Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-31 / 179. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

A giccs bölcsőjénél

Balázs G. Árpád Ady-illusztrációi

• Ady Fáradtan bíztatjuk egymást című versének Illusztrációja.

/

— Nézd a naplementét! Ha egy festő isv festené meg. giccsesnek mondanánk!

Tóparti megjegyzés ez, gyakorta hallani. De behelyettesíthető virággal. állattal. csendélettel, akár arcképpel is. Vajon miért mondjuk giccsesnek. édeskésnek, cukrozottnak az ábrázolást, ha pontosan úgy mutatja a természet egv darabját, amilyennek látjuk?

A természetet nem gazdátlan szemüveg nézi. hanem egy eleven, érző. gondolkodó ember, akinek vágyai, hangulatai, örömei, bánatai vannak, mögötte pedig ott az a kisebb és nagyobb emberi kör. akikhez tartozik. Ha a művész nemcsak a látványt ábrázolja, hanem önmagát is, mint a látványt magába foglaló valóság részét; pontosabban: szemlélő és látvány viszonyát, akkor — és csak akkor! — jön létre az az eredeti és egyedi. semmi mással nem pótolható tartalom, amely elválaszthatatlanul hordozza az egyedül érvényes formát.

Könnyen megláthatjuk a különbséget. ha egymás mellé állítunk képzeletben néhány balatoni képet. Idézzük fel pl.: a fényeket oly sajátosan bontó Egry József képeit, vagy a hagyományosabb Mészöly Miklós sejtelmes nádasait, vagy akár egy művészi fényképet, amelynél eredeti látásmód irányította a gépet; s ezekkel szemben a szabványfelvételeket. s az ezekhez hasonló mázolmányokat. Bár az ábrázolás tárgya ugyanaz, az utóbbiaknál hiányzik az eredeti látás, érzés és gondolat.

Miért giccs a giccs?

Mert üres és hazug. Nem azért, mert szépnek láttatja, ami valóban szép, ellenkezőleg, mert kiüresíti. mert nem vall róla őszintén. csupán a mások által kitaposott úton haladva kölcsönöz magának álérzelmeket. A sikere is ezen az ürességen alapul. A kényelmes gyönyörködésen, ami álságos, mert lehetetlen: kényelem és esztétikai élmény nem fér öszsze.

És itt a giccs gyökere: fogyasztóinak elidegenedésénél, gépiessé válásánál. Születése Is a modern nagyipari társadalommal fonódik össze, a polgárosodással. A fogalmat a korábbi művészi korszakok nem ismerték, a népművészet pedig lehetett naiv, egyszerű vagy

akár nagyon díszes is, de sohasem volt giccses!

Maga az elnevezés a XIX. század közepe óta ismeretes: a német „kitschen" szó eredetileg azt jelentette. hogy valaki régi holmikból összetákol valami újat; „verkitschen” pedig annyi, mint valakire rátukmálni valamit. A fogalom és az elnevezés Bajorországban született, a rikító fényűzés, a talmi dekorációk mindent elöntő pompájának hazájában.

A nagyban gyártott, művészetpótló tárgyak elárasztják a lakásokat. az otthont, mely leginkább kifejezője lakója személyiségének. Mennyivel könnyebb — és olykor olcsóbb is — lenne szép. egyszerű használati eszközökkel körülvennie magát, ha meg merné szólaltani egyéniségét — ha egyáltalán ismerné azt! —. ha nem félne, hogy leszólják, vagy ha nem ragaszkodnék görcsösen ahhoz, hogy ő is birtokolja a beérkezettség mindazon „jelvényeit”, melyek már ismerőseit „dekorálják”.

A giccs dajkája a sznobizmus is: hányán mondják kispolgári gőggel. hogy csak „eredeti” festményt akasztanak szobájuk falára, akkor is. ha mesterműre nincs pénzük, holott egy műalkotás jó kivitele- „ zésű reprodukciója talán szívükhöz is közelebb állna, és valóságos repro-voltát őszintén vállalná, míg egy üres utánérzés műalkotásnak szeretné hazudni magát.

A giccs a tárgyi világon túl is fellelhető; ott van az operettzenében, mely könnyű és andalító, olykor egy-egy klasszikus zenemű ellopott dallamvonulatát is hordozza, de egészében megóvja hallgatóját az igazi zenéből eredő megrendüléstől; és ott van a „könnyű” irodalomban, mely azért könnyű, mert kirekeszti a gondolatot és a katharzist.

A giccs elleni harcról sokat beszélünk, de minduntalan felüti fejét. Holott — mivel nemcsak nagyipari úton állítható elő — feltétlenül megterem, ha igény van rá. Nem a tünetet, hanem az azt előidéző betegséget kell gyógyítani, vagyis olyan jóízlésű, művészeteket értő. de főként erőslelkű és őszinte embereket kell nevelni, akik nem az álművészet andalodására., vágynak, hanem az igazi megrázó élményére, és bátran szembenéznek önmagukkal, nem akarván másnak látszani, mint

GÁL FARKAS:

Ha szavakkal beszél

Ellened, már nincs oltalom védeni magam nem tudom. Falaim csak látszat falak szavadra földig omlanak s mögöttük engem ott találsz, kit a könyörgés megaláz, kinek, ha szavakkal beszél a torkába tolul a vér és nem mondhatja ki, ami már kényszeríti vallani, mert nincs hatalma ellened.

Hát meg is szégyenítheted.

öklömre hajtom homlokom védeni magam nem tudom.

Add a kezembe tenyered, hogy ily esendő ne legyek.

Ke félj! Én ismerem magam — sorsomnak növő lombja van.

OLÁH JANOS:

Szülőföldem

a ház odvába csönd fészkén tollak között egyszerre csak a föld szántása gőzölög

kezemben semmi sincs az óra rég lejárt rozsdába fúlt bilincs a rugó ködbe mállt nem is csodálkozom telt víz-illat remeg a parti homokon a sás a rét felett

lukas a rókadomb szakadék homloka benne a sok bolond pucok rókakoma rossz szaguk messze leng a gazos rét ölén odafönn idelenn nem is néz más felém

mennek a tehenek a csorda gazdagon szétárad a meleg mételyes laposon sir a kocsikerék kigyószisz-kék habot csöppent alá az ég és többet nem ragyog

ránc eszi homlokod a kerge-bak idő fölsüt mintha lopott almából dől a hő

A rádió országos Ady-vetélkedőjén sikerrel szereplő kecskeméti csapat tagjai a döntő „öszszecsapás” előtt egy Ady-illusztrációkat tartalmazó albumra leltek a Katona József Múzeumban. A költő születésének századik évfordulóján előkerült litográfiákat 1930-ban készítette Balázs G. Árpád festőművész. A művekhez Szenteleky Kornél, a vajdasági irodalom akkori vezéralakja írt méltató előszót.

A kitűnő író-szerkesztő ebben hangsúlyozta, hogy Ady „roppant kép- és szimbólumgazdagsága szinte felkínálkozik a festőállványra." S miután hangsúlyozta, hogy Balázs G. Árpád lefordítja a verset a képírás nyelvére, kijelentette: mindezt a művész úgy oldja meg, hogy közben „a képen átizzik a vers lelke”. Az „Egy ócska konflisban”, a „Közel a temetőhöz”, a „Sötét vizek partján” és a többi vers így alakul át egy avatott művész tehetségén átszűrve, beszédes képekké. Ezáltal Balázs G. Árpád „nyugtalan, kereső művészete megnyugszik, elmélyül és megnemesül Ady tolmácsolásában” — írja értő szavakkal Szenteleky.

Nemcsak az Ady-évforduló indokolja és magyarázza, hogy ismertetjük ezt az egyébként önmagában is jértékes albumot. Szót érdemel ez azért is, mert annak idején Balázs G. Árpád meglehetősen szoros szálakkal kötődött megyénkhez. Élete eseményei — mint látni fogjuk — két városunkhoz is erősen kapcsolták őt rövidebb-hosszabb ideig.

1887-ben — tehát kilencven

esztendővel ezelőtt született egy Kassa melletti szlovák falucskában. Onnan költöztek később a Bácskába. A szabadkai gimnáziumi évek után Baján járt képzőbe. Itt id. Éber Sándor festőművész volt a kedvenc tanára. A „Bolyongó paletta” című önéletrajzi kötetében gyönyörű szavakkal emlékezik első mesterére. Arra is, hogy miként festettek együtt a Sugovica-parton. Azután Kiskunfélegyházára került: ott kapott pedagógusdiplomát.

Nagybányára ment azután, ahol olyan mesterei voltak, mint Réti István, Thorma János. Prága, Drezda, Bécs, München: ezek voltak életútjának következő állomásai. És ismét a Bácska következett; közelebbről Szabadka és Palics, ahová a leginkább'vonzódott mindig. Közben Nagyváradon és Szegeden is élt, alkotott. Csuka Zoltánnal közösen járták a Vajdaságot a húszas években, írásban — képen örökítették meg e tájnak a jeleseit: Ez volt az emlékezetes és azóta sokat emlegetett Vajdasági Galéria.

Ekkoriban sokat rajzolta, festette a szegényeket, a munkás é* parasztembereket. Ez a témakör vitte őt közelebb Ady költészetéhez — és fordítva: a költő versei mutatták az utat számára a társadalom kisemmizettéihez. Erről ő maga így számol be utólag:

„Azok az alakok, amelyek bolyongásaim során képzeletemet benépesítették. Ady költészetét is közelebb hozták hozzám. Már mélyebben át tudtam élni a forradalmi költő vízióit, hisz képeimmel olykor az ő útját jártam, s ez érlelte meg bennem azt a gondolatot, hogy elkészítsem Ady Endre verseinek színes litográfiáját. Több vázlat után nyolc versillusztráció született, s amikor Ady-mappámat kiadásra előkészítettem, Szenteleky Kornél, a vajdasági irodalom vezére írt hozzá méltató előszót."

Varga Mihály

PARDl ANNA:

Csend van a földpánt színű esőben. Csend játszik a kitárt ajtó szivárványain. Július.

Fű, fa, bokor vált gondolatot az elárvult elméjű kerttel.

Csend van. Csak a föld, a föld zokog.

Hány július múlt el, hogy megszülettél?

Hány szerves folyamatot érlelt meg a föld, • hogy felnövekedjél?

Hány könnycsepp hullt érted, ha eltévedtél?

«««««««»»«««««««««««««»««'»a«««««««®«®»««««««®®«*®®®®««®«®®®®«««««««®»»»-!:

VARGA JÓZSEF:

Vasárnapi étkek

Kakasszóra ébredünk.

Nagyanyám lependerül a vackáról, felkattintja a villanyt, újságpapírt tesz a kályha elé és zörögni kezd.

Anyósomék közös ágyból kelnek.

— Aludjanak — hallom anyósomat, s érzem, felénk mutat. Miénk a nagyheverő, közöttünk a gyerek.

— Felkelek — mondom.

— Minek? — kérdezik egyszerre.

— Egy nap végigdolgozom a maguk műszakját.

— Mi hasznát veszed?

Harci alakzatba fejlődünk, anyósom a fészerbe megy, a disznók moslékát készíteni, apósom hátra, a kazlak felé szénáért. enyém az istálló; kitrágyázni a marhák alól.

Még csillagos az ég, hideg, csípős az idő.

Pezsdül az udvar. Nagyanyám egyesével engedi a tyúkokat, ellenőrzi, melyik monyos, s azt visszatartja, a többi mehet. A kacsák is kitotyognak óljukból, gágogva röppennek a libák, s az istállói ágy alól szabadba perdülnek a pulykák.

Nagyanyám rikoltozó kakassal megy a kiskonyha felé. Kést köszörül, messzire száll a hang. A kakassal végezve újra előjön, s a tömésbe fogott kacsák közül elmarkolja a gácsért.

— Csuda szívós — mutat a vergődő kacsára. — Elég lesz-e? — fordul felém. — Vágjak csibét is?

— Ez is sok.

— Elfogy, ne félj.

Vasárnapi ebédeken nagyanyám arról mesél, gyerekkorukban az uborkát négyfelé vágták, hogy jusson, s a jószágnak száraz kenyeret adni halálos vétek volt. Most vagdalja, gyilkolja a baromfiudvart.

Mire végzünk az etetéssel, s anyósam kannákba méri a gőzölgő tejet, kész a reggeli. Kacsamáj sütve, töpörtyű, hagymás vér. kinek mi kell. Savanyúság

háromféle: uborka, savanyú káposzta, ecetes paprika.

A gáztűzhelyen forr a leves, sül a kacsa, pirosló lében puhul a kakas. Nagyanyám sürög-forog, már a tésztát készíti, kis tálba tojásokat üt, másikba habot ver, cukrot, sót, lekvárt, diót, mákot porcióz. Siet, kapkod, időnként az ablakon át az égre kémlel: merre jár a nap?

— Ráér — nyugtatom —, mások ilyenkor kelnek.

— Délre kész kell lenni. Nem csúfkodunk délután az ebéddel. Vasárnap van.

Tíz órára kész az első sütés. Tepsiből mutatja magát illatozva a bukta.

— Egyél — kínál a nagyanyám —, messze még a dél.

Anyósom most jött meg a tsz-irodától, takarított. Két éve, hogy a gyalogmunkát seprűvel váltotta fel. Derekát fájdftja, kínlódva emel.

Körülnéz, mihez nyúlhatna. Fogja a buktákat, deszkára rakja, abrosszal takarja. Nagyanyám rászól:

— Egyél, Rózsi. Falat se volt ma a szádban.

— Jut is arra idő — hárítja el a kínálást anyósom, s mosogatni készül. w

— Egyen — mondom —, anynyi ideje legyen.

Nem hallja, vagy csak teszi?

Mondjam? Minek? Negyvennégy kilójával, nyughatatlanságával, örökös tettrekészségével, akarásával, a munka utáni beteges vágyódásával milyen alapon vitázzak? Hányszor megfigyeltem, hogy nagy munkák idején csak felkapott valamit az asztalról, azt préselte szájába, de már szaladt, rohant tovább, ha mást nem, hát futtába vizet öntött a baromfiak lábosába, két-három villa trágyát kikapott a tehenek alól, s usgyi tovább, a mezők felé.

Ilyenkor, vasárnap délelőttökón, a kiskonyha szögletében ülve, nagyanyám békítő közelségében százszor is fogadalmat teszek. Megfogadom, hogy megváltom ezt a világot; elég tessék megállni, leülni, nyújtózni kicsit, hétvégeken heverészni, szabadság alatt Harkányba járni! Ha máshogy nem megy, eladjuk a jószágokat, kiürítjük az istállót, a disznóólát, a baromfiak helyét. Bevezettetjük a vizet az utcáról, a rozzant klozett helyett angol vécét építünk, kihajigáljuk a szúette bútorokat, s újakat veszünk, van rá pénz. Esténként bedurrantumk a fürdőszobába és ellenőrzőm, hogy mindenki lubickolt-e a forró vízben, különösen apósomra ügyelek, az évtizedes kocsisságban ízületei kikészültek.

nyakakat, heréket. Megsózza, majd főtt sárgarépával, zellerrel, petrezselyemmel takarja a húst.

— Jónapot, nászasszony — nyit ránk nagyapám, anyósam apja, aki felesége halála óta a vasárnapi ebédeket nálunk költi el. — Főz? — kérdezi.

— Főzök. Egyen buktát maga is.

Az ablakból látom, amint apósom felkaptat az udvar emelkedőjén, s az utolsó őszi füveket cipeli vállára vetett sátorlapban. Anyósom nagy kosár marharépával követi.

Dél sincs, amikor nagyanyám teríteni kezd.

— Egyétek a főtt húst is. — Kínál nagyanyám és mereven néz. — Nem jó?

Nem szólok rá.

Eszünk.

Nagyanyám a kályha melletti kisszékre kucorodik le, s pléhtáljából néhány kanál levest merít. Utána feláll, készenlétbe helyezkedik, kezét összekulcsolja, s minden mozdulatot, minden falatot figyel.

— Egyen, nász, ne csak turkálódjon.

— Nekem már ölég. Mennyit egyek? — így nagyapám.

Pörkölt rizzsel. A zsíros, piros lé ellepi a húsokat.

Nagyapám egy szárnyat bök bicskája hegyére. Apósom nem kér, epéjét fájdítja.

Anyósom kapkodva végez. Ugrik, összesöpri a csontokat, s viszi a kutyának. Utána nem ül le.

Feleségem hátradől a heverőn.

— Holnap délig elég — mondja, s ujjával jelzi, torkig lakott.

Tartom magam. Szokásos porciómat, a két felső combot, jó adag rizzsel bevágom. Igazság szerint ízt nem érzek, csak falok, úgy, mint egy hete, öt hete, száz hete.

Nagyanyám púpozott tál kacsasültet hoz.

— Tessék — teszi elénk.

Nagyapám hátrahúzódik, befejezte. Apósom száraz húst vesz, hozzá uborkát. Anyósom a sárgálló kacsacombot tartja felém:

— A részed.

Nagyanyám nem eszik. All és néz.

— Megjárja? — néz rám.

— Csak dicsérni lehet.

— Elég. Ne hozzak mást? — aggodalmaskodik.

— Ezzel se bírunk.

Nagyapám fanyarul nevet:

— Ügy főz a nászasszony, mintha mindig lakodalmaznánk.

— Teszem, ahogy kell — feleli az öregasszony, s felém fordulva megjegyzi: — Fanyalogsz, rágmálódsz, más vagy, mint szoktál.

Sütemények. Háromféle bukta: diós, mákos, lekváros. Fiam belenyomja ujját a buktába, s amelyiktől lekváros lesz csöppnyi ujja, azt maga elé teszi, egész halommal. Sosem eszi meg.

Nagyapám hallgat és figyel. Vajon igaz-e, amit nagyanyám

mond, hogy az öreg. ha nétn ■ hallja senki, szitkozódik a vasárnapi ebédekért, s azt hajtogatja: el kell adni a fölös baromfit, pénzt csinálni belőle, s be a takarékba. Szólni nem szól soha, hiszen vendégségbe jár.

Furcsán nézi a roskadozó asztalt.

Apósom leheveredik, s kis idő múlva horkolása hallatszik.

— Nem tetszik ez a gyerek — mutat fiára nagyanyám —, nem lesz jó vége. Aki sokat alszik, keveset él. Megjön a munkából, alszik egyet. Vacsora előtt megint.

— Ne lásson rémeket. Alszik, mert fáradt. Egész nap zsákol, nem gyerekjáték.

— Igazat mondanál...

— Egy kis meglepetés — titokzatoskodik anyósom, s kimegy.

Sárga, kerek citromtortával jön vissza.

— Tegnap délután csináltam, gondoltam, örültök neki.

— Hát persze. Egyél, kisfiam

— nézek a gyerekre. Kínlódás. Inkább kifelé jönne az étel, mint befelé. Mégis enni kell, nem sérthetjük meg őket, nem vehetjük el az örömüket.

Feleségem kávét tesz fel.

Nagyapám magányosan fröccsözik a kályha előtt, időnként elbóbiskol. Nagyanyám a kályha oldalának dől, kendője szemére csúszik, úgy alszik.

Anyósom letakarítja az asztalt.

Nagyapám szedelőzködlk, százast ad unokájának.

— Ne, lányom, benzinrevaló — mondja, s megöleli feleségemet

— érjetek szerencsével.

Elmegy.

— Jóllaktatok? — kérdezi nagyanyám, de csak azért, hogy mentse magát, feledjük horkolását.

— Mint a duda.

— Azért. Vasárnap van. Ilyenkor így kell — állapítja meg

Apósom alszik. Arca viaszsárga.

Anyósom — a szoba ablakábóL látom — gőzölgő moslékot ad a kismalacoknak.

Üjból megállapíthatom: sovány. Mintha negyvenvalahány kilójából leadott volna az elmúlthéten is.

• Artner Margit

illusztrációja.

könyöke bunkóforma lett, s este, ha kabátját veti, sziszeg káromkodik.

— Te nem eszel? Már ez sem ízlik? — Nagyanyám áll előttem. — Mámeg eszelsz valamin — korhol csöndesen.

— Dehogyis, mama.

Nézem bogárszemét, bütykös, göcsörtös ujjait, s arra gondolok, meddig várok még a helybéli világmegváltással? Nagyanyám hetven éve mázsás súlyként nehezedik rám, s vele a felelősség: és ha holnap késő lesz?

Tizenegy óra. Kész a leves, nagyanyám pléhtálba rakja a főtt húst, a szárnyakat, lábakat,

— Mehetnek — mondja nagyapának.

Elfoglaljuk a székeket, nagyapám a sarokba kucorodik töprengve.

— Jár az idő — mondja maga elé —, egyik év a másik után.

— Üljön ide — mutatom a kényelmesebb helyet.

— Jó ez. Nekem ez is jó.

Marad.

Gőzölög a leves, égeti a nyelvet. Feleségem erős paprikát hoz, azt nyomkodja tányérjába, anyósom paradicsomiével hígítja levesét.

Leves után párás kancsóból bort öntünk, jéghideg üvegből szódát.

„A KÉPEN ÁTIZZIK A VERS LELKE”

Ház esőben