Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-03 / 155. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET ILLYÉS GYULA: Örök s múlandó A gangon Ültünk. Besötétlett. S mit elhagyott a fény, a nap: továbbrajzolta arcodat okos és szomorú beszéded. Mint mesteri kezek alatt , a sok mellékesből a lényeg, kialakult időtlen képed. Munkáltak fürgén a szavak. Ott állt homályt, romlást legyőzvén — rembrandti, tiziani festmény — oly készen, tisztán, halhatatlan a mű, melyen nem öregedhetsz, hogy odanyúltam akaratlan eleven, múlandó kezedhez. Az alkotóműhelyek sorozatát, s közben a kitekintést folytatva, Hódmezővásárhelyre érkeztünk. A dél-alföldi város képzőművészeti hagyományai között közös nevekre bukkanunk. Olyan alkotókra, akikre Bács-Kiskun megye is büszke. Rudnay Gyulát, az alföldi iskola és Nagy Istvánt, a konstruktív törekvések egyik vezető mesterét a bajaiak is magukénak vallják. A kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum pedig több vásárhelyi művészt inutatott be az utóbbi időben. Németh József „Leány poncsóban" című képe most is a kiállítóteremben látható. Vásárhelyi műhely • KJ. Goór Imre: Motívumok. CSORBA GYŐZŐ: Növények Mostanában kellene éjszakánklnt kimenni közéjük a kertbe figyelni és tanulni tőlük hogyan készülnek föl a télre szűnik meg egymással csatájuk búcsúznak bölcsen nyugalommal: mert nyilván tudnak némi hasznot tudnivalót ez alkalomra mert vagyok én is tél felé menendő mert felém is a tél jövendő és összekeveredve jócskán csak kapkodok mit is csináljak ANTALFY ISTVÁN: Még egy perc Még egy perc az életemből a partokon, a sörözők előtt szélmorzsolt macskaköveken nyújtózó árnyékok, benőtt falak alján. Itt fényes a szél és utolsót görget a lejtőn, hogy rám Ijesszen e tehetetlen alkonyban, ha a csillag feljön a vizek szintjén. Hová utazol szeszélyes éjek vifSfFdsa, amikor nincsen már jelen, csak a múlt, s a jövő, a hársfa emléke csak? Nem a sirályok visonganak: fekete varjak ütnek tanyát a koponyámban. Halálom előtt meg ne haljak..'. LÁZÁR TIBOR: Hajnal felé Pulykatojás-éj, csillag pettyes, ezüst-stégen horgászbot nélkül a Hold nézi, amint a kedves menyasszonya a Göncölre készül, s a szerelmesek e jármüvével a hajnal elé megy, amely végül elhinti fényes tolláit. • Borsó János: Kosárfonó. A magyar képzőművészet utolsó száz évében komoly szerepet töltöttek be és töltenek be a művésztelepek. Elég itt Nagybánya, Szolnok, Kecskemét, Szentendre és Vásárhely nevére utalni. Hódmezővásárhely kiterjedt tanya világgal rendelkező mezővárosként érte el a századfordulót: gazdasági-társadalmi adottságai, földszintes vályogházai, széles, földes utcái nem kedveztek a képző- és az iparművészet kialakulásának, virágzásának. Bit azonban a népművészet, melyben külön hangsúlyt kapott a ksrámluhagyomány, mely legszélesebben a XIX. század közepén bontakozott ki a majd ezer fazekas keze nyomán. Zöld és barna mázas edényeik tömör formája, egyszerű növényi, madár és hal díszítése jól egészítette ki festett bútoraLk komoly színvilágét. Háromszínű gyapjú fonallal hímzett párnavégeik gránátalmás, napraforgós, tulipános mintái gazdagították a szoba összképét, Az első virágkor váratlanul és robbanásszerűen következett be a XX. század elején. Ez mindenekelőtt a város szülötte, Tornyai János festőművész Párizs utáni visszatelepülésének és tevékenysége nyomán létrejött művésztelepnek volt köszönhető. E szellemi pezsgésre Ady Endre Is felfigyelt, s 1910-ben szenvedélyesen megvédte a várost a „paraszt Párizs” kifejezés gúnyos, irónlkus hangsúlyától. Itt valóban a mezővárosi fejlődés kedvezőtlen adottságai mellett bontakozott ki a művészet, amely Tornyai János mellett Endre Bélát, Pásztor Jánost, Kallós Edét, Rudnay Gyulát kötötte e korban a városhoz. Mindannyiukat jellemezte a táj szeretet és a nép, mindenekelőtt a parasztság sorsával való törődés. Tornyai és { társai nemcsak festettek, hanem igen nagy részt spigu Általában kéthetente meglátogatta szüleit. „Csókolom, jöttem!" — viharzott be most is. Szokásához híven rövid félórára, vagy röpke tízperces villámbeszélgetésre. „Laci?” — kérdezi anyja, de ez a kérdés lassan már konvencionálissá vált, mert Éva lánya legritkábban toppant be férjével együtt. Laci most nem ér rá, oda van, dolga akadt, majd a hétvégén eljövünk együtt. Persze, ezekből a hétvégi „eljövünk”-ből legfeljebb kéthavontalett valami. Pedig Itt laknak a város másik felében, Igazán csak 5—6 perc villamoson... Éva meglepődve áll meg húga szobájának ajtajában. „Szia!" — köszön Katinak szórakozottan, tekintete körbekószál. Anyja mögéje lép, sejtelmesen mosolyog. „Szia!” — örvendezik Kati, és élvezi nővére meglepetését, anyjára néz, majd újra Évára: — Kiússz, ml? Tegnap rendeztük be. — Állati jó.., — suttogja Éva, és tekintetét még mindig fogva tartja a modern, elegáns bútorokkal berendezett szoba képe. — Mikor vettétek? — De talán nem is figyel a szavakra, bár hallja, hogy befizettünk... OTP... húszezer ... törlesztés.., A látvány megdöbbenti, hitetlenül bámulja a foteleket, a csillogó szekrénysort, a rekamiékat, n süppedős szőnyeget, a tündöklő csillárt. — Íróasztal? — csodálkozik őszintén, s mellette a bizarr alakzatú állólámpáról eszébe jut. hogy Laci állandóan dünnyögi, nem jó a mennyezeti világítás, mert mindig maga elé árnyékol, ha az asztalnál ülve dolgozik. De még nem bírták kiszorítani, hogy pont egy asztali lámpát vegyenek. — A tied? — kérdezi vissza. Kati vidáman, önfeledten bólogat, hogy már rég megígérte apu, még tavaly ... Közben a szekrénysor egyik rekeszébe nyúl, mozdulata nyomán lágy ritmusú dallam kúszik elő, betölti a szobát. — Ezt is most vettük! — lelkendezik Kati, és föltelepszik a rekamiéra. — Haláli klassz magnó, mi? — Csak nem nyertetek a lottón? — kérdezi Éva, s hangján, bár vidámnak erőlteti, mégis átüt valami furcsa kedvetlenség. — Apád is, én is jutalmat kaptunk, meg volt egy kis pénzünk a takarékban, tudod... Persze, hogy Katinak. Elvégre nagylány már... a barátnői, akik ide járnak hozzá... Kati nem nyugszik, és mindenképpen dicskednl akar; miközben anyja magyarázkodik, leperdül a rekamiéról, szélesre tárja az egyik szekrényajtót, és egy műszőrme bundát akaszt le. — Na? — tartja maga elé és szeme csillog, ragyog a gyönyörűségtől. — Milyen? — Szép. — feleli a nővére, de nem mosolyog. Nem örül, kedvet ront kedvetlensége. — Drága is, biztos. „Nem olyan nagyon — jön a válasz ajkbiggyesztve — ha látnád, hogy a többi csajnak mije van, milyen cuccok. Ez ahhoz képest...” Éva, mintha könnyű szédülést érezne. A bundát nézi, s arra gondol, milyen Jó lenne, ha ők is vehetnének. De nem lehet. Szorítanak az OTP-részletek, az albérlet Is nehéz százasokat jelent havonta, most különösen, hogy a fűtést is fizetni kell. Majd, majd — hárítgatják Lacival közösen, egyik hónapról a másikra a cipőt, az öltönyt, a szoknyát — most elvisszük a tisztítóba a tavalyit, jó lesz az is. Kati pedig az ajkát biggyeszti: nem is drága! — Jó neked — csúszik ki a száján. Húga dicséretnek veszi, tovább lelkendezik. Anyja azonban többet ért belőle: „Megadunk neki mindent, csak tanuljon a büdös — mondja lagymatag bosszúsággal — amit csak kiejt a száján.” — Miért? — kérdezi Éva hűvösen, s talán megrovóan. A tíz évvel idősebb testvér, a már asszonnyá komolyodott nővér számonkérésének tűnt ez. Aki kishúga dolgait már felnőttként bírálja. — Miért-miért? — vonogatja vállát anyja. — Mit tudom én! Mert telik rá, hál’ istennek. A modern, vadonatúj bútorokkal berendezett szoba képe hirtelen elmosódik Éva tekintete előtt. Az olajkályha helyett vaskályhát lát, a sarokban egy öreg festett szekrényt, kopasz padlót, középen asztalt párnázatlan székekkel, és sülitkrumpli illata lengi be a széngázszagú meleg szobát. Apja borostás arccal, leszegett fejjel ül és eszik. A mennyezetről sárgás fényt vet arcára a villanykörte. „Kéne, persze, hogy kellene... De értsd már meg kislányom, hogy nem lehet. Kibírod még ezt a telet a régi téli kabátodban. Nem nőtted ki, ezt ne is mondd!” Apja szótlanul eszik, nem szól közbe. „Azt sem tudom, hogy osszam be a pénzt, ne nyaggassál már!” Látja magát kinőtt, kopottas télikabátjában, divatjamúlt kitaposott cipőjében. Amikor elutazik a kollégiumba, anyja titokban megdugja egy ötvenessel: „Nincs több, de apád ne tudjon róla!” Egy hónap múlva visszahozza az ötvenest. Szorongva gyürögette nap mint nap a zsebében, és nem bírta rászánni magát, hogy elköllse. Anyjának könny szökött a szemébe, de visszavette az ötvenest: „Nem is tudod — mondta hálásan, keserűen — mennyire kell most Itthon." Nyári szünidőben elment dolgozni egy gyárba. „Majd amit keresel — biztatta anyja —, abból őszre beruházkodol, jó?" Tíz év suhant el, most Kati pont olyan Idős, mint akkoriban ő volt. Mintha káprázna előtte minden. — Hová mész? — figyel fel arra, amit a húga mond. — Németbe. A nyáron a sulival. Két hétre. Képzeld el... — Mibe kerül? — kapja tekintetét anyjára. Az tétován vonogatja a vállát, hogy talán... de nem is tudja. Meg aztán nem is érdekes, hiszen megkereste rá a pénzt Kati. Odavolt a nyáron dolgozni. — Látom rajtad — komorodik el kisvártva —, hogy nem tetszik. Azt hittük pedig, hogy örülsz, ha majd meglátod... — örülök, anyu... — dünnyögi, de félrefordítja a fejét. „Ugyan, most mit játszod meg magad... — nyelvel húga és igazát érezve folytatja: — én mindig örültem, ha te kaptál valamit ... Csak azt ne mondd már, hogy te nem kaptál meg minden anyuéktól, míg otthon voltál?" A csend közéjük ékelődik. — Miért vagy Ilyen Irigy, kislányom? — szólal meg anyja szelíden. — Hiszen a testvéred 1 vállaltak a város társadalmi és kulturális közéletében is. A magyar művelődés- és Ipartörténet egyedülálló vállalkozásaként a népi kerámia nemes formakincsének megmentésére üzemet, a mai Majolikagyár ősét alapították meg 1911-ben. Az 6 nevükhöz fűződik a múzeum létesítése Is, de szervezői voltak a művészeti és irodalmi társaságnak, szerkesztettek folyóiratot, írtak napilapokba, és nem átallották tanyai olvasókörben előadást tartani kultúráról, művészetről. Minden bizonnyal ez a széles körű társadalmi, közéleti munkálkodás Is hozzájárult a művészek és az Itt lakók között kialakult, mai napig is sugárzóan meleg, közvetlen, baráti légkörhöz. A vásárhelyi művészet második virágkora a felszabadulás után tíz évvel — kezdeti erőgyűjtések után — bontakozott • Németh József: Lány ponchóbin. Hódmezővásárhelyi mütermeslakások. (Dömötör Mihály (elvételei) Sajnálod tőle? Neked is megadtunk mindent, az utolsó fillérünket is rád költöttük... Inkább nélkülöztünk, csak hogy neked meglegyen... Fejét rázza, tiltakozni akar: nem, nem irigyli Katitól a bútort, a szőnyeget, a csillárt, a magnót, a bundát, a külföldi utazást, csak valami fáj. És erről nem tehet. Ahogyan arról sem, hogy mindezt ő nem kaphatta meg. de ezért nem is hibáztat senkit. Am a fájdalmat, legalább azt, engedjék meg neki, — Mert irigy vagy! — szúr belé a húga. — Pedig, ha tudnád — ágaskodik fel anyjában Is a sérelem — hogy megvontuk magunktól azt, amit neked adtunk,.. Sültkrumplit ettünk, mert kinőtted a télikabátodat és újat kellett venni. Amikor a kollégiumban voltál, hányszor adtam oda az utolsó százasunkat, hogy legyen zsebpénzed... Arról nem tehetünk, hogy most jobban megy, hál’ istennek... — Anyu ne mondd ezt — tiltakozik riadtan. — Amikor dolgozni mentél a szünidőben, amit kerestél, magadra költhetted, ugyanúgy, mint Kati. — Anyu, Jól tudod, hogy nem igaz... Hát nem emlékszel? Hónapokig beteg voltál, egyedül keresett apu. kellett a pénz. — Ne beszélj, magadra költötted. Ugyanúgy, mint Kati. — Kellett a pénz... beteg voltál. Orvosoknak, meg a megélhetésre. Kati is akkor ment iskolába. — Sírvafakadt. — De elóször én is pénzt hoztam a házhoz! Kati szavaszegetten ült. Anyja a fejét ingatja: nem emlékszik. Éva készülődik, néhányat szipog, papírzsebkendőjét kabátja zsebébe gyűri. „Aztán jól tanulj!” biccent húgának, és halvány mo-, soiyt kényszerít arcára. Megcsókolja anyját, búcsúzik. Lehet, hogy a jövő héten beugranak Lacival együtt. „De azért... jólesett volna, ha nem felejted el... Nem, nem azért mondom. Csókolom!” Míg a villamosra vár, gondolatai összemarakodnak. Irigy lenne? Az Igazságtalanság mindig megkínozza. De hát ki volt hozzá igazságtalan? ki a maga teljességében. Hozzájárultak ehhez az intézmények, a két művésztelep, a múzeum, a Képzőművészeti Főiskola nyári Időszakos művésztelepei és a mindezt egybefogó — először 1954-ben megnyitott — Vásárhelyi Őszi Tárlat. A megújulásnak természetesen voltak emberi építőkövei is. — mint Kurucz D. István, Kamotsay István —, akik elkerültek ugyan a városból, de gyökereikkel eltéphetetlenül kötődtek szülőföldjükhöz, munkásságukban és tennlakarásukban egyaránt. Szólnunk kell Galyasi Miklósról is, akinek atmoszférateremtő képessége, segítőkészsége, bon mot-jai, reális tervei és légvárai egyként vonzották a Vásárhellyel ismerkedő fiatal művészeket. Jól egészítette ki a munkamegosztásban őt Almási Gyula a maga következetes szervezésével anyagi alapokat teremtő „aprómunkájával”. Ez a kedvező légkör, mely Inkább jelentette a Jó szót, mint a kielégítő anyagiakat — és a kínálkozó feladat indította arra a mai derékhad legjelentősebb akkori fiatal alkotóit — Németh, Szalay, Kajári, Samu, Fejér, Hézsö. Végvári, Fekete — hogy az 50-es évek végén állandó jelleggel telepedjenek le Illetve térjenek vissza ebbe a városba. Az őszi Tárlat az évek során műhellyé szervezte a művésztelepre évenként visszatérő alkotók népes táborát, A leghűségesebbek köztük, a sajnos, már elhunyt Novotny Emil mellett — Szurcsik, Vecsési, Somos, Nagy Sándor, Ligeti, Patay. Magos, Csizmadia Rékássy, Ágotha, V. Bazsonyi, Tárhonyi neve kívánkozik Ide. Szólnunk keU még Szabó Ivánról és Csohány Kálmánról, akik művészi jelenlétük mellett szervezői közreműködéssel segítették a fennmaradást, a továbblépést. Az eltelt negyedszázad Igazolta a kezdeményezőket. Ma már egyértelműen érzékelhetők a vásárhelyi műhely — számos művészettörténés? szerint a vá-Szalay Ferenc: Szobabelsű. sárhelyl iskola — jellemzői. Mindenekelőtt a hagyománytisztelet. Azt vallják müveik útján, hogy van a magyar művészettörténetben olyan előzmény, melyet folytatni lehet művészi magatartásban és etikában. Ezi a forrást és kiinduló pontot számukra az alföldi realisták. Tornyai, Koszfa és Nagy István jelentik. Kötődésük a nagy elődökhöz nem stiláris, hanem magatartásbeli. Változatlanul őrzik a táj és az ember iránti szere tét ükét. Észreveszik: azonban, hogy ez a táj, a téréstágas alföldi róna, a még mindig meglevő kis tanyákkal; ugyanúgy, mint az itt élő emberek, változik is: nagyüzemi épületek jelennek meg és az itt dolgozó ember egyre inkább megtalálja helyét az új közösségben. Nem mentek el közömbösen a forradalmi változás mellett, együtt élték át a parasztsággal a mezőgazdaság szocialista átszervezését, mely nemcsak a termelést, hanem az emberi tudatot is átalakította. Észrevették és megjelenítették az új születésének emberi drámáját. Erre kötelezte őket társadalmi felelősségtudatuk, közösségérzetük. Mai legérdekesebb feladatuk a változott ember és természet, ember és munka viszonylatok új képi-Jelképl megfogalmazása. Az Itt élő ember múltja iránti tiszteletükből fakad, hogy merítenek a népművészetből, annak egyszerűségéből, tisztaságából, tömörségéből. Kapcsolódnak a nagy elődökhöz a realista látás- és megjelenítési módban Is, Nem másolják, hanem átírják, újjáteremtik a valóságot. Ez az újjáteremtés alkotói egyéniségük, vérmérsékletük, életérzésük szerint, hol drámai, erővel, dinamizmussal, expresszivitással, hol Ural, gyöngéd, részletgazdag megoldásban, tolmácsolásban jelenik meg. A művészet és társadalom: kapcsolata Hódmezővásárhelyen jó. Érvényes ez a megállapítás elsősorban a müvek és a befogadók viszonyára, melyet az őszi Tárlat látogatóinak tizenöt-húszezres száma Is bizonyít. (Persze azért itt is meg kellett vívni a csatát — sikerrel — olyan kiváló realista alkotás elfogadtatásáért, mint Somogyi Józsefnek a város főterén álló Szántó Kovács János-szobra. De Ide sorolható a művészek együttgondolkodása, as alkotóknak a közösség gondjaiba való beavatása, továbbá az alkotói feltételeknek olyan megnyilvánulásai Is, mint a tizenhat állami-városi forrásból épített műtermes lakás, a Tornyaiplakett és -díj, a munkajutalmak; a megbízások, a művészek társadalmi tisztségei, munkás—mű* vész-találkozók, üzemi kiállítások. A mai magyar képzőművészetet a sokszólamúság jellemzi. Ebben a sajátos hangját hiven őrző, de hegemóniára sohasem törekvő szólam a vásárhelyi műhelyé. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nélküle szegényebb, egyhangúbb lenne napjaink magyar művészete. Dömötör János
