Petőfi Népe, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-28 / 202. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET Lakótelepek, utcatáblák, kételyek „Ha sikerülne elkerülni az egyéni pecsenyesütögetést, a jövő sokat ígérhet.” Lantos Ferenc (interjú. Forrás. Vili. évf. 1976 november) A XX. századi ember alapvető válsága általánosan az Ember és környezete konfliktusában jut kifejezésre. A 70-es évekre Magyarországon is a lakosság többsége a városba költözött. S mint minden jelentős kulturális átalakulás szervezője, meghatározója az építészet lett. A városba költöző ember négyzetméterekkel mérhető szociális-kulturális igényét, a ház klasszikus értelme helyébe lépő lakás jelenti. Ahol a ház léptéke már nem az emberi lépték kifejezője. A lakosság egyharmada lakótelepeken él. Számuk növekszik. Sürgető igény az elkészült szürke tömegházak üres végfalainak, fantáziátlanul színezett erkélymellvédeknek, lábazatoknak az utólagos díszítése. Az ideiglenesség élményét feloldani, a jellegtelennek jelleget adni. A tömeges méretű átszínezések „egyetlen” lehetősége a díszítés ipari sokszorosításának megvalósítása. A zománcművészeti alkotótelep immáron harmadik éve kísérletezik nyaranta olyan megoldásokkal, amelyek lehetővé tennék az épületkülsők esztétikusabbá tételét. Az alkotótelep az elmúlt két év során konkrét megbízás nélküli tervekkel mutatkozott be. Az idén sor került az ötletek gyakorlati megvalósítására. Kísérleti, felmérő jelleggel a Széchenyi városban összesen négy utca kapott „tájékozódási formákat”, amelyek utcatáblát, köztéri plasztikát, napórát, ivókútra szerelt irányjelzőket stb. jelentenek. Hagyományosan, a megvalósított tervek folytatásaként, kiállítás mutatja be fa további elképzeléseket a Megyei Művelődési Központban. Az alkotótelep elgondolásaiban már a korábbi években is kétféle elv volt elkülöníthető. Kátay Mihályé és Lantos Ferencé. Lantos iparilag is sokszorosítható, sík elemekből összeállítható frízeket tervezett, szín- és mértani elemek kombinációs lehetőségét kidolgozva. Sajnálhatjuk, hogy Lantos Ferenc Pécsett és másutt is kipróbált, nagy felületeket betöltő, olcsóbban és egyszerűbben sokszorosítható megoldásait nem próbálhatták ki az alkotó távolmaradása miatt. Bár ő az alkotótelep egyik meghatározó egyénisége volt. Kátay az egyedi, megkülönböztető, nem sokszoro. sítható díszítő tárgyakat vitte az utcára. Mint egyéb zománcműveiben, itt is a népművészet jelképrendszerét igyekszik a mai köztudatba visszahozni. A népművészet által használt motívumokat, valamikor értelmes szimbólumokat, ám a néző számára megfejthetetlen jeleket alkalmaz. Kátay és stíluskövetői, Petrilia István, Morelli Edit (eszmeileg Kőtai József) házdíszei az egyedi műalkotás igényes művességét követelik meg. A művészi és munkaigényességüknél fogva egy-egy utcatáblának álcázott műalkotás az önálló műalkotás kereskedelmi árával vetekszik. Nem lenne-e célszerűbb az utcatábla-műalkotás hibrid műfaját, konvencionálisabb keretek között eredeti műfaji jogaikba visszahelyezni? Az utcatáblák, mégha zo• „A népművészet Jelképrendszerét igyekszik visz- szahozni.” RUDNA1 GÁBOR: Utazás Oly néma lettél, mint ß sín, amelyre nem gördül vonat. Az élet vakvágányain egyhelyben állsz és távolodsz, akár a fény, az állomás, elfut, feltűnik,, újra más és mégis mindig ugyanaz. 9 S íme, a régi és az űj tábla együtt. (Tóth Sándor felvételei) máncozottak is, és a műalkotások, ha zománcművek is, megmaradnának eredeti értelmükben. Hiszen az eredményes információközléshez az utcatáblák esztétikai megformálása csak másodlagos értékkel kapcsolódhat. Amíg nem zavarja a közlést. Ha nem tekintjük utcatábláknak, csak műalkotásoknak, zavaró a felirat, amely ebben az esetben értelmetlennek tűnik. Célkitűzéseink közé tartozott a „lakótelepi egységeink sivár, unalmas, lélektelen” egyformaságának feloldása, amivel az utcatáblák és a tervek — arányaiknál fogva — adósok maradtak. Meggondolandó lenne még Kótai terve, amely az egyes városrészeket, égtájakat a színszimbolika segítségével, igyekezne meghatározni. így lennének vörös, zöld, sárga, kék városrészek, mint általános jelölések. Ügy tűnik, az általános rendezési, tájékozódási elképzelések csak általánosságban képesek céljaikat megfogalmazni. Továbbra is megmaradnak ötleteknek. Lehetőséget kellene nyújtani néhány, akár a megyébe települő vagy itt élő alkotónak a rendszeres, a házgyári technológiát is figyelembe vevő, tervező-kivitelező munkájára. Az időszakos tervezés csak időszakos, ideiglenes terveket szülhet. Ám a feladat ennél nagyobb. Csáky L. György NÁD ÁS Dl ÉVA: Határaid Arrafelé homokos part van, S' tengerbe ömlik egy folyó. Felkél a nap, néhány madár éles hangot hallatva elszáll a tenger felé. Nagy, tiszta vizek o határaid. Kezedbe szórogatod a homokot, az időt. Váltakoznak a napszakok, és színeit váltja a tenger. Ha majd nagyon megöregszel, idetalálsz, és megkérded, hová rohantál annyi éven át. A véglegesség lezár téged is, és bezár körívébe egy madár. Az idő indákká transzformálódva átcsap az örökkévalóság kövületein. Leszáll a nap, még küldesz egy sugarat, ha van még üzeneted. Aztán minden véled egy. Szabó Ervin- kiállítás Szabó Ervin születésének 100. évfordulóján emlékkiállítás nyílt Budapesten a Magyar Munkás- mozgalmi múzeumban. A marxista társadalomtudós — jogász, könyvtáros — munkásságát bemutató tárlaton levelek, kéziratok, fényképek és egyéb dokumentumok idézik fel a munkás- mozgalom kimagasló harcosának tartalmas életútját, akinek nevéhez fűződik a magyar közkönyvtárhálózat megszervezése is. Képeink a kiállítás tablóiról készültek. • 1900 körüli munkásgyűlés (Szabó Ervin hagyatékából). W!ef*** s SZEM LÉ R FERENC: Az álom túlsó partján Az álom túlsó partján hajnalonta két szarka-óra csönget a világ valóságából álmok és csodák könnyű ködeit oszlató goromba s mégis vidám hangzással. Oszladoznak a kábult elme rémei a gyors ütemekre, s felfénylenek á sors éjeiből a rossznak és gonosznak szorongását elűző égi fények sugarai. Megint pihenne nagy békéjében a nyughatatlan agy forrongása s az önemésztő lélek riadalma, ha a két szarka-óra hagyná. De ők csak csöngetnek. Meleg igyekezettel így ébresztenek tárgyi szépre, tapintható valóra. GYURKOVICS TIBOR: Nyolc év Nyolc, éve látom nap-nap a fejed, s nyolc év alatt elfelejtettelek, mert tarkómon az elmúlás lapul, agyonnéztelek, elszerettelek. Nem szeretet ez, formája a ködnek, a halánték-evangéliuma, mindennap elölről ugyanaz a kiöblösödése a szemgödörnek. Mit szeretsz még7 S mit kell nekem szeretnem kapkodva kezeidhez, lábaidhoz, mint a bilincshez, kit. a bűne kínoz a haláláig tartó kegyelemben. Ma és örökre kiterítve fekszel emlékezetem vasárnapjain. Harangoznak, Vaságy. Van valakim. Besüt a nap, szép vagy, talán a legszebb. BISTEY ANDRÁS: Az üdülés utolsó napja Sok időnk volt még a vonat indulásáig, hát csavarogtunk egyet a környéken. A telepet egy-két éve építették, csupa nyírott pázsit, díszbokor és vaskerítés volt. Engem szórakoztat az ilyen flanc, Zsuzsa azonban méregbe jön tőle. Egyébként minden apróságtól rögtön a plafonon van, büszke rá, hogy mindig mindenkinek megmondja a véleményét. Nekem is, de én már ismerem, és nem törődöm vele. A meleg enyhült egy kicsit, az emberek kezdtek kiszállingózni az utcára. Nem figyeltem rájuk, fáradt voltam, a sportszatyor majd leszakította a karomat. — Te, ezek megbámulnak minket — mondta hirtelen Zsuzsa. — Esetleg téged. Szűk farmer volt rajta, a blúzát meg visszagyűrte, hogy a hasa csupaszon maradt, nem tudom, hogyan csinálják ezt a nők, éppen csak a mellét takarta be. — Nem úgy bámulnak, én megérzem. Kinéznek innen, mintha kellemetlen volna nekik, hogy itt vagyunk. A szerelésünk nem valami fényes, de nyáron mindenki ilyenben jár: farmer, színes ing, strandpapucs, meg a sporttáska a szappannak, fogkefének, törülközőnek, sőt még könyvet is tettem bele, hogy ha valahol hosszabb időre letáborozunk, és kedvem támad rá, kéznél legyen. Most aztán cipelhetem, ráadásul Zsuzsa nem tud lassan menni, a nyelvem lógott, ahogy igyekeztem a nyomában maradni. — Miért néznének ki? Kezdtem unni a Zsuzsa szövegeit, a rohanás is idegesített, miért nem tud valaki tisztességesen sétálni? — Azért néznek ki — mondta —, mert idegenek vagyunk. Itt mindenki ismeri a szomszédait, és gyanús, akiről nem tudják, hogy hol van a nyaralója. Ha nagyon felmérgesít, nem válaszolok neki. Belebetegszik, ha nem az övé az utolsó szó. — Legalább nézz körül! mondta. — Magad is láthatod, hogy bámulnak ránk. Jobban szétnéztem, hát túlzás, hogy mindenki minket bámult, de keltettünk némi feltűnést. Főleg a táska, pedig semmi különös nincs rajta, kicsit szakadt, és ráférne egy alapos mosás. Zsuzsa már éppen nyugtázni akarta az igazát, amikor kiértünk az élelmiszerbolt elé. Ez is új volt, csupa üveg meg beton. A bejáratnál, színes ernyő alatt jégkrémet árult egy fiatal nő. — Veszek neked jégkrémet — mondtam Zsuzsának. Ez békejobb volt, nem tudok sokáig haragudni rá, de nem is hallotta, amit mondtam. — A Szikszai kocsija! Szikszai évfolyamtársunk az egyetemen, otthonról tömik pénzzel, apja egy menő szövetkezet elnöke. — Ha szerencsénk van — mondta Zsuzsa —, legalább egy darabon elvisz,* nem kell a vonaton zötyögnünk. A hátsó ülésen tényleg ott volt a Szikszai kalapja, meg az oltári rendetlenséget is megismertem. Egy pár sáros cipő hevert a kocsi alján, pedig három hete nem esett az eső. Az ajtók zárva voltak, Szik- szait meg nem láttam a közelben. — Egyszer úgyis előkerül — mondta Zsuzsa —, addig üljünk le az árnyékba, legalább pihenünk egyet. Lerogytam a fűbe. Jó az Ilyen nyári kóborlás, csak fárasztó egy kicsit. Megint eszembe jutott a jégkrém, s ahogy odanéztem, már két nő volt a színes vászonernyő alatt, pusmogtak, és majd kiesett a szemük, úgy bámultak ránk. Az egyik hirtelen sarkon fordult és eltűnt az áruház bejárata mögött. Rossz érzés fogott el, nem mondom, hogy félelem, inkább valami szorongás. Legszívesebben hagytam volna Szikszait, meg az autóját, de Zsuzsa már végignyúlt a füvön, és nem volt kedvem elmagyarázni, hogy mi bajom van. Sőt, ha akartam volna, se sikerül, mégsem mondhattam, hogy csúnyán néztek rám, ezért tűnjünk el a környékről. A nő visszajött a jégkrémes pulthoz és megint minket bámultak. Egy darabig farkasszemet néztünk, azután nem bírtam tovább, szóltam Zsuzsának. — Szórakoznak — mondta. — Hagyd a fenébe őket! Felült, kinyújtotta a nyelvét, és szamárfület mutatott nekik. Messziről is látszott, hogy zavarba jönnek, a fiatalabbik elpirult. Hallgattunk egy darabig, azután Zsuzsa hirtelen felállt. — Körülnézek, hátha megtalálom valahol Szikszait. Nem szóltam semmit. Ha megtalálja, gyorsan továbbállhatunk. Nem mehetett messzire, mindent a kocsiban hagyott. Vizes fürdőnadrág lógott az első ülésen. Alig tűnt el Zsuzsa a sarok mögött, megjelent egy rendőrautó. Az ernyő előtt állt meg, két rendőr szállt ki belőle. Néhány szót váltottak a nőkkel, majd nyílegyenesen odajöttek hozzám. Egyikük a sapkájához emelte a kezét, és már közben mondta: — Kérem az igazolványát! Persze a táska legalján volt, a kezem is reszketett, pedig nem volt okom az izgalomra, percekbe tellett, amíg előkolortam. A rendőrök nem sürgettek, úgy álltak mellettem, mintha semmi közük nem lenne hozzám. Felálltam és átnyújtottam az igazolványt. A rendőr kinyitotta, előre-hátra lapozott benne. Egy kicsit megnyugodtam, volt időm körülnézni. Az út túlsó oldalán, az élelmiszerbolt bejárata körül gyorsan összeverődött egy kisebbfajta csődület, mint mindig, ha az utcán valami látványosság készül. Megnéztem a rendőrök váll-lapját, aki az igazolványomat nézegette, az törzs- őrmester volt, a másik meg tizedes. A törzsőrmester végigkérdezte az adataimat, azután összecsukta az igazolványt. Nyúltam érte, de hirtelen zsebrevágta. — Velünk jön az őrsre! — Miért? — Majd megtudja. Átvonultunk az úton a rendőrkocsihoz. A tömeg egyre nőtt. Az emberek fenyegetően méregettek, halk mormogás támadt, végigfutott a hátamon a hideg. Beültünk a kocsiba, és hirtelen megenyhült a légkör. A rendőrök nagyokat fújtak, törölgették az izzadtságot az arcukról, azután kérdezgették, hogy merre jártam, hol aludtam az elmúlt napokban. Kérdeztem volna én is, de nem válaszoltak, illetve a vége felé a törzsőrmester annyit mondott, hogy majd az őrsön minden kiderül. Először is kipakoltatták a táska tartalmát az íróasztalra. Jó nagy halom lett, ott volt a Zsuzsa ösz- szes cucca is, kérdezték, hogy az honnan van. A rendőrök elégedetlenül hümmögtek. A zsebemet is kiürítették, alig volt benne valami, a szűk farmernadrágok zsebébe kevés holmi fér. A törzsőrmester intett, hogy rakjak vissza mindent. Nehezen ment, mert sietségemben csak bedobáltam a cuccot a táskába, persze kétszer annyi lett. Megtapostam, hogy összébb meíijen, a rendőrök mosolyogtak, azt hittem, most szépen elbúcsúzunk egymástól, de a törzsőrmester hirtelen rámkiáltott: — Miért feszegette az autó ajtaját? — Nem feszegettem az ajtót, csak megnéztem, hogy nyitva van-e. ^ — Talán a magáé az az autó? — Ha at Önyém volna, kulcsom is lenne hozzá. Egyébként az egyik barátomé. Pattogtak a kérdései, de mindegyikre tudtam válaszolni. Bár a törzsőrmester nem kérdezte, azt is megmondtam, hogy Szikszai hol lakik, mikor született, mi az apja foglalkozása. Egy kicsit locsogtam is, mindent aprólékosan körülírtam, nemcsak azért, hogy a tájékozottságomat bizonyítsam, inkább a felengedett feszültség miatt. Elég nyomasztó hely volt az iroda, a falai szürkék a portól, vagy tíz éve festhették utoljára. Egy barna iratszekrény, szék, tintafoltos asztal, zöld páncélszekrény volt a berendezése, a falon semmi, a bekeretezett rendőreskün kívül. A por- és dohszag szúrta az orromat, azt hiszem, a derékmagasságig felszögezett raf- fiaszövet alatt vizesek voltak a falak. Felírták az adataimat, és felírták azt is, amit Szikszairól, meg Zsuzsáról mondtam. A törzsőrmester egy kicsit zavarba jött, amikor Zsuzsa került szóba, nem tudta, hogyan említse, de kivágta magát, úgy beszélt róla, hogy a „barátnője”. Tulajdonképpen igaza volt. Jó háromnegyed órát töltöttem az őrsön. Szerencsére jegyzőkönyvet nem vettek föl, legalábbis hivatalosan nem, az ilyesmi végtelenül elhúzódik. Onnan tudom, hogy egyszer tanúként kihallgattak egy gázolás ügyében. Megint beültünk a kocsiba, a rendőrök mérgesek voltak, hiába vesztegették az idejüket. Az élelmiszerbolt előtt álltunk meg. — Kiszálljak? — Naná! — mondta az törzs- őrmester. — Mit gondol, taxiban ül? Kikászalódtarr^. Az emberelő megint összefutottak, észrevettem a két eladónőt is a jégkrémes pult mögött. A rendőrök megint nyersebbek, pattogóbbak lettek. Szikszai közben megkerült, Zsuzsa mellett támasztotta a Polski oldalát. A törzsőrmester igazoltatta őket, és közben irkáit valamit egy kis noteszbe. Zsuzsa dühös lett, kérdezgette, hogy miért éppen minket szúrtak ki, de a rendőrök nem feleltek neki. Szikszai hülyéskedett, alig fért a bőrébe, jó heccnek tartotta az egészet. A tizedes rá is szólt egyszer, hogy ne szórakozzon, mert beviszik pz őrsre, és reggelig ott tartják, de látszott, hogy ezt maga se gondolja komolyan. Visszakaptuk az igazolványainkat, beültünk a Polskiba, Szikszai keményen tisztelgett a volán mellől, de a rendőrök már visszafelé mentek a kocsijukhoz, hátat fordítottak nekünk. A tömeg lassan szétszéledt, látszott az emberek arcán a csalódás, a színjáték véget ért, és nem volt túl izgalmas. A törzsőrmester a jégkrémes pulthoz ment, és mondott valamit a nőknek. Az egyik) elpirult, a másik meg elsomfor- dált mellőle. — Jól letolja őket — mondta Szikszai. — Ezek hívták ki a rendőröket. — Indíts már! — mondtam. — Tűnjünk el innen! Zsuzsa persze fölpattant, hogy miért kellene eltűnnünk, nem csináltunk semmit, inkább mi lehetnénk fölháborodva, és egyáltalán, mi a fenét akartak tőlem a* őrsön? Rákiáltottam Szikszaira, hogy indítson, vagy gyalog megyek. Indított azonnal. Nagy csend támadt, valami furcsát vehettek észre a hangomon. • 100.í-hrn I evet előlapként küldi« saját fényképét Erdői Renée-uek.
