Petőfi Népe, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-14 / 138. szám

1977. június 14. • PETŐFI NÉPE • S Mi lesz a Kodály-emlékhely sorsa? Ne kerülges­sük a témát. Ne igyekez­zünk mesz- szebbről kö­zelíteni „kü­lönféle írói „fogásokkal” előkészíteni az olvasót. Vág­junk, úgy­mond, egye­nesen a köze­pébe. Miről van szó ? A kecske­méti Kodály- emlékhely ál­lapota és ko­rán mostoha sorsa halasz­tást nem tú­róén gyors és hathatós in­tézkedéseket, ésszerű cse­lekvéseket — ha úgy tet­szik: beavat­kozást — ki­ttén. 9 Ez a romantikus és szép környezet egyben zártságot, „eldugottsá- got” is jelent. Ezért javasolják sokan azt, hogy tegyék nyíltabbá az emlékhelyet. (Méhesi Éva felvétele) A névutók használata Nézzük közelebbről, s a kezde­téről. Kodály Zoltánt, a husza­dik századi magyar és nemzet­közi tudományos-művészeti élet kiemelkedő alakját igyekszik megbecsülni a szülővárosa, a ze­neszerző és zenepedagógus halá­la után is. Jórészt e cél megva­lósítása hozta létre a róla elne­vezett zenepedagógiai intézményt. És ebből a megfontolásból avat­ták fel a hírős város főterén azt a Kodály-emlékhelyet, amelynek létrehozásával Kecskemét vezetői és a képzőművészeti élet orszá­gos irányítói együttesen a Keré- nyi József—Melocco Miklós al­kotópárt bízták meg. A művészeik — akik egyébként külön-külön és közösen is tekin­télyt vívtak ki már eddig — al­kotói elképzeléseik valóraváltó- sával, gyakorlati megvalósításá­val azt akarták elérni, de leg­alább siettetni, hogy a város la­kossága és az ide látogatók né­pes tábora a művészi elvek sze­rint formált környezet, s a ko- dályi eszmék sugalmazásának hatására közelebbi kapcsolatba kerüljön egyrészt Kodály Zoltán életművéhez, nagyszerű elképze­léseihez, másrészt általában a művészethez, a muzsikához. Kezdettől fogva világos volt minden valamennyire is hozzáér­tő ember előtt, hogy a Kerényi —Melocco művészpár kerülni akarta a szájbarágó naturaliz­must, az akadémikus „hivatalos­ságot” épp úgy, mint a látvá­nyos teátralitást. S úgyszintén a manapság annyira divatos — és sokszor üres, fellengzős — (ál)- modernizmust. Az a nem titkolt, sőt határozottan és egyértelmű­en vallott művészi elv, alkotói el­képzelés élt bennük, hogy le­gyen egy hely a város nagy fiá­nak emlékére, ahol a röpke meg- pihenés, elmélyüléssel párosult elidőzés közben jut Idő a Ko­dály Zoltán által hirdetett — és megharcolt — eszmékkel való azonosulásra. Vagy a közelebbi ismerkedésre. Esetleg csupán az emberarcú, meghitt — intim — környezetben a szépséggel való találkozásra. Vagyis a szépség, csend, nyugalom hármas egysé­gébe igyekeztek „beágyazni” a kodályi eszmék sugalmazását. S mi lett belőle ? Az — sajnos — széles és egy­re táguló körben köztudomású, hogy a Kerényi—Melocco alko­tópár helyes elgondolása nem valósult meg a mai napig. Sőt — minek kerülgessük — kiala­kult a nemes célzatú Kodály-em­lékhely körül egy olyan helyzet, amelyet túlzás nélkül nevezhe­tünk botrányosnak is. De első­sorban rendkívül elszomorítónak, lehangolónak. Ezt a részt itt igyekszünk rö- videbbre fogni. Kerényi József és Melocco Miklós alkotása ma a teljes el- hagyatottság — és elhanyagolt­ság — állapotában a gyakori és cinikus értetlenségben fogant gúnyolódás célpontja, naponta. Rövid idő leforgása alatt a hírős város kulturális életének gaz­dátlan „mostohagyermekévé” vált. Közelebbről nézve: a fa­lak ütött-kopottak, az emlék­helyhez tartozó, de azon kívül álló Életfa (Fekete Tamás szob­rász alkotása) a rongálás miatt a teljes pusztulás irányába ha­lad, a belső tér inkább riasztó már, mint vonzó* a világító be­rendezés összetörve áll stb. A többi éZek után már nyil­vánvaló. Az elsősorban, hogy ez az egész így együtt tasztíja az odalátogató, fejlett ízlésű embe­reket. Különösen hozzájárul eh­hez, hogy — kerülgetjük a szót, de valamiképpen jelezni próbál­juk mégis elég gyakran „más helynek” nézik egyesek a kicsi építményt. Amit tehát a művészék — és velük együtt a nemes szándékú megbízók — akartak, abból jó­formán semmi nem lett. Azaz­hogy — minden ellenkező szán­dék ellenére — mégis lett vala­mi: a művészet és a hagyomány megcsúfolása. Mi hát a teendő? Ha már így történt, felvetődik — jogosan és sürgetően — a kérdés: mit lehet és kell tenni a vigasztalannak látszó helyzet megváltoztatására. Az elmúlt hónapok alatt so­kan és sokszor nyilvánítottak véleményt a korán elárvult Ko- dály-emlékmű sorsával-helyzeté- vel kapcsolatban. Mi most első­ként a társadalmi, közösségi fe­lelősséget hangsúlyozzuk. Lehe­tetlen, hogy a rongálok, a meg- csúfolók, a szép ügyekbe bele- gázolók kerüljenek fölénybe! Lehetetlen, hogy a jószándékú és igényes lakosok szótlanok marad­janak! Lehetetlen, hogy az ille­tékesek nagyon hamar — amíg nem késő egészen — ne találja­nak megnyugtató megoldást eb­ben a sokakat foglalkoztató ügy­ben! Hogy mi legyen ez? Nem hin­ném, hogy akárki erre gyors vá­laszt tudna adni, felelősséggel és hozzáértéssel. De egyetlen dolog bizonyosnak látszik már most: az, hogy amennyiben nem gon­doskodnak a megfelelő ellenőr­zésről (esetleg őrzésről; miért ne lehetne tapintatos formában azt is), meg a szépítésről (taka­rításról), s a kellő kivilágításról, addig semmilyen változás nem várható! S meg kellene fontolni azt is: nem lehetne-e, nem kel- lene-e változtatni a Kodály-em­lékhely zártságán? Esetleg (akár a külső környezet átalakításával is) nem lenne célszerű a művet legalább kicsit kibontani, nyíl­tabbá tenni? Olyan vélemény is elhangzik egyszer-egyszer, hogy eí kellene vinni jelenlegi helyé­ről, az újkollégium elől másho­vá, még beljebb az egyre szépülő város új központjába. Nem tud­hatjuk, hogy ez lenne-e a lehe­tő legjobb megoldás. Csak azt tudjuk nagyon is ha­tározott bizonyossággal, hogy va­lamit tenni kell, hathatósan. Méghozzá sürgősen ... Varga Mihály A Zwinger ritkaságai A drezdai Zwingerben nem­csak a világhírű képtár remek­műveiben gyönyörködhetnek a látogatók — más érdekes gyűj­teményeket is találnak itt. Ezek közé tartozik a porcelán külön­legességek, a középkori fegyve­rek és a különféle fizikai beren­dezések múzeuma is. A fizikai történeti múzeumban gazdag az óragyűjtemény. A látogatók meg­hallgathatják itt a különböző ko­rokból származó zenélő órák „kon­certjét”. A .gyűjtemény legrégibb darabja 500 éves, a legértékesebb pedig a XVI. században készített úgynevezett csillagászati óra, amely a közép-európai időn kí­vül az égitestek mozgását is mutatja. Zwinger porcelán- múzeumában több mint húszezer ritkaság látható — nagyrészt kí^ nai, japán és német mesterek műhelyéből. Az angol és ameri­kai légierő által a második vi­lágháború idején lerombolt épü­let helyreállítását nemrég telje­jen befejezték, s így a világ leg­nagyobb porcelángyűjteménye is újra a régi helyén látható, ott, ahol a megnyitás évében, 1700- ban. Tornászó münkásnők A Német Szocialista Egy­ségpárt programjában szere­pel a dolgozók — különös hangsúllyal — a dolgozó nők egészségvédelme. A 40 órás munkahét mellett az üze­mekben az általános szociá­lis ellátás keretében elérték azt, hogy a textilmunkásnők rendszeres szakorvosi vizsgá­latokon vegyenek részt, „csendszobákat” létesítettek, hogy a zajos munkatermek­ben dolgozók ott fogyaszt­hassák el uzsonnájukat. Az egészségvédelmi programban szerepel a rendszeres mun­kahelyi torna is. Képünkön: a Karl-Marx­Stadt-i „Palla” textilkombi­nát munkásnői munkahelyi torna edzésen. Régi nyelvünkben a négy ősi ■ elemű rag fejezte ki a helyvi­szonyt, de ahogy további ponto­sabb megjelölés vált szükséges­sé, elsősorban a helyhatározók­ban* majd később egyéb viszo­nyok (idő, ok, cél, mód, állapot stb.) megjelölésében is, nyelvünk további módokat is felhasznált. A raghalmozáson kívül a körül­íráshoz folyamodott. A szó mel­lé tett másik szó fejezte ki a ha­tározói viszonyt. A házban hatá­rozót pl. úgy fejezte ki, mintha azt mondanánk: a ház belsejében. Ez a másik szó lett először név­utó (a ház bélén, buja belől, utu reá), majd később raggá rövi­dült (a há?ban, bujából, útra). De a ragok mellett éppen a határozófajták pontosabb kifeje­zésére önálló szófajú névutók is alakultak, habár ezek már meg­bontották a nyelv tömörítő, szin­tetikus jellegét. Alaktani tekin­tetben a névutóknak leíró nyelv­tanunk szerint ugyanaz a felada­tuk, mint a ragoknak, csak la­zább a kapcsolatuk a szóval, nem illeszkednek, mint a ragok nagyobbik része, és nem is rö­vidülnek, tehát megtartják szó- fajjellegüket. A névutó a közis­mert meghatározás szerint az a szófaj, amely hangsúlytalanul követi egy névszó ragtalan vagy rágós alakját, és vele határozós szerkezetet alkot. A névutó tehát önálló szóként jelöletlen birtokviszonyt alkot egy másik szóval. A ház előtt: mintha azt mondanánk: a ház elején, a ház belső részén. Az ilyen főnevek könnyen önállótla- nodtak (az eleje, belseje féle helyviszonyító főneveket ma is főként birtokos szerkezetben használjuk: a -hónap elején, a ház belsejében). A két szó kö­zötti kapcsolat elhomályosult, a második főnév az elsőnek hely­viszonyító eszközévé lett. Legré­gibb névutóink ilyen szókból let­tek: al (alsó rész), föl (fölső rész), el (elülső rész), mög (há- tulsó rész). Ezekből ilyen név­utók alakultak ki: alatt, alól, alá, fölött, fölülről, fölé, előtt, elöl, elé, mögött, mögül, mögé. A leg­korábbi példáink: urunk színe előtt, farkasnak elejbe, embernek fiai közzül. A 16. századig sorra megala­kulnak legfontosabb névutóink. Az után az út -n határozó- ragos alakjából, de kötőhangzó nélkül. Mai alakja: útján. Ami­kor a kötőhangzós változat meg­gyökerezett, az után elvesztette kapcsolatát az út szóval, azért kaphatott új, időhatározói jelen­tést. Az együtt határozószóból lett névutó, de kezdetben küzdött az egyben, egyemben névutókkal. A között, a 'közünkön közében, kö­zükben stb. változatokon át alakult, a körül pedig a környül- ből. A szerint alapszava a na­gyon régi és sok jelentésben is­mert szer főnév. A gyanú fő­névből lett a gyanánt és gyanú­ján, a vég főnévből pedig a vé­gett. A névutók gyakran jelölt bir­tokviszonyból alakultak a bir­tokviszony kifejezőeszközeinek a megtartásával: valakinek a ré­szére, számára, valaminek da­cára, ellenére. íróink jól fel­használták ezeket a formákat, így Arany János is: „Jól tudom, mi lappang bokroknak megette" (egyszerűen: bokrod mögött). A birtokos személyrag megléte az énutánam, őmögötte féle összeté­telek hatásával magyarázható (őmögötte, bokrod mögötte). De nemcsak főnévből, hanem határozói igenévből is alakulhat­tak névutók. Pl. határozós vi­szony volt a valaminél fogva, valamire nézve, alanyos vi­szony pedig a húsz év múlva , (húsz év elmúltán) szerkezetben. A névutóik száma állandóan növekedett, de néhány el is avult a nyelv története folya­mán. Ilyenek: az idétt (mi idét- tün'k: a mi időnkben); az elvöl, elvé (lakoznak hegyek elvől: a hegyeken túl); a viszett (neked vagyok adván fiú viszett: fiú gyanánt, fiú helyett); az enyett (ő enyette megmenekültünk: az ő segítségével). Néhány nyelvjárá­sunk megtartotta az elvől enyett névutókat. Névutóink legrégibb rétegében olyan helyviszonyt kifejező név­utókat is találunk, amelyek -n rágós főnévhez is járulnak: a kerten belül, a kerten át, a ka­pun kívül. Ezeket két egymással értelmezői kapcsolatban álló ha­tározószóknak is felfoghatjuk: az ablakon, belül. A névutókról meg kell jegyez­nünk, hogy mondatbeli szórend­jük általában kötött, de néha a hozzájuk tartozó főnevek elé isj kerülhetnek. Nyelvünknek ugyan, is nincs szigorúan merev-szóren- di szabálya. Kovalovszky Miklós példáit követve: hátravethetjük a jelzőt értelmezőként (rétest sü­ttök, mákosat), a birtokosjelzőt („Udvaron fehérük szőre egy te­hénnek”). Ebben a Toldi szerel­mében olvasható mondatban is fordított a szórend: „S Piroska miatta a nagy indulatnak, — Ájulva hanyatlók ismét le ha­lottnak”. Az elöljáró névutók ma még egyelőre kivételek, de már nem nagyon szokatlanok, mart olyan határozós szerkezetben sem na­gyon kötött a szórend, amelyben egy rágós névszót egy másik rá­gós névszó követ. Pl. az üggyel kapcsolatban, de mondhatjuk azt is, hogy ellentétben a korábbi rendelkezéssel. A szorosabb ér­telemben vett névutók is ke­rülhetnek a szerkezet élére, ha ennek nyomatékosító, kiemelő szerepe van. Pl. szemben az ár­ral hatásosabb, mint az árral szemben: Ezt az előrevetést a köl­tők is felhasználják. Petőfi ezt írja: „Túl a réten, néma méltó­ságban — Magas erdő, benne már homály van." A névutók száma állandóan növekszik, de főként az újabb névutószerűek már nem színesí­tik a stílust, csak fellazítják nyelvünk tömör szerkesztését. Pl. alkalmából, kifolyólag, vonatko­zásában. A vezetés viszonylatá­ban csak azt jelenti, hogy a vezetésben. Az érdekében pedig kiszorítja az -ért ragot, illetve a végett, céljából névutókat. Ne koptassuk el a stílusunkat színesítő névutókat! Kiss István (54.) — Dommage, pour moi c’est fini... — állt meg a francia. Könnyedén meghajolt, előbb Eri­ka felé, majd a testes, szemüve­ges férfi, felé, aki jobbról tűnt fel mellettük. Á, Bodor, a lapszerkesztő... Dörmögő mackó. — Csókolom a kezét. Megen­ged nekem is egy kis sportot? — Jó estét, Bodor. Mi újság, szerkesztő úr? — Egy pillanat, azonnal fele­lek, csak előbb megpróbálok be- leszokni a ritmusba. Már az is komikus, ha egy ilyen nagy da­gadt ember let kisst merészel táncolni, hát még ha nem is iga­zodik a zene taktusához. Erika nevetett. Jó fiú ez a Bo­dor, minden társaságban szeretik, a dörmögő szellemességei pilla­natok alatt elterjednek a város­ban. Ahogy aprókat ugrik a zene szerint, a tokája is együtt tán­col a nagy testével. — Óriási a sikere, asszonyom, már jó ideje szemlélgetem, ho­gyan jár kézről kézre. Magam­ban röhögtem is néhány asz- szonytársa negatívnak ítélhető megjegyzésein. Ha fájna az irigy­ség az említett hölgyeknek, egy- iolvtában nyüszítenének. — Mit tehetünk ellenük? — Erika megperdült a tengelye kö­rül. — Irigyek, nem újság. Ta­lán jobb is irigységben sütkérez­ni, mint folytan jóindulatban áz­ni. Halljuk, miket hallott! El­mondható? — Minek? Legfeljebb egyet ta­lán. Eszerint magának az a sport­ja, hogy felajzza a férfiakat, de ahhoz már gyáva, hogy elme­részkedjen a végjátékig. — Nem jobb így csinálni, mint másképpen ... mondjuk úgy, ahogy az említett asszonytestvé­reim közül legtöbben csinálják, akiknek csak a végjáték érde­kes? Ahhoz, hogy egy nő lefe­küdjön, nem kell különösebb tu­domány. — Tökéletesen egyetértek. Ki­hívni az ostromot, ez az igazi művészet. Még akokr is, ha va­laki olyan kedvező adottságokkal rendelkezik az ilyen kihíváshoz, mint maga. Már haza akartam menni, de éppen megláttam. És amíg itt látom, maradok és gyö­nyörködöm. — Erezhetem a szavait őszinte megnyilatkozásnak ? Bodor a szemüvege fölött né­zett rá: — Nem könnyű őszintén be­szélni, ha hazudhat is az ember, de amit mondtam, kivételesen valóban őszinte szavaknak vehe­ti. — Lekötelez, szerkesztő úr. Láttam, sokáig beszélgetett a fér­jemmel. Csak nem tervez valamit az INVESTCOOP ellen? A ma­ga harapós cikkei... — A kedves férje felhívta a fi­gyelmemet, hogy hamarosan tíz­éves az INVESTCOOP, és ennek az évfordulónak a felső gazda­sági vezetés nagy jelentőséget tulajdonít. Ágoston megint önmegdicsőü- iést szervez. Tízéves az INVEST­COOP. Nem is említette. Ki fog­ják tüntetni, és ha kitüntetik, össze kell csődfteni egy csomó embert. Egybe lehetne kötni a kitüntetésikor kötelező estélyt a füredi villa avatásával, de ezt úgyis hiába propagálná Ágoston­nak, máris hallja a választ: csak az ostoba ember veri nagydobra, ha gyarapodik ... — Maga fog írni az évforduló­ról? — Nem. Éppen szabadságon le­szek. — Elvonul dunántúli birtokai­ra, szerkesztő úr? — Asszonyom, megboldogult atyámtól én csak a haza- ésbor- szeretetet örököltem, birtokokat nem hagyott rám. Talán ezért maradtam meg a tisztes erény útján. — Ahogy elnézem magát, bé­késen elgazdálkodott volna a birtokain. El tudom képzelni, hogy álmosan pipázik az ámbitu- son... — És közben mindenféle te­lekspekuláción jár az eszem. Bár manapság nem kell ahhoz saját birtok, hogy az emberből telek­spekuláns legyen... A legjobbkor halgatott el a ze­ne. Megkönnyebbülten fel lehet sónajtani, fellélegezve mondhatja ki: — Végre! Kellemes ez az ug­rálás, de nem ennyi ideig... Mi volt ez a megjegyzés? Tud valamit ez a Bodor, vagy csak véletlenül említette a telekspe­kulációt? Nem, teljesen kizárt, hogy bármit sejtene. A négy te­lekügylet Oszkár nevén futott, se Ágoston neve, se az ő neve nem szerepelt a szerződésekben. Ágos­ton tudni se akart az egészről, csak akkor törődött bele, amikor már kész helyzet előtt állt, s ak­kor is napokig szidta magát, miért is említette, hogy a bala- tondiósdi partszakaszt államkölt­ségen közművesítik. Persze, egy­szerre megbékélt, amikor kide­rült, hogy briliáns befektetés volt telkekbe invesztálni a pénzüket. Egyik napról a másikra együtt volt a füredi villa ára. Akkor vi­szont úgy meghatódott Ágoston, hogy odavette Oszkárt az IN- VESTCOOP-hoz, jóllehet erre semmi szükség nem lett volna, Oszkár a fáradságért nem szá­mított többre hácom-négyezer- nél. — Visszakísér az asztalunkhoz, kedves Bodor? 8. — Amíg másokkal társalogtál, nem esett nehezedre, hogy mo­solyogj. Amint kettesben vagy velem, egyszerre besavanyodsz. — Fáradt vagyok. — Leilei elővette a zsebkendőjét, és meg­törölte a homlokát. Erika többet # ivott a kelleténél, látszik a sze­mén, nem szabad hagynia, hogy tovább igyon. — Ideje, hogy ha­zamenjünk, fiam. — Most kezdem jól érezni ma­gam. — Erika intett a pincér­nek, és levett egy pohár pezsgőt a tálcájáról. — Én azért jöttem ide, hogy szórakozzam, nem azért, hogy itt is a karrieredet egyengessem. Nem szabad vitatkoznia Eriká­val, minden ellentmondó szótól még idegesebb lesz. Felesleges el­rontania értelmetlen vitatkozás­sal ennek a hasznos napnak a végét. Tegyen Erika, amit akar, örüljön zavartalanul annak, hogy táncoltatják, ragyogjon, csillogjon, ez az életeleme. Szép ujjai úgy dobolnak az asztalon, ahogy a zene szól. Jobb is, hogy így van. Más harmincnégy-har- mincöt éves asszonyok szinte öre­gek Erikához képest. Erika arra született, hogy élvezze az életet, természetes osztaléknak vegye, hogy mindent megkap, amit meg­kíván, a férjétől a gondoskodást, más férfiaktól az udvarlást. Ezen már késő lenne változtatni. Kez­detben kellett volna úgy rendez­nie az életüket, hogy megoszt­hassa Erikával a gondjait. Csak önmagát hibáztathatja. Miért ve­zette félre magát azzal, hogy úgy hitte, és ki is mondta Erika előtt: elég erős ő, hogy egyedül vállalja a nehézségeket, és ne ci­pelje haza a munkájával járó gondokat. így alakult ki a jelen­legi helyzet, amikor már hiába újságolná elégedetten Erikának, hogy ezen a mozgalmas napon az ügyészség őrizetbe vette Dorogit, ezzel pont került a Dorogi-ügyre, persze, ez a fejlemény várható volt, napirendre lehet térni fö­lötte, de képzeld el, volt ennek a napnak másik eseménye is, amivel kapcsolatban nem is szá­mítottam ilyen gyors eredmény­re, az évforduló, a tízéves jubi­leum, magam is meglepődtem, amikor Lipták azonnal megígér­te, hogy természetesen megteszi a szükséges lépéseket, hogy az INVESTCOOP életének ez a je­lentős eseménye kellő súllyal ke­rüljön megünneplésre, hiszen a vezető elvtársak úgy értékelik az INVESTCOOP tevékenységét, mint kulcsfontosságú munkát a gazdasági reform szolgálatá­ban ... — Megengedi? Felnézett a szmokingos férfira, aki már Erika előtt hajolt meg. Ismeri valahonnan ezt a hosszú, szinte csupa függőleges vonalból álló arcot, de fogalma sincs, ki lehet ez a férfi. Persze, mind­egy is, kicsoda. — Tessék, jó mulatóst. Igen, ez jó nap volt. Csak ne lenne ennyire fáradt. Sajnos, nem mehet haza Erika nélkül, félremagyaráznák. — Hozzon egy kávét, kérem — intett a pincérnek. A kávétól erősödni fog a gyom­rában az égés, de ha nem inna kávét, a fáradtságtói kínlódna. Szerencse, hogy egyedül ülhet itt, senki sem terheli a fecsegésével. Az sem. baj, hogy idegesítő ez a zene, az idegesség is élénkít. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents