Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-26 / 174. szám

1917. Július 86. • PETŐFI NÉPE • Ä A TANYASZÍNHÁZ HARMADIK ÉVADJÁRÓL Karnyóné Bács-Kiskunban EGY NÉPMŰVÉSZ MŰHELYÉBEN J A harmadik évadot ugyan Kaí­­galón kezdték (vacsorára marasz­talással, csirkepörkölttel, fogyha­tatlan tapssal), de másnap már a kecskeméti tanácsháza előtt állí­tották föl a pódiumot. Jártak azó­ta a halasi főtéren, vízparton, fa­lusi vásáron. Felléptek iskolaud­varon, tanteremben, tsz-központ­­ban. Másutt is, nemcsak tanyám Így jó! A mozgékonyság egyik érdemük. Felpattannak a mikró­­buszra és egy-kettőre valamilyen sokadalomban vannak vagy ép­pen a tanyavilágban, ahol mesz­­sziről kiabálnak egymáshoz a há­zak. A klasszikus nép-fogalom ré­gen időszerűtlen, jobb híján még­is ezt használom annak érzékel­tetésére, hogy elsősorban a szín­házi élményektől körülményeik miatt megfosztott embereket, két­kezieket keresik, hozzájuk szól­nak. (Igaz, a vállalkozás érdekes­sége, különlegessége a vájtfülő teátrum kedvelőket is előadásaik­hoz csábítja.) Itt a bökkenő! Mert más stílust kíván egy városi föllépés fala­­nincs, végenincs főtéren, mást egy összebúvóbb, oldottabb, iskolapa­dokban kucorgó közönség előtt. A sokemeletes házak között a be-beszüremkedő autóbúgás, ér­ces harangkongás, a tömeg, a rossz akusztika miatt mindvégig kiabálniok kell, ha azt akarják, hogy a hátsó sorokban álldogálók is halljanak valamit. Tanyán csendesebb, így .a szövegszép­ségeket kifejezőbb hangvétellel is létrejön a kontaktus. Együtt ját­szanak a közönséggel; az a jó, ha közbeszólnak, állást foglalnak, hangosan kifejezik érzelmeiket. Csiszár Imre rendező a próbá­kon mindvégig a szüntelen fogé­konyságra, odafigyelésre, a friss rögtönzésekre hívta föl a fél or­szágból verbuvált társaság figyel­mét. A mű, a játék megengedi, elvárja ezt a szabadságot, az al­kalmazkodást. Az ügy azért nem olyan egy­szerű, végtére is klasszikus víg­játékkal vándorol idén a Megyei Művelődési Központ támogatásá­val működő Tanyaszínlház. Cso­konai Vitéz Mihály: özvegy Kar­nyóné avagy a vénasszony sze­relme mostanában a Nemzeti Színházban arat sikert. Kiváló művészek lubickolnak esténként a hálás szerepekben. Korábban — az eddigi 57 elő­adáson — farce-okat, tréfákat, jeleneteket játszott a Szendrő Iván kezdeményezésére alakult együttes. Az Üstfoltozó, a Csoda­pirula, a Szegény Jani, szinte csak a cselekmény menetét, a főbb fordulatokat tartalmazta, a haj­dani csurgói tanár műve tízezer­nyi példányban olvasható, tabu. A Kecskeméti Katona József Színháztól sajnos megvált rende­ző harsány diákcsínynek fogja fel a bohózatot. Az 1799-es szüretet ezzel a mókás játékkal is vidámí­­tó tanulóknak egy huncut kraj­­cára sem volt a jelmezekre, kel­lékekre. A kezük ügyébe akadt ruhákba öltöztek, eszközöket használtak. Már a furcsa ron­gyosbálom is jót kacaghattak a hajdani nézők. A mostaniak is! A színészek fáradhatatlanok, beleadnak apait, anyait. A lelkes igyekezettel magyarázható, hogy az első előadásokon összetévesz­tették olykor a vaskosságot a közönségességgel, az erotikát a malackodással. Hallom, kigyom­lálták azóta a Csokonai tiszta de­rűjét, egészséges, harsány kaca­gásait, csúfolódásait szeplőző „rá­játszásokat”. Jobb így, mert az előadás nem szorul ilyen olcsó hatásvadászatra. Pompás ötletek, jó alakítások, felszabadult móká­­zások ízeit viszi haza magával a néző. Karakteres figurát formált Új­laki Dénes (Lipitloty), eszefogyat­kozott Samuként bizonyította te­hetségét Hunyadkürti István. Karnyóné tragikomédiáját