Petőfi Népe, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-18 / 220. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Gyermekek a színházban • A kit herceg és t kényszer- leszállást tett pilóta. (Morva Ernő és Trokán Péter.) Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (Tóth Sándor felvételei.) • A Róka szerepében Popov István LÁTÓHATÁR JORGE TIMOSSI: A történet első lapja „Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája...” (Exupéry) A kecskeméti ifjúsági könyvtárban nemrégiben készítettek egy felmérést Antoine de Saint- Exupéry: A kis herceg című könyvének népszerűségéről. Tizenegyéves gyerekeket kérdeztek meg arról; érdeklődtek-e a regény iránt, végigolvasták-e és mit értettek meg belőle? A vizsgálat érdekes megállapításokat eredményezett. Az ötödikes diákok között nem volt túlságosan népszerű a könyv. Azok közül, akik kézbe vették, csupán minden második gyerek olvasta végig, ezeknek is csupán fele tudott megnevezni egy-két gondolatot az író által megfogalmazott kérdések közül. Sokakat csupán a szerző kifejező, gyermeki fantáziát megmozgató rajzai csábítottak az olvasásra. Jogosnak tűnik tehát a kérdés: valóban a gyermekirodalom kiváló alkotásai között tarthatjuk számon Saint-Exupéry művét vagy inkább arról van szó, hogy a gyermeki közvetlenség csupán írói fogás, stíluseszköz a gondolatök megfogalmazására és műve lényegében a felnőtteknek szójíi’ A színpad' jó kísérleti „labora- tórlurítrták” bizonyulhat a kérdés' eldöntésére. □ □ □ Ügy látszik, hogy a magyar színházak nem bővelkednek sikeres gyermekdarabokban. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, mint hogy a tavalyi évadban a Pinokkió című népszerű színjátékot egyszerre öt helyen is játszották hazánkban. A Kecskeméten bemutatott Oz a nagy varázsló Békéscsaba műsorán is szerepelt, mindkét darab érdekessége különben az, hogy a kaposvári színház fedezte fel. Az országos repertoárban sikert aratott még a Micimackó, kisebb népszerűséggel játszottak magyar szerzők által írott mesejátékokat és olyan „nemzetközi meséket”, mint a Csipkerózsika, vagy a Hamupipőke. Az elmúlt szezon érdekessége volt még egy „felnőtt” darab; Moliére: Scapin furfangja i című vígjátékának gyermekszínházi bemutatása Pécsett, amelynek rendezője, Paál István meggyőző kísérletet tett arra, hogy klasszikusnak számító műveket a legfiatalabb korosztályok számára is felfoghatóvá, szórakoztatóvá tegyen. Lényegében hasonló elvek és célkitűzések vezérelték idén a kecskeméti Katona József Színház társulatát, amikor Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg című regényét mutatták be a gyermekeknek a társulat dramaturgja, Forgách András átdolgozásában. Gyarapítani kívánták azoknak a gyermekdaraboknak a számát, amelyek nemes gondolatokat és a fantáziát lebilincselő varázslatos mesét egyszerre közvetítenek a legfiatalabb nézők számára. Ez a szándék minden tekintetben dicséretes. □ □ □ A regény, amelynek cselekményét híven követi a színdarab is, lényegében egy laza szerkesztésű történetet ad közre. Meséjét nagyszámú epizód színesíti. A kis herceg találkozásai a sajátos bolygók különféle lakóival, nézeteltérése a rózsával, barátsága a rókával és a többi kaland nem egymásutániságában mozgatja előre a történetet, hanem inkább gondolatilag... És ez okozza a legnagyobb problémát. Gazdag a mű varázslatban, szegényes viszont a gyermeki figyelem megragadása szempontjából igenigen lényeges cselekményben ... Az író költőisége jórészt álló, statikus párbeszédekben, illetve képi szimbólumokban jelenik meg, s az egyes epizódokat nehéz erőteljes, dramaturgiai beavatkozás nélkül eseményszerű láncolatba fűzni. Forgách András jól kiaknázta a regény színpadi lehetőségeit. Átdolgozását jellemzi, hogy minden pillanatban tiszteletben tartja a mű eredeti szövegét; lényegében nem változtat sem a szerkezeten, sem a mesén... Ez az elv minden szempontból tiszteletre méltó, más kérdés viszont az, hogy praktikus-e? Arról van szó ugyanis, hogy Kecskeméten is, miként az ország valamennyi gyermekelőadásán, a közönség életkora 5—14 év között mozog. Ez megmásíthatatlan tény. A könyv pedig mintha idősebbeknek szólna. Amikor az egyes jelenetek alatt fel-felhangzik a nézőtéren a mocorgás, a beszélgetés zaja, akkor ez mindennél jobban jelzi, hogy lazul a színpad és a közönség közötti összhang. Meglazul, mert a fiatalabbak, az 5—10 éves korosztály figyelmét a puszta történésen kívül más még alig-alig képes megragadni, és Saint-Exupéry szövege helyenként csupán gondolatilag színes párbeszédre nyújt lehetőséget. □ □ □ Szerencsére a bemutatón nem sok ilyen pillanat akadt. Angyal Mária rendező ugyanis meglehetős sikerrel ellensúlyozta a darab időnkénti cselekménytelen-. ségét. Az egyes epizódok fantáziagazdag adottságait jól használta fel a „színpadi varázslat”- megteremtésére és finom érzékkel óvta meg az előadás egészét attól, hogy túlságosan magyarázkodó, vagy éppen „leereszkedő” legyen ... Jól közvetítette ugyanakkor a szerző gondolatvilágát és hangulatait. A színészek közül elsősorbán a valóban kis herceg életkorú fiatal Morva Ernőt kell megemlítenünk, aki természetes bájjal, az elfogódottság, vagy a mesterkéltség legkisebb jele nélkül játszotta el a nem,könnyű címszerepet. Az írót is megszemélyesítő pilótát Trokán Péter alakította; ő érezte leginkább azt a tényt, hogy a darab időnként — nem a színészek vagy a rendezés hibájából — „elül”, s újra meg újra elölről kell kezdeni a gyermekek megnyerését a színpad számára. Mezey Lajos és Lakky József játszották az epizódfigurák változatos szerepeit, jól, találóan Szakács Györgyi ötletes jelmezeiben. Megjelenésük mindig felvillanyozta a nézőtéren ülőket. Popov István a Róka „bőrében” jól hozta az érző, lélekkel bíró mesebeli állatfigurát, harsányság helyett bonyolultabb lírai eszközökkel dolgozta ki szerepét. A kis herceg bolygójának Rózsáját Sára Bernadette, a Kígyót pedig György János alakította. A bemutató összképét, amely egészében és részleteiben is ízléses, szép előadás volt, csupán néhány stílustalan díszletelem zavarta meg. Ez elsősorban a szerencsétlen kinézetű repülőgépvázban érződött, amely tagadni látszott Orosz István és Szászfay György színpadképét jellemző „varázslatos” ízlésvilágot. Ugyan• A váltóőrt, aki „hol Jobbra küldi a vonatokat, hol meg balra”, Lakky József alakítja. ez mondható el olykor a harsányabbra sikerült bolygókról Is. * A színpadi kísérlet tehát, amely Saint-Exupéry művének a gyermekek fantáziájára gyakorolt hatását vizsgálja, azt bizonyította, hogy jórészt a felsőtagozatos diákság az, amely igazi színházi élményekkel távozik az előadásról. A premier — úgy tűnik — mintha egy kissé adós maradt volna a kisebbek megnyerésével. Ez a végeredmény azonban nem kérdőjelezi meg a társulat jó szándékát, sem a bemutató eredményeit. Hiszen a tanulságok nemcsak a távoli jövőben, hanem már az elkövetkező előadásokon is hasznosíthatók, Pavlovits Miklós Szomorú aktualitása Jorge Ti- mossi könyvének: a közeli napokban volt négy éve, hogy fasiszta katonai puccs megdöntötte Allen- de kormányát. Felháborító Időszerűsége a Tények és tanúk sorozatban megjelent munkának: az Allendét meggyilkoló fasiszta államcsíny vezetőjét, Chile diktátorát Pinochet tábornokot Carter amerikai elnök, az emberi jogok „bajnoka”, a Fehér Házban fogadta. Ezzel is bizonyította, hogy országaik között az együttműködés fokozatosan erősödik — az utóbbi négy évben. Az argentin újságíró ténykutató módszerrel megírt krónikája, a * világot bejárt fotók, a függelékben közölt dokumentumok, a történelmi pillanatokban hőssé emelkedett Allendének állítanak emléket. Az aprólékos, tényrögzítő munka a fasizmus természetrajzához is ad újabb, általános érvényű adalékot. Izgalmas politikai olvasmány, és biztató történelmi dokumentum a Magvetőnél megjelent vékony kötet. A szerző — a kor modern krónikása — átélő és szemlélő volt. Látta, amikor „por. és füstoszlop szállt fel a Monedából, amely nemrég még a törvényesség jelképe volt”. Hallotta, amikor „valamivel később”, mintha a lángokkal együtt a bűntettet is el lehetne oltani, a puccsisták rádión keresztül hívták a tűzoltókat”. A közvetlen, megrázó élmények ellenére újságírói remeklés, hogy minden irodalmiságot ki tudott kerijlni. Értelmi és érzelmi hovatartozása átlzzik a közölt tényeken, de elmélkedő kitérőket nem enged meg magának. Az elnöki palota védői nem csak azért válnak hősökké ebben a valós történelemben, mert az írónak ez a véleménye róluk, hanem azért, mert cselekedeteik voltak hősiesek. A puccs jellege sem azért fasiszta, mert Timossi ezt tudományos módszerrel bizonyítja, hanem azért, mert a szigorú tények beszéltek erről már 1973. szeptember 11-én kora délelőtt, amikor eldördült az első sortűz. Ez a módszer is lehetővé tette, hogy az olvasó megismerhesse a „bar- rikád” két oldalán harcolókat. A Palotát védő erők létszáma nem haladta meg a negyven főt. Hét órán keresztül védte hősiesen ez a maroknyi ember Salvador Al- lende vezetésével a tankok, a tüzérség, a bombázórepülők, a rakéták és a válogatott osztagok támadásától az elnöki palotát. Miért vállalták mégis a biztos véget ígérő küzdelmet? Erre a kérdésre választ ad Allende rövid, utolsó beszédének egy részlete. „Ezek az utolsó szavaim, és biztos vagyok abban, hogy az áldozat nem lesz hiábavaló. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy lesz erkölcsi ANTALFY ISTVÁN Távoli út Távoli már az az út, Sárga homok, gyomokkal szegett, s távoli már az a táj.,. igazságszolgáltatás, amely elítéli a hitszegést, az aljasságot és az árulást.” Olyan gondolkodó szegült szembe a durva erőszakkal, akinek addig csak a szó és a toll volt a fegyvere. A tábornokok viselkedése jellemző. Az erő pozíciójából fenyegetőztek, majd repülőt ajánlottak fel Allendének, hogy családjával külföldre mehessen, a parlamenterek után lőttek, majd amikor minden ígérgetés és ultimátum hiábavaló volt, teljes erővel támadták a Monedát. Az elnök halála után pedig azt terjesztették, hogy nem harcban esett el, hanem öngyilkos lett. Jellemző, a történelemből jól ismert módszerek! A harc leírása a megkérdezettek, a szemtanúk emlék- és élmény mozaikjából vált többoldalúan bizonyítottan hitelessé. Emberi küzdelem volt, akkor felmérhetetlen nagyságú hősiességgel, ma már keserű humornak is tűnő részletekkel. Ez utóbbira jellemző példa. Csatazaj közepette született olyan döntés, hogy a hajdani köztársasági elnökök, akkor, ott anakronisztikusnak ható márvány mellszobrait barikádnak használhatják. Egy szobor volt csak kivétel: a kontinens e századi első népi demokratikus kísérletét végrehajtó elnökének képmása, akinek kormányában valamikor a fiatal Allende egészségügyi miniszter volt. A harcoló és élő elnök tisztelete holt elődjét még akkor is, amikor élete forgott veszélyben. Jellemző ez a példa Allende egész életéra is. Tisztelte a törvényeket, a bur- zsoá rend törvényeit, s bízott a hadseregben — talán nagyon is —, a múlt uralkodó és középosztályainak hadseregében. Szerény és hagyománytisztelő volt, szerette népét, tisztelte nemzetének haladó hagyományait. A pucs- csisták Allende személyében végezni akartak a néphatalommal is, fel akarták végleg számolni a Chilében már több mint százötven éve fennálló burzsoá demokratikus rendszert. 1973. szeptember 11-én beszélt Allende arról, hogy „ezen a napon veszi kezdetét az a harc, amely hosszú és véres lesz, és sokáig fog tartani, de ez jelenti a kezdetét a chilei nép teljes felszabadításáért folytatott harcnak ...” A történet nem fejeződött be akkor, szeptember 11-én, folytatódik napjainkban is. Jorge Timossinak könyve megírásával bevallott célja az volt, hogy mind többen csatlakozzanak „az újjáéledt fasizmus áldozataival való szolidaritás nagy nemzetközi mozgalmához”. Figyelmeztet is, mint nagy elődje: emberek, legyetek éberek! Komáromi Átül» Még Te talán ... Te talán oda mész ki, névnapodon ha köszöntlek, fáidat, bokraidat megöntözni az égiek és — mások helyett is... Érted-e, érzed-e, hogy pengetni kell a citerákat...! EEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE A tenger szelíd maradt, nem bántotta a csatornában a kis átkelőhajót. László a fedélzeten Jött-ment, nem látta már a do- veri partot, az ég különben is felhős volt, a sziklák partközeiben sem fehérlettek. Várta a megrendülést, amit ilyenkor éreznie kellene, de a gépek dohogását hallotta csak alulról tompán, egyenletesen. Calais-ban, amint ismét szárazföldre lépett, egyszerre csapott orrába a tömény parfőmillat. El- mosolygott, míg beszítta, aztán fölkapta két kofferjét és igyekezett a vonathoz. Hajlékony, remek figurájú fekete lány küszködött csomagjaival a fülkében. — Segíthetek? Egymás mellett ültek le oldot- tan, jókedvűen kezdtek beszélgetni: alkalmi útitársak, dobálóznak csak a szavakkal unaloműzőnek. A lány kiejtésén érezte, hogy ő sem angol. Londonból jött, ugyanazzal az átkelőhajóval érkezett, és Párizsba tart, mint ő. Fél évet töltött odaát. Így mondta. Aztán kiderült, hogy spanyol. Akkor már tízóraiztak, László megkínálta a magával hozott szendvicsekből. Szabályos háromszög alakú, bőven bélelt kenyérszeletek voltak, a lány fogsora cakkos félköröket harapott beléjük. Két fiatalember telepedett le még a fülkében, franciául beszélgettek, nem értette. Egyébként is a lányra figyelt. Szórakoztatta az együvé szóródott idegen sorsok szeszélye, a véletlen ajándékozó kedve, mely már az úton kapcsolatot teremt. A lánynak sejtelme sem volt még, hol lakik majd Párizsban, ö biztosította a szobáját egy kis hotelben egy hétre, addig még telik zsebéből. Az ablakorL túl futott a táj, őszies volt inkább, halvány impresszionista " színekben. Anglia messze volt már, sokkal mesz- szebb, mint amennyire néhány óra alatt eltávolodhatott. — Hosszabb ideig marad Párizsban? A lány megvonta vállát. Tojás- dad, kreol arcán gondtalan latin derű. Minek törné a fejét? Inkább visszakérdezte. És hirtelen úgy jött, hogy Lászlónak el kellett nevetnie magát, olyan felelőtlenül, ahogyan a Szigeten sosem merte volna: — Londonból azzal eresztettek el, hogy Párizsban minden megtörténhet az emberrel. — Persze. — Hitele volt a bizakodásának. Vagy csak magában hitt? Tökéletes idomaiban, mélyről sugárzó szemében, abban, ami a kontinensen várja, vagy egyszerűen kijár neki? Ebben a pillanatban a két másik férfiszempár is felé vágott, mintha bevonnák jelentős hallgatásukba. De aztán mindjárt tovább folytatódott, kétféle nyelven, a két párhuzamos beszélgetés. Tán másfél órányira lehettek Párizstól, mikor belépett a civil útlevélvizsgáló. A többieknek bólintott, csak a magyar útlevelet vette érdeklődéssel a kezébe. Lászlóban szempillantás alatt föl- rémlett a londoni francia követségen elácsorgott délelőttök emléke, mikor a vízumot sürgette. Meg az a kellemetlen, vékony arcú tisztviselő, aki csak szabódva állt szóba vele angolul. Várt egy kicsit, aztán a hivatalos ember hóna alá csapta útlevelét, és otthagyta őket. — Please... — fölállt, hogy utána induljon, az ajtóban angolul próbált magyarázkodni, aztán megérezte, milyen nevetségessé válik közép-európai, szorongó idegességével. Amazok hárman meglepetten nézték. Kétséfebeejtően egyedül maradt. A két férfi közül a magasabbik, félreismerhetetlen amerikai akcentussal megkérdezte, mi a baj, de erre csak azt válaszolhatta, hogy maga sem érti. Az útlevélvizsgáló addigra már nem volt sehol, és ő egyetlen személyazonossági okmányától megfosztva, tanácstalanul kapkodta fejét a folyosón. Nem volt már kedélyes vasúti csevegő, sem csodaváró utas, csak elvesztett ember a párizsi gyors második osztályán, egy csapásra hontalanná vált emlékeivel. A nyúlánk amerikai hangjára riadt föl: — Azt hitte, hogy a francia hivatalnokok számára létezik még egy világnyelv? — Ezen nem gondolkoztam, de ők ütötték be az érvényes vízumot. — Milyen nemzetiségű? Mikor megmondta, hogy magyar, a másik jóindulatúan elmosolyodott: — Abból csinálnak ekkora kalamajkát? Kalamajka, ha mással esik meg —, de így is rendes tőle, hogy érdeklődik. Összeszedte magát, a folyosón diskuráltak egy darabig, megtudta, hogy ezek ketten az Egyesült Államokból jöttek, eddig az amerikai látta vendégül francia barátját, most kezdik a második fordulót Párizsban. Bepillantott a fülkébe. A lány már a másik fiatalemberrel volt élénk beszélgetésben. Az esti programjára már aligha van gondja. Az volt az érzése, ha visszatérne hozzájuk, meglepetten néznének föl, ki ez a pasas. Esetleg a kedves amerikai is csak azért húzódott ki hozzá, hogy tisztára játssza a barátját. Végre előbukkant az útlevélvizsgáló. A készséges útitárs odament hozzá, aztán mosolyogva tért vissza: — Mindjárt visszakapja, csak hátra kellett ^inni, az utolsó kocsiban följegyzik a keleti útleveleket. Azt mondja, maguknál ugyanazt csinálják velük. Nem hiszem, de tudni itt csak neki van joga. Mindenesetre köszönöm. Aztán már egyedül várta meg az útlevelét. Nemsokára megbékélten cipe- kedett a Gare du Nord peronján. Alkalmi útitársait elsodorta a tömeg. Lassan, töprengőn lépkedett, mint aki csakis sportszerű edzettségében utasítja el a hordárt. A kijáratnál várakozók közül egyszerre felé lendült egy tenyér. — Hello, hát megjött? Még odaátról volt ismerős ez a tűnő mosoly. Társaságban találkozott az elébe induló fiatalasz- szonnyal, futólag említette neki, hogy ezen a napon érkezik Párizsba. De akkor mem reagált rá. Csak most rémlett föl benne, hogy tőle hallotta, amit ma már másodszor ismétel el: — Ez az a város, ahol minden megtörténhetik az emberrel, igaz? Elnevették 4 magukat. László útitársnőjére és a francia tisztviselőre gondolt, aki maga sem tudhatta, hogy a sors embere; az a kétségbeesett fél óra a vonat fo4 lyosóján, de már mindent értett Amit egyszer a nők elhatároznak, annak meg kell valósulnia. Fölkapta bőröndjeit és fölszabadul tan mondta: — Hát akkor induljunk!
