu­datosan — jelentős szerepet 1919-ben, hogy annak leverése után megtizedelt tábor maradjon itthon, másoknak az emigrációs sors jutott, míg sokan meghason- lottak, s nem egy közülük a fa­sizmus eszmerendszerének hir­detője lett. A HARMADIK fejezetben a szocialista, antifasiszta értelmi- miségiről kapunk áttekintést, aki­ket a munkásmozgalomban, vagy annak vonzásában találunk meg „sokféle árnyalatban, mert a munkásosztállyal tartó értelmisé­gi csoportok, irányzatok sem mu­tatnak egységes képet, egyes pe­riódusokban, átrendeződés, arcu­latváltás jellemzi őket”. Ismerős nevek hosszú sorát vonultatja fel a szerző állításai bizonyítására. A magyar irodalom „tehetséges és őrült szélkaksa” Szabó Dezső éppúgy szerepel, mint a szug- gesztív egyéniségű Kassák. A Gondolat című folyóirat szerkesz­tőségéből Vértes György mellett olvashatjuk a „listán” József At­tila, Radnóti, Illyés Gyula és másók nevét is. Azakét, akik ke­resték, és akik megtalálták az utat a munkásmozgalomhoz, il­letve elfordultak tőle. Azokét, akik a parasztságban vélték föl­fedezni a forradalmi erőt, míg mások az értelmiséget tartották a haladás letéteményesének. Ar­ról a sok ellentmondást hordozó, két világháború közötti értelmi­ségről kapunk élethű képet, akik közül nem egy fontos szerepet vállalt a magyar progresszió ér­dekében, és akik közül sokan az antifasiszta harc áldozatai let­ték. Az utolsó fejezetben arról a három évről ír a szerző, amikor a reakció elleni fellépés és a demokratikus szellem, a tudomány és a gyakorlat közöt­ti kapcsolat igénye, a tudomány­nak nyújtandó támogatás beje­lentése új utat mutatott. De az akkor folyt vitákban már je­lentkezett az ideológiai türelmet­lenség, amelynek következmé­nye a dogmatikus vezetés és az irányításban meglevő szubjekti­vizmus. Ennek a politikának ér­telmiségi áldozatai is voltak. PÁNDI ILONA kötete a Kos­suth Riadónál jelent meg, bizo­nyítva azt is, hogy a demokrati­kus örökség „megbecsülése nem mai szövetségi politikánk takti­kai lépése, hanem a szocialista nemzet kialakulásának egyik fel­tétele”. Érdemes elolvasni, hogy jól emlékezzünk a múltra, és tudjuk a jövőt. Komáromi Attila GERENCSÉR MIKLÓS: m m Ady Endre élettörténete (9.) Innen a Héja-nász Ady-fogal- mazta nagyszerű szimbolista láto­más. Diósi Ödön, a maga nemében tekintélyt érdemlő férj üzleti lekö­töttsége mellett idejéhez képest so­kat művelődött, szerette, pártolta a haladó polgári irodalmat, emel­lett élénken figyelte a Magyaror­szágon zajló közéletet, az üzleti, társasági viszonyok alakulását. Semmi hasonlóságot nem mutatott a mamlasz, átejthető, felszarvazha­tó férjekkel. Sőt. Az első perctől tudott mindent. De Lédát teljes önzetlenséggel, határtalan oda­adással szerette. Egyedül azt tar­totta fontosnak, hogy Léda boldog legyen, persze a személyi kiváló­ságához méltó körülmények kö­zött. Mindkettőjüket megalázó, közönséges kapcsolatba semmi­képp nem törődött volna bele. Ám Ady Endre zsenijét ő is épp­úgy felfogta, mint Léda. S mivel Léda valósággal újjászületett az Adyval való ismeretségben, ahe­lyett, hogy alacsony hiúságból, ki­csinyes irigységből gyűlölködött volna, minden lehetőt elkövetett, hogy Ady helyzetét megkönnyítse. Nem irodalomtörténeti