kitű­nően érzékeltette Tornyai Magda. Takács Gyula (Karnyó), György­­falvay Péter (Tiptopp), Albert Éva (Boris), Teszári László (Lá­zár), Vándor Éva (Tündérfi), Ra­­dó Béla (Kuruzs) és Horváth Ka­ti (Tündér) egyaránt jól szolgál­ta a jó ügyet. Heltai Nándor „Agg keze reszketett, írni már alig tudott, de még mindig korongolt és még mindig raj­zolta az írókával és a drótbelű ceruzával új díszeit, virágait és álmait...” Csoda-e, ha az egykor messzeföldön híres mezőtúri fazekas­­mester, Badár Balázs leánya, a ma 88 éves Badár Erzsébet azzal fogad múzeumnak is beillő műhelyében, hogy „előbb tudtam raj­zolni, mint írni? Azóta is minden nap dolgo­zom, úgy, hogy egyszer édesapám, aki akkor túl volt már a nyolcvanon, meglátott és azt mondta: add már ide lányom azt a korongot nekem is, kedvet kaptam tőled! És aztán egész héten át korongolt.. Ezzel a jóízű, szép szenvedéllyé lett mun­kával, míves szorgalommal születtek immár évszázados folytonossággal a Badár-műhely kirakatba illő termékei, a szignált butellák, tálak, a híres koronás és lopóvázak, a talpas zsiráfkancsók, s a különböző készletek. • Három híres Badár-váza, középütt egy hatalma* „koronás váza”. Korongolni jó Mezőgazdasági főiskola Nyitrán • Eddig több, mint tízezer jól képzett szakembert adott a csehszlovák mezőgazdaságnak a nyitrai mezőgazdasági főiskola. A felsőfokú tan­intézet korszerű kis „egyetemi várost” kapott a hetvenezer lakosú nyugat-szlovákiai város mellett. BAKTERNÓTA, BOCSKOR, BORBÍRÓ DÍSZÍTETT BOROTVÁTOK, BAJAI BÚTOR MI A CSÍZIÓ ÉS dZ ABAPOSZTÓ? A Magyar Néprajzi Lexikonról Napjainkban megnőtt a nép­művészet, s a néprajz iránti ér­deklődés. Illyés Gyula szelleme­sen írja legújabb művében, hogy a technikai fejlődés kiszorította ugyan a műutakról a szekereket, parasztkocsikat, de azok alkatré­szei ugyanakkor bekerültek az útmenti szórakozóhelyek falaira. S tegyük hozzá: nem csak a sze­kerek részei, hanem más régi szerszámok, háztartási és gazda­sági eszközök is ; és nem csak a csárdákba, motelekbe, de a laká­sokba, sőt irodákba is. És aho­gyan így, a jövőnek átmentve él­nek és hatnak az egykor hasz­nált tárgyak, ugyanúgy élnek és virágoznak a színpadokon — és a képernyőkön — a népdalok, a népi muzsika gyönyörű darabjai. Mindezt elmondhatjuk a táncok­ról, a fafaragásokról épp úgy, mint a népi díszítőművészetről vagy az öltözködésben tapasztal­ható népi motívumokról; mert ilyeneket is gyakorta láthatunk. Elöljáróban azért kívánkoztak ide ezek a sorok, hogy megfele­lően érzékeltessük: szükség van olyan kiadványokra, ismertetők­re, tudományos művekre vagy népszerű „kalauzokra”, amelyek hasznos segítséget nyújtanak az érdeklődőknek az alaposabb eli­gazodásban. Hogy ki-ki ne csak a divatnak hódolva figyeljen a népi művészetre, hanem tegye azt minden sokféleségével, vala­mennyi összefüggésével együtt saját életének elszakíthatatlan részévé. Nos, ahogyan a nemré­giben napvilágot látott Magyar Népművészet című vaskos kiad­­vány jó szolgálatot tesz ennek érdekében, ugyanúgy a könyv­hétre megjelentetett Magyar Néprajzi Lexikon is. Azazhogy annak a frissen kézbevett első kötete. Mert az Akadémia Kiadó nógy kötetesre tervezi a művet. Sietünk leírni, hogy Ortutay Gyula akadémikus főszerkeszté­sében ez a legelső ilyen jellegű hazai Vállalkozás. Olyan kitűnő szakemberek irányításával ké­szült, mint Gunda Béla, Bodrogi Tibor, Tálasi István, Kosa Lász­ló és Fél Edit, (aki évtizedekkel ezelőtt Harta község néprajzáról írt könyvet). Örömmel írjuk le, hogy két megyénkbeli szerzője is van a vaskos kötetnek: a Kalo­csán élő Bárth János és a bajai Sólymos Ede. A lexikon a magyar népi kul­túra legkülönfélébb területeit, s műfajait ismerteti szemléletesen, képekkel illusztrálva, kiterjeszt­ve azt a magyar nyelvterület egészére; beleértve a külföldi magyarságot is. Néprajzi eszkö­zök (céhláda, bocskor, borotvá­tok), művészeti tárgyak (festett bútor, bokály és más egyéb tet­szetős darabok) bemutatására és jellemzésére vállalkoztak a kötet szerzői. S megismertetik az olva­sóval a szellemi néprajz körébe vágó dolgokat: szokásokat, hie­delmeket például. Gazdag tárhá­za a kötet a folklórisztikus ha­gyományoknak is. Megismerhet­jük belőle a betyár- és a bakter­­nótát, a bor- és bölcsődalt épp úgy. mint az anekdotát vagy mondjuk a bújdosóéneket. Meg­tudhatjuk belőle, hogy ki volt egykor a bocskoros, a borbíró, a bojtár vagy a bakter. S azt is — csak néhány példát említünk meg —, hogy a csízió verses öröknaptár, az abaposztó ványolt gyapjúszövet, az abora gabonatá­roló, a dikó könnyű ágy, s a du­­pét női haj betét. Ami minket közelebbről is érint: sók-sok Bács-Kiskun me­gyei vonatkozása van a lexikon­nak. Ismerteti velünk az itteni néprajzosok tevékenységét. Bárth János, Dankó Imre és Bellosics Flóra neve így válhat még in­kább ismertté szűkebb hazánk­ban. A régebbiek közül Braun Soma, Bellosics Bálint és Nagy Czirok László nevével találko­zunk még — olykor többször is — a kötet lapjain. Továbbá meg­ismerjük a kiadványból az egykori híres bajai festett bútort, a kalocsai színes céhkancsót, a kecskeméti női viseletét, a szak­­mári cipőt, a szeremlei festett lá­dát —, hogy csak néhányat em­lítsünk. Valamennyi azt bizo­nyítja, hogy a Duna—Tisza közén élt — és él — a népi kultúra. Varga Mihály Nyelvtanulás nyáron A nyár a nyelvtanulók számá­ra is igazi idény. Előkerülnek a hátizsákok, az útlevelek, a zseb­szótárak, nyitott fülekkel fürké­szik a turisták minden szavát, megpróbálnak beszédbe elegyed­ni velük. Szimpatikus és főleg hasznos az az ötlet is, ami a kiskunfél­egyházi Móra Ferenc Gimná­ziumban született. A német tago­zatos ' osztály a nyáron egy hó­napot dolgozik „az NDK-beli Hermsdorf nevű kis városkában. A gyerekek a keresetükből be­utazzák szinte az egész országot, ellátogatnak Drezdába, Berlinbe és közben, természetesen, renge­teget beszélnek németül. Ezzel megoldódik a középisko­lai nyelvtanulás egyik nagy prob­lémája a könyvcentrikusság, amely a passzív szókincshez, a tanulók érdeklődésének lanyhu­lásához vezethet. Mert nyelvet tanulni csak sikerélménnvel, az önképzés előtérbe kerülésével le­het. Nem is beszélve arról, hogy az érdekes látnivalók feledtetik az emberrel azt, hogy most ép­pen keményen tanul. Az ötletet követendő példának kell tartanunk, s ha valaki rá­szánná magát a követésre, rájön, hogy nem is olyan ördöngős do­logról van szó. Herczeg György A család egyik legkedvesebben fogadott vendége Móricz Zsig­­■mond volt, az ő aláírását is meg­örökíti a vendégkönyvnek hasz­nált cserépdarab. Róla nevezték el azt a készletet, amellyel terí­tettek, amikor vendégül látták. Móricz két riportban is megem­lékezik mezőtúri látogatásairól, s az utóbbiban (Céhláda, 1940) így ír: „Mezőtúrnak az ezredéves kiállítás óta legnagyobb népsze­rűsítője volt Badár Balázs faze­kasmester. Már az maga gondol­kodóba ejt, hogy olyan hosszú időn át, több mint negyven éven keresztül változatlanul új, s nép­szerű tudott lenni egy együgyű kisiparos neve. Okának kell len­ni. Tizenöt éve föl is kerestem, s mikor evvel a hosszú sovány, aggódóan kedélyes, sároskezű, s tiszta gondolkodású emberrel be­szélgettem, folyton az volt az érzésem, hogy költővel beszélek. Ö maga még nagyobb hatást tett rám, mint a művészete... Engem nem a művészettörténeti eredmé­nyek érdekeltek, hanem az ember. Hogy vergődik, küzd és diadal­maskodik az ember a helyzetén, a gátló körülményeken. A szavait hallgattam és mérlegeltem. Egy „ körűi' Veres Péter volt, sokkal kevesebb tanulsággal, de ugyan­az a viaskodó s rögtön abszolút tiszta kifejezés.” Az Ötödik leány, Erzsi, a leg­kisebb, a legkedvesebb 1889. jú­lius 29-én született. Apja tanít­ványa és Magyarországon a nők között elsőnek nyeri el a „Mes­ter” címet. Míg az öreg Badár összes egyeteme két elemi volt — ahogy maga mondogatta, Erzsi már középiskolát járt. De leg­többet otthon tanult. Kezdettől fogva tudatosan vállalta apja örökét és megannyi remekbe mí­velve fejlesztette tovább a mező­túri cserepes művészetet. Rá is érvényes az az apjáról szóló anekdota, miszerint még tanuló korában úgy büszkélkedett vele a mestere, hogy fogadást kötött öt pint borba: tanítványa olyan szép edényt csinál, mint ő maga. A, munka: rárakásos kulacs. A mester elvesztette a fogadást, a fiatal Badár Balázs munkája „nem olyan, de szebb” lett! Badár Erzsébet, a túri korsósok nesztora, nagy örege évtizedeken át irányt szabott a népi ihletésű kerámiának. Mezőtúri lakóháza ma valóságos kegyhely és ide­genforgalmi látványosság. Jelké­pesen már régóta múzeum is, sőt hamarosan valójában azzá válik, mert az alapításának 600. évfor­dulójára készülő város tanácsa — talán észrevétlenül is a mó­­riczi követelésnek: Fazekasmú­zeumot Mezőtúrnak! téve eleget, — megvásárolta a Badár-házat, a műhellyel együtt. Méltánylandó bölcs dolog ez. De úgy legyen, ahogy Móricz írta, hogy a „múzeum igazán csak al­kalom a leglátásra, az új kezdésekre, az életrendezésre.” Amihez a Badár-műhely, munka és művészet meghitt otthona nyújt példát, s a szépnek érvé­nyes formát. Pálréti Ágoston A Népművészet Mestere a korongnál. VA^sTE%a.* Szemjon Buszlajev útra készült. Kis bőröndjébe egy törülközőt, Szputnyik villanyborotváját és egy váltás inget csomagolt be. A kis Kresztivszkij utcácskában lakott, egy régi bérházban, nem messze a Rigai pályaudvar met­róállomásától és a Trifon vérta­núról elnevezett templomtól. A nagynénje halála után egyedül maradt a nagy társbérleti lakás egyik szobájában. Fürdőszoba nem volt, de a hosszú folyosó vé­gén, éppen a szobája mellett a falon ott lógott a telefonkészü­lék. Vezetés után mindig fárad­tan érkezett haza, semmihez sem érzett kedvet, csak feküdt és a telefonbeszélgetéseket hallgatta. Buszlajev távolsági buszsofőr volt. Aznap is a megszokott já­ratára készülődött. Amikor be­állt a busszal, az egybe­gyűlt negyven utas fegyelmezet­ten várakozott a kijelölt helyen. Többségük üdülni készült, nyá­ron mindig sok nyaraló utazott ezen a vonalon. • Valentyln Csernlk kisregénye a Barátom a négyzeten c. kötetben még ez évben a Móra Kozmosz kiadásá­ban jelenik meg. Most majd sorba állnak — gondolta Buszlajev, miközben ki­nyitotta az ajtókat. Az történt azonban, ami mindig. Az utasok megrohamozták a buszt, a szo­kásos tülekedés, sietve felszáll­tak, előre szaladtak, helyüket ke­resgélték. Buszlajev eleinte cso­dálkozott ezen: minden jegyen rajta van az ülőhely száma, az emberek mégis attól tartanak, hogy hely nélkül maradnak. Le­het, hogy a háborús évek miatt van, gondolta Buszlajev, akkor valóban meg kellett ostromolni a vagonokat, hogy jusson egy ke­véske hely, bár az is lehet a félelem és a zűrzavar oka, hogy úgy vélik, a pénztáros több je­gyet ad el, mint ahány hely van a buszon. Bár már régen menet­rendszerűen járnak a buszok, és a pénztárosok sem szoktak té­vedni, az emberek még emlékez­nek a legrosszabbra; a szomszéd­ban lakó öregasszonyok is, ha meghallják, hogy a rádió NATO- manőverekről beszél, nyomban felvásárolják a sót és a gyufát az üzletekből. Mindenki lefoglalta a helyét, most ■ majd újból kiszállnak. Buszlajev segített az utasoknak berakni a bőröndöket a csomag­tartóba. Egy bányamérnök-jelvé­­nyes kövér férfi bekapcsolta a táskarádióját. A bemondó azok­ról a határőrökről beszélt, aki­ket elsőkként ért a háború. Per­sze ma június 22-e van, jutott eszébe Buszlajevnek. Valamennyi rádióadó reggel óta a háborús esztendők dalait sugározta. Éj­szaka fordul majd rá a műútra, amelyen 1941-ben az anyjával mentek. Azóta átépítették, négy­sávos lett. Buszlajev kissé távo­labb ment a busztól és rágyúj­tott. — Húsz rubelt tudok csak kül­deni — mondta a lányának egy idősebb nő. A lány húsz év körüli lehetett. Ruhája élénksárga, feltűnő, nagy piros rózsákkal — az idei nyár divatos színei. Buszlajev nem ismerte az uta­sait, szinte sohasem beszélgetett velük, és csak az elkapott be­szédfoszlányok, a jelentéktelen, alig észrevehető apróságok sze­rint csoportosította őket, olyan ismérvek alapján, amelyeket csak az tud észrevenni, aki többet szo­kott figyelni, mint beszélni. — Jól van, mama, majd igyek­szem, hogy kijöjjek belőle. A kislány egy fiatal hadnagy mellett állt. Biztosan diáklány, gondolta Busizlajev. Ez a felesé­gem lehetne. Az utóbbi időben gyakorta csali két kategóriába so­rolta a nőket: melyik lehet a felesége és melyik nem. Olykor a metrón kitalált egy játékot. Ahogy lefelé ereszkedett a moz­gólépcsőn, mustrálgatta és két csoportba sorolta a vele szembe­jövő nőkét: „Lehetne — nem le­hetne ...” És sehogy sem tudta megfejteni, miért tetszenek neki egyesek, akik nem is feltétlenül csinosak, és miért nem mások, akik szemrevalóbbak. — Minden napra két rubel jut — folytatta az idős nő. A diák­lány arrafelé nézett, ahol a had­nagy állt. — Mama, mindent értek... Lehetne!” — gondolta Buszla­jev. Véznácska lány állt meg mellette, nadrágban és fehér csip­keblúzban. Ügy huszonöt múlha­tott. Finom, határozott ívű ajkak, világos, fémkeretes szemüvege mögött figyelmes szempár, kar­ján rövid kabátka, rajta megko­pott egyetemi jelvény. Biztosan tanárnő, kémikus vagy biológus. Az a típus, akinek tekintélye van. A laboratóriumban éppúgy, mint otthon, vagy az osztályban. Tanárnő. A tanárok iránt Busz­lajev még mindig tiszteletet érzett, meg kissé félt is tőlük: meg tudták oldani a példákat és tud­ták fejből az összes történelmi dátumot. „Nem lehetne!” — döntött Buszlajev. — Repülővel kellett volna utazni, az autóbusz meleg és fá­rasztó — mondta keserűen egy idős néni a mellette álló tekinté­lyes külsejű öregúrnak, aki rátű­zött zsebes fehér nyersselyem ka­bátot viselt. Valahogy szibériai nagyapjára emlékeztette Buszla­­jevet. Az is ilyen rátűzött zsebes, zubbonyszerű kabátot viselt, te­kintete is épp ilyen határozott volt. Az öregúr mellett egy öt év körüli dundi, hirtelenszőke, kék matrózblúzos fiúcska állt. Ugyanilyen ruhácskája volt Busz­lajevnek is gyermekkorában, csak a gallérján a fehér csíkok helyett pirosak díszelegtek. Az öreg és a kék matrózruhás kis­fiú hirtelen azokat a régmúlt időket idézték Buszlajev emléke­zetébe, amikor először találkozott apai nagyapjával. (Folytatjuk) .] i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents