Petőfi Népe, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-09 / 238. szám
MŰVELŐDÉS . IRODALOM • MŰVÉSZET NEM ÖREGEDŐ HAGYOMÁNYOK A Szolnoki Művésztelep jubileumáról Szovjet művészek rajzai A közelmúltban reprezentatív rajzkiállltast rendettek Budapesten^ a Műcsarnok kiállító termeiben.' Néhányat mutatunk be S rendkívül sokféle stílusirányzatot felsorakoztató kiállít«* rajzai körül; A képzőművészeti világhét során ünnepi tanácskozást tartottak Szolnokon, a háromnegyed évszázada alapított művésztelep jubileuma alkalmából. Gondolkodni és gondoskodni művészet és köz- művelődés kapcsolatáról, fejlesztésének lehetőségeiről — ezt szabta feladatául a konferencia. Értől szólt Pozsgay Imre kulturális miniszter előadása is. □ □ □ Meghallgatva az ország legré. gibb művésztelepének helyéről, szerepéről és jelentőségéről számot adó szakszerű referátumokat, felvetődik a kérdés: mit tehetnek a történelmi múltú, illetve a fel- szabadulás után a Művészeti Alap alkotó otthonaiból kifejlődő mű- vésztelepek a művészet, jelesül a képzőművészet eredményeinek, benne a saját eredmények közművelő célzatú felhasználásában? A válaszhoz a példa kedvéért érdemes felidézni, ezt tette a konferencia Is, a szolnoki festőtelep — ahol ma már szobrászok és keramikusok is dolgoznak — kialakulásának vázlatos történetét A múlt század végén írta a helyi művészeti ügyek egyik lelkes mozgatója, Grúber József'. „Körülbelül három évtizede múlt annak, hogy a sarjadzó magyar festőművészet vándor apostolai Szolnok festői egét, levegőjének ragyogó színpompáját, nád- födeles építkezésének, sokadalmának magyar motívumait és vonzó pittoresz különlegességeit felfedezték. S azóta alig múlt esztendő, hogy egy-egy művészkaraván föl ne kereste volna .Szolnokot. A nagy Munkácsy, a hatalmas Pettenhofen, a híres Otto von Thoren, az orientalista Müller volt elitje e művészgárdának, s a fiatalabb nemzedékből Bihari, Bruck, Nádler, Aggházy, Med- nyánszky. Ebner és Paczka haladtak nyomukban. Más genre, más felfogás, más technika: de azért Szolnokon, a legtöbb*év őszének évadján találkoztak...” S ezek alapján felveti és megvalósíthatónak tartja, miszerint ..egész művészkolónia telepíttetnék Szolnokra, amely kiállításaival művészi szempontból is a Tl- sza-vidék empóriumává emelné Szolnokot.” Az 1902-ben a kultuszkormány és a megye támogatásával létrehozott, tizenkét műteremből és kiállítóhelyiségből álló művésztelep háromnegyed évszázados működése során valóban a Közép- Tisza-vldék képzőművészeti gócpontjává vált. Hosszú és ellentmondásos története során belenőtt a helyi társadalom és kultúra világába, ugyanakkor vonzereje, szellemi hatóköre ennél tá- gabb régiókra is kiterjedt. Ez a folyamat azonban sohasem volt, s ma sem problémamentes. Volt, akit magas etikája, művészi tisztessége a telep példaadó egyéniségévé emelt, mint Fényes Adolf. vagy a maiak doyenje, Chiovini Ferenc; s voltak olyanok, szerencsére ezek a kevesebben, akik megalkuvásból, konformizmusból, vagy másféle okokból nem sokkal jutottak tovább a közepesnek is alig mondható tájfestészet szintjén. De a telep egésze lé-1 nyegében véve mindig megfelelt a működésének célját meghatározó Szolnoki Művészeti Egyesület alapszabályában foglaltaknak; szolgálta a nemzeti kultúrát, a műtermek és a plein air udvar remek lehetőségét olztosított a szabadban való festésre, a képző- művészeti főiskola hallgatói rendszeres/ „nyári gyakorlaton" vehettek részt, s a közönség nevelése érdekében évente kiállításokat, anikétokat rendeztek. A közönség hamar meg Is szerette, a magáénak fogadta és Ismerte el a Szolnokon élő, vagy oda rendszeresen járó mesterek festészetének vizuális igazságait, emberközpontúságát. Ez a „rólunk szólnak, hozzánk beszélnek a müvek” mindmáig egyik legsajátosabb vonása a Szolnoki Művésztelep alkotásainak. Belülről tekintve a dolgot; nehéz azt eldönteni, hogy egy-egy művésztelep alkotáslélektani lag mit jelent az ott dolgozóknak. Az egyik „örök visszatérő” szolnoki festő, Bényi László szerint talán láthatatlanul a nagy elődök példája is serkentő, ugyanúgy, mint a kollégákkal való együttműködés: a telepen mindenki úgy élhet és az egykori iniciálékészí- tők szorgalmával úgy dolgozhat, mint valami kolostorban..." Itt az ember tényleg alkot, és ha neki magának nem volna Ilyen véget nem érő munkálkodásra kedve, akkor kedvet kap a szomszédjától, mert látja, hogy dolgozik, s mások lendülete magával ragadja.” Ez a lendület — legalábbis Szolnokon — immár több, mint háromnegyed évszázada, tartósnak bizonyult. Művek sora tanúskodik erről a Tisza-parti galéria jubiláris kiállításán. □ □ □ Végül is: miért válhatott a város egyik jelképévé a művésztelep? Azért, mert a feltételek: a kedvező természeti-táji adottságok, vizuális élménylehetőségek, okos műpártoló mecénatúra, valóságra éhes, tehetséges alkotók — mindez együtt volt képes a hűség jegyében anyanyelvi szinten azt kifejezni, amit csak ott és úgy lehetett elmondani... És ettől érvényes konkrétum a magyar piktúra horizontján, a szolnoki. Pálrétl Ágoston Művelődni jó Még tavasszal, a színházi idényben történt: az egyik sikeres darab előadásán — miközben a pénztárt számosán és hiába ostromolták jegyekért — üres maradt egy teljes széksor. Kiderült, hogy az oda szóló jegyeket egy szocialista brigád vásárolta meg, ám közülük mindössze egyvalaki akadt, aki el is ment az előadásra. A brigádnaplóba aztán — feltehetően — bekérült a színdarab címe. s*a rövid közlés, hogy „a brigád’” megnézte, ezzel teljesítette egyik, művelődésre vonatkozó vállalását. Nincs szükség névre és címre a fenti esethez, mint ahogyan a következőkhöz sem: egy londoni társasutazáson fakultatív program volt a világ legnagyobb múzeumának, a British Múzeumnak a meglátogatása. Aki nem ment el, az időt vásárlásra vagy bármi másra felhasználhatta. Ml tagadás: a magyar csoport nagyobb része az utóbbit választotta, s ők már régen a vacsoránál ültek, amikor fáradtan megérkeztek a múzeumlátogatók. Nem éppen véletlenül: egy szocialista brigád tagjai, akik csak akkor mondta): el. hogy ők a többi között, eppen ezért a lehetőségért neveztek be a társasútra. Lehetne olyan következtetést is levonni a fenti két^ésetből, hogy az emberek különbözők, kit ez, kit az érdekek-Ennél azonban sokkal fontosabb a másik, bízvást levonható tanulság: azok, akik komolyan veszik, átérzik a szocialista brlgódmozgalom jelentőségét és tartalmát — valóban akarnak művelődni. Magyarországon — noha ml ritkán mondjuk, de külföldön közismert — igen olcsón, nemzetközi összehasonlításban szinte nevetségesen kis pénzért lehet művelődni. Az Alkotmány biztosítja a művelődéshez való jogot, s az Idén alkotott művelődési törvény az egész ország közvéleményének, érdeklő, désének előterébe állította a művelődés ügyét. Idézni is érdemes ebből a törvényből: „A közművelődésben való részvétel állampolgári jog, egyben minden állampolgárnak — képessége, képzettsége és érdeklődése szerint — önmaga és a társadalom iránti kötelessége." Alig néhány hónapja zajlott le a szocialista brigádvezetők V. országos tanácskozása. Záró állás- foglalása kimondja: „Az országos tanácskozás küldöttei szükségesnek tartják, hogy a szocialista brigádok gyorsabban lépjenek előbbre a közösségi gondolkodásban, a művelődésben, életük szocialista módon való alakításában.” A két Idézetből Is világosan kitűnik: ma már eljutottunk odáig, hogy a művelődés nemcsak jog, hanem kötelesség Is. Ami a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti: újat, az átlagosnál többet, jobbat, szebbet alkotni csak az képes a modern társadalomban, aki művelődik, sokoldalúan képezi magát. Márpedig a szocialista brigád dók éppen azért alakultak, hogy a munkahelyeken, a termelésben élen járjanak, példát mutassanak; Bizonyos műveltségi szintet eleve feltételez az, hogy valaki szocialista brigádtag legyen. Nem utolsósorban azért, mert munkája eredményét, értelmét is kell látnia: nagyobb távlatokban gondolkozik, nemcsak az általa megmunkált alkatrész érdekli, hanem az abból létrejövő nagyobb egész, az új termék, s azon túl az üzem. a gyár, az ország, a társadalom, amelynek haszna lesz a munkájából, s amely kárát vallja a rossz munkának. Számos szocialista vagy e címért dolgozó brigád ezért válogatja meg újonnan felveendő tagjait: hanyagul dolgozó, nemtörődöm, munkahelyére Ittasan járó ember általában nem kerülhet be a szocialista brigádtagok közé. Akit pedig érdekel a munkája — az igyekszik minél többet megtudni róla. Érdeklik az új munka, módszerek, előbb csak a technika, aztán mór a tudományos vívmányok is, s ahogyan összeforr a brigád, úgy növekszik a tagok érdeklődési köre is. Ám csak akkor, ha valóban közös a munka, a célok megbeszélése, közösen határozzák el azt is, hogy mit olvassanak el, mit nézzenek meg, ho- gyan gyarapítsák szakmai és általános műveltségüket. Sok szép és jó kezdeményezés hiúsult mór meg — a formalizmus miatt. Kétségtelen, hogy nehéz dolog egy brigádnak — néhány vagy több embernek — igényeit, érdek- lődési körét, kultúra iránti fogékonyságát összeegyeztetni. Mérce; általános szabály — nincs és nem is lehet. Ingyen belépőket kapnak a szocialista brigádok az. ország va- lamennyl múzeumába — jelentette be az említett tanácskozáson a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója. Még szorosabbnak kell lenniük a kapcsolatoknak a munkások és a művészek között — erről beszélt egy nyomdász brigádvezető. Mindez ugyanabba atr irányba mutat: a műveltség köa- kinccsé tétele, s ezen belül elsS helyen a szocialista brigádok művelődése felé. Múlnak az évek, a szocialista brigádmozgalom már kinőtte a gyerekcipőket. Egyre nagyobbak a követelmények, hiszen egyre magasabb a mérce, egyre többet jelent „szocialista módon dolgoz, ni. tanulni és élni”. A bevezetőben említett színházi példa talán évekkel ezelőtt még csak fejcsó- válást váltott ki — ma már ritka kivételként sem szabad hasonlónak előfordulnia. A műveltség mindinkább a szocialista brigád- munkának, egymás nevelésének, közös tevékenységüknek lényegéhez tartozik. V. E. ARKAGY1J AVERCSENKO Este pejemet karomra támasztot- A tam és belemélyedtem „A francia forradalom történetébe”, mindenről elfelejtkezve a világon. Egyszer csak azt éreztem, hogy hátul valaki megfogja a kabátomat. Aztán könyökkel hátbaüt- nek. Majd karom alatt megjelent egy fából készült tehén buta pofája. Ügy tettem, mintha nem venném észre ezéket a ravaszságokat. Mögöttem az a valaki sikertelen kísérletbe fogott, hogy kihúzza alólam a széket. Aztán megszólalt egy hang: — Bácsika! — Mi kell, Lidocska? — Mit csinálsz? Kisgyerekekkel mindig felettébb ostoba hangot ütök meg. — A zsirondisták taktikájáról olvasok, gyermekem. Hosszan bámul rám. — Miért? — Azért, hogy az analitikus módszer fénysugarát vessem a korabeli politikai szituáció homályára. — Miért? — Hogy szélesítsem látókörömet és fejlesszem szürkeállományomat. — Szürkét? — Igen. Ez egy élettani kifejezés. — Miért? Ördögi türelme van. Ezerszer is képes megkérdezni, hogy „miért?" — Lida! Beszélj nyíltan, mit akarsz? A tagadás csak súlyosbítja az ember bűneit. Ó, női következetlenség. Lida sóhajtva válaszol; — Semmit sem akarok. A képeket akarom nézni. — Lida, üresfejű asszonyszemély vagy. Fogd ezt az újságot és páni rémületben menekülj a hegyek közé. — Es aztán mesét is akarok. Kék szeme tündöklő haja mellett elhalványul „A francia forradalom története”. — Nálad, kedvesem, a kérdés több mint az állítás. Nem lesz ez igy jó. Inkább te mesélj nekem. Térden odacsúszik hozzám és nyakon csókol. _ Oose hagysz békén engem e zzel a meséléssel, bácsi- kám. Hogy meséljek és meséljek. No, figyelj csak ide... hallottál mér Piroskáról? Csodálkozó arcot vágtam. — Most hallom először. — Akkor figyelj... Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Piroskának hívtak ... — Már bocsáss meg... de nem tudnád megmondani, hogy pontosan hol is volt? Felvilágosítás céljából, a mese fejleményei során. — Miért? — Szóval, hol lakott? Lida elgondolkodik, majd kiböki az egyetlen városnevet, amit ismer. — Hááát.... Szimferopolban. — Nagyszerű! Egek a vágytól, hogy hallhassam, tni következik. — ... Kosarába rakott pogácsát meg vajat és elindult az erdőn át a nagymamájához... — Ez az erdő magántulajdon volt, vagy kincstári birtok? Csak hogy békén hagyjam, szárazon odaveti: — Kincstári. Ment, mendegélt, egyszerre csak előtte termett a farkas. — Latinul lupus. — Micsoda? — Azt kérdem, hogy mekkora volt a farkas? — Ekkora. Es azt mondja neki... Fintorog és úgy mondja: — Hová mégy, Piroska? — Lida! Ez nem igaz! Hiszen a farkasok nem tudnak beszélni. Te becsapod szegény öreg bácsikádat! Szenvedőén összeszorítja száját. — Többet nem mondok mesét neked. Elszégyelltem magam. — No, akkor majd mesélek én neked. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú... —■ Es hol lakott? — kérdezi ka. jánul. — Az Urál nyugati hegynyúlványánál. Történt pedig, hogy az édesapja egyszer kivitte a kertbe, ahol alma termett. Leültette az egyik fa alá, 6 maga pedig felmászott a fára, hogy almát szedjen. A kisfiú megkérdezte: „Édesapám, van az almának lába?" „Nincs, kisfiam", „Akkor én megettem egy varangyot békát!" Ezt az ostoba, hülye mesét egy részeges öregasszonytól hallottam valamikor. De Lidára döbbenetes hatással volt. — Jaj! Varangyos békát evettl — Képzeld. Bizonyára eltompultak nyelvén az ízlelő szemölcsök. Most pedig menj szépen, olvasni akarok. T/agy húsz perc múlva me- * gint az ismerős ráncigálást érzem a kabátomon, egy könyök puhán hátba bök és suttogás hallatszik. — Bácsika! Tudok egy mesét. Nehéz neki kosarat adni. Szemei úgy ragyognak, akár az apró 'csillagok és száját olyan mulatságosan csücsöríti. — No, rendben van. öntsd ki fájdalmas lelkedet. — Itt a mese. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Az édesanyja kivitte a kertbe, ahol azok a ... körték termettek. Felmászott a fára, a lányát pedig a fa alá ültette. Bizony. Aztán azt kérdezi a kislány: „Édesanyáml Van a körtéknek lábuk?" „Nincs, kisleányom." „Akkor én megellem egy tyúkot!" — Lidka! De hiszen ez az én mesém! A felháborodástól reszketve ütöget kezével és közben kiabál: — Nem, az enyém, az enyém! A tiéd az más. — Lida! Tudod, hogy ez plágium? Szégyelld magad! Pfogy végét vesse a beszélge- tés kínos fordulatának, megkér: — Mutass nekem képeket! — No, jó. Akarod, hogy megkeressem az újsápban a vőlegényed képét? — Igen. Előveszek egy ócska újságot, és kikeresek benne egy torzképet, amely Gogol Vij-ét ábrázolja. Gúnyolódva odanyújtom neki. — Nesze, itt a vőlegényed. Elborzadva néz a szörnyszülöttre, majd lenyelve a keserű sértést, színlelt nyájassággal mondja: — Hát jó... Most add ide —, megkeresem én a te vőlegényedet. — Talán menyasszonyt akartál mondani? — Igen, menyasszonyt. Megint csend lesz. Lida lemászik a díványról, nagyokat sóhajt, és lapoz, lapoz a könyvben. — Gyere ide, bácsika — szólal meg bizonytalan hangon. — Itt a menyasszonyod. Ujjával félénken egy ágasbogas fűz göcsörtös törzsére mutat. — Nem lesz ez így jó, lelkem. Miféle menyasszony ez? Hiszen ez egy fa. Keress inkább valami utálatos asszonyt. Csend lett újból, tsak a gyorsan pörgetett lapok zizegése hallatszik. Majd halk, gyönge sírás. — Lida, Lidocska... Mi bajod? A bőven ömlő könnyektől alig tud beszélni, rádobja magát a könyvre, úgy zokogja: — Nem tudok... neked... elég utálatos... menyasszonyt találni. Vállvonogatva ülök le a „Forradalom” mellé, elmerülök az olvasásba. Csend... Körülnézek. T ida az ajtó kulcsát tartja ■*-' még nedves szeme elé és a nyíláson keresztül néz rám. Elbámul azon, hogyha szeméhez közel tartja a kulcsot, akkor egészben lát engem, ha messzire, akkor pedig csak egy darabkát belőlem. Nyögdécselve lemászik a díványról, felém jön és mögöttem egy arasznyira néz bele a kulcsba, Szemében ott ragyog az őszinte csodálat és csodálkozás a természetnek e rejtélyes talánya iránt... (Raáb György fordítása) KONSZTANTYIN VANSENKIN Őszi fény Őszi fény ragyogj mindenütt. Nem attól vidám-e szívem, hogy a szabadság illatát és fényét érzem mindenen? i Nem azért-e, hogy egy vagyok a földdel, amely életem, ma és amikor — egykoron — pihenni, belé fekhetem...? A sarki éj... Kezemben könnyű kis kezed, így jártunk, mentünk egyre föl és most oly messze vagy, miként Északi Sark a Délitől. Mit várhatok még, mi jöhet, naivság-e, hogy van remény...? ... Iszonyú a jég hidege, és vaksötét a sarki éj. RASZUL HAMZATOV Levél Ismét közénk terült a messzeség, és levelet hiába várok, én írom meg az 0 üzenetét; valamit mindig kitalálok. Körém gyűlnek az emberek, s én olvasom, mintha valóban kaptam volna a levelet, papírra amit magamnak róttam. (Antalfy István fordításai)