érdem, de kétségtelen bizonyíték Diósi Ödön nemeslélkűsége mellett, hogy az 6 segítségével vészelhette át Ady Endre a gondok, megpróbáltatá­sok egész sorát. Érvényes volt hármuk helyzetére a régi mon­dás: „Túl minden szennyen, min­den erkölcsön.” Szívesen hallgatnánk Ady vér­baj okozta megrázkódtatásáról, de mert tény, muszáj megemlíte­nünk. 1904 májusában derült ki a szörnyű baj. Bölönyi György és Diósi Ödön vették gondjaikba, té­rítették el a hangoztatott öngyil­kossági szándékától. Léda szintén felsőfokon vizsgázott emberség­ből. Nem tett szemrehányást, nem faggatózott. Meg volt győződve hogy a baj párizsi keletű. Egyedül Ady tudta akkor még, hogy sú­lyos íertőzöttségónek eredője az a bizonyos Rientzi Mária nagyvára­di színésznő,, akiről Az én meny­asszonyom című Verse Szól. A gyengéd pártfogás, a barátok múr-már szent gondoskodása cso­dát művelt vele. Gyorsan gyó­gyult, lelete később teljesen nega­tív lett. Egészségével együtt élet­ás munkakedvét is visszanyerte. Megrázkódtatását feledni, új erőt gyűjteni a Riviérára utazott üdül­ni Lédával 1904 szeptember kö­zepén. Kéthónapos nizzai és mo­nacói tartózkodás után, november 17-én érkeztek vissza Párizsba. Itt már ajánlatok várták Adyt, belső munkatársnak hívták kü­lönböző pesti lapokhoz. A Vészi József szerkesztette Budapesti Napló mellett döntött. Ügy vélte, hasznos lesz, ha Párizsból kiví­vott erkölcsi, költői, újságírói po­zícióját közelről is megszilárdítja. Ezért bár három-négy évre ter­vezte kinti tartózkodását, egy szűk esztendő múlva, 1905 január ele­jén Budapestre utazott, elfoglalni helyét Vészi József lapjánál. 9. A FAiLTÖRŐ KOS Küldetését párizsi tartózkodá­sa idején ismerte fel, amikor is faltörő kosnak nevezvén magát, azt írta: lehet, hogy a feje besza­kad, de az általa ütött résen so­kan átférnek majd. Küldetésének pedig azt tekintette, hogy a gon­dolat erejével siettesse szétrom­bolni a feudális előjogok társa­dalmát, amelynek helyére a de­mokratikus, teljes állampolgári egyenlőségen alapuló társadalom felépítését sürgette. írásainak nagy hatása hozta magával hogy a vele hasonló elveket vallók egy­re határozottabban csoportosultak köréje, szilárd tekintélynek Is­merték él, hivatkoztak rá, megál­lapításait érvekként sorakoztat­ták fel — ha akarta, ha nem, vál­lalnia kellett a fényforrás szere­pét. A választott és oly gyakran, oly hatásosan vallott úthoz mu­száj volt ragaszkodnia, ha nem akarta önmagát mindenestől meg­tagadni. Nincsen abban tehát semmi csodálatos, hogy Párizsból meg­érkezve. szinte egyik pillanatról a másikra bennfentes tempódik­táló, mérce és példakép lett pesti környezete számára. Vészi József Budapesti Naplója pedig neki nyújtott kedvező hadállást, és kel­lemes szövetségeseket. Főszer­kesztője nemhogy fékezte volna vakmerő tollát, de gyengéd un­szolással egyenesen kizsarolta be­lőle a legmerészebb cikkeket, köl­teményeket. Az egyébként sem lusta Adyt sokszor éjszakánként is írásra kényszerítette a szeretet terrorjá­val. Aztán ott volt Bíró Lajos, aki Nagyváradról jött Budapestre ép­pen azért, hogy megint Ady End­rével dolgozhasson egy szerkesz­tőségben. Vágyuk teljesültével közös lakást béreltek, és oly tö­kéletesen megértették egymást, hogy még a kasszájuk is közös volt. Mondani sem kell, erre rendszerint Bíró Lajos fizetett rá, mivel Ady a legegyszerűbb gaz­dálkodást gyakorolta: addig köl­tött. míg ki nem adta az utolsó fitvinget, leszámítva azt az arany húszkoronást, amelyet Krúdy Gyula szerint legvégső tartalék­nak a mellényzsebben őrzött. Ál­landó baráti Ikompánlá iához tar­tozott méa Széo Ernő. Kabos Ede, Révész Béla, tehát a liberális toll­forgatók legjobbjai közül valók. Később tágult a kör, mindenek­előtt Ignotussal, Hatvány Lajos­sal, Fenyő Miksával. De ez utób­biak nem tartoztak az Operaház melletti Három Holló nevezetű vendéglő állandó látogatói közé. Ebben az Andrássy úti vendég­lőben volt ugyanis Ady Endre szeparéja, ahol éjszakáit rendsze­rint írással töltötte az asztaláról soha nem hiányzó borosüveg mel­lett, s ahol iegimeghittebb bará­taival beszélgetett. Futó ismerős, hívatlan vendég, bámész zseni­csodáló be nem tehette a lábát abba a szeparéba. Ez volt a keret, a látvány, amely oly hamar legendás hírre tett szert a magyar fővárosban, lássuk hát, mit vitt véghez fal­törő kosként — elsősorban a ver­seivel — budapesti fellépésekor. Váratlan és heves indulatokat keltő politikai esemény fogadta itthon. Óriási meglepetésre alul­maradt az országos parlamenti választásokon gróf Tisza István, Szabadelvű Pártjával együtt. Győ­zött az ellenzék. A király nem eevezett abba bele. hogy ellen­zéki kormány alakuljon, ezért Fe­jérvári Gézát bízták meg ügyve­zető kabinet alakításával. Tisza István bukott miniszterelnök és pártja, az úgynevezett közjogi alapról dirigálta az országot. E közjogi alap az 1867-es ki­egyezési törvényben, a dualista államszerkezet okmányában fo­galmazódott meg és doktrínává tette az úgynevezett történelmi osztályok vezetési jogát a Habs­burgok jogara alatt. Vele szem­ben állott az ellenzék, az 1848-as Függetlenségi Párt, amely ugyan­csak a feudális keretek között tö­rekedett a hatalom megragadásá­ra, de a kiegyezésnek azokat a megszorításait, amelyek csorbí­tották Magyarország önállóságát, soha nem fogadta el. Ferenc Jó­zsef császár és király nem enged­hette át a kormányzást az oszt­rákellenes nacionalizmusnak, ezért kényszerült hatalmi szóval hiva­talnok ügyvezetőkre bízni Ma­gyarország belső irányítását. Fejérváry Géza és kabinetje,, ilyképpen politikai bojkott alá került mind a választásokon győztes, mind pedig a vesztes párt részéről, Szükséghelyzet állt elő. Megtörténhetett az a furcsaság, hogy a darabont-kormánynak csú­folt kabinet a liberális városi erők pártfogására szorult és a ha­zai progresszió gyengeségét, belső ellentmondásait mutatja, hogy időlegesen a darabont-kormány szolgálatába állt. Vészi József lett a kormány sajtóirodájának főnö­ke. Lapja, a Budapesti Napló en­nek szellemében működött. Amiért is mindazok, akik a leg­különbözőbb okok miatt nehez­teltek Bécsre, árulónak kiáltották ki. A vád Adyra is vonatkozott, hiszen a költő teljes szolidaritást vállalt szerkesztőségével, ráadásul szorgalmasan írt cikkeket a Vészi vezette sajtóirodának is, amely aztán megküldte az így szerzett publicisztikai írásokat a dara­bont-kormányt támogató vidéki lapoknak. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents