Petőfi Népe, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-18 / 220. szám
1977. szeptember 18. • PETŐFI NEPE • I A Kossuth családnál Kecskeméten Szeptember 19-én lesz 175 éve, hogy megszületett a magyar szabadságharc lánglelkű vezére, Kossuth Lajos. Ebből az alkalomból a róla való • megemlékezés elmélyítésére közöljük az alábbi riportot. „Nekem természetes, hogy Kossuth Lajosnak hívnak’ Dúsan tenyésznek az őszeleji virágok a ház előtti kis kertben. A melengető napsütésben turbékolnak a galambok, s hirtelen fölmorajlik egy vonat dü-- börgése az utca túlsó felét lezáró síneken. Kecskeméten, a Hunyadi János utca 40. számú ház kapuján két csengőt találok. Az egyik fölött ragtapasz, rajta elmosódott írás. Alig olvasható ki a név: Kossuth István. A csöngetésre középtermetű, szemüveges férfi siet a kapuhoz, s míg megforgatja a kulcsot a zárban, kiveszi szájából a pipát. — Kossuth István vagyok! Tessék beljebb fáradni. Ha megen- . gedi előre megyek. Kutya van az udvarban, s a bejárás is kissé kacskaringós. Az udvar végén, s egyben az épület befejezéseként kialakított parányi konyha és hasonlóan tenyérnyi kis szoba a lakás. Itt laknak Kossuth Istvánék. — Kicsit szűkösen vagyunk, de ez már tűrhető. Néhány évvel ezelőtt még hatan laktunk itt. Mi ketten a feleségemmel három (iám és a lányom. Azóta két fiam megnősült, a lányom férjhez ment, így hárman maradtunk. ■István fiamnak októberben lesz az esküvője.. . Amíg családjáról beszél, figyelem Kossuth István arcát. Van-e némi hasonlóság, egyező vonás a nagy előd, Kossuth Lajos és közötte? Alig fedezhető fel valami, de az orra meglepően olyan, mint Magyarország egykori kormányzójának. Tudom ugyanis, hogy aki velem szemben ül a széken, rokona a nagy Kossuthnak. Most erről a kapcsolatról kérdezem. — Igen! Én, Kossuth Lajos kilencedik unokatestvére vagyok. De előre bocsájtom. nekem ebből a névből soha semmiféle előnyöm és persze hátrányom sem származott. Lehetnék Kovács, vagy Kiss, akkor is ilyen ember lennék, mint most. Nem hivalkodó. • A nagy Kossuth Lajos fényképe Turinból. • Kossuth István, a kilencedik unokatestvér. nem kérkedő. A rokonságról any- nyit, hogy a legrégibb Kossuth-ős valamikor a XVII. század hatvanas, éveiben született, Miklósnak hívták. Két fia volt, Dániel és István. A Dániel-ág negyedik leszármazottjának, Lászlónak volt a fia Kossuth .Lajos. Mi az Ist- ván-ágból eredünk. Én 191 ff-ban születtem. Nyugdíjas vagyok, a Kecskeméti Petőfi Nyomdától mentem nyugdíjba — mondja töprengve Kossuth István, s halljuk,. hogy a konyhában valaki szétlebbenti az ajtó függönyét. A következő pillanatban középtermetű, fekete hajú, határozott arcvonású fiatalember lép be. — Kossuth Lajos! — szorítja meg a kezem és természetes mozdulattal helyet foglal a heverőn. — Igen, ő a fiam! — mondja az édesapa, bizonyára látta arcomon a meglepetés jeleit. — Milyen érzés ezzel a névvel élni a világban? — fordulok a fiatalemberhez. — Nekem természetes, hogy Kossuth Lajosnak hívnak. Ezt a nevet viselem születésem óta, másként nem is tudnám elképzelni magamat. Van egy négy és fél éves fiam, őt Is Lajosnak hívják. Én huszonnyolc éves vagyok, hivatásos katona. — Arra vagyok a legbüszkébb, hogy mind a négy gyerekem érettségizett, tanult ember. Becsületesen, szorgalmasan dolgoznak,' tisztességben élnek. Nekem igen nehéz volt a sorsom. Apám, aki jegyző volt Potheringben (Munkácstól körülbelül 15 kilométerre egy faluban), 1931-ben meghalt. Tizennégy éves voltam akkor, s dolgozni kellett. Lakatos inasnak szegődtem ötven filléres órabérrel. Ezt a szakmát ki is tanultam — emlékezik az apa. A fiú érdeklődéssel hallgatja, messze fúj ja a cigaretta füstöt és bólogat. — Ezek szerint a család Kár- pátukrajnában élt? — Igen ott éltünk, a gyerekek ott jártak iskolába én pedig egy gazdaság igazgatója voltam, járási tanácstag és szakszervezeti küldött. — Mikor jöttek haza Magyar- országra? — Pontosan 1970. április 13-án érkeztünk meg. — S miért éppen Kecskemétre? — Itt volt egy ismerős család, s az segített nekünk elindulni. A gyerekek dolgoznak, és egy éve nyugdíjas vagyok, a feleségem a parkettagyárban kapott állást, ma is ott van. — A hogyan kerültek ide, a Hunyadi János utcába? — Ez kérem albérlet. Azonnal hozzáteszem, hogy nagyon jó a háztulajdonos. Hatszáz forintot fizetünk havonta. Ez van. ez a mi kis birodalmunk. Próbáltam már lakást kérni, de kútba esett az egész. Nem volt annyi pénzem, hogy befizethettem volna a több, mint kilencven ezer forintot. A fiam megnősül a jövő hónapban, s ketten a feleségemmel itt maradunk. Jól érezzük magunkat, elégedettek vagyunk — mondja Kossuth István, aztán hirtelen másra tereli a szót: — Tartom a kapcsolatot a monoki Kossuth-házzal és a ceglédi Kossuth Lajos múzeummal. Kossuth Lajostól semmi. tárgyi emlékünk nincs. Néhány közismert fénykép és ugyancsak néhány vaskos Kossuth-életrajz. De van egy nagy kincsünk, amit féltve őrzünk, és amire büszkék vagyunk. s talán azt mondhatom, ezt Tőle örököltük: a becsület és a hazaszeretet. Szerintem ez többet ér mindennél. A fiatal Kossuth Lajos helyeslőén bólint, aztán kezet szorítunk. Delet harangoznak. Az ősz- eíeji, nyárvégi virágok úgy isz- szák a melengető napfényt, mintha ez lenne utolsó szippantásuk a nyárból, a fényből... % Gál Sándor Kossuth-emlékülés Elsők a megyében Kossuth Lajos születésének 175. évfordulója alkalmából emlékülést rendezett szombaton Budapesten, az Újvárosház dísztermében a Hazafias Népfront Országos Tanácsa. Az ünnepségen — amelynek elnökségében helyet foglalt dr. Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács helyettes elnöke is —, először Kállai Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke méltatta a kossuthi életművet. Szólt arról, hogy Kossuth Lajos személyében arra az államférfira emlékezünk, akinek neve elválaszthatalan történelmi múltunk egyik ragyogó korszakától, az 1848—1849-es forradalom és szabadságharc Magyarországától. Nevét nemzedékek őrizték és ötvözték erőt adó, előremutató jelképpé. Történelmi alakjára és szerepére, a nép és az ország sorsát azóta is szüntelenül forntáló hatására mi, a szocialista Magyarország állampolgárai, a kossuthi örökség vállalói és továbbfejlesztői tisztelettel emlékezünk. Dr. Szabad György egyetemi tanár mondott ezután emlékbeszédet, felidézve, hogy Kossuth — vereségei ellenére is — mindenki másénál eredményesebb küzdelmet folytatott a maga korában a feudalizmus felszámolásáért, Magyarország polgárosításáért és önrendelkezésének biztosításáért. (MTI) A közelgő nagy nemzetközi ünnep, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója a legkülönbözőbb munkahelyi kollektívákat, a szocialista brigádok seregét, középiskolák csapatait késztette tanulásra, ismeretterjesztésre, a tudásanyag felfrissítésére és elmélyítésére. Mind többen vesznek részt a Szovjetunióval kapcsolatos vetélkedőkön. Az Állami Biztosító főigazgatósága is meghirdette — a Győr megyei igazgatóság kezdeményezésére — az intézményen belül vetélkedő-sorozatot. Az egyes megyék elődöntői már befejeződtek, s a 19 megye győztes csapatai, valamint a főváros kerületi győztesei október elején mérkőznek a továbbjutásért. s Az Állami Biztosító Bács-Kis- kun megyei igazgatóságán megrendezett megyei elődöntőn igen szoros mezőnyben a bajai járási fiók Géró Sándor szocialista brigádja bizonyult a legjobbnak. A biztosítási szervezőkből álló négytagú csapat — Szakács Gyula, Osztrogonácz Rozália, Barna Imre, Batiz István — mint a Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedő megyei győztese — képviseli majd Bács megyét a középdöntőn. Sz. Gy. KÉPZŐMŰVÉSZETI VILÁGHÉT, 1977 Alkotók és társadalom „A művész, mint a társadalom hasznos tagja” — ez a mottója az idei — nálunk Magyarországon immár harmadízben ismétlődő — Képzőművészeti Világhétnek. Sietünk leírni, hogy ami szerencsiére nálunk oly természetesnek tűnik, az korántsem az egynémely olyan országban, ahol az üzleti szempontú műkereskedelem uralkodik a művészetben; s a művészeken méginkább. Ezért történhetett úgy, hogy a Képzőművészek Világszövetségében éppen az egyes kapitalista államok alkotóinak képviselői szorgalmazták ezt a nekünk magától értetődő fenti jelmondatot. n □ □ Érdemes a mondatnál („A művész, 'mint a társadalom hasznos tagja”) kissé elidőzni. S ez alkalommal nézzük az eseménysorozathoz illően csupán a képző- művészetet. Ha bárki hazánkban felteszi a kérdést: haszrtosak-e alkotóink a társadalom számára, a fejlődés, a haladás, az életgazdagítás, stb. szempontjából, akkor szinté gondolkodás nélkül felelhetünk, hogy igen. Ám tegyük hozzá ehhez gyorsan, hogy csakis az igazi alkotók, az igazi művészek. Mert — ezt se tagadjuk — a művészet álarcában sajnos, elő-előfordul napjainkban is még az, hogy egyesek anyagi vagy más céltól vezérelve fércműveket, sőt nem egyszer gics- cseket „sóznak rá” a jóhiszemű emberekre. Pedig az ilyesfajta tevékenységnek törvényeink is gátat szabnak, illetve kellene, hogy gátat szabjanak. Hiszen rendelet szabályozza, hogy mit lehet és nem lehet nyilvánosság előtt bemutatni, s eladni, forgalmazni. Úgy tűnik, hogy a rendelet megszegői ellen határozottabban kellene fellépni. Ezt sürgeti az új Közművelődési Törvény is, mely kimondja: „A művészeti intézmények az ízlésfejlesztés és a művészeti ismeretek terjesztése érdekében a szocialista eszményeinkhez és a közművelődési feladatokhoz igazodó válogatást és minősítést végeznek." Nos. az ilyen minősítést és válogatást végzik a Képzőművészeti Alap hivatalos zsűrijei hazánkban. Jórészt ez teszi lehetővé, hogy nálunk ne érvényesülhessen az alantas üzleti szellem, oly mértékben, mint az egyes tőkés országokban. □ □ □ Művészeink és művészetünk egészének hasznosságára, nagy szerepére mutat az is, hogy az MSZMP Központi Bizottságának közismert közművelődési határozatában ez olvasható: „A művészek, művészeti szövetségek, alkotóműhelyek és a művészeti alkotásokat terjesztő intézmények feladata megteremteni a társadalom különböző rétegeivel azt a kapcsolatot, amely közelebb hozza a művészetet a társadalomhoz és a társadalmat a művészethez." Ezek a sorok is azt mutatják többek között, hogy nálunk az alkotókat nem afféle „csodabogaraknak”, különcöknek, társadalmon kívüli lényeknek tekintjük, hanem olyan embereknek, akik másokkal együtt cselekvő részesei a szocialista háza, az ember- arcúbb új társadalom építésének, a jövő alakításának. Természetesen az ő munkájuk alapvetően különbözik a másokétól, különösen a termelésben közvetlenül résztvevőkétől. De ez egyáltalán nem jelent, nem jelenthet semmiféle minőségi különbséget. semmilyen hátrányt az értékrend megítélésében. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy általában nem is jelenti azt. Erre mutat az a sokféle elismerés, amelyben alkotóinkat államunk részesíti. S nem is- csak az államunk. Hiszen ma már egyes tanácsok — így Bács-K iskunba n is —, sőt egyes üzemek és mát munkahelyek számottevő támogatásban részesítik a művészeket annak érdekében, hogy zavartalanul végezhessék a társadalom egészére hasznosnak ítélt munkájukat. Az más kérdés, hogy az ilyesfajta támogatással ki mennyire éli, s hogy ennek alapján mit nyújt ő maga alkotói tevékenységével. Embere válogatja. Ám a támogatók — a mecénások — nyilván megnézik, s a jövőben talán még inkább így lesz ez, hogy kinek nyújtanak segítő kezet. A becsületesen dolgozó alkotók ezt úgy „adják vissza”, úgy „egyenlítik ki”, hogy műveikkel kifejezik a valóságot, az ezzel kapcsolatos átélt élményeiket, elősegítik a tisztább látást, a dolgok tökéletesebb megértését, a világban való jobb és könnyebb eligazodást. □ □ □ Ám, hogy így lehessen, azért a közönségnek — kinek-kinek szükséglete szerint — is meg kell küzdeni; esetleg meg kell érte szenvedni. Mert a művészi világban való eligazodás képességét, a korszerű ízlést és látást, a művek igazi értését nem adják olcsón. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert sokan ma még túlságosan is hamar tesznek elítélő megjegyzést, becsmérlő kijelentést olyankor, ha nem értenek egy-egy alkotást. Pedig igaza van René Bergernek — akit ragyogóan sikerült sorozatából a magyar tévénézők jól ismernék —, hogy „Ha valamely műalkotás zavarba ejt bennünket, kötelességünk vizsgálat tárgyává tenni a művész és magunkat”. Igazat kell adni a tudós esztétának. Hert az alkotás megértéséhez fel- készültség szükséges. Enélkül bizony nem megy. Jó alkalom mindig a Képző- művészeti Világhét nálunk Magyarországon is, mint bárhol másutt, tehát arra is, hogy a nagyközönség befogadó képességét, ha úgy tetszik műizlését fejlesszük, erősítsük. Erre szolgálnak a kiállítások mellett az ankétok, szervezett tárlatvezetések, művész-közönség találkozók, vetítettképes előadások, stb. S az külön öröm — mint ahogy mutatja a , megyénkben elkészült összesített program is —, hogy az üzemek jórészében figyelmet érdemlő eseményekre kerül sor ez alatt a hét alatt. Báes-Kiskun csaknem harminc üzemében tartanak ezen a hét-nyolc napon képzőművészeti témájú rendezvényt. Nem kell hozzá sok töprengés, hogy — a tapasztalatainkat is hozzátéve — elmondhassuk: több ezer munkás ember kerül még közelebb ily módon is a művészethez. Hát még, ha meggondoljuk, hogy megyénkben a tervek szerint egy hét alatt, száznál több alkalommal ismerkedhetnek az érdeklődők a művekkel, s az alkotókkal. V. M. Csemegés csevegés borról, szőlőről meg a homoki remekek „szerzői jogairól” Szót nem sajnáló, férfias, szabad, és néha-néha szeszélyes fordulatokkal lepi meg a közéje tévedő idegent a homoki magyar. De nagy figyelmet kell tanúsítanunk, mint látogatónak, s akkor van csak nyert ügyünk, ha legszebb munkateljesítményeiről érdeklődünk. Mi most is igen jól jártunk — jó hosszú, meleg, gyönyörű szeptember és bő csemegeszőlő-termés lévén — természetesen arra tértünk rá a Duna—Tisza közötti homok falvak, „óvakodva vigyázó tanya- hápk”, „faluvárosok” lakói közt, aWk valami kitapirrthatatlan forró hangulatban vannak mostanában — a szőlőtermés miatt, a csemegeszőlő miatt, a várható bortermés végső eredményének kitapogatása miatt, a szorgalmas munka' büszke rátartisága miatt. Persze, legtöbbször azért a kedves vendéggel folytatott csevegés előfeltétele a pohár az asztalon, teleöntve borral, s körülötte jóízű falatok. Kecskemét népe, mióta csak a homokpusztát birtokba vette és termővé tette, a szőlőtermelés remekbeszabott értékeivel dicsekedhet. Jókedve bőven van ezen az őszön. Ki mit tud tömegben és szépségben nyújtani? — ebben .nagy verseny volt az idén is. Vendéglátónk el-eltűnődött az asztalon álló, már koccintásra váró borán. Mire is hasonlít ez a bor? néz ránk kérdő szemmel. Tanakodik egy kicsinyég, s már felel is: az asszonyszívre! Némán kérdő szemünkbe néz, s így folytatja: Elhódít. Csapásba nem visz mégse. Mert gyógyírt is nyújt, ha fogyasztod a borunkat. De azért Komolyra fordul a beszéd — ám változatlanul jóízű csemegéket kapunk e táj szőlőkultúrájának átöröklődéséről, elődök testi- lelki javairól, itt-ott az eljárásokban még mindig fentmaradt hagyományról — mindenekfölött a jelen szőlőművelőjének közösségi vonásairól, munkamódszercsák tarts mértéket mindkettővel — borral is, asszonnyal is. Üres pohár, üres nőszív egyaránt keveset ér. Node mégis, mi lesz, ha te- miattad lesz üres mindkettő. Poharadat megtöltheted magad. De ha a nőszívet elveszted — már csak más töltheti meg azt. Hiába ne futkoss utána — időt, erőt ne pocsékolj — az ugyan bizony rossz befektetés. Szőlőben, borban pedig mindig megtérül a belefektetett munka. A szőlőkultúráról lehullt régen is, ma is minden romantika. Efölött már se tűnődni, se tanakodni nem kell... csiszolatokról, megfényesedett formaváltozatokról. Kontinentális száraz nyarunk, a napfényes szeptember most különösen kitett magáért, nőtt a bor- és csemegeszőlő-értékesítés, mert nőtt a termés. 1951—1974 között a szőlőtermés 2912 ezer tonnát tett ki, csemegeszőlőből pedig 270 ezer tonnányit értékesítettünk. így emelkedett a csemegeszőlő- kultúra új alapokra átrendeződése. A csemegeszőlő-művelési módszerek a mi klímánkhoz sza- bódtak. A legkorábban érő fajtáink nekünk vannak. Ez az éghajlat teszi olyan ízessé a mieinket a bulgárokéval és görögökével szemben, sőt a spanyolokét is felülmúljuk, főleg ha a szállíthatóságot vesszük tekintetbe. A fehér saszla igen versenyképessé vált. Némi rózsaszíne is van, nagy szemű, ritka fürtű, nem reped, nem rozsdásodik, igaz, hogy finom gondossággal kell csomagolnunk — annál inkább, De mennyi sok mellék- azaz: fő tényező kell mindehhez! Például csak egyet vegyünk: „bedresszírozott feladóállomás” is kell) Izsák például olyan „bedresszírozott”, hogy sokszor volt képes 25 vagonnyi irányvonatot kiállítani. A „csipegető asszonyokénak régesrégóta nagy itt a tekintélyük, mert a szőlő ládába rakásánál ördöngősen ügyesek voltak. A csomagolásnál a vékonyabb héjú fajtáknál, fokozott figyelmesség szükséges, mert ha a ládában valahogy a fehér saszla az úton meglökődik, valamert ebből sok haszon kínálkozik a népgazdaság számára. Nyugat ugyanis „túlprodukál” bortermelésben. de csemegeszőlők számára tág a világpiac épp úgy, mint ahogy s. hazai fogyasztók is szívesen veszik —: a mi csemegeszőlőnk zamata verhetetlen. Itt állandó jó meleg van számára, úgy ahogy a csemegeszőlő venyigéi megkívánják, jó a páratelt- ség, megfelelő a talajnedvesség. Szóval: á szőlő „magába szedi” a nap hevét — évente megvan a 2500—3000 napfényes óraszám! — és ez a klímaelőny van meg a csemegeszőlőben épp úgy, mint a borunkban. mi megüti, akkor amolyan rozs- dásodást kap a héja és az átvevő ezt lefitymálja! Tudnunk kell, hogy a kényes nyugati vevő nemcsak a szájával, hanem a „szemével is eszik”! Ehhez a gyakorlott kereskedő olasz, spanyol, bolgár szállító nagyon tud alkalmazkodni. De mi is áttanulmányoztuk már a „bevált” nemzetközi fogásokat. Csak egyet a sok közül! Nagyon bevált az is, hogy amikor már a gonddal becsomagolt csemegeszőlő a vagonokban áll — készen a szállításra, akkor még futószalagszerűen átfuttatják kvarccal, s így az egész bizonyos az egész szállítmány fölött pírt kap. Ki mint tud tömegben legtöbbet, leggondosabban ápolt árut küldeni a rendelőnek.— az nyer. Ehhez nem kupeckedés kell, hanem kultúrált termelés, kulturált szüretelés, kultúrált va- gonírozás. Ezt csak ír homoki közösségi gazdálkodás, az egyenrangúak készséges érintkezése, népi szolidaritása éri el — külső és belső piachódításban egyaránt. A szocializmus nem túltermelést, hanem jól piacolt, jól elkelő nemes árut produkál! A jól művelt homoktalaj a kisugárzó meleget adja meg a növénynek. De ehhez ember kell még — közösségi ember, alapos üzem! számvető, talajvizsgáló, géppel dolgozó „homoki hős”, fegyelmezett, piacokhoz alkalmazkodó! Ez az emberfajta él a mai homokon. Övék a munkamódszer korszerűsítése. Az ő művük a csemege- szőlő. Ezt sokkal több iparkodással érték el, mint amilyen elmélyedt „művi gonddal” a maga alkotását a poéta. Erdei Ferencnek igaza volt, amikor telitalálatként megfogalmazta: a homoki kultúra kincseire épp úgy formálható „szerzői jog”, mint a szellem bármely termékére.., Fodor László Megfényesedett formaváltozások A ,,csipegető asszonyok ” titka
