Petőfi Népe, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-22 / 171. szám

1971. július ZZ. • PETŐFI NEPE 9 $ Hasznos rivalizálás tart fenn a mélykúti Lenin Tsz ÜTTÖROELET Bács-Kiskun megyei pajtások a Balaton partján Nemrég cikksorozatban tér­képeztük fel, hogy az üze­mek miként élnek azzal a nagy lehetőséggel, amelyet a kulturális alapok képzése je­lent. A kecskeméti és a kis­kunhalasi járásban szerzett tapasztalatok ismételten meg­győztek: semmi mással nem pótolható hatása van annak, ha pontosan megtervezik a művelődési célokra fordítha­tó összeget, annak felhasz­nálását. így elkerülhetők a kapkodó, meggondolatlan ki­adások, azok az esetek, ami­kor az emberek látókörének bővítésére, ízlésfejlesztésére szánt forintok egészen más irányban gurulnak el. Népdalkórust és citerazenekart Sok érdekelttel beszéltem ak­koriban erről a témakörről, és többen utaltak rá, hogy a szö­vetkezetek, sajnos, kevesebb ön­tevékeny művészeti csoportot tartanak fenn, mint korábban. Különösen a mai ÁFÉSZ-ek se­­gítő-mecénási szerepét emleget­ték sóvárogva. Időközben persze végbement a mezőgazdaság szo­cialista átszervezése, s úgy lát­szik, hogy a termelőszövetkeze­tek magukra vállaltak egy részt a támogatási feladatokból, ami nem jelenti, hogy belenyugod­hatnánk a nagy hírű, hagyomá­nyos kórusok, táncegyüttesek megfogyatkozásába. A napokban olyan munkahe­lyet kerestem fel, ahonnan jó példát lehet felmutatni — mind­annyiunk örömére és sokak oku­lására. A kezdeményezés talán további követőkre is talál. A községtől vették át — Az idén nem kevesebbet, mint 1 millió 861 millió forintot szavazott meg a közgyűlés szo­ciális és kulturális alapra. Az összegnek több mint egyharmada művelődési célokat szolgál — ve­zeti be tájékoztatóját Kancsár Sándor, a mélykúti Lenin Tsz elnöke. Ebből tartjuk fenn a 30 tagú énekkart és a citerazene­kart is. A népdalkórust a köz­ségtől vettük át, mert anyagi források nélkül minden valószí­nűség szerint felbomlás várt volna a csoportra. S egyébként is, az énekesek és a zenészek zöme a Lenin Termelőszövetke­zetben dolgozik. Évente 30 ezer forintot adunk utalásra, ruha vásárlására, a karvezetői tiszte­letdíj és a többi költség fedezé­sére. Hozzátartozik a teljesség­hez, hogy a szomszédos Alkot­mány Tsz-nék ugyancsak van énekkara és citeraegyüttese. Hogy ne maradjunk le mögöttük, mi is megszerveztük a községben fellelhető citerásokat a kórus mellé. Találkozókra utaznak A művészeti együttes fő pat­­rónusa Gregus Istvánná, a közös gazdaság nőbizottságának elnöke. A munkatervek összeállításakor kiemelt helyen foglalkozik az ön­tevékeny csoporttal. Érzi ezt a kórusvezető Balogh Ignác né, a helybeli általános iskola zenei tagozatának tanítónője is, aki a következőket mondja: — Két és fél éve alakult meg a csoportunk, községi jelleggel. Néhány hónap múlva már orszá­gos minősítésen jelentünk meg, és ezüst fokozatot értünk el. Egy esztendő elteltével vett át bennünket a tsz. A fellépések­hez új ruhákat kaptunk, a ko­rábbinál többet utazhatunk a közös gazdaság autóbuszával, többet tanulhatunk másoktól, s mi is gyakrabban mutatjuk be, hogy mit tudunk. Rendszeresen műsort adunk a helyi ünnepsé­geken, tavaly — a község életé­ben először — népdaltálálkozón láthattuk vendégül a kisszállá­­siakat, nyárlőrincieket, és a bácsbokodiakat. Aztán minket hívtak meg Lakitelekre, s az idén Kecskeméten, a vasútkerti majálison, majd Püspökladány­ban is szerepeltünk, ahonnan az országos népdal-nívódíjat és a Hajdú-Binar Megyei Tanács kü­­lündíját hoztuk haiia. Bácskai vásározók Nemrég Bácskai vásár cím­mel felvételt forgatott a televí­zió. A műsort rövidesen viszont­látjuk a képernyőn. Az összeál­lításban a mélykúti Lenin Tsz kórustagjai is szerepelnek. Ez alkalommal nem énekelnek, ha­nem századeleji öltözékben vá­sározást elevenítenek meg. A já­ték elemei a saját gyűjtésű népi emlékekből valók. Hát, röviden ez a történe­te annak, hogy a csoport nem oszlott fel, hanem kibővült, és termelőszövetkezeti támo­gatással most már két kórusa és citerazenekara is van Mélykútnak. Ilyen esetben igazán hasznos a rivalizálás. Halász Ferenc Mit olvasnak a tompaiak? Lapunkban már szóvá tettük, hogy egyes helyeken anélkül la­pulnak meg a könyvtárak polca­in az igazi szellemi értéket je­lentő művek, hogy azokat — akár éveken keresztül — bárki is kikölcsönözné. Állításunkat ta­pasztalataink alapján jó néhány példával igyekeztünk alátámasz­tani. Azóta többen jelezték, hogy ha megannyi példa igazolja is a nem éppen szívderítő valóságot, azért van ám másik — biztatóbb — oldala is a dolognak. S hogy ez mennyire jogos észrevétel, mi sem bizonyítja jobban, mint az, amiről legutóbbi látogatásunk al­kalmával a tompái könyvtár ve­zetője, Dózsa Györgyné beszélt nekünk Elmondta, hogy náluk szíve­sen és gyakran kölcsönzik az ol­vasók a tartalmas műveket. Ami­kor megnéztük a kölcsönzési la­pok aláírásait, azt láttuk, hogy az állítás teljesen fedi a valósá­got. íme, néhány példa: Aragon Sziget a Szajnán című nagysze­rű alkotását eddig kilenc hely­beli olvasó kölcsönözte ki. Ker­tész Ákos Sikátor című művét ugyancsak ennyien vitték el az intézményből. S hogy a mai ma­gyar valóságot művészien ábrá­zoló Moldova György könyvei mennyire keresettek ebben a helységben, jól mutatja: a nyolc kötet közül egyet sem találtunk bent a polcokon. Valamennyi az olvasóknál van kint jelenleg. De nézzünk még példákat. A világirodalom egyik kiemelkedő klasszikusa. Thomas Mann ha­talmas művét, melynek címe A Bruddenbrock-ház, Tompán ti­­zenketten vitték haza eddig. S Ceram: A régészet regénye című ismeretterjesztő munkáját is csaknem ennyien. A példákat jó ideig lehetne sorolni. Mind azt bizonyítaná, hogy a tompaiak nemcsak szeretik a könyvet, de igyekeznek is — sokan — érté­kes műveket olvasni. Saját épü­lésükre. V. M. Emlék-kút Harang formájú tető alatt áll az NDK-beli Wismar régi Hal­piacán a város világhírű szökő­kút ja. A forrás fölé, amely 1879-ig az egész várost ellátta ivóvízzel, 1580—1C02 között épí­tették a holland reneszánsz stí­lusú szökőkutat. A restauráto­rok nemrégiben megkezdték az értékes kulturális emlék helyre­­állítását. Balatonfenyves. •. Ugye vala­mennyien tudjátok, hogy a Bala­ton déli partján levő község? Most mást is meg kell tanulni a hellyel kapcsolatban: itt épült fel, közvetlenül a vízparton — 16 millió forintos költséggel — a megye úttörőinek tábora. Kilencszáznegyven négyszögöles park veszi körül a frissen el­készült épületet a száztizenkét úttörő és kilenc vezető számára kialakított tábort. Jelenleg egyet­len megyének 'nincs hasonló! Ezekben a napokban az első csoport élvezi a jól végzett út­törőmunka jutalmát: itt vannak az Együtt — Egymásért vetélke­dő élenjáró őrseinek tagjai, Kecskemétről, a Rákóczi Általá­nos Iskolából (Kunszentmiklósról, Kiskunfélegyházáról, Kiskunha­lasról, Kalocsáról (ÉZI), Rém­ről, Bajáról (Gyakorló általános iskola) Bácsalmásról, Dunapataj­­rol és Páhi úttörőcsapattól. Minden csapat tíz úttörőt kül­dött erre a jutalomüdülésre. Azo­kat, akik az egész úttörőév so­rán végzett munkával ezt kiér­demelték ! Amikor ott jártunk Pécsi Lász­ló. kalocsai úttörőelnök, a tábor vezetője már várta a folyamato­san érkező csoportokat. Sorra ér­keztek is, elsőként a zuhogó eső­ben bőrig ázott bajaiak. Megszá­rít koztak és — mivel dél volt — ebédelni indultak: karfiollevest és töltöttpaprikát. A táborvezető elkészítette * tíz napra szóló programot, ter­mészetesen számítva arra is, hogy a lubickolásba beleszólhat az eső... A valamennyi úttörőtáborra érvényes szokás szerint Fenyve­sen is megalakultak a rajok, meg­választották a tisztségviselőket, volt ünnepélyes , tábornyitás, zászlófelvonás. Az első este az őrsök bemutatkozásánál pedig kiderült, hogy nem érdemtelenek érkeztek ide, hanem olyanok, akik igazán sok kezdeményező­készséggel bírnak, sok szellemes ötlettel tudnak bemutatkozni! Azután következtek a szellemi vetélkedők, a készülődés a tábori olimpiára. Sor került a Balaton­­fenyvessel való ismerkedésre is. (A község a közelmúltban még Fonyódhoz tartozott, most már van önálló könyvtára, kertmozi­ja és új a sportpályája is. A legnevezetesebb azonban a 1T ezer holdon gazdálkodó Nagybe­­reki Állami Gazdaság, amelynek székhelye Balatonfenyves.) Jutott idő „egy nap a táborért"' jelszóval társadalmi munkára is. hiszen lehet még munkát találni ott, ahol a hivatalos átadásra 1978-ban kerül sor. A sok pihe­nés mellett pedig szinte kell a hajlongás valamennyiüknek. Ter­mészetesen a szellemi vetélkedők mellett sportvetélkedőket is ren­deztek az őrsök részére. Keszt­helyre és Badacsonyba kirándul­tak az elmúlt napokban, s volt közös mozilátogatás is. Amikor ezek a sorok megje-ISZLAI ZOLTÁN Kicsi fiaim EVŐKE Andalgok a balatoni erdőcské­­ben egy sovány-barna kisfiúval. Biztatom: szedje gyorsabban pál­cikalábait, hogy mielőbb kike­veredjünk a porkavaró gépko­csik útvonalából, amelyek — ter­mészetesen —■, csakis az árnyas sétányon tudnak a kempingig közlekedni, s világos, hogy a megengedettnél (15 km) jóval nagyobb (30—40 km) sebesség­gel. Meg-megugrok, rántom a gye­reket, köpöm a port. Egye meg a fene, legközelebb körülkerüljük a fél falut, mi is kocsival jö­vünk. A kis pösze erősködik, hogy egyet se szökelljek. Inkább öt hívjam, mint a fenét, segít­ségül. Ugyanis üvegestől-bőröstől megeszi azt az autót. így csi­nál „hamm", bekapja, s nem marad ott semmi más, csak az út: azon aztán mehetünk. Hát, ez ígéretes. Megszabadu­lunk legalább egy autótól a Ba­laton körül. De mi legyen a többivel? Máris jön a hátunk mögött egy lakókocsis Volvo. La­kókocsi? — csattogtatja hiányos fogsorát a zörgőcsontú autókan­nibál. Az ám csak a finom falat- Hamm, azt is bekapom! Látom, egyre mostohább lesz a dolguk ezeknek a szegény ko­csiknak, ha Gábor útjában van­nak. A gyanútlan vezetők már csak egy lógó tejfogat látnak megvillanni, aztán sutty, be a többi mellé, a pocakmélyi sötét­ségbe. Legföljebb reflektort gyújtanak, von vállat Gáborka, de én bizony még a kamiont is megeszem. És az elefántot is. Hogy kerül ide elefánt, kér­dezem meglepődve. Pedig emlé­kezhetnék, hogy a képeskönyvből, amit együtt „olvastunk” a ve­randán, mielőtt a strandra indul­tunk. Csalk tudnám, minek indul­tunk, hiszen Gábor éppen most teszi közhírré, hogy bimm, a strand is a bendőjébe vándorolt. Sőt, a vonat is bátran leállhat, mert csemegének fölfalta Pestig az összes síneket. Igazán jó étvágyad van, dicsé­rem, biztos lehetsz, vagy tizenöt kiló. Szép súly az egy első ele­­mistának! Csak azt áruld már el, ha ilyen telhetetlen bendőjű vagy, miért marad mindig ott az asztalon a reggelid? Megütközve néz föl rám. Már majd' elpityeredik a csúfolódá­somon, aztán mégiscsak kivágja magát. Azért, mert a reggeli híg. FAGYOSSZENT Ezt a gyönyörű kisfiút (elmúlt hároméves) — nyilván aggódó szívvel — ránkbízta a vízben az anyja, hogy ő elszalad nekünk feketekávéért, kicsikéjének pedig süteményért, az üdülővel szom­szédos cukrászdába. (Ha magával viszi, magyarázta, másnapra ta­lán vége az egész kései nyara­lásnak; a mandula- és tüdőgyul­ladásra egyaránt hajlamos gye­rek kiköveteli a fagylaltot és rögtön begyullad tőle a torka.) A kétperces elugrásból tíz lesz (sorba kell állni), kihúzzuk hát a vízből a gyereket, nehogy a mi lelkűnkön, száradjon a so­ron következő mandula-, illetve tüdőgyulladása. Ugyanebből a meggondolásból hamarjában szá­razra akarjuk törölni. A pokró­con előkészítve vár a kis trikó meg a vastag frottír fürdőlepedő. A legényke jön is. A pokróc széléig. Aztán kezét a felesége­méből kiszakítja. Visszaszalad tíz lépést, s megáll a frissen „rendezett” pázsitú üdülőpark egyetlen megkímélt gömbakácá­nak árnyékában. Ugyanebben a pillanatban gomolyfelhő csava­rodik a Nap elé. A vizes köly­­köcSkét a libabőr máris elfutot­ta. Feleségem aggódva közelít a pótgatyával. Én a törülközőt ka­pom, de a lúdbőrző gyerek hirte­len rémületes nyüszítésbe kezd és dühödten rugdos felénk. Meghökkenünk. Tétova pillan­tást váltunk: most dörgöljük, vagy se, cseréljünk gatyát, vagy ne cseréljünk? Inkább talán ne kísérletezzünk, mert ideiglenes pártfogoltunk éjfekete szeme máris komikus gyűlölettel forog. Megpróbálom legalább átnyújta­ni neki a törülközőt, burkolóz­zon be ő maga. Most a fogát csi­korgatja, mint egy megkísértett fagyosszent. Vagy inkább sarak­ba szőri tot kölyökkutya? Intek a feleségemnek, hagyjuk a fázás dolgát a fiúra, és a vál­­tócuccot a pokrócba dobom- Né­zek az égre, a Nap még mindig bújkál, bár a felhő a könnyű szélben ígéretesen arrébblebeg. Ám ugyanez a lenge szél a gömbakác leveleit, s a drámai lúdbőröket is meg-megremegteti. Süss fel nap, gondolom gyámol­talanul és türelmetlenül, vagy legalább érkezz meg, fiahagyott édesanya és ó, bárcsak kiirtották volna ezt a göbös akácot is an­nak Idején az előre-nem-látó te­rületrendezők és rombolva-épí­­tők. Kimondatlan óhajaim — nem éppen csodaként — végre megvalósulnak. (A gömbakác persze marad.) A fiúcska elégedetten ölel-kő­­zik a bolyhos kendővel, s félre­­toccsan a füvön a vizes fürdő­trikó is. Lehiggadva iszom a feketét; erős, forró. Csak azt nem értem — nyil­ván túlkompenzálom a dolgot —, miért volt nekem oly retten­tően hosszú az a néhány magá­nyos, önkínzó, fagyosan boldog­talan pillanat? EZENTÚL Kisebb csoportosulás a strand sarkában, a rozsdás drótkerítés­sel elválasztott, nádas tószegély körül. Jódarab fekete asszony szid egy buckó gyereket, aki ke­servesen éviekéi át a kerítéslyu­kon. Csak akkor látni, mikor négykézlábról kétlábra emelke­dik — derekán fehér cowboy-öv —, hogy mind a két tenyere csu­rom vér. Nagyobb baja nem lehet, mert az anyja folytonosan szapulja. De attól a vér még buzgón cso­rog, a kölyök meg keni, ahová bírja. Végül újságpapírt markol, avval mázolja szanaszét az élő vöröset. Ez a maira rendelt baleset — így a tagos nő — mindennapra kijut valami. S tényleg: a gye­rek homlokán recézett barna va­­rasodás, ágcsikar az oldalán, bal térdén vastagon a géz, lefegő szutykos leukoplaszt. Ettől füg­getlenül tovább vérzik a keze, s föltehető, hogy rozsdás dróttól ered a sebesülés. Szólok az any­jának: viszem a fiát a mentőlá­dához, fertőtleníttetjük a bevá­gott kezet. Kicsikét kelleti magát, de mert az anyja is küldi, („indulj, ha mondják, nem értesz a jó szó­ból?”) lassanként jövöget. Hosz­­szú az út a segélyhelyig, a bok­rok takarják a kőfülkét, a fiú legalább ötször megkérdi, hová tartunk. Engedelmes és bizal­matlan. Kérdezem, mitől olyan plezúros. Barátságtalanul kiböki: azért, mert ők debreceniek. Azt is megtudom, hová lettek a pisz­tolyok a cowboytáskából. Bi­zony, ottmaradtak Siófokon, a zsúfolt buszon, mikor pedig pe­­cabotot kapott volna, hogy fog­jon halat. Egyébiránt kézzel fo­gott a tegnap. Mutatja, mekko­rát. Hűha, az legalább öt kiló lehetett. Már oldottabban bólo­gat, közben a pofáját is össze­kente. Attól a kic9i, de makacs sebtől hovatovább már minde­nütt pirosak vagyunk. — A strandoló németek elismerően kacsintgatnak- Egy szőke len­gyel lány ijedten a szája elé kapja a kezét, intek neki: kato­nadolog; vékonyorrú, laza-kon­tyos fejét máris utánuk csóvál­ja. A segélyhelyen kitűnik, hogy szinte várták a kislegényt. A hé­ten negyedszerre van ott, és is­merősként üdvözli „az Imre bá­csit”, aki rászerkesztette a leu­­koplasztot előző délután, mikor térdét abba a bizonyos kősze­gélybe ütötte. Imre úr előbb le­mossa a csapnál a vérmancsokat, aztán alkoholt, vagy mit ken a mégiscsak hosszacska sebre. Vá­rom, hogy a gyerek sziszegni fog, de semmi ilyesmi. Szinte élvezi, hogy ez a kedves öregember, lám, vele foglalkozik, s persze én is ezt teszem, miközben aggódva és együttérzően figyelem az ese­ményeket. Elkészül a szakszerű kötés. Elégedettem forgatjuk, kérünk a térdre is leukoplasztot, s vissza a mamához a német, a lengyel és szlovák pót-'barnulók között. A debreceni gyerek most már sorolja magáról a kitalálhatatla­­nul fura baleseteket. Például a vonatról már rögtön Hajdúszo­boszlónál lemaradt, egy ismerős vasutas vitte föl Pestre, az üdü­lés harmadik napján pedig egy nyugatnémet motorcsónakból ke­rült elő. Hogy miért? Azt hitte, ott talál pecabotot, amivel még nagyobb halat foghat, mint amit kézzel valaha fogott, vagy kifog­ni képzelt. Mit szól a mamád ehhez a sok zűrzavarhaz, kérdezem a gyereket. Megáll és bugyolált ke­zével mutogatva kijavít. A ma­mája nincs itt, csak az édesany­ja; a mamája Debrecenben ma­radt az új kistertvérkével, mert az édesanyjáék elváltak, és „ezentúl mi már mindig csak ketten üdülünk". lennek, a nyolcadik napot töltik együtt, — búcsúra készülnek. Vasárnap hazaindulnak. Szep­temberben pedig beszámolhatnak arról, milyen nagyszerű élmény­ben volt részük Balatonfenyve­­sen. a Kölcsey utca 94-ben, a Bács-Kiskun megyei úttörők tá­borában! Átadják helyüket a raj­vezetők táborának, a sporttábor­nak, a krónikásaknak, nótafák­nak. Rejtvényfejlőknek Több kérés érkezett az Úttörő­élethez: nyáron is kérik a pajtá­sok a fejtörőket. A kérést mária teljesítjük: Képrejtvényt közlünk kisdobosoknak és úttörőknek. Az első pillanatban úgy tűnik, a két rajz között nincs semmi különb­ség. Ha azonban alaposabban szemügyre veszitek, rájöttök, hogy az alsó ábráról bizony hiányzik néhány dolog, ami az elsőn még látható. Írjátok meg, melyek ezek? Ezt kell a meg­fejtőknek beküldeni levelezőla­pon a szerkesztőség címére július 31-ig. (Petőfi Népe szerkesztősége 6000 Kecskemét, Szabadság tér 1/a.) A levelezőlap címoldalára írjátok rá: Űttörőrejtvény. A megfejtők között tíz könyvet sor­solunk ki. Selmeci Katalin i Vidáman lubickolnak a Balatonban. 9 A vendégszereplések egyik állomásán (Fotó: Kaffka Ferenc.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents