Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-02 / 180. szám

1971. etsjjusslus t. • F3TCTS N£PE $ ® Fel a szívekkel! Június hónapban újságcikkek sokasága köszöntötte meleg sze- retettel Vajthó Lászlót, a magyar pedagógustársadalom kiválóságát, kilencvenedik születésnapja alkal­mából. A neves irodalomtörténész, aki Kecskeméten él és alkot ma is friss lendülettel, arra kért bennünket, közölnénk le köszöntő sorait, melyre a meghatóan sok figyelmes cikk és levél indította. Hiszen vá­laszolni nem tud mindenkinek... Vajthó tanár úr rendhagyó — és irodalmi értékű — levelének ez úton is örömmel adunk helyet, hi­szen beilleszkedik ez is a róla alkotott képbe. Köszönet érkezett ^ekem nem jutott soha a szatmári érettségi találko­zók öröméből. Szomorú, de osz­tálytársaim sorsa intézte így: nem volt közösségérzetük. Derék­ban kettétört tehetség is akadt nem egy. Gyula bent égett a pa­rókián, élete árán is menteni akarta a község egyházi adatait. Pista, a kitűnő történész fogság­ban pusztult el az első világhá­borúban. Alma Materem, a re­formátus főgimnázium egy má­sik jelese éhenhalt egyetemi ta­nulmányai közben, árván, tár­sadalmi részvét híján. Annak sem emlékszem nevére, aki is­meretlen okból öngyilkos lett, felvágta ereit, orvosnövendék, de utolsó lehelletéig jegyezte fogyó élete tüneteit, tanulságul. Vajon hova lettek közvetlen osztálytár­saim? Amerika nyelte el őket, vagy a halál? Hetvenegy éve nem láttam őket. Ezért is olyan kedvesek nekem a tanítványaim, az érettségi ta­lálkozások, visszamenőleg a leg­régibb időkig, a századelőig, hon- nét még mindig frissen moso­lyog rám egy kedves háromság, legrégibb szatmári osztályom tag­jai: Bornemisza Béla, a MAVAG vezérigazgatója, Bózsing Béla gé­pészmérnök, akitől gyakorlati esztétikát tanulok zenében, fes­tészetben, s Vajay Gábor tanács­elnök, unokaöcsém. Kilencvenedik évfordulómkor tanítványaim részéről itthon és minden világtájból annyi hűséges üdvözlet sugárzott felém, hogy aggodalom fog: vajon valameny- nyiüknek megköszöntem-e meg­ható ragaszkodásukat? Fájna, síriglan, ha aggságom csak egyet­lenről is megfeledkezett volna. Szerencsére, az utolsó két esz­tendőben felváltva Pestbudán és Kecskeméten lakom, gyermeke­imnél, sőt a Hírős Városban in­kább, annyira második szülő­fészkemként fogadott magába. Így történt, hogy a Petőfi Népe kedves szerkesztőségének figyel­méből, ime hírlap útján is kö­szönetét mondhatok közel-távol élő fiaimnak, mert azok ők, megöregedve is. A rádió említette nemrég, hogy legnagyobbrészt a Berzsenyi Dá­niel Gimnáziumban időzöm, hí­res diákjaimmal büszkélkedve, de feledem a Verbőczi gimnáziumot (a mai Petőfi), ahol öt évig (1920—25) tanítottam, s ahonnét több jeles tanítványom került az alkotók, a közösségszolgálat él- munkásainak sorába. Nem hűt­lenségből történt, de meg ez a neves iskola is gyakran volt munkatársa az általam szerkesz­tett Magyar Irodalmi Ritkaságok című hagyománymentő sorozat­nak. Mégis — mea culpázva — külön meg kell említenem, tel­jesség kedvéért, néhány rég be­érkezett verbőcista tanítványo­mat. Hogy csak a leghíresebbe­ket említsem: Bárdos György karnagy, zeneszerző, a Zenemű­vészeti Főiskola professzora; Fe­nyő Iván, képzőművészeti kriti­kus, Fenyő Miksának, a Nyugat egyik szerkesztőjének fia; Farén- esik János, a világhírű karmes­ter ugyan nem volt tanítványom, de sokat beszélgettem vele zené­ről (ő akkoriban hegedűsnek ké­szült, ha nem csalódom), karri­erjét korán sejtettem; Hincz Gyula festőművész; Jeszenszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank elnöke; Korpás István jogtaná­csos, édesapja, Korpás Ferenc, szeretett igazgatóm és Pintér Je­nő a legnagyobb hálára kötelez­tek, mikor 1925-ben a Markóba helyeztek át (Markó: az V. kerü­let Berzsenyi Dániel gimnázium beceneve), máskülönben három könyvsorozatom vallja kárát; Krompecher István debreceni or­vosprofesszor, a MTA rendes tagja; Temesvári István miskolci főorvos (vagy már igazgató?), akiről gyakran hallom, hogy csa­ládján kívül betegeinek él, látás­tól vakulásig, körülrajongva; Rödönyi Károly nyugalmazott postaügyi miniszter; Szabó Vla­dimir festőművész; Vargha Kál­mán nem volt tanítványom, de munkatársam régtől, neves iro­dalomtörténész ... Lám, az em­lékezés lámpaláza megakaszt e pillanatban. Valamennyi kiváló berzsenyistám benne lesz továb­bi emlékírásomban. Fájdalom, az öröm ürömmel is jár. Ilyen nagyokat kellett elve­szítenem : Szathmáry Sándor, egykori lugosi tanítványom, a Kazohinia című regény világhírű szerzője; Galsay Ervin, jeles operaénekes; Demeter Andor, aki nélkül a szigligeti alkotóház felvirágzását el sem tudnám kép­zelni; Hidas Antal jogtanácsos... Fájdalom, tanártársaimat is megtizedelte az idő. Hadd emlé­kezzem mindenekelőtt Renner Jánosra, a liptószentmiklósi gim­názium leglelkiismeretesebb ta­nárjára, akiről, nagy szerénysé­ge miatt, nem is sejtettük, hogy kétszeres Kossuth-díjat érdemel egykor. Itthagyott Fraknói József is, alma materünkben a mate­matika tanítás nagymestere, tan­könyvíró, később főigazgatónk; Ambrózy Pál, a görög-latin nyelv és irodalom gyakorlati tudósa, aki' Babits Mihály egyik regé­nyében hat nyelven hallgat... Drága elhunyt Tanártársaim, boldog vagyok, hogy együtt dol­gozhattam Veletek! Példátok kö­telességre lelkesít aggságomban is. Drága elhunyt Tanítványaim, nemcsak alkotó pályátokra va­gyok büszke: boldogsággal tölt el annak tudata is, hogy tanárotok lehettem! Sursum corda. Vagy ahogy va­laki, réges-régen, ízesen fordí­totta: Fel a szívekkel! Hogy mondja Ady?: Az élet­nek nincs vége. Tehát: viszontlá- tásra! VAJTHÓ LÁSZLÓ A Szépművészeti Múzeum kincseiből • Johann Baptist Reiter: Kis ékszeráras. • Gyerasek- szobor (római) korai császárkor. (Németh Ernő felv.—KS) • Jacob Gerritsz Cuyp: öt gyermek a szabadban. • Richard Houston: Maria Conn- • Ferdinánd Georg Waldmüller: tess of Waldegrave és kislánya. Koldusfiú. Alkotóházak Zakopanéban A Zakopanéi népművészet igen jelentős színfoltja a lengyel nem­zeti kultúrának. A helyi fafaragó Iskola, amely Kenar mestertől kapta nevét, messze földön is­mert. Az itt készült alkotások — csakúgy, mint a népművészet más ágazatainak termékei — sok sikert hoztak már Zakopanénak. A város vezetői ezért arra tö­rekszenek, hogy a szép hagyomá­nyok tovább fejlődjenek, s en­nek érdekében több alkotóházat hívtak életre. Egy évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit a Mieczyslaw Bernacik ötvösművész által veze­tett aíkotóház,' ezt követte az üvegfestészek, a faszobrászok, s az ötvösművészek egy-egy újabb alkotóháza. Ä tervek szerint még az idén két újabb alkotóházat lé­tesítenek. A páratlan szépségű város és'kör- nyéke tömegesen vonzza a „hiva­tásos” lengyel képzőművésze­ket is. Zakopanéban jelenleg 90 képzőművész él és dolgozik, köz­tük Wladyslaw Hasior, Antoni Rzasa, Barbara és Tadeusz Brzozowski. akiknek munkái nagy nemzetközi tárlatokon is szerepelnek. Kiállításokat rendeznek, és megnyitnak több szaküzletet is, amelyekben a Zakopanéi alkotá­sok vásárolhatók. (BUDAPRESS —INTERPRESS) O Szemjon csökkentette a sebességet. Falu követke­zett. Az autóbusz két perc alatt halad át a falun. Szemjon már régen kiszámolta: a falu egyik végétől a másikig mindössze négy kilométer. Most a kilométerórán is ellenőrizte: épp négy kilomé­ter. Visszafelé, nappal ment a falun. Sokakat ismert Szemjon ezen az útvonalon. Az autóbusz­megállónál egy öregember lakott. Szemjormal hat év óta mindig üdvözölték egymást. Az öreg várta a buszt, odament, szem­ügyre vette az utasokat halvány­kék, az öregségtől már fakó sze­mével. Az öreg télen-nyáron ugyanazt a szürke köpenyposz­tóból készült zubbonyt viselte. Egy féléve nem jött többet a buszállomásra. Szemjon néhány útja alkalmával még várta, azu­tán elment a házába. Meghalt az öreg — mondta egy gondozatlan külsejű nő, és meg­könnyebbülten sóhajtott. — öreg­ségére elment az esz». Állandóan utazni akart valahova. Meghalt. De kije maga neki? Szemjon nem kezdte el magya­rázni, hiszen nem is volt mit ma­gyarázni. Az asszony mindaddig gyanús szemmel nézegette, amíg Szemjon be nem csukta maga mögött az ajtót. ... Kirill nagyapával kettesben éltek. Nagyapja hajnalban kelt, megfejte a tehenet, és kicsapta a mezőre. A nagyanyja még a há­ború előtt meghalt. Maguk főzték a káposztalevest. Szemjon segített nagyapjának te­kerni a húsdarálót. Esténként a nagyapja az életéről mesélt Szemjonnak. 'Kiderült, hogy a nagyapja hős volt, hiszen harcolt a fehérek ellen, parancsnok volt. — Félsz a németektől? — kér­dezte a nagyapja. — Félek — vallotta be Szem­jon. — Hát ne félj, és kész — nyug­tatta meg a nagyapja. — A né­met se hülye, ő sem akar meg­halni. Láttad a tankjainkat? — Láttam. — Hát akkor, ne félj. Nekünk is vannak tankjaink. Még kap­nak tőlük a ___ alá — nagyapa k áromkodott egyet. — Miért ___ alá? — kérdez­te Szemjon. — Csak... — A nagyapa gon­dolkodott, mit is válaszoljon. — Te azért ne használj ronda sza­vakat. ez kultúrálatlanság. Még elkapjuk őket. az anyjuk... Egyszer eljött Oszipov. — Le kéne lőni őket, én meg gabonát gyűjtök nekik! — keser­gett a nagyapja. — Hallgass! — kiabált rá Oszi­pov. — Felelősségteljes munkával bíztak meg! — Én meg... erre a munkára! — és a nagyapja megint kedvenc kifejezését használta. — Vörös parancsnok vagy, fe­gyelmezd magiad! — kiabált Oszipov. — Én meg... az ilyen fegye­lemre! — a nagyapja a fegyelmet is kedvenc kifejezésével illette. Oszipov még egyszer eljött, so­káig suttogtak a nagyapjával, éj­szaka együtt utaztak el, reggel a nagyapa egy ponyvába tekert va­lamit hozott haza. Egész nagy deszkát gyalult, estére elkészült a koporsóval. Éjszaka elvitték a koporsót, és néhány nap múlva a nagyapja kivitte Szemjont a temetőbe. Az új sír előtt leemel­te a sapkáját, és azt mondta: — Itt nyugszik a te anyád, az én lányom... — Nagyapa szakál­la nedves lett a könnyektől. Szi­pogott és még hozzátette: — Le fogjuk lőni őket, mint a kutyá­kat. Ezeknek mi nem vagyunk emberek. Néhány nap múlva egy teher­autó jött a faluba, egy tiszt és há­rom katona ült rajta. A tiszt be­ment a házba, sokáig böngészte a listákat, aztán a nagyapjára or­dított: — Részeg diszdó! Ha két óra múlva nem lesz meg a gyapjú, levágom a szakálladat. • — Lehet, hogy 6... az anyá­dat? — kérdezte nagyapa, amikor a tiszt elment. — Az kövér volt. — válaszolt Szemjon. — Na és mi a különbség? — mondta maga elé a nagyapja. Frissen mosott, tiszta inget vett fel és magához vette a géppisz­tolyát. Csettintett egyet a závár­ral, kinyitotta a dobtárat, megszá­molta a töltényeket és odalntette magához Szemjont. Marja Trofimovnánál fogsz lak­ni. Ha történne valami. Megér­tetted? — Értettem. — Ne gyere utánam! De Szemjon a kerítés mellett lopakodva követte. A nagyapja a a teherautóhoz ment, levette a válláról a géppisztolyt, és elkez­dett lőni. Az egyik katona rögtön elesett, a másik a hűtő mögé igyekezett bújni, de nem sikerült neki, a ke­rék mellett esett el, a harmadik megpróbálta kivenni az autóból a puskáját. Nagyapa közel ment hozzá, és közvetlen közelről egy tölténnyel lelőtte. A tiszt a tanácsházáról rohant ki pisztollyal a kezében. Nagy­apja felemelte a géppisztolyt, és Szemjon meghallotta, hogy üre­sen csattan a závár. Eldobta a géppisztolyt, a pisz­tolyát próbálta a tokjából kirán­tani, de a tiszt megelőzte. Nagy­apja térdre esett. A tiszt még egyszer lőtt. A nagyapja az oldalára dőlt, majd nehezen felemelkedett, a kerék­nek támaszkodott, behajlította bal kezét és megtámasztotta rajta a pisztolyát. A tiszt újabb három golyót lőtt ki, kiabálni kezdett, és a tanácsháza felé rohant, ekkor dördült a nagyapja lövése. A faluban egyszerre minden el­csendesedett. (Folytatjuk) Nyelvművelésünk feladatai A Grétsy László szerkesztette Mai magyar nyelvünk című, már ismertetett tanulmány alapján is­merjük meg, hogy mik a hatásos nyelvművelésnek ma már elodáz­hatatlan feladatai. A javaslatok annyira átfogók és sokrétűek, hogy azokban mindenki megta­lálhatja a maga részfeladatát. A javaslatok célja az anyanyel­vi ismeretterjesztés fokozása, az iskolai anyanyelvi oktatás korsze­rűbbé, hatékonyabbá tétele, a nyelvművelés hatókörének kiszé­lesítése és az anyanyelvvel kap­csolatos közszellem megváltozta­tása. Arra van szükség, hogy „a nyelvművelők, valamint a párt- és állami vezetők, írók, pe­dagógusok, szerkesztők, fordítók, riporterek stb. a maguk területén és a maguk eszközeivel igyekez­zenek anyanyelvűnk értékes vo­násait, sajátosságait erősíteni, a károsokat pedig gyengíteni, kiszo­rítani”. Az idegen szavak beáramlása és a megértést nehezítő fölösle­ges használata elleni küzdelem­nek társadalmi, politikai súlyt, tekintélyt kell adni. A közhan­gulatot kell átformálni, amely elítéli az idegen szavak használa­tában tetszelgőket. Nagy tekinté­lyű párt- és állami vezetőinknek, jeles íróinknak cikkekben, rádió- és tévényilatkozatokban kell meg­bélyegezniük az idegen szavak gyakori, elvtelen használatát, ahogy Aczél György elvtárs is tette 1971-ben, a sajtóban is kö­zölt előadásában. Az anyanyelvi nevelésnek és a beszédtechnikán alapuló korsze­rű kiejtésoktatásnak a nevelés egészére kiterjedő szerepet kell juttatni az óvodától a középis­kolán át az egyetemekig. Az anyanyelvi oktatás nemcsak a magyartanárok feladata, hanem az iskola minden tanáráé. Az óvodai beszédjavító gyakorlatok­tól az egyetemek valamennyi sza­kán tartott beszédtechnikai kol­légiumokig az egész oktató-nevelő munkánkat az anyanyelvi nevelés szolgálatába kell állítani. A fiatalok ugyanis azt a szel­lemi poggyászt viszik magukkal az életbe, amit az iskolában kap­tak. Nyelvünk szépségének ki­fejező erejének tudatát, a jó fo­galmazási készséget is magukkal kell vinniük az iskolából. Az egyetemi és főiskolai tanárkép­zésben is szerepet kell kapnia a beszédművelésnek, illetve a nyelvművelés és beszédtechnika című tantárgynak. A főiskolákon néhány éve már folyik ilyen ok­tatás. Nagyon fontos, hogy a nagy tömegtájékoztató intézmények (té­vé, rádió, az MTI) nyelvi lekto­rokkal javíttassák ki a nyelvi hi­bákat, mert ezeknek az intézmé­nyeknek a kisugárzó hatása a hi­bás szövegekkel sokat ronthat, de a hibátlan közlésekkel segít­heti is a hibák visszaszorítását. Ugyanezt mondhatjuk a sajtóról is. Az élőszó szerepe ma sokkal nagyobb, mint valaha is volt. A felszabadulás óta megnőtt a szó­nokok, előadók, felszólalók, ki- sebb-nagyobb nyilvánosság előtt beszélők száma. Szükség van te­hát retorikai ismeretekre. A fel­sőoktatásban legalább a tanári szakokon és a jogi karokon tan­tárgyként kellene vele foglalkoz­ni. A felnőttoktatás és a tovább­képzés révén minden funkcioná­riusnak, vezetőnek részt kellene vennie retorikai tanfolyamokon. (Az Esti Hírlap egyik tudósítása szerint az Igazságügyi Miniszté­rium a bírák továbbképzésébe be­illesztette a retorikai oktatást.) A sokszor elmarasztalt hivatali nyelv használatában is javulás tapasztalható. Felülvizsgáltatják a hivatalos nyomtatványokat, iratmintákat, a jogszabályok meg­szövegezésében nyelvészek segéd­keznek. Megjelent már a Hivata­los nyelvünk kézikönyve is. Ha érdekeltek valóban forgatják is, hatása biztosan észrevehető lesz. A szaknyelveknek és a tudomá­nyok nyelvének szakszavai be­kerülnek a köznyelv áramába is. Az ezrével alakult új szakszava­kat szakmai előadások és cikkek juttatják el a hallgatókhoz és az olvasókhoz. De sajnos a szakmai tudás nem mindig párosul az anyanyelv biztos ismeretével. Szakszókincsünk egy részét a nagyközönség érti, mert magyar­talanok vagy idegen eredetűek. Sokszor idegenből hevenyészett fordításokkal kerülnek be szó­kincsünkbe. Biztató kezdeménye­zés, hogy megalakult az Akadé­mia Szaknyelvi Munkabizottsága. A szakfordítók munkájának szín­vonalát gondosabb munkára ösz­tönző intézkedésekkel kellene emelni. Országos szervet kellene létrehozni szakemberekből és nyelvészekből, hogy javaslatot te­gyenek a különböző szakszavak magyarítására. És végül a nyelvészekre hárul az a feladat, hogy döntsenek nyelvművelésünk még kellően nem tisztázott kérdéseiben vagy az újonnan keletkező nyelvi je­lenségek megítélésében. Minél előbb meg kell jelentetni a már készülő Nyelvművelő Kéziköny­vet. Ehhez kapcsolódik Bárczi Gé­za régebbi javaslata, hogy jelen­jen meg egy nagy példányszámú, olcsó, tudományos felkészültség­gel szerkesztett, de a nagy töme­gek érdeklődését is felkeltő nyelv­művelő folyóirat, amely figyeli a nyelv változásait, és eligazítja olvasóit a nyelv újabb jelenségei­nek a magyarázatával._ Mindezek javaslatok, tervek, de örülhetünk, hogy már Ilyenek is vannak. A tervek pedig annyit érnek, amennyi megvalósul belő­lük. Tőlünk is függ, hogy meg­valósuljanak. Kiss István Kulturális élet Fülöpszálláson Elöljáróban néhány vélemény: — Ebben a faluban nincs jö­vőjük a fiataloknak. Nem törté­nik soha semmi. Az emberek zárkózottak, nem törődnek egy­mással. — Van is nekem arra időm, hogy elmenjek valahová. Haza­jövök a gyárból, megetetem az állatokat, vacsorát főzök a csa­ládnak, utána örülök, ha ágyba kerülök. — Ugyan hova mennénk el? A lrDrcmóhí) ? Fülöpszállás kulturális életét meghatározza a lakosság szemlé­lete, életformája. Kuntelepülés, konok, de szívélyes emberekkel. A gyárban és szövetkezetben dolgozók munka utáni élete csak a házkapun belülre korlátozódik. 1977-ben új igazgatót bíztak meg a művelődési ház vezetésé­vel. Megérkezése után már szer­vezte a körülményekhez képest változatos programokat. Szomba­tonként különböző beat-együtte- sekkel kötött szerződést. A bá­lák látogatottsága a legmagasabb: általában százötven fiatal jön el és táncolja végig az éjszakát. Mindenütt hasonlóképpen zaj­lik egy ilyen összejövetel, s leg­többen azzal a jelszóval indul­nak el: valami történik. Mi ez a valami, aminek hiá­nyát érzik, az az űr, amit nem tudnak kitölteni a húszévesek? Így beszél erről két helybeli fiatal: — Unatkozom, ha hazamegyek. Szeretek olvasni, de nem tölthe- tem az életem az íróasztal és a könyvek között. Elköltözöm in­nen. — Még beszélgetni sem tudok senkivel. Jó volna néha közösen kirándulni, színházba járni, vi­tatkozni a látottakról, de egyedül nincs kedvem semmihez. Várnak. Hogy valaki elvégzi, megszervezi helyettük? Kulturá­lis műsorokban pedig van vá­laszték. Dévai Nagy Kamilla, Kürti Pap László előadóestje, ahol ötvenen tapsolták meg a művészeket. A kecskeméti Ka­tona József Színház darabjait 40—50 ember látogatja, többsé­gében pedagógusok, termelőszö­vetkezeti tagok. A közművelődé* lendítésére a helyi ÁFÉSZ hu­szonhatezer forintot, a termelő- szövetkezet pedig százezer forin­tot juttatott. Ebből az összegből vásárolták a művelődési házba az új székeket, s fotelokat, te­levíziót, rádiót, lemezjátszót, a klubhelyiségbe, amit hamarosan átadnak a közönségnek. Az augusztus 20-tól kezdődő program sokat ígér. A táncos rendezvények hangulatát fokoz­za a hazai együttes szereplése. Az OSZK engedéllyel működő társasággal közvetlenebb, vidá­mabb a kapcsolat, hiszen isme­rősök, barátok. A hónapokkal ezelőtt létrehozott népi díszítő- művész kör látványos, értékes kézimunkáit kiállítják. Bővítik a szakköröket. Az általános is­kolásokból irodalmi színpadot állítanak össze. Meghívják Be­rek Katit, Kemény Henrik báb­színházát. Nótaénekesekkel, Le- hoczky Zsuzsa műsorával az idősebbek igényeit próbálják ki­elégíteni. Juventus-koncert, gyer- mekszínház-bérlet: mindenki ta­lálhat megfelelő szórakozást; Vajon a lázadások, panaszok nemcsak addig terjednek, amíg kell is saját érdekükben tenni valamit? Sz. V.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents