Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-29 / 177. szám

' \ 1917. július 29. • PETŐFI NÉPE • S Politizáljon-e a közművelődés? Így kérdezni, mondhatni, kép­telenség: Inkább a meghökkenés kedvéért teszem. Hiszen aki köz­­művelődésben munkálkodik, le­hetetlen nem politizálnia, Per­sze, ennek vannak közvetlenebb, meg áttételesebb formái. Kezdjük a sok áttételen keresz­tül érvényesülő politizálással. Végső soron a közművelődés a személyiség alakítását segíti, be­folyásolja. Nyilvánvaló, hogy a művelődési intézményeknek, egész közművelődési hálózatunk­nak szocialista személyiséget kell formálniok társadalmunk számá­ra. Az egészséges közösségi szel­lemet, haladó világszemléletet, néphűséget, a kulturált életmód szocialista változatát hivatott „betáplálni” az emberekbe. Ha ezt teszi, akkor jól politizál, bár nem csinál mást, minthogy az ember és az egész emberiség ér­tékeit őrzi-élteti. A népművelő szervezhet bár­milyen „politikamentes” műsort (lehet az akár szórakoztató rendez­vény), végső soron többé-kevés­­bé találkozik a politikával, amennyiben köze van az ember­hez, az ember életmódjához. Szokást, ízlést, készséget sugall és fejleszt általa. Midőn az egész nép kulturális felemelkedéséről beszélünk, lényegében arról a fel­adatról szólunk, hogy lehetősé­get adjunk minden embernek, az egész népnek az átalakulásra, amelyet a szocializmus építése igényel. Legátfogóbban tehát így függ össze a művelődés mindennapi élete a politika mindennapjaival. Persze vannak közvetlen egybe­kapcsolódások is. Ezúttal nem a különböző politikai-ideológiai oktatásokra gondolunk (ami szin­tén közművelődés), nem is az akadémiák és szabadegyetemek sorozataira, amelyek valamilyen politikai-történelmi jubileumhoz kapcsolódnak. Az idén egyik ilyen fontos évforduló a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatévtizedes jubileuma. Üzemi vetélkedők, brigád „Ki mit tud...?”-ok bővítik ismeretein­ket a Szovjetunióról, a forrada­lomról. Am művészeti rendezvé­nyek is szólnak e témában, kü­lönös fényt adva az októberi em­lékezésnek. Művelődési szakem­berek feladata, amatőr művészeti csoportok, illetve csoportvezetők hivatása erről meggyőzően, a tiszta szó, a művészeti hatás ere­jével beszélni a közönség előtt. Hogy az októberi jubileum meg­ünneplése ne kampányfeladat le­gyen, hanem az ünnep politikai mondanivalójához kapcsolódja­nak a különböző rendezvények. Lehet ezt szolgálni kiállítással, könyvekkel, versmondással, szín­játszással. Az a jó, ha a jubileum szelleme szervesen beleilleszkedik egész kulturális életünkbe. Ugyancsak egész évre szóló ju­bileum az Ady-centenárium. A közművelődés irányítóinak és mindeneseinek arra kell vigyáz­­niok, hogy (hozsannák helyett) Ady szellemiségét, forradalmisá­­gát hozzuk a ma közelébe. Azt az elvet engedjük érvényre jutni, amellyel a költő a közép-európai népek egymásra utaltságát hir­deti. Október és Ady találkozása a jubileumi megemlékezéseken kölcsönösen erősítheti egymást, hiszen mindkettőben azonos poli­tikai mondandó — a forradalmi­­ság. A forradalom szelleme és a szellem forradalma édestestvérek. A közművelődés tehát nem él­het politika nélkül. Aki nem kí­ván „politizálni”, az végül is rosszul politizál a művelődésben. Ügy jár, mint a hanyag gazda, aki nem veti be földjét nemes magvakkal —, ott aztán gyom terem. Vigyáznunk kell tehát a művelődési élet egészséges, szo­cialista szellemére. Átgondolt művelődési koncepciót, politikai érzékenységet, az elhivatottság és tudatosság együttlétét feltételezi mindez a népművelőktől. B. ö. A Baranya megyei Villány ha­tárában különös látvány fogadja az arrajárót: szobrok sorakoznak egy elhagyott kőbánya mélyén. Szobrok? Inkább afféle mérta­ni alakzatok. Itt egy tojásdad formáción csillan meg a nap, ott spirál csavarodik a magasba, amott meg kockák igazodnak egymáshoz... A mértani alakzatok száma felsorolhatatlan, ám anyaguk azo­nos: mindegyiket a környékbeli hegyek nemes anyagából, a zöl­des, barnás, vöröses márványból, félmárványból faragták ki, csi­szolták fényesre a szorgalmas művészkezek. A villányi szoborműhelyben éppen most tíz éve, 1967-ben kezdődött meg a munka. Az ala­pítók célja az volt, hogy az el­hagyott kőbányában olyan sza­badtéri szoborműhely létesüljön, amely egyrészt munkaalkalmat ad a kővel dolgozó szobrászok­nak, másrészt pedig az, hogy az elkészült művekből állandó kiál­lítás álljon össze. A kezdeményezés sikeresnek bizonyult. Legjobb művészeink egész sora töltött el rövidebb, hosszabb időt Villányban, s aki mostanában látogat el a kőbá­nyához, rendre megcsodálhatja Vargha Imre, Kovács Ferenc, ifj. Szabó István, Bocz Gyula, meg a többi pályatársuk munkáit. Olyan alakzat is van, amely nem ha­­zánkbeli szobrász ízlését, ügyes­ségét dicséri, hiszen dolgozott már ott japán vendég éppúgy, mint olasz formaalakító... Villány ma már igazi — elis­mert, bejegyzett — művésztelep. A Baranya megyei Tanács és a Képzőművészek Szövetségének i . ■t'twr’s közös meghívására odaérkezett vendégek szállást, ösztöndíjat kapnak, s mindezért egyetlen ki­faragott munkával kell „fizet­niük”. Érthető, hogy ez a különös lát­ványosság nagyon sok érdeklődőt vonz. Főképpen azért, mert alig­ha van még egy olyan szabad­téri szoborműhely, ahol nemcsak a kész műveket lehet látni, de azt is, hogyan vés, kalapál, csi­szol a művész... Aki elutazik Villányba, az alkotási folyamat­nak lesz a részese: annak a meg­magyarázhatatlan csodának, amely gyönyörködtető formává nemesíti az élettelen kőtömböt. A vendég — ha nem is tud mindig azonosulni a látottakkal — mégis páratlan élmény birto­kában vesz búcsút a szobormű­helytől. A. L. • A villányi szoborműhely. • Mesebeli szörnyre emlékeztető márványalakzat. spirálja. (Bojtár Ottó felvételei) Hazaérkeztek a Krímből a Bács megyei pajtások • A Fekete­tenger partján strandolnak a Bács megyei úttörők. A kép előterében Kozma Vera, Vékony Mária. Pólyák Kati. Monda Margit, Papp Erzsi, Eszik Judit, Csontos Kati, Fekete Kati, Nyirati Klári. (Barta Károly felvétele) Kiemelkedően jól végzett úttö­rőmunka és jó bizonyítvány volt az előfeltétele annak, hogy egy Bács-Kiskun megyei úttörő há­romhetes Krím-félszigeti táboro­záson vehessen részt. Az idén — július első napjaiban — Jiúsz kiváló úttörő indult a Krím-fél­­szigetre, úttörőtáborba. Az el­múlt napokban hazaérkeztek a jutalomüdülésből. Fáradtan, de nagyon boldogan és sok élmény­nyel. Események, mulatságos történetek, első helyezést elért bemutatók emlékei kavarognak beszélgetésünk során. Szovjet pionírok neve, címe hangzik el, azoké, akikkel különösen jó ba­rátságba kerültek a hazatértek. — Két napig utaztunk, vona­ton, repülőgépen, majd egy rö­vid szakaszon autóbuszon —, míg megérkeztünk Jevpatóriába, az úttörőtáborba — kezdődik a be­számoló. Ez a félszigeten nagy­ság szerint a második legnagyobb tábor. (Artyek az első.) Kőhá­zakban laktunk, ötágyas szobák­ban, üzbég, ukrán pajtásokkal és moszkvaiakkal. Érkezésünk után nyomban rajokba rendeződtünk. Huszonöt szovjet pionírral mi magyarok a Barátság elnevezésű rajba kerültünk. Néhány nap után otthonról hozott szókin­csünkkel mondatokat formáltunk, társaink szerint egyre jobban. Szóval remek alkalom volt ez valamennyiünk számára az orosz nyelvű társalgás gyakorlására. összesen huszonkilenc tábor vett részt a városi fesztiválon, amelynek összefoglaló neve: Lenne bár mindig Napfény. Ne­künk nagy sikerünk yolt! Köz­ismert. kedves dallamú indulón­kat énekeltük: Ha jó a kedved címűt. Megtanultuk a Kazacsok nevű néptáncot is. Ez leginkább a mi palotásunkra emlékeztet. A sportbemutatón túl részt vettünk — és megnyertük — az alaki szemlét. Menetelésünk, egyenruhánk egyértelmű tetszést váltott ki! Jutott idő csodálatos kirán­dulásokra is. Bejártuk a Krím déli partvidékét. Különös élmény volt számunkra, hogy megtekint­hettük azt a helyet, ahol a II. világháború idején a jaltai egyez­ményt aláírták. Most mar tud­juk. hogy ez a Jaltához tartozó Liv'ádia volt. Jártunk Alustában és Alupkában. Megcsodáltuk a kánok palotáját Bahcsiszerájban és a hegyen levő pompásan ki­alakított erődítményt. Különös élmény volt számunk­ra, hogy a Hős Városba, Szevasz­­topolba Is elmehettünk, láthat­tuk a krími háborúról készített diarámát. Ez a mű lenyűgözött bennünket, hosszú ideig néztük, csodáltuk... A.ztán jártunk a Szappan he­gyen! Igazán, olyan, mint _ egy óriási darab — hegy alakú — szappan. Itt található Krím te­rület legnagyobb akváriuma. Pompás színű halak, kagylók és sose látott tengeri növények..: Jevpatóriában a Történelmi Múzeumot láthattuk. Természete­sei? mindenhova együtt ment az egész raj. Nyilvánvalóan ez a nagyszerű összeszokás eredmé­nyezte azt a nagy sírást is, ami a búcsúzásnál volt... És persze fürödtünk a Fekete­tengerben. Ez a nagy víz egy kicsit szokatlan volt nekünk, nem így képzeltük. Azt gondol­tuk, egy kicsivel nagyobb, mint a Balaton. De bizony sokkal­­sokkal nagyobb... Eljött a vásárlás, címcsere, bú­csú napja is. Rózsaolájat üveg­ben és apró, borostyánnal dí­szített kitűzőket, gyűrűket, és persze sok játékot hoztunk. Élményeikét most rendezik, egyszerre jut eszükbe minden érdekesség, élmény. A csoport vezetője Barta Károly, a kecs­keméti úttörőelnök volt. A nagy beszámolóhoz már csak keveset fűz hozzá. Annyit, hogy az apró döccenőket ez az út sem nélkü­lözte. A pajtások azonban zok­szó nélkül álltak a vonaton, ha nem jutott hely. Szinte percek alatt beilleszkedtek a tábor rendjébe, őszintén örültek, ha a versengésekből győztesen kerül­tek ki —, de nem szomorkodtak. ha nem lettek elsők. Az úttörő­elnök tehát még egy élményt hozott magával az útról: vala­mennyi úttörőcsapat valóban a legkiválóbb úttörőjét küldte erre az útra. Selmeci Katalin 5SSSS wmmmmmmMmmmmmgrnmm A A hadnagy odament a ve­“• zetőfülkéhez, amely Szem­­jont elválasztotta az utasoktól. Néhány percig némán álldogált. Láthatóan kérdezni akart vala­mit, de nehezen szánta rá magát. — Szabad a buszban dohányoz­ni? — kérdezte végül is. — Az utasoktól függ ... — Óvatos leszek — ígérte. A hadnagy épp úgy szívta a cigarettát, mint az iskolások: a tenyerébe rejtette. Gyorsan leszív­ta a füstöt, lehajolt, s igyeke­zett a maradékot az ajtó résén át kifújni, közben pedig az uta­sokra pillantott, felkészült rá, hogy az első megjegyzésre el­nyomja a cigarettát. Még az uta­zás legelején tartottak, az uta­sok jó hangulatban voltak, senki sem tett megjegyzést. — Szabadságra? — kérdezte Szemjon. — Szabadságra. — Régóta szolgál? — kérdezte Szemjon a hadnagyot, bár majd­nem biztos volt abban, hogy egy­általán nem régen szolgál. A had­nagyon vadonatúj, tökéletesen rá­szabott egyenruha feszült, lát­szott, hogy olyan szabó varrta, aki azelőtt százával varrt ha­sonlókat a főiskola többi végző­iének. — Nemrég végeztem a főisko­lát. — A hadnagy elmosolyodott. — Valójában még nem is szol­gáltam sehol. A hadnagy alig múlhatott húsz éves. A háború után születhetett. Szemjon arra gondolt, hogy egy­re kevesebb olyan tiszt marad már a hadseregben, aki közelről ismeri, mi is a háború, amikor lőnek az emberre, és meg akar­ják ölni, és ő is lő, hogy öljön. Igaz, hogy a hadnagy katona, gondolta Szemjon, de csak lőki­­képzésen vesz részt, és mint egy­kor az iskolában, osztályzatot kap rá. Szemjon a másik hadnagyrá gondolt, arra, akit a háború alatt ismert meg. Az sem lehetett sok­kal több húsznál. ... A hadnagy felsorakoztatta a katonákat. A kertek alól már hallani lehetett a harckocsik dü­börgését. — Németek... A katonák elsápadtak, de to­vábbra is menetoszlopban marad­tak. A hadnagy tétovázott. Asz­­szonyok tolongtak körülötte. És sírtak. AJiadnagy a háborús tör­vényekről beszélt, amelyek tilt­ják, hogy asszonyokat és gyereke­ket bántsanak. Majd levette a tányérsapkáját, és ő maga is be­ismerte: — Bocsássatok meg. Nem tu­dok rajtatok segíteni. Tartsatok ki. Néhány nap múlva elkerget­jük őket. Ígérem nektek. A hadnagy vezényelt, a menet­oszlop megfordult és elindult az erdő felé. — Gyorsabban! — kiáltott rá­juk az egyik asszony. A motor dübörgése már a szomszéd utcából hallatszott. A hadnagy tempósan, kimérten lép­delt. — Egy ... egy ..., egy, kettő, három — vezényelt a hadnagy; a szavakat elnyújtotta. A katonák gyakran oldalra les­tek, de engedelmeskedtek a pa­rancsnak, s lassan, nyugodtan, sőt kissé Lmbolyogva mentek. Még el­rejtőzni sem érkeztek az erdő­ben, amikor a falu terén már megjelent egy oldalkocsis motor­­kerékpár. A motoros néhány kört leírt a téren és továbbro­bogott. Megállás nélkül dübörög­tek a tankok az utcán: foltosak, a törzsükön sárral keveredett olaj. Szemjon magában eldöntöt­te, hogy a mi tankjaink szebbek, mert ő azokat mindig zöldnek és tisztának látta. És ez megnyug­tatta őt. Az asszonyok összetanakodtak, és végül úgy döntöttek, hogy cso­portokba oszlanak; a hatalmas szekér magára vonta volna a fi­gyelmet. Az anyja hajnalban fel­keltette Szemjont, ekkor már csak 'kelten folytatták az utat. Mel­lettük autók robogtak el, a né­metek szájharmonikáztak, mele­gen tűzött a nap, és minden olyan vidámnak tűnt. C Amíg Szemjon beéi;t az ét­*'• kezdébe, volt érkezése ki­számolni a műszakbeosztást. Eszerint Aszja volt szolgálatban, egy kis hirtelenszőke teremtés, mindenki kislánynak gondolta, pedig valójában harminckilenc éves és már nagymama. — Egy jó erős teát — szólt a segítőtársának, amikor Szemjon belépett. Aszja vidám kedvében volt. Itt mindig kedvesen fogad­ták Szemjont. Visszafelé jövet körtét szokott hozni nekik. Már hat éve, szinte azóta, hogy erre az útvonalra került, rítusként ra­gaszkodott ehhez. A falu szélén, egy öregembertől vette a körtét, az öreg ismerte a körte tartósítá­sának egy különleges titkát, szü­rettől szüretig eltartott nála a körte. Az öregnek is tetszett ez a kialakult tradíció, és mindig ér­deklődött az étkezde szakácsairól, bár ő soha életében nem fordult meg ott. A szakácsok mindig tudták, hogy Szemjon megérke­zett, mert aki épp dolgozott, an­nak jutott egy-egy körte. — Egy bifszteket? — kérdezte Aszja. — Hamburgi módra — mondta Szemjon. — Megtaníthatnál, hogy kell készíteni — mondta Aszja. — Én magam sem tudom. — Még nem nősültél meg? — kérdezte Aszja. — Hamarosan. — Csak mondd meg mikor, sü­tünk egy tortát. — Megmondom. Szemjon a „Sofőrök” feliratú táblával megkülönböztetett asz­talnál foglalt helyet. A táblács­kát Burljak, a Minszkből ideke­rült sofőr honosította meg. Ilyen táblákat helyezett el több étke­zőben az útvonalon. A repülőtéri éttermekben hagyományos a kü­lön asztal a pilótáknak, és ő is pilóta volt. Az utasok sorba álltak az étel­kiadó ablak előtt. Szemjon sze­rette volna megnézni, hogy mit rendel a diáklány, hiszen szigo­rúan meg volt szabva a napi pénzadagja. Franciasalátát és két teát. Nem ragadtatja el magát: eletbe lépett a takarékosság. A tanárnő és a kövér bányamér­nök-jelvényes férfi tejfölt és bifszteket rendelt. A buszon is egymás mellett ültek. Először a táblával jelzett asztalhoz mentek oda, a férfi egy pillanatig habo­zott, aztán átmentek egy másik asztalhoz. — Íme, a sofőrök egyetlen pri­vilégiuma — mondta a férfi. — Nem az egyetlen — akart ellentmondani Szemjon. De hall­gatott. Más sem hiányzik, mint vitába keveredni az utasokkal. Kellemetlenül érintette, hogy ezek ketten ilyen hamar összeba­rátkoztak. Neki ez sohasem si­került. — Ez a színes bőrűek számára kijelölt hely — jegyezte meg a férfi. — Rossz a szíve, gondolta Szemjon, szólni is akart neki, ne egyen olyan sokat, mert túlter­heli a „motorját”. De aztán még­se szólt. Aszja mosolygott az utasokra Már felnőtt fia van, ha egyszer nagymama. Bár nem lehet na­gyon idős, mert három évvel ez­előtt még ő hozott neki Moszk­vából iis'kolaruhát. Szemjon felállt. — Négy perc múlva indulunk — mondta hangosan, hogy min­denki meghallja. Az utasoknak egyszerre sietős lett. A székeket betolták az asz­tal alá. Aszja kijött a konyhából. — Tudod, megkérték a keze­met — mondta. — Kicsoda? — kérdezte Szem­jon. — Burljak. A pilóta? — Igen, százados volt a had­seregben. — Aszjának felcsillant a szeme. \ — Mondd meg, mikor lesz az esküvő?! — Megmondanám, de még nem döntöttem. Már mindent eldöntöttél, gon­dolta Szemjon, mindent. — Félő egy öregasszonynak mindent újrakezdeni — sóhajtott Aszja. i — Bár én tudhatnék magamé­nak egy ilyen öregasszonyt — mondta Szemjon. — Menj hozzá, no töprengj. Szívós férfi, no meg a fiadnak is saját családja van már, ideje, hogy a magad életét is elrendezd. — Szemjon úgy mondta mindezeket, ahogy Aszja szerette volna, meg ahogy a ba­rátnői is tanácsolták, de Szem­jon valóban így is gondolta. — Köszönöm — szólt Aszja. — Csomagolhatok valami útravalót? — Köszönöm nem kell — uta­sította vissza Szemjon, és csak most figyelt fel Aszja frizurájára, a bondorított fürtökre, és a munkaköpeny alatt észrevette a ,kék ünneplő ruhát. — öt várod? Aszja bólintott. A tanárnő ár­gus szemekkel figyelte őket. Szemöldökét felhúzta, mintha csak bátorítani akarná Szemjont: rajta, rajta, sofőr., Szemjont ez annyira felbőszítette, hogy ami­kor beült a vezetőfülkébe, meg­nyomta a kürtöt. A férfiak siet­ve eldobták a cigarettákat, Szem­jon tudta, mennyire jólesik ez a néhány slukk vacsora után, de dühét sehogy sem sikerült le­csillapítani. — Gyorsabban, gyorsabban! — kiabált a teljesen ártatlan uta­sokra. (Folytatjuk) TÍZ ÉVE ALAPÍTOTTÁK... Szoborműhely V Hiányban • Bocz Gyula vörösmárvány kő­­spirálja. (Bojtár Ottó felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